Budapesti Hírlap, 1916. január-február (36. évfolyam, 1–60. szám)

1916-01-23 / 23. szám

telmetlen gyermekek. Tudatosan dobták el maguktól a görög rokonérzés minden előnyét. A háború elején a görögök 80 százaléka az antanttal érzett. Ma a görögök 20 százaléka sem fogja kezét megmozdítani, hogy a szövet­ségeseknek segítsen. Köln, jan. 22. (Saját tudósítónktól.) A Krölnische Zei­tung szerint a görög király az amerikai Associa­ted Press tudósítójával folytatott beszélgetése végén ezt mondotta: — Nem fogom letenni a fegyvert mind­addig, a­míg Szaloniki sorsa el nem dől. BUDAPESTI HÍRLAP (23. sz.) 1916. január 23. tától s automobilon folytatta útját Zimonyon át Indiába. Az összes jelenlevők mély benyomást nyertek a katonacsászár katonás föllépésétől és szellemi és testi frisseségétől. Belgrád történetében pedig január 19-ét, azt a napot, a­melyen Vilmos császár a várost látogatásával boldogította, a legszebb napok közé fogják följegyezni.­ ­ Vilmos császár Belgrádban, Budapest, jan. 22. A Belgrádban megjelenő Belgrader Nachrichten legutóbbi számában olvassuk a következőket: Belgrád lakossága nagy esemény hatása alatt van. A nagy német birodalom hatalmas uralkodója, a legyőzhetetlen német haderőnek legfőbb hadura, az ország mostani urának, Ausztria császárjának és Magyarország királyának hű szövetségese, vendég­képpen itt időzött. A csapataiért való gondoskodás késztette a fá­radhatatlan császárt arra, hogy az alig meghódított területre utazzék és visszajövet nem akarta elmulasz­tani, hogy illetékes helyen tudassa, hogy a szövetke­zett német, magyar és osztrák csapatok vállvetve, miként Jenő herceg idejében, meghódították Belgrád várát és városát. Vilmos császár látogatásának kizáróan katonai karaktere volt. Ezért az uralkodót csak Salis-Leewis gróf, újonan kinevezett főkormányzó üdvözölte Gel­linel, alezredes vezérkari főnök és Kubirika vezér­őrnagy város- és várparancsnok kíséretében. Mind­nyájukat a nagy német főhadiszálláshoz vezényelt Klepsch-Klotch vezérőrnagy mutatta be a csá­szárnak. Az udvari vonat délelőtt nyolc óra ötven perc­kor robogott be a belgrádi pályaudvarra. A gyönyö­rűen fekvő város pompás napfényben fürdött s a friss reggeli levegőben a beláthatatlan ártér szélén a Riviérára emlékeztetett. Szál­as, jól megtermett ma­gyar és román népfölkelőkből álló díszszázad tisztel­gett a császárnak a pályaudvar nagy csarnoka előtt. Az uralkodó, a­kinek mindegyik tiszt számára volt kézszorítása és kegyes szava, ellépett a díszszázad előtt és megdicsérte a derék népfölkelők jó színét és gyönyörű katonás tartását. A nagy érdeklődés, a­melyet ő felsége mindig szokott tanúsítani katonai-teknikai teljesítmények iránt, arra indí­totta őt, hogy mindenekelőtt a háború folyamán elpusztult és a legutóbbi offenzíva után magyar, osztrák és német teknikai csapatok által helyreállított nagy Száva-hidat megtekintse. A csá­szár és kísérete huszonnyolc automobilon hajtatott az Ulica Milosa Velikogon át az elégett dohánygyár mellett a hídhoz, a­hol építő­, magyar, osztrák és német tecnikai tisztek, jelentést tettek a császárnak a híd építéséről. Az uralkodó végigment a hídon és azután jelentést tétetett magának a híd közelében lefolyt harcokról. A császár ezután fölhajtatott a várba, Belgrádnak eme történeti alkotásába, a melyért egy évezreden át annyit harcoltak és a­mely a legutóbbi harcokban is oly véres szerepet játszott. Lassú menetben halad­tak az automobilok a város főbb utcáin. A császár látogatását nem jelentették be hivatalosan. De éppen ezen a napon volt Vizkereszt-ünnepe s ezért ü­nne­piesen öltözködött emberek óriás tömege hömpöly­gött az utcákon. A várban, az összelőtt v­érkari épület terraszán egy liszt előadta ő felségének a ma­gyar, osztrák és német csapatok véres harcait, me­lyeknek erdménye a magyar, osztrák és német lobo­gók kitűzése volt. A messzi kilátást nyújtó pontról, a két hatalmas folyó láttára, fogalmat lehetett al­kotni arról, hogy a szövetséges csapatok milyen óriás munkát végeztek. A császár azokról a harcokról is jelentést téte­tett magának a hídfőparancsnokság által, a melyek Jenő herceg idejében folytak a városért s közel egy órát töltött a gyönyörű kilátó­ponton s megelégedé­sét fejezte ki azon, a­mit látott és hallott. Ő felsége ugyanazért az útvonalon hajtatott vissza s délelőtt tizenegy órakor a híd előtt elb'"~­vzott a főkormány­ Berlini levél. (Utazás egy trónbeszéd körül. —­ A haragos főrendek. — .1 censor. — Ha nem volna újság ... — Egy érdekes sztrájk. — Liebknecht és pártja. — Háborús kiállítások.) Berlin, jan. 20. (Saját levelezőnktől.) Az utolsó héten az alkot­mányos élet virágjában állott Németországban. A birodalmi gyűlés, a porosz országgyűlés, az urak­háza párhuzamosan tanácskoztak. A porosz trónbe­széd, a­melyet Bethmann-Hollweg kancellár olvasott föl az uralkodó nevében, egy pillanatra a régi párt­harcok szenvedelmét új életre keltette. Hej, ha nem uralkodnék pártközi béke, meg cenzúra, ha nem volna erős­ebb a szent akarat, a­míg a háború tart, a belső egyetértést minden áron föntartani, mily ér­dekes viták színhelyei lennének az utolsó időkben oly csendes üléstermek! Ifjból kitűnt, mily kényes, talán veszedelmes dolog­ is a porosz választójog re­formja. Bár a trónbeszédben még kötelező ígéret sem foglaltatott a reform megvalósítására, mégis rögtön fölvonult ellene a konzervatív Poroszország minden eleme. A parlament mindkét házában erős szavak hangzottak el a férfiak ellen, a­kik a trónbeszédért a felelősséget vállalják. Lehet, hogy a porosz válasz­tási rend, a­mely még a közvetetlen szavazati jogot sem ismeri és a nagy tömegek politikai érvényesülé­sét lehetetlenné teszi, elavult és nem felel meg az újabb idők szabadabb szellemének, de a­ki hallja és olvassa, hogy a junkerek mily lelkesedéssel védik a porosz nemzeti államnak ezt az erősségét, a­melynek talán nem utolsó sorban hatalmát és befolyását kö­szönheti, talán fontolóra fogja venni azt a kárt is, a­mely a reform szükséges következése lesz. És még nagyon kétséges, vájjon lehetséges lesz-e az urak há­zának ellenállását megtörni? Mert a született és kine­vezett törvényhozók nagyon haragudtak. Be sem várták, a­míg a kormány politikájának megvitatására kerül a sor, hanem már a napirend első tárgyánál, — az új halászati törvénynél — másról sem beszél­tek, mint a választói reformról. Nem tiltakozott senki a ház rendjének megsértése ellen, még az elnök sem, oly fontosnak és szükségesnek tartották mindany­nyian a trónbeszéd ellen való határozott állásfogla­lást. Még nagyobb volt az egyetértés a birodalmi gyű­lésen — a cenzúra kinövése ellen. A német törvényhozók ezt a kényes és érdekes kérdést az utolsó tanácskozási napra hagyták, hogy annál kényelmesebben és zavartalanul végezhesse­nek vele. Hogy a cenzúra a háborúban a szükséges rossz, elismerik mindannyian, a konzervatívok csak úgy, mint az elvtársak nagy többsége, de van bizo­nyos határ, vallják és hirdetik, a­melynél a szüksé­ges rossz is elviselhetetlenné lesz. Például, ha a cen­zor megtiltja a parlamentben elmondott beszédek szó szerint való közlését. Vagy a mikor nem engedi meg oly közéleti kérdéseik megvitatását, a­melyek­nek a háborúban képviselt nagy nemzeti érdekek­hez semmi közük sincs. Vagy a­mikor a cenzor Berlin tanácsának közérdekű jelentéseit előzetesen hivatalból felül akarja bírálni. Vagy a­mikor nekiül és ismert és elismert írók és politikusok kézírásait végigjavítja és beléjük ülteti a hivatalos stílust. A képviselő urak órákig csak ily apró és jellemző ese­teket soroltak föl. És keservesen panaszkodtak, hogy a cenzúra, bár nem irányelveiben, de munkás­sága külső megnyilvánulásaiban teljesen alkalmaz­kodott a megváltozott viszonyokhoz és szolgálatába­fogadta a modern technika minden vívmányát. A cen­zor ma telefonál és telegrafál és csírájában elfojtja a közélet minden fölbuzdulását. A német lapokban fehér foltot alig lát az olvasó és talán meghatottan konstatálja a nagy egyetértést a sajtó meg a cenzor között, pedig a valóságban úgy történik nap-nap után, hogy a bölcs és előrelátó cenzor már előzete­sen tudtára adja a hírlapíróknak, hogy mit szabad írniok és mit nem. Így sok minden még a papirosra sem kerül, a­mit a múltban megírtak, kiszedtek, gonddal ki­korrigál­tak és úgy tálaltak a cenzor elé. A helyzet tehát ma annyival jobb, hogy míg a múltban a cenzor csak az újságolvasót kímélte meg a felindulástól, ma már az újságírót is alvai gond­jaiba vette. És mily hálátlanok az újságírók! A cen­zor még a világ egyik legtürelmesebb emberét, a sze­líd Gerstenberger Libóriusz atyát is kihozta a türel­méből, a­ki szabad órá­ban a centrumpárt egyik nép­szerű, felette szelíd lapját, a Fränkisches Volks­blattot szerkeszti. Gerstenberger a birodalmi gyűlé­sen beszélt és csak annyit mondott, hogy a legoko­sabb volna négy hétre a cenzort, az újságírókat, a szedőket­­ szabadságra küldeni. Négy hétig ne lásson semmiféle nyomtatott dolog napvilágot és szüneteljen a gépezet, a­melyet nagy nyilvánosság­nak szoktak nevezni. Gerstenberger azt hiszi, hogy ez a különös munkaszünet egyszerre véget vetne nemcsak a cenzúra­ okozta sokféle bajnak, hanem egyáltalában minden nyomorúságnak. Még a hábo­rúnak is. Egy csapással eljutnánk a paradicsomi ál­lapothoz: a békéhez. Fájdalom, a főtisztelendő úr­nak nincs igaza. Mert ha nem volna újság akár egy, akár négy hétig, a közönség szinte forradalmi erő­vel kívánná vissza a régi rendet. Nincs ebben a jö­vendőmondásban semmiféle túlzás. A tömeg még soha sem szerette annyira az újságot, mint ebben a háborús időkben. Az itthonmaradottak tudni óhajt­ják, hogy mi történik a csatamezőikön, a­kik pedig távol a hazai földtől harcol"-'' nemzetük jövendő boldogságáért, csak elkedvetlenednének, ha í­em hallanának hírt hazulról. Ezért oly kapósak a tábo­rokban a nyomtatott apró harctéri lapok, ezért visz a posta nap-nap után százezernyi újságot a harcte­rekre, ezért nő a háború ellenére az újságolvasók száma. A nyomtatott betűre szüksége van minden­kinek, kezd­ve a hadviselő kormányokon és végezve az utolsó kispolgáron. És mert a nyomtatott betű hatalmát a kormányzók ismerik, ezért oly nagy a cenzor hatalma és befolyása. Vajjon van-e valami orvosság a cenzor ellen, kiáltotta a szabadelvű Stresemann képviselő a biro­dalmi gyűlésen. Rögtön meg is mondotta, hogy vaj­. Ha a cenzor megszabdalja a képviselő urak beszé­deit és megnehezíti, hogy sza­vaik nyilvánosságra jussanak, akkor nem marad más hátra, mint a par­­­lamenti sztrájk. Stresemann képviselő nem maradt meg az elméleti okoskodásnál. Tovább ment. Beje­lentette, ha a tervezett új adók­ nyilvános megvita­tását a cenzor megakadályozza, akkor indítványozni fogja, hogy a birodalmi gyűlés egyelőre ne tárgyalja a kormány pénzügyi javaslatait. Tehát sztrájk. Sza­bad róla írni, mert megvalósítására nem kerül a sor. Alig ült le ugyanis Stresemann, máris fölállott a kormány képviselője és bejelentette, hogy az adók­ról annyit írhatnak a lapok, a­mennyit csak a ked­vük, meg a Papirosuk engedi. Csak egy csalódott arcot látott e pillanatban a birodalmi gyűlés. Liebknecht, a­kit éppen most tes­sékeltek ki a szocialista pártból, hirtelen elcsende­sedett Nem rohan­ szokása szerint az elnöki emel­vényhez, hogy a házszabályokhoz kérjen szót, nem is kiáltott közbe gyenge, majdnem gyerekes hang­ján, hanem felállott és kiment. Ez Liebknecht, mert ő mindig hallgat, a­mikor mások azt hiszik, hogy beszélni fog. Különös ember ez a nagv Liebknecht kicsiny fia. Most kard nélkül való egyenruhában (az Armierungstrußne, , melyhez tartozik, utakat épít, tehát nem hord kardot), úgy fest, mint a katonai előírásokkal örökösen hadilábon álló hadfi. Csak a borzas haja sejteti a forradalmárt, de még ezt a vé­lekedést is megrontja gyenge, kellemetlen hangja. Ma már Rühle elvtársával együtt külön pártot képvisel, az örökösen elégedetlenkedők csoportját. Egy pár óráig a szenzáció erejével hatott, hogy a szocialista párt megtagadta vele a közösséget, de még nagyobb szenzáció lesz, ha a jövő választásnál kimarad a parlamentből. Ez a sorsa bizonyos, mert barátja alig van a házban és a házon kívül. A Liebknecht eseten kívül­i hét történetéhez tartozik még egy sereg háborús kiállítás megnyitása. A Vörös Kereszt a háború zsákmányaiból mutat be egyet-mást, ágyukat, formaruhákat, zászlókat, egy másik jótékony szövetkezés pedig kiállította a fél millió értékű különböző drágaságokat, a­melyeket jó emberei áldoztak a haza oltárára. Van közöttük sok értékes régiség, a­melyet hozzáértők még mindig megmenthetnek a megsemmisüléstől, ha megvált.

Next