Budapesti Hírlap, 1916. január-február (36. évfolyam, 1–60. szám)
1916-01-01 / 1. szám
flHNHMMPiVrmmmmmmmmv k a. közigazgatási birósággi!!IL XXXVI. évfolyam, 1. Szombat, január 1. Budapest, 1996. Megjelenik hétfő kivételével mindennap. Slfifixetés! árak: Egény évre 32 kor., félévre 16 kor., negyedévre 8 kor., hónepra 2 kor. 80 fill. Egyes szám ára helyben, vidéken és pályaudvaron 12 fill. Hirdetések milliméter számítással, dijss&bást érint. Főszerkesztő: Rákosi J . Vili. ker., Bökk Szilárd utca 4. szám. Kiadóhivatal: VIII. ker., JózsaMcörut 5. szám. TELSFOHSZÁHIOK: József 43, József 53, József 63. Tisztelettel kérjük vidéki előfizetőinket. Hogy az illető postahivataloknál az előfizetés megújítása iránt lehetőleg gyorsan szíveskedjenek intézkedni, hogy a lap szétküldése fennakadást ne szenvedjen. Pro nihiro. Irta Berzeviczy Albert. Budapest, dec. 31. A jelen háború egyik legsajnálandóbb jelensége az a szenvedelyes buzgalom, mellyel Franciaország a hadviselés még ezentúl elérhető céljaival semmi arányban nem álló mértékben áldozza föl erőit az antant érdekeiért. Ugyanis mindenekelőtt megállapíthatni véljük, hogy a legalább egyelőre a maga állami életükben teljesen megsemmisített Belgiumot és Szerbiát kivéve, az ellenünk hadat viselő országok egyike se hoz a maga erőihez arányítva akkora áldozatot e háború közös céljaiért, mint Franciaország. Nem is szólva Japánországról, melynek ez az egész háború legkisebb gondja és Olaszországról, mely volt szövetségesei iránti hitszegésért ugyan már eddig is keményen lakott, de jelen szövetségesei érdekeinek eddig még semmi említésre méltó szolgálatot tenni nem igyekezett, nem hasonlíthatjuk Franciaország áldozataihoz sem az Oroszország, sem az Anglia által a háború ügyéért hozottakat. Az Oroszországét nem, mert rengeteg területe és emberanyaga sokkal kevésbbé érzi meg az előbbiben és sokkal könnyebben pótolhatja az utóbbiban szenvedett veszteségeket ; még kevésbbé az Angliáét, mert hiszen az még mindig nem hozta be az általános védőkötelezettséget s igy serednek veszteségei a társadalomnak sokai kevésbbé széles rétegeit érik, szigetiekvése pedig minden inváziótól megóvja; e mellett az angol háborús politika kitünően érti a módját mindig és mindenütt a szövetségeseket tolni előtérbe s a maga számára csak az értelmi intézés és pénzügyi ellátás szerepét tartani fönn. Ellenben szembeszökők a roppant áldozatok, melyeket a francia köztársaság hozott és hoz folytonosan ebben a hosszú háborúban. Ha ezeket csak megközelítőleg akarjuk számbavenni, mindenekelőtt szem előtt kell tartanunk, hogy Franciaország a népesedési mozgalom terén már a háború előtt pangó, majdnem hanyatló irányt mutatott; ez tudvalévően a legmélyebb seb, melyből a francia nemzet már régóta vérzik. Ha csak természetes versenytársával, Németországgal hasonlítjuk össze: habár emennek területe csak 4000 négyzetkilométerrel nagyobb a Franciaországénál, ez utóbbi már a háború előtt csak 39,6 millió lakost tudott a német birodalom 67 millióiéval szembeállítani. Ehhez a krónikus hiányhoz járul most a háború által okozott roppant veszteség emberanyagban, amelynek megítélésére elég az, hogy a franciák már a 17 éveseket kénytelenek hadba küldeni. Egész kétségtelen, hogy ez a háború — bármi legyen végső eredménye — annyira fogja csökkenteni Franciaország népének számbeli erejét, hogy ha e hiányt bevándorlással, gyarmati elemekkel talán lehetséges is lesz valahogy kitölteni, a faj saját propagatív ereje azt soha többé pótolni képes nem lesz. Franciaországnak ezt a pótolhatatlan, végzetes veszteségét emberanyagban főleg az okozza, hogy míg Angliának saját területe teljesen megkímélve maradt, az angol haderő mégis a nyugati fronton csak egy, a brit partokhoz legközelebb eső csekély, néhány kilométernyi területen vállalta el a védelmet, a védővonal többi részének folytonos, nagy áldozatokkal járó fentartása egészen a franciák terhére maradt, akik azonfelül a tengeri küzdelemből is kivették részüket, csapatokat küldtek a gallipoli félszigetre és az angolokénál jóval nagyobb fegyveres erővel vesznek részt a legújabb szaloniki expedícióban is. Tudjuk, hogy ezekhez a csapatokhoz jelentékeny kontingenst szolgáltatnak a gyarmatok az ő „szines“ harcosaikkal, de ugyanez az eset még fokozott mértékben áll fönn Angliára nézve s igy kétségtelen, hogy Franciaország részesedése és ennek következtében vesztesége emberanyagban aránytalan Angliával szemben, sőt aránytalan Oroszországgal szemben is, ha tekintetbe vesszük ennek óriás számerejét és azt, hogy csak a saját területe védelmére szorítkozik, a balkáni expedícióban már a földrajzi viszonyok és a szövetségek elhelyezkedése következtében részt nem vehet. Nem kevésbbé terhes a veszteség, melyet Franciaországra ez a háború már eddig pénzügyi és gazdasági téren hárított. Nem szólunk a háború közvetetlen, mondhatjuk folyó költségeiről, melyek az összes hadviselő felekre súlyosan ránehezednek, de szólunk azokról a kölcsönökről, melyeket a francia nemzet régi szövetségesének, Oroszországnak már a háborút megelőzően adott s amelyeket rendesen 20 milliárdra szoktak értékelni. Ezek a kölcsönök kétségtelenül nem egyszerű pénzbefektetési alkalmul szolgáltak, hanem céljuk az volt, hogy Oroszország azok segítségével magát a háborúra úgy fölszerelje és megerősítse, hogy Németország erejét kelet felé köthesse le s igy a francia támadás sikere annál biztosabb legyen. Ebből a szempontból Franciaország kölcsönei valóban kárba veszetteknek tekinthetők. Az oroszok benyomulása Németországba nem sikerült, de annál nagyobb mértékben sikerült a német és osztrák és magyar seregeknek behatolniuk orosz területekre, úgy hogy az állítólag francia pénzen épült s megvívhatatlanoknak tartott orosz-lengyelországi várak ma egytől-egyig német és osztrák és magyar kézben vannak. De még ennél is sokkal fájdalmasabb áldozatot kellett a franciáknak azzal hozniok, hogy már háborujuk kezdetétől fogva saját területük szolgál harctérül s annak nagy részét a német csapatok immár jóval több, mint egy év óta állandóan megszállva tartják. Huszonegyezer négyzetkilométerre becsülhetjük azt a francia területet, melyet a németek megszállottak; ez ugyan Franciaország egészének csak mintegy négy százaléka, de ne feledjük, hogy éppen itt legsűrűbb a népesség, legkifejlettebb az ipar, úgyhogy Franciaország gazdasági ereje szempontjából ez sokkal terhesebb levonás,, mint a minőt mint területveszteség képvisel és hogy az, amit a franciák ezzel vesztenek, ellenségeik javára szolgál. Ehhez járul Paris folytonosan fenyegetett volta, hiszen a német hadállás Compiégne közelében alig több, mint hetven kilométernyire van a francia fővárostól, — valamint a sok rongálás és kár, melyet a hadviselés a meg nem szállott területeken is okozott, — különösen a bortermő Champagnenak valószínűleg hosszú időre való elpusztulása. Önként áll tehát elő a kérdés, hogy miért kellett és miért kell Franciaországnak ezeket a majdnem elviselhetetlen áldozatokat meghoznia? Azt a mindig ismételt hivatalos magyarázatot, hogy Németország brutálisan rárontott Franciaországra s ez védekezni kénytelen, nagyon komolyan nem vehetjük. Formailag áll az, hogy Németország, mikor szövetségi viszonyánál fogva a szerb királygyilkosokat ellenünkben védelmébe vevő orosz hatalomnak kénytelen volt hadat üzenni, kérdést intézett a francia kormányhoz követendő magatartása iránt, s miután ennek kitérő válasza világosan elárulta a támadó szándékot, nem hagyta magát a támadásban megelőztetni. Azonban az egész világ tudja, hogy Németország nemcsak nem kereste az összeütközést Franciaországgal, hanem egyenesen kereste ennek barátságát. A francia nemzet volt az, mely soha meg nem tagadott revanseszméjével Európa békéjét folytonosan fenyegette, egyedül ez eszme érdekében szövetkezett Oroszországgal, minden közeledést a német nemzethez megtagadott s a fényes eszü németbarát Jaurés-n elkövetett orgyilkosságot mind máig büntetlenül hagyta. Nem őszinte eljárás az, mely ilyen előzmények után a kitört háború minden felelősségét a németekre akarja hárítani. Épp igy nem egyéb hangzatos frázisnál, amit a francia köztársaság vezető államférfiai hangoztatnak, hogy ők a jog, a civilizáció, a szabadság bajnokai, hogy az ő győzelmük a zsarnokság veresége lesz, hogy ellenségeik meg akarják semmisíteni Franciaország szabadságát, a francia nemzetben akarják megölni a civilizáció hordozóját. Micsoda jog az, amely megköveteli, hogy elbizakodott kis államok büntetlenül konspirálhassanak nagy szomszédjuk biztossága és területi épsége ellen? A német nemzetet még legmegátalkodottabb ellenfele sem mondhatja a civilizáció ellenségének, és jogosult-e magát a szabadság védőjének s a zsarnokság leküzdőjének nevezni az, ki a muszkatánizmus hatalmi törekvéseinek szolgálatába áll? Ki akarja szabadságától megfosztani, civilizatórius munkájában gátolni, megsemmisíteni Franciaországot? Azt a Franciaországot, amelynek nincs egyetlen ellensége sem Európában, mihelyt ő a Németországgal való ellenségeskedésről lemond! Nem kevésbbé üres szólam a német „militarizmus“ ellen való küzdelem. Azt a végletekbe menő fegyverkezést, mely Európa összes nagyobb szárazföldi államait valóságos katonai táborokká változtatta, éppen Franciaország revans-vágya 1871 óta indította meg és fejlesztette versengve mind tovább s tovább, míg végre a sok töltött puska úgyszólván magától sült el. Az egyetlen komoly és elfogadható ok Franciaország háborúskodására mindazok közül, melyeket szónokai és lapjai hirdetnek: az ellenségnek saját területéről való eltávolítása és a két 45 évvel ezelőtt elvesztett tartomány visszaszerzése. Ámde az első célt tömérdek vér- és pénzáldozat megtakarításával a francia A Budapesti Hírlap mai száma 32 oldal.