Budapesti Hírlap, 1916. január-február (36. évfolyam, 1–60. szám)
1916-01-23 / 23. szám
telmetlen gyermekek. Tudatosan dobták el maguktól a görög rokonérzés minden előnyét. A háború elején a görögök 80 százaléka az antanttal érzett. Ma a görögök 20 százaléka sem fogja kezét megmozdítani, hogy a szövetségeseknek segítsen. Köln, jan. 22. (Saját tudósítónktól.) A Krölnische Zeitung szerint a görög király az amerikai Associated Press tudósítójával folytatott beszélgetése végén ezt mondotta: — Nem fogom letenni a fegyvert mindaddig, amíg Szaloniki sorsa el nem dől. BUDAPESTI HÍRLAP (23. sz.) 1916. január 23. tától s automobilon folytatta útját Zimonyon át Indiába. Az összes jelenlevők mély benyomást nyertek a katonacsászár katonás föllépésétől és szellemi és testi frisseségétől. Belgrád történetében pedig január 19-ét, azt a napot, amelyen Vilmos császár a várost látogatásával boldogította, a legszebb napok közé fogják följegyezni. Vilmos császár Belgrádban, Budapest, jan. 22. A Belgrádban megjelenő Belgrader Nachrichten legutóbbi számában olvassuk a következőket: Belgrád lakossága nagy esemény hatása alatt van. A nagy német birodalom hatalmas uralkodója, a legyőzhetetlen német haderőnek legfőbb hadura, az ország mostani urának, Ausztria császárjának és Magyarország királyának hű szövetségese, vendégképpen itt időzött. A csapataiért való gondoskodás késztette a fáradhatatlan császárt arra, hogy az alig meghódított területre utazzék és visszajövet nem akarta elmulasztani, hogy illetékes helyen tudassa, hogy a szövetkezett német, magyar és osztrák csapatok vállvetve, miként Jenő herceg idejében, meghódították Belgrád várát és városát. Vilmos császár látogatásának kizáróan katonai karaktere volt. Ezért az uralkodót csak Salis-Leewis gróf, újonan kinevezett főkormányzó üdvözölte Gellinel, alezredes vezérkari főnök és Kubirika vezérőrnagy város- és várparancsnok kíséretében. Mindnyájukat a nagy német főhadiszálláshoz vezényelt Klepsch-Klotch vezérőrnagy mutatta be a császárnak. Az udvari vonat délelőtt nyolc óra ötven perckor robogott be a belgrádi pályaudvarra. A gyönyörűen fekvő város pompás napfényben fürdött s a friss reggeli levegőben a beláthatatlan ártér szélén a Riviérára emlékeztetett. Szálas, jól megtermett magyar és román népfölkelőkből álló díszszázad tisztelgett a császárnak a pályaudvar nagy csarnoka előtt. Az uralkodó, akinek mindegyik tiszt számára volt kézszorítása és kegyes szava, ellépett a díszszázad előtt és megdicsérte a derék népfölkelők jó színét és gyönyörű katonás tartását. A nagy érdeklődés, amelyet ő felsége mindig szokott tanúsítani katonai-teknikai teljesítmények iránt, arra indította őt, hogy mindenekelőtt a háború folyamán elpusztult és a legutóbbi offenzíva után magyar, osztrák és német teknikai csapatok által helyreállított nagy Száva-hidat megtekintse. A császár és kísérete huszonnyolc automobilon hajtatott az Ulica Milosa Velikogon át az elégett dohánygyár mellett a hídhoz, ahol építő, magyar, osztrák és német tecnikai tisztek, jelentést tettek a császárnak a híd építéséről. Az uralkodó végigment a hídon és azután jelentést tétetett magának a híd közelében lefolyt harcokról. A császár ezután fölhajtatott a várba, Belgrádnak eme történeti alkotásába, a melyért egy évezreden át annyit harcoltak és amely a legutóbbi harcokban is oly véres szerepet játszott. Lassú menetben haladtak az automobilok a város főbb utcáin. A császár látogatását nem jelentették be hivatalosan. De éppen ezen a napon volt Vizkereszt-ünnepe s ezért ünnepiesen öltözködött emberek óriás tömege hömpölygött az utcákon. A várban, az összelőtt vérkari épület terraszán egy liszt előadta ő felségének a magyar, osztrák és német csapatok véres harcait, melyeknek erdménye a magyar, osztrák és német lobogók kitűzése volt. A messzi kilátást nyújtó pontról, a két hatalmas folyó láttára, fogalmat lehetett alkotni arról, hogy a szövetséges csapatok milyen óriás munkát végeztek. A császár azokról a harcokról is jelentést tétetett magának a hídfőparancsnokság által, a melyek Jenő herceg idejében folytak a városért s közel egy órát töltött a gyönyörű kilátóponton s megelégedését fejezte ki azon, amit látott és hallott. Ő felsége ugyanazért az útvonalon hajtatott vissza s délelőtt tizenegy órakor a híd előtt elb'"~vzott a főkormány Berlini levél. (Utazás egy trónbeszéd körül. — A haragos főrendek. — .1 censor. — Ha nem volna újság ... — Egy érdekes sztrájk. — Liebknecht és pártja. — Háborús kiállítások.) Berlin, jan. 20. (Saját levelezőnktől.) Az utolsó héten az alkotmányos élet virágjában állott Németországban. A birodalmi gyűlés, a porosz országgyűlés, az urakháza párhuzamosan tanácskoztak. A porosz trónbeszéd, amelyet Bethmann-Hollweg kancellár olvasott föl az uralkodó nevében, egy pillanatra a régi pártharcok szenvedelmét új életre keltette. Hej, ha nem uralkodnék pártközi béke, meg cenzúra, ha nem volna erősebb a szent akarat, amíg a háború tart, a belső egyetértést minden áron föntartani, mily érdekes viták színhelyei lennének az utolsó időkben oly csendes üléstermek! Ifjból kitűnt, mily kényes, talán veszedelmes dolog is a porosz választójog reformja. Bár a trónbeszédben még kötelező ígéret sem foglaltatott a reform megvalósítására, mégis rögtön fölvonult ellene a konzervatív Poroszország minden eleme. A parlament mindkét házában erős szavak hangzottak el a férfiak ellen, akik a trónbeszédért a felelősséget vállalják. Lehet, hogy a porosz választási rend, amely még a közvetetlen szavazati jogot sem ismeri és a nagy tömegek politikai érvényesülését lehetetlenné teszi, elavult és nem felel meg az újabb idők szabadabb szellemének, de aki hallja és olvassa, hogy a junkerek mily lelkesedéssel védik a porosz nemzeti államnak ezt az erősségét, amelynek talán nem utolsó sorban hatalmát és befolyását köszönheti, talán fontolóra fogja venni azt a kárt is, amely a reform szükséges következése lesz. És még nagyon kétséges, vájjon lehetséges lesz-e az urak házának ellenállását megtörni? Mert a született és kinevezett törvényhozók nagyon haragudtak. Be sem várták, amíg a kormány politikájának megvitatására kerül a sor, hanem már a napirend első tárgyánál, — az új halászati törvénynél — másról sem beszéltek, mint a választói reformról. Nem tiltakozott senki a ház rendjének megsértése ellen, még az elnök sem, oly fontosnak és szükségesnek tartották mindanynyian a trónbeszéd ellen való határozott állásfoglalást. Még nagyobb volt az egyetértés a birodalmi gyűlésen — a cenzúra kinövése ellen. A német törvényhozók ezt a kényes és érdekes kérdést az utolsó tanácskozási napra hagyták, hogy annál kényelmesebben és zavartalanul végezhessenek vele. Hogy a cenzúra a háborúban a szükséges rossz, elismerik mindannyian, a konzervatívok csak úgy, mint az elvtársak nagy többsége, de van bizonyos határ, vallják és hirdetik, amelynél a szükséges rossz is elviselhetetlenné lesz. Például, ha a cenzor megtiltja a parlamentben elmondott beszédek szó szerint való közlését. Vagy a mikor nem engedi meg oly közéleti kérdéseik megvitatását, amelyeknek a háborúban képviselt nagy nemzeti érdekekhez semmi közük sincs. Vagy amikor a cenzor Berlin tanácsának közérdekű jelentéseit előzetesen hivatalból felül akarja bírálni. Vagy amikor nekiül és ismert és elismert írók és politikusok kézírásait végigjavítja és beléjük ülteti a hivatalos stílust. A képviselő urak órákig csak ily apró és jellemző eseteket soroltak föl. És keservesen panaszkodtak, hogy a cenzúra, bár nem irányelveiben, de munkássága külső megnyilvánulásaiban teljesen alkalmazkodott a megváltozott viszonyokhoz és szolgálatábafogadta a modern technika minden vívmányát. A cenzor ma telefonál és telegrafál és csírájában elfojtja a közélet minden fölbuzdulását. A német lapokban fehér foltot alig lát az olvasó és talán meghatottan konstatálja a nagy egyetértést a sajtó meg a cenzor között, pedig a valóságban úgy történik nap-nap után, hogy a bölcs és előrelátó cenzor már előzetesen tudtára adja a hírlapíróknak, hogy mit szabad írniok és mit nem. Így sok minden még a papirosra sem kerül, amit a múltban megírtak, kiszedtek, gonddal kikorrigáltak és úgy tálaltak a cenzor elé. A helyzet tehát ma annyival jobb, hogy míg a múltban a cenzor csak az újságolvasót kímélte meg a felindulástól, ma már az újságírót is alvai gondjaiba vette. És mily hálátlanok az újságírók! A cenzor még a világ egyik legtürelmesebb emberét, a szelíd Gerstenberger Libóriusz atyát is kihozta a türelméből, aki szabad órában a centrumpárt egyik népszerű, felette szelíd lapját, a Fränkisches Volksblattot szerkeszti. Gerstenberger a birodalmi gyűlésen beszélt és csak annyit mondott, hogy a legokosabb volna négy hétre a cenzort, az újságírókat, a szedőket szabadságra küldeni. Négy hétig ne lásson semmiféle nyomtatott dolog napvilágot és szüneteljen a gépezet, amelyet nagy nyilvánosságnak szoktak nevezni. Gerstenberger azt hiszi, hogy ez a különös munkaszünet egyszerre véget vetne nemcsak a cenzúra okozta sokféle bajnak, hanem egyáltalában minden nyomorúságnak. Még a háborúnak is. Egy csapással eljutnánk a paradicsomi állapothoz: a békéhez. Fájdalom, a főtisztelendő úrnak nincs igaza. Mert ha nem volna újság akár egy, akár négy hétig, a közönség szinte forradalmi erővel kívánná vissza a régi rendet. Nincs ebben a jövendőmondásban semmiféle túlzás. A tömeg még soha sem szerette annyira az újságot, mint ebben a háborús időkben. Az itthonmaradottak tudni óhajtják, hogy mi történik a csatamezőikön, akik pedig távol a hazai földtől harcol"-'' nemzetük jövendő boldogságáért, csak elkedvetlenednének, ha íem hallanának hírt hazulról. Ezért oly kapósak a táborokban a nyomtatott apró harctéri lapok, ezért visz a posta nap-nap után százezernyi újságot a harcterekre, ezért nő a háború ellenére az újságolvasók száma. A nyomtatott betűre szüksége van mindenkinek, kezdve a hadviselő kormányokon és végezve az utolsó kispolgáron. És mert a nyomtatott betű hatalmát a kormányzók ismerik, ezért oly nagy a cenzor hatalma és befolyása. Vajjon van-e valami orvosság a cenzor ellen, kiáltotta a szabadelvű Stresemann képviselő a birodalmi gyűlésen. Rögtön meg is mondotta, hogy vaj. Ha a cenzor megszabdalja a képviselő urak beszédeit és megnehezíti, hogy szavaik nyilvánosságra jussanak, akkor nem marad más hátra, mint a parlamenti sztrájk. Stresemann képviselő nem maradt meg az elméleti okoskodásnál. Tovább ment. Bejelentette, ha a tervezett új adók nyilvános megvitatását a cenzor megakadályozza, akkor indítványozni fogja, hogy a birodalmi gyűlés egyelőre ne tárgyalja a kormány pénzügyi javaslatait. Tehát sztrájk. Szabad róla írni, mert megvalósítására nem kerül a sor. Alig ült le ugyanis Stresemann, máris fölállott a kormány képviselője és bejelentette, hogy az adókról annyit írhatnak a lapok, amennyit csak a kedvük, meg a Papirosuk engedi. Csak egy csalódott arcot látott e pillanatban a birodalmi gyűlés. Liebknecht, akit éppen most tessékeltek ki a szocialista pártból, hirtelen elcsendesedett Nem rohan szokása szerint az elnöki emelvényhez, hogy a házszabályokhoz kérjen szót, nem is kiáltott közbe gyenge, majdnem gyerekes hangján, hanem felállott és kiment. Ez Liebknecht, mert ő mindig hallgat, amikor mások azt hiszik, hogy beszélni fog. Különös ember ez a nagv Liebknecht kicsiny fia. Most kard nélkül való egyenruhában (az Armierungstrußne, , melyhez tartozik, utakat épít, tehát nem hord kardot), úgy fest, mint a katonai előírásokkal örökösen hadilábon álló hadfi. Csak a borzas haja sejteti a forradalmárt, de még ezt a vélekedést is megrontja gyenge, kellemetlen hangja. Ma már Rühle elvtársával együtt külön pártot képvisel, az örökösen elégedetlenkedők csoportját. Egy pár óráig a szenzáció erejével hatott, hogy a szocialista párt megtagadta vele a közösséget, de még nagyobb szenzáció lesz, ha a jövő választásnál kimarad a parlamentből. Ez a sorsa bizonyos, mert barátja alig van a házban és a házon kívül. A Liebknecht eseten kívüli hét történetéhez tartozik még egy sereg háborús kiállítás megnyitása. A Vörös Kereszt a háború zsákmányaiból mutat be egyet-mást, ágyukat, formaruhákat, zászlókat, egy másik jótékony szövetkezés pedig kiállította a fél millió értékű különböző drágaságokat, amelyeket jó emberei áldoztak a haza oltárára. Van közöttük sok értékes régiség, amelyet hozzáértők még mindig megmenthetnek a megsemmisüléstől, ha megvált.