Budapesti Hírlap, 1916. január-február (36. évfolyam, 1–60. szám)

1916-01-01 / 1. szám

flHNHMMPiVrmmmmmmmmv k a. közigazgatási biróság­gi!!IL XXXVI. évfolyam, 1. Szombat, január 1. Budapest, 1996. Megjelenik hétfő kivételével mindennap. Slfifixetés! árak: Egény évre 32 kor., félévre 16 kor., negyedévre 8 kor., h­ónepra 2 kor. 80 fill. Egyes szám ára helyben, vidéken és pályaudvaron 12 fill. Hirdetések milliméter számítással, dijss&bás­t érint. Főszerkesztő: Rákosi J . Vili. ker., Bökk Szilárd­ utca 4. szám. Kiadóhivatal: VIII. ker., JózsaMcörut 5. szám. TELSFOHSZÁHIOK: József 43, József 53, József 63. Tisztelettel kérjük vidéki előfizetőinket. Hogy az illető postahivataloknál az előfize­tés megújítása iránt lehetőleg gyorsan szíveskedjenek intézkedni, hogy a lap szétküldése fennakadást ne szenved­jen. Pro nihiro. Irta Berzeviczy Albert. Budapest, dec. 31. A jelen háború egyik legsajnálan­­dóbb jelensége az a szenvedelyes buzga­lom, mellyel Franciaország a hadviselés még ezentúl elérhető céljaival semmi arányban nem álló mértékben áldozza föl erőit az antant érdekeiért. Ugyanis mindenekelőtt megállapít­hatni véljük, hogy a legalább egyelőre a maga állami életükben teljesen megsem­misített Belgiumot és Szerbiát kivéve, az ellenünk hadat viselő országok egyike se hoz a maga erőihez arányítva akkora áldozatot e háború közös céljaiért, mint Franciaország. Nem is szólva Japánor­szágról, melynek ez az egész háború leg­kisebb gondja és Olaszországról, mely volt szövetségesei iránti hitszegésért ugyan már eddig is keményen lakott, de jelen szövetségesei érdekeinek eddig még semmi említésre méltó szolgálatot tenni nem igyekezett, nem hasonlíthatjuk Franciaország áldozataihoz sem az Oroszország, sem az Anglia által a há­ború ügyéért hozottakat. Az Oroszor­szágét nem, mert rengeteg területe és emberanyaga sokkal kevésbbé érzi meg az előbbiben és sokkal könnyebben pó­tolhatja az utóbbiban szenvedett veszte­ségeket ; még kevésbbé az Angliáét, mert hiszen az még mindig nem hozta be az általános védőkötelezettséget s igy sere­dnek veszteségei a társadalomnak sok­­ai kevésbbé széles rétegeit érik, szigeti­ekvése pedig minden inváziótól meg­óvja; e mellett az angol háborús politika kitünően érti a módját mindig és minde­nütt a szövetségeseket tolni előtérbe s a maga számára csak az értelmi intézés és pénzügyi ellátás szerepét tartani fönn. Ellenben szembeszökők a roppant áldozatok, melyeket a francia köztársa­ság hozott és hoz folytonosan ebben a hosszú háborúban. Ha ezeket csak meg­közelítőleg akarjuk számbavenni, min­­denekelőtt szem előtt kell tartanunk, hogy Franciaország a népesedési mozga­lom terén már a háború előtt pangó, majdnem hanyatló irányt mutatott; ez tudvalévően a legmélyebb seb, melyből a francia nemzet már régóta vérzik. Ha csak természetes versenytársával, Né­metországgal hasonlítjuk össze: habár emennek területe csak 4000 négyzetkilo­méterrel nagyobb a Franciaországénál, ez utóbbi már a háború előtt csak 39,6 millió lakost tudott a német birodalom 67 millióiéval szembeállítani. Ehhez a krónikus hiányhoz járul most a háború által okozott roppant veszteség ember­anyagban, a­melynek megítélésére elég az, hogy a franciák már a 17 éveseket kénytelenek hadba küldeni. Egész két­ségtelen, hogy ez a háború — bármi le­gyen végső eredménye — annyira fogja csökkenteni Franciaország népének számbeli erejét, hogy ha e hiányt beván­dorlással, gyarmati elemekkel talán le­hetséges is lesz valahogy kitölteni, a faj saját propagatív ereje azt soha többé pó­tolni képes nem lesz. Franciaországnak ezt a pótolhatatlan, vég­zetes veszteségét emberanyagban főleg az okozza, hogy míg Angliának saját területe telje­sen megkímélve maradt, az angol haderő mégis a nyugati fronton csak egy, a brit partokhoz legközelebb eső csekély, néhány kilométernyi területen vállalta el a védelmet, a védővonal többi részének folytonos, nagy áldozatokkal járó fentartása egészen a franciák terhére maradt, a­kik azonfelül a tengeri küzdelemből is kivették részüket, csapatokat küldtek a gallipoli félszi­getre és az angolokénál jóval nagyobb fegyveres erővel vesznek részt a legújabb szaloniki expe­dícióban is. Tudjuk, hogy ezekhez a csapatok­hoz jelentékeny kontingenst szolgáltatnak a gyarmatok az ő „szines“ harcosaikkal, de ugyanez az eset még fokozott mértékben áll fönn Angliára nézve s igy kétségtelen, hogy Francia­­ország részesedése és ennek következtében vesz­tesége emberanyagban aránytalan Angliával szemben, sőt aránytalan Oroszországgal szem­ben is, ha tekintetbe vesszük ennek óriás szám­erejét és azt, hogy csak a saját területe védel­mére szorítkozik, a balkáni expedícióban már a földrajzi viszonyok és a szövetségek elhelyezke­dése következtében részt nem vehet. Nem kevésbbé terhes a veszteség, melyet Franciaországra ez a háború már eddig pénz­ügyi és gazdasági téren hárított. Nem szólunk a háború közvetetlen, mondhatjuk folyó költségei­ről, melyek az összes hadviselő felekre súlyo­san ránehezednek, de szólunk azokról a kölcsö­­nökről, melyeket a francia nemzet régi szövetsé­gesének, Oroszországnak már a háborút meg­előzően adott s a­melyeket rendesen 20 mil­­liárdra szoktak értékelni. Ezek a kölcsönök két­ségtelenül nem egyszerű pénzbefektetési alk­al­mul szolgáltak, hanem céljuk az volt, hogy Oroszország azok segítségével magát a háborúra úgy fölszerelje és megerősítse, hogy Németország erejét kelet felé köthesse le s igy a francia táma­dás sikere annál biztosabb legyen. Ebből a szempontból Franciaország kölcsönei valóban kárba veszetteknek tekinthetők. Az oroszok be­nyomulása Németországba nem sikerült, de annál nagyobb mértékben sikerült a német és osztrák és magyar seregeknek behatolniuk orosz területekre, úgy hogy az állítólag francia pénzen épült s megvívhatatlanoknak tartott orosz-len­gyelországi várak ma egytől-egyig német és osz­trák és magyar kézben vannak. De még ennél is sokkal fájdalmasabb ál­dozatot kellett a franciáknak azzal hozniok, hogy már háborujuk kezdetétől fogva saját terü­letük szolgál harctérül s annak nagy részét a né­met csapatok immár jóval több, mint egy év óta állandóan megszállva tartják. Huszonegyezer négyzetkilométerre becsülhetjük azt a francia területet, melyet a németek megszállottak; ez ugyan Franciaország egészének csak mintegy négy százaléka, de ne feledjük, hogy éppen itt legsűrűbb a népesség, legkifejlettebb az ipar, úgy­hogy Franciaország gazdasági ereje szem­pontjából ez sokkal terhesebb levonás,, mint a minőt mint területveszteség képvisel és hogy az, a­mit a franciák ezzel vesztenek, ellenségeik javára szolgál. Ehhez járul Paris folytonosan fenyegetett volta,­­ hiszen a német hadállás Compiégne közelében alig több, mint hetven ki­lométernyire van a francia fővárostól, — vala­mint a sok rongálás és kár, melyet a hadviselés a meg nem szállott területeken is okozott, — kü­lönösen a bortermő Champagnenak valószínűleg hosszú időre való elpusztulása. Önként áll tehát elő a kérdés, hogy miért kellett és miért kell Franciaországnak ezeket a majdnem elviselhetetlen áldozatokat meghoznia? Azt a mindig ismételt hivatalos magyará­zatot, hogy Németország brutálisan rárontott Franciaországra s ez védekezni kénytelen, na­gyon komolyan nem vehetjük. Formailag áll az, hogy Németország, mikor szövetségi viszonyá­nál fogva a szerb királygyilkosokat ellenünkben védelmébe vevő orosz hatalomnak kénytelen volt hadat üzenni, kérdést intézett a francia kormányhoz követendő magatartása iránt, s mi­után ennek kitérő válasza világosan elárulta a támadó szándékot, nem hagyta magát a táma­dásban megelőztetni. Azonban az egész világ tudja, hogy Németország nemcsak nem kereste az összeütközést Franciaországgal, hanem egye­nesen kereste ennek barátságát. A francia nem­zet volt az, mely soha meg nem tagadott revans­­eszméjével Európa békéjét folytonosan fenye­gette, egyedül ez eszme érdekében szövetkezett Oroszországgal, minden közeledést a német nemzethez megtagadott s a fényes eszü német­barát Jaurés-n elkövetett orgyilkosságot mind máig büntetlenül hagyta. Nem őszinte eljárás az, mely ilyen előzmények után a kitört háború minden felelősségét a németekre akarja hárítani. Épp igy nem egyéb hangzatos frázisnál, a­mit a francia köztársaság vezető államférfiai hangoztatnak, hogy ők a jog, a civilizáció, a szabadság bajnokai, hogy az ő győzelmük a zsarnokság veresége lesz, hogy ellenségeik meg akarják semmisíteni Franciaország szabadsá­gát, a francia nemzetben akarják megölni a civilizáció hordozóját. Micsoda jog az, a­mely megköveteli, hogy elbizakodott kis államok büntetlenül konspirálhassanak nagy szomszéd­juk biztossága és területi épsége ellen? A német nemzetet még legmegátalkodottabb ellenfele sem mondhatja a civilizáció ellenségének, és jogosult-e magát a szabadság védőjének s a zsar­nokság leküzdőjének nevezni az, ki a muszka­tánizmus hatalmi törekvéseinek szolgálatába áll? Ki akarja szabadságától megfosztani, civi­­lizatórius munkájában gátolni, megsemmisíteni Franciaországot? Azt a Franciaországot, a­mely­nek nincs egyetlen ellensége sem Európában, mihelyt ő a Németországgal való ellenségeske­désről lemond! Nem kevésbbé üres szólam a német „mili­­tarizmus“ ellen való küzdelem. Azt a végletekbe menő fegyverkezést, mely Európa összes na­gyobb szárazföldi államait valóságos katonai táborokká változtatta, éppen Franciaország revans-vágya 1871 óta indította meg és fejlesz­tette versengve mind tovább s tovább, míg végre a sok töltött puska úgyszólván magától sült el. Az egyetlen komoly és elfogadható ok Franciaország háborúskodására mind­azok közül, melyeket szónokai és lapjai hirdetnek: az ellenségnek saját területé­ről való eltávolítása és a két 45 évvel ez­előtt elvesztett tartomány visszaszerzése. Ámde az első célt tömérdek vér- és pénzáldozat megtakarításával a francia A Budapesti Hírlap mai száma 32 oldal.

Next