Budapesti Hírlap, 1916. január-február (36. évfolyam, 1–60. szám)

1916-01-14 / 14. szám

int ily eljárást lehetetlenné tette. A Chicago Tribune­­úgy értesül Washington­ból, hogy harminc szenátor oly rendszabályokat követel, a­mely az amerikaiakat kényszerítse, hogy a hadviselők hajóit ne használják. Az­ Associated Press washingtoni értesülése szá­rint, a részletek megállapítását van mint­ alkotó nehéz­ség k­éslelteti a Litzitánia-ü­gy végleges elintézését. Mia az Egyesült­ Államok és Németország valóban a l­eg­­lényegesebb alapelvek tekintetében egyetértenek, a viszály elintézésének publikálását mégis elhalasztják, mert oly formát keresnek, a­mely ezeket az elveket mindkét­­élre kielégítő módon jut­­ ja kifejezésre. Amerika és Anglia. Készítődés Anglia ellen. Berlin, jan. ja. A Wolff-ügynökség newyorki tudósítója szikratáviróval jelenti: A búvárhajók ügyével kapcsolatos egész vitás kérdés rövid időn belül való végleges elintézésének kilátásai nagy meg­elégedést keltenek a sajtóban és a hivatalos kö­rökben. Washingtoni táviratok hangoztatják, hogy még ezen a héten várják a kérdések egész komplexusának elrendezését, mire Amerika egész ügyeimét ismét az amerikai kereskedelem korlátozásának kérdése dolgában Angliával való diplomáciai vitájára fogja fordítani. A New York Times írja: Az 'Angliával való 'diplomáciai, eszmecserében Wilson elnök és Lansing államtitkár ugyanazoktól az érzelmektől vezéreltetik magukat, mint a Németországbul lefolyt vitában történt, attól, tudniillik, hogy a semlegesek jogaiért szálljon síkra. A N­ewyork World washingtoni távirata m­eg­állapítjai, hogy Lansing államtitkár a legenergikusabb jegyzéket, melyet valaha írtak, az amerikai keres­kedelemmel való bánás dolgában Angliához fogja intézni. A jegyzék ki fogja fejteni, hogy Anglia béke idején energikusan állást foglalt a mellett, hogy "élelmicikkek semmiesetre sem tekinthetők duffári­nak. ".Miután az Egyesült­ Államok kormánya elvben meggyőződött róla, hogy Németország és Ausztria és Magyarország őszintén el vannak határozva, hogy fontul kimérik a nem bomba­­bin­­ok életét megtor­pedózott hajókon. S az amerikai kormány immár arról is meg van győződve, hogy helyzete a London­nal teendő tárgyalásokban annyira szilárd, hogy­­Anglia kénytelen lesz követeléseit teljesíteni. Kor­mánykörökben gyorsan tért hódít az a fölfogás, hogy ha a búvárhajóügyet véglegesen elintézték, a kongresszus ragaszkodni fog olyan eljáráshoz, mely kényszeríteni fogja Angliát, hogy az amerikai követelésekbe beleegyezzen. Bár az a terv, hogy a szövetségeseknek szánt fegyver- és manietaszállítmá­nyokat lefoglaljon, sohasem lebegett komolyan a kormány szeme előtt, hivatalos körök mégis azt hiszik, hogy a közel­jövőben komolyan mint An­glia ellen való megtorló intézkedést fontolóra fogják venni. It­i Geree szenátor javaslata. Berlin, jan. 13. A Wolff-ügynökség newyorki tudósítója jelenti szikratávíróval, Washingtonból jelentik január 11-iki dátummal. Gorec szenátor javas­­­­latot terjesztett elő, a­mely főbenjáró bűnnek nyilvánítja, ha egy amerikai állampolgár hadi­sugámat ad el valamelyik hatalomnak, a­mely a londoni deklarációt aláírta s az amerikai keres­kedelmet akadályozza. Súlyos bűncselekmény­nek tekintik azt is, ha bankok mint ily hatalmak vagy szövetségeseik ügynökei lépnek föl s ré­szükre kölcsönöket bocsátanak ki. A német nagykövet védelme. Berlin, jan. 13. A Wolff-ügynökség newyorki tudósítója jelenti­­ szikratávíróval . A World írja: Az Egyesült­ Államok­­ban so­ha sem gyaláztak külföldi nagykövetet oly­­ szabadon és válogatás nélkül, mint a német nagy­követet. Az antant, meggyőződéses híveinek a nagy­követ puszta jelenléte megbocsáthatatlan sértés­számba megy. Ha a búvárhajó-konfliktu­st, a­mely csaknem háborúba sodort bennünket Németor­szággal, mégis sikerült megoldani az emberiesség ama törvényei alapján, a­melyeket Wilson elnök körvonalazott, ezt Bernstorff grófnak, az ő állam­férfiúi kiválóságának, bölcs előrelátásának és nagy erkölcsi bátorságának köszönhetjük. Könnyű dolog támadni egy­ nagykövetet, a kinek kormánya véletle­­ n­ Hiszépponti MM sik­ere. . A Bécs, jan. 13. (­Külön tudósítónktól.) Az utóbbi napok kétségkívül a világháború legjelentősebb napjai közé tartoznak. A négyes-szövetség teljes fiaskót vallott! Kudarc kudarc után érte minden fron­ton. A középponti hatalmak igazságos ügye pe­dig győzedelmeskedik. Keleten és észak-keleten összeomlott az orosz offenzíva, Gallipoliból ki­űzték az angolokat, a dél-keleti fronton elfoglal­ták a bevehetetlennek hitt Lovcsent, Beranét megszállták, az Irak-fronton az angolokat Kut­el-Amaránál körülzárták, az angol Bagdad-ex­pedíció meghiúsult, egy nagy angol csatahajó el­pusztult, a nyugati fronton a vitéz német hadse­reg elfoglalt egy több száz méteres árokrészt, egyszóval ellenségeinket az egész vonalon csú­fos vereség érte. A középponti hatalmak ügye, hála az Ég­nek, gyorsan­ és kedvezően halad előre. Várjon mit ér Nikitának, hogy előkelő atyafisága van? Most keserűen kell tapasztalnia, hogy számítá­saiba végzetes hiba csúszott be, mely összeom­lással fenyegeti trónját, mivel hogy nem volt szi­lárd alapra építve. Királyi vejei cserben hagyták. Szorongatta­tásában egyik sem sietett komolyan a segítségére. A Kri­inálban büszke lánya ül a trónon királyi férje, Viktor Emánuel oldalán, a­ki milliós hadseregével még csak kísérletet sem tett, hogy a piciny montenegrói királyságot, fe­lesége szülőházát megmentse. De nem vállalko­zott erre Oroszország sem, a­hol Nikitának egy másik leánya talált új hazát Nikolaj Nikolaje­vics nagyherceg oldalán. A Lovcsent elfoglaltuk, Beranét megszálltuk. Kezd beteljesedni Monte­negró sorsa. A Lovcsenen a mi lobogónk leng s hirdeti az egész világnak erőnket, az Adria fölött való uralmunkat, hadseregünk és flottánk pél­dátlan vitézségét. A bukovinai határon az oroszok át akar­ták törni frontunkat s el akarták foglalni Cser­novicot Nagy erőket gyűjtöttek össze erre az offenzívára s rendületlenül hittek a győzelem­ben. Ruszkijnak igazat adtak az események, ő óva intette a hadvezetőséget ettől a vállalkozás­tól, s mert nem hallgattak rá, visszavonult. Az oroszok új nagy terve csúfosan megbukott. A nagy veszteség, mely e vállalkozás közben érte őket, hatalmas rést ütött soraikban. Az oroszok barátai pedig, a szövetségesek, drágán fizették meg gallipoli kirándulásukat. Kitchener már régen sürgette a Dardanellákból való visszavonulást, de az 6 .szavára sem hall­gattak, a­hogy nem hallgattak Ruszkij szavára. Most­ a vitéz török hadsereg győzelmes futásra ké­nyszerítette az­ angolokat. A francia-angol expedíciós sereg majdnem egy esztendeig kétségbeesett erőlködést fejtett ki, hogy a Dardanellákat elfoglalja. És most meg­futottak az angolok Gallipoliból. Heves küzde­lem után, melyben súlyos veszteséget szenved­tek, teljesen kivonultak Szedil-Bahrból. Halot­takban, sebesültekben és betegekben körülbelül 200.000 embert vesztettek s számos hajójuk pusztult el. Mezopotámiában, Kut-el-Amaránál körülzárták az angol sereget, Szalonikiban ugyanez a sors vár az angolokra, Dél-Perzsiában a törzsek fegyvert fognak az angolok és oroszok ellen és Egyiptom fölött sötét felhők tornyo­sulnak! Az olaszok az Isonzónál el fognak vérezni! Így nyilatkozott egy semleges szakember, Tan­ner svájci őrnagy. A magyarok és osztrákok kitartása az Isonzó-fronton­ — mondja Tanner őrnagy — nemcsak magyar és osztrák sikert jelent, hanem nagy hatással van az egész helyzetre. A közép­ponti hatalmak egyre több barátot szereznek maguknak s ideje volna már ráeszmélni arra, hogy a tömegeknek ilyen hatalmas gálák ellen való hasztalan hajszolása annyi, mint a néperő megsemmisítése. Vájjon mikor látja majd ezt be a négyes­szövetség? (K. B. L.) (14. sz.) túl! népszerűtlen, de az udvariasság legelemibb szabálya, hogy másként kell eljárni, mint Berns­forst­ gróffal az amerikai sajtó és az amerikai közön­ség bizonyos része tette. 1916. január 14. A gallipoli Harc. — Magyarok és osztrákok az angolokkal szemben. — Hadisajtósz­állás, jan. 13. (.­ Budapesti Hirlap harctéri tudósítójá­tól.) Több napot töltöttem el a Gallipoli-félszi­geten a magyar és osztrák ütegek mellett. A har­cok itt a keleten lényegesen különböznek más frontok harcaitól. Az utánpótlás nehézségeit trfillipolin csak a török katona győzhette le. Mert még nem veszett ki a török katonából az a hősiesség, melyet egykor egész Európával éreztetett. A történetírók azonban nem emlékez­nek meg arról, vájjon ez a hősiesség akkor is azzal a szerénységgel és önmegtagadással páro­sult-e, mely ma a török katonát jellemzi. Bá­mulat tölti el az embert, ha látja ezeknek az öreg népfelkelőknek rendíthetetlen nyugalmát, a­mint hónapokon át fekszenek a lövőárokban, rohamra mennek, rohamokat vernek vissza s e mellett hónapokon át naponkint egy marék riz­­zsel érik be. Ez a hősiesség még meghatóbb, ha másrészt látjuk, hogy Anglia milyen pazarul gondoskodik zsoldosairól. A tizenhat hónapos háború alatt sok öreg kegyelmes urnak voltam a vendége s mondhatom, soknak rosszabb szál­lása és ellátása volt, mint annak a szedett-vedett tarka csi­rkének, melyet az angolok Gallipolib­ál partra tettek. Az angolok gallipoli harcának sikertelen­ségét tehát túlzás nélkül az angol rendszer fias­kójának is mondhatjuk. Az a szálló ige, hogy a háborúhoz pénz, pénz és ismét csak pénz kell, ma már nem egészen fedi a valóságot. Pénzét­ villámos-világítással, ízletes húskonzervvel, ki­tűnő marindáddal, fegyverrel stb. lehet ellátni a katonát, de kell hogy valami áthassa a had­sereget s a katonák szívét, a­mi pénzért meg nem szerezhető, máskülönben Simon Sanders­nem verhette volna ki az angolokat Gallipoliból azzal a néhány ezer törökkel, melyek rendelke­zésére állottak, a­mikor az angolok háromne­gyed esztendővel ezelőtt ott partra szállottak. A­mit az angolok Gallipolin a front mögött, kü­lönösen a teknikai segédeszközök terén terem­tettek, azt mint példás alkotást bizonyára ala­pos tanulmány tárgyává fogják tenni. Az a kö­rülmény, hogy a tengeren akadálytalanul gon­doskodhattak az utánpótlásról, mód nélkül el­bizakodottá tette őket. A világháború folyamán először történt Gallipolin, hogy magyar és osztrák katonák an­golokkal állottak szemben s első eset volt a há­borúban, hogy az angoloknak távol anyaorszá­guktól harcraterm­ettségükről próbát kellett ten­niök, mert hiszen a nyugati harctéren már ál­landóan befészkelték magukat. Ebből a kettős nézőpontból érdemes a gallipoli harcokkal be­ható tudósításban foglalkozni. Az angolok galli­poli veresége teljesen hibás rendszerük követ­kezménye volt. Minden előkészületük pompás volt, kezdve hazai kikötőjükön, melyekből na­ponkint három szállítógőzös futott ki, egészen legelső gallipoli lövőárkukig, mindent pompá­san elrendeztek. .A hibás rendszer első tünetei azokban az emberekben mutatkoztak, a­kik a lövőárkokat megtöltötték. Ezek az utcáról föl­szedett, a gyarmatokban összefogdosott legé­nyek épp oly kevéssé katonáknak valók, mint azok az elegáns, jól táplált sportférfiak, a­kik vezetik őket. Egyedül csak hadtáp-előkészüle­tekkel, legyenek azok bármily költségeseké nem lehet háborút vezetni. Láttam tüzéreinket s hosszabb időt töltöt­tem velük együtt. Ezek az emberek, a­kik talán sohasem lépték át magyar vagy osztrák hazájuk határát, a­kik a szerbek, az oroszok és az ola­szok ellen harcoltak, hirtelen egy új harctérre kerültek. Az elképzelhető legocsmányabbra. Ehhez a harctérhez képest Orosz-Lengyelország homok­pusztasága valóságos paradicsom. Ez a vízözön előtti tengerfenék, mely fokozatosan mint keskeny földnyelv emelkedett ki a hullá­

Next