Budapesti Hírlap, 1916. január-február (36. évfolyam, 1–60. szám)
1916-01-09 / 9. szám
12 BUDAPESTI HÍRLAP (6. BZ.) szabású terjeszkedő politika céljai megvalósíthatók. És ennek az országnak terjeszkedő politikája valóban nagyszabású s bizonyos tekintetben csodálatraméltó, mert olyan időben követi ezt a politikát, amikor gyarmati törekvésével szemben más hatalmak komoly ellenállást fejthetnek ki. Az ország túlnépesedése — Japánországnak ma közel hatvan millió lakosa van — az oka a rengeteg kivándorlásnak s az ebből származó japán gyarmati és telepítő politikának. Valóban rendszer van ebben a japán gyarmatosításban, mely Hawait tette meg középpontnak, itt teremtette meg a legerősebb gyarmatokat s innét sugárszerűen keleti, déli és délnyugati irányban alapított gyarmatokat. A japán gyarmatosító vidéket csoportokba lehet osztani, s e szerint megkülönböztetünk egy északamerikai csoportot egyrészt Vancouverrel, Viktóriával Seattlevel, Olimpiával, Portlanddal, másrészt Szan Franciszkóval, Sacramentóval, Los Angelesszal, aztán egy középamerikai csoportot egész Mexikóval és a délamerikai csoportot Brazilával és különösen Rio de Janeiróval, Callaoval, és Limával. Ehhez járulnak még a kiterjedt japán gyarmatok Csilében és Argentínában egyrészt, másrészt a déli-tenger szigetcsoportjain. Japánországhoz, mint anyaországhoz Sahalin déli részén, Koreán és Formosán kívül, mint telepítővidék hozzátartozik még Mandzsúria nagy része és Kína keleti része is. Különösen nagy gyarmatok vannak Pekingben, aztán Karbinban, Csang-Csangban, Csifuban, Tiencsinben, Nankingban és Kantonban. Egy másik csoportja a japán telepítéseknek az indiai csoport, a Szunda-szigetek beszámításával. Elő-Indiában, Bombayban, Kolombóban, Penangban, Malakkában, Szingaporéban, Bangkokban, egész Sziámban és Batáviában találunk japán gyarmatokat. A gyarmatosítás Hawaiban kezdődött. Amikor ott a cukorültetvényekhez munkásokra volt szükség, Kalakaua király 1886-ban szerződést kötött a japán kormánnyal, amelynek értelmében az utóbbi kötelezte magát, hogy munkásokat szállít az ültetvényekre. A település gyorsan haladt és amikor az Unió 1898-ban a Hawai-szigeteket annektálta, a japán kormány nyomban bejelentette ez ellen a tiltakozását, mert ebben az időben Hawai lakosságának több mint egyharmada japán volt. Hawain keresztül egyre jobban indult meg a kivándorlás Amerika felé. Ez a kivándorlás 1891-ben kezdődött. Három év alatt 33.000 japán vándorolt ki az Egyesült Államokba, Kanadába és Mexikóba. A japán kormány értette a módját, hogy a kivándorlást hódító politikájának hasznára fordítsa, amennyiben 1896-ben törvényt alkotott, amely szerint a kormány minden egyes esetben csak az általa megjelölt vidékre adta meg az engedelmet a kivándorásra. A japán hajózás új hajóvonalakat léptetett életbe Dél-Amerikába, különösen a Jóreménység-foka körül Argentínába és Braziliába, míg a japán délamerikai vonal Mexikóban, a Csuantepeei kikötőben szerzett magának támasztópontot. Csilével 1897-ben kereskedelmi és hajózási szerződést kötött, melyet 1906-ban ratifikáltak. Braziliában japán, Tokióban braziliai követséget állítottak föl. Japánország terjeszkedése egyre nagyobb méreteket öltött, elannyira, hogy Okuma gróf egy cikkében joggal mondhatta: „Abban a mértékben, amint Japánország állása a világban emelkedett, gyarapodott kifelé a munkája is. A nemzet folytonosan terjeszkedik és a lobogója Európa és Amerika partjain leng". Japánország szédületes fejlődését a legvilágosabban láthatjuk a japán tengerészeti vállalkozások történetén, mely alig negyven esztendőre nyúlik vissza. A sárga veszedelem tehát korántsem agyrém, mellyel talán csak a távoli időben kell majd számolni; ellenkezően, éppen a világháború, amely Európa valamennyi népét marcangolja és államait megrendíti, kedvező alkalom Japánországnak arra, hogy nagyravágyó terveit már előbb megvalósítsa. Ha meggondoljuk, hogy egy 220 esztendeig tartó teljes elszigeteltség után, a hajózási tilalomnak 1854-ben történt megszüntetésével, Japánország oly hadiflottát teremtett, amely 1910-ben már 220 hajóból, közte 13 csatahajóból, 4 páncélos cirkálóból és 128 torpedónaszádból áll és oly kereskedelmi flottát, amely 1908-ban 2117 hajóból állott, valóban csodálatos e példátlan fejlődés. Japánországot a telet felé irányuló probléma foglalkoztatja, amelyet a Csendes-óceán kérdésének szoktak nevezni s amelynek lényeges tartalma Japánország ama igyekezetében áll, hogy lehetően az egész tengerentúli forgalmat a lobogója alatt egyesítse s a Nagy Óceán nyugati széléhez irányuló hajózást is hatalmába kerítse. Ez bizonyítja, hogy kereskedelmi flottáját a kelet-ázsiai háborúban jelentékenyen szaporította és hogy a rendszeres japán hajóutakat minden irányban kiterjesztette. A kínaiamerikai kereskedelmet is a lobogója alá akarta terelni Kütönösen Ápolta Japánország Dél-Amerikához való viszonyát, új vonalakat nyitottak, amelyeken a gőzösök Amerikába kivándorlókat és árut szállítanak, visszafelé pedig Chiléből salétromot és Peruból gyapotot hoznak. De kereste Japánország Dél-Amerika keleti partjainak országaival is a jó viszonyt és Braziliában és Argentínában gyarmatokat teremtett. Eszerint három zónán, Kelet-Ázsiában, Amerikában és a Nagy Óceánon látjuk munkában a japánokat. De mind a három zónán az Észak-Amerikai Unió élénk és fontos érdekébe ütköznek. Ez az érdek különösen Roosevelt elnöksége óta lépett előtérbe, az amerikai ipar hatalmas föllendülése óta. A fejlett iparnak kiterjedt gazdasági terjeszkedésre van szüksége, ha a hanyatlástól meg akarjuk óvni. És a kelet-ázsiai kontinens egyik jelentékeny piaca az amerikai iparnak. Amikor Amerika nemcsak gazdaságilag, hanem politikailag is a távoli kelethez hozzáférkőzött, elkerülhetetlen volt az éles gazdasági ellentét Japánországgal. A legmarkánsabb volt ezek között a mandzsúriai ellentét. Dél felé gravitáló politikájával Japánország szintén az Unió érdekébe ütközik, mert Amerikának és Japánországnak egyaránt nagy érdeke fűződik a Fülöp-szigetekhez, melyek az előbbire nézve katonai támasztópontot alkotnak. Japánország gazdasági politikájával szemben, Japánországra nézve pedig a tulajdon szigetterületének természetes folytatását jelentik déli irányban. A piacért való harc az odavivő kereskedelmi utakért való harcot vonja maga után. A kereskedelmi hajók nagy száma, csekélyebb bér s a nagyobb állami szubvenció kisebb szállító díjtételt tételez fel s ennélfogva érzékenyen fenyegeti az amerikai hajózást a Nagy Óceánban. Érthető tehát, hogy Amerika ellenérzéssel van a sárga faj iránt. Ennek az ellenérzésnek az eredménye volt 1909-ben a nagy kizárási mozgalom, amely a két népet majdnem háborúba sodorta. Noha a kormányoknak sikerült ezt a mozgalmat elfojtani, a gyűlölet szikrája, különösen a japán nép lelkében, nem aludt ki. Ez bizonyítja a japán nemzeti védelem bizottságának nemrég megjelent Japánország és Amerika című brosúrája, mely már a hatodik kiadást érte. A nemzeti védelmi bizottság elnöke Okuma gróf, miniszterelnök, alelnöke Kato báró külügyminiszter, tagjai pedig katonatisztek és a kabinet főtisztviselői. A brosúra Japánországnak Amerikához való viszonyával foglalkozik s Japánország programját a következőkbe foglalja össze: ,,Politikai rendszerünk abban áll, hogy Kaliforniát, a Sanvioh-szigeteket, Szaját és a Fülöp-szigeteket meghódítsuk. Ennek a célunknak az érdekében takarékoskodnunk kell az erőnkkel, takarékosaknak kell lennünk életmódunkban, mindent ezért az egy gondolatért. Ifjúságunknak meg kell tanulnia azt, hogy egyetlen ellenségünk Amerika." Japánországnak ez a programja azonban alapos előkészületet kíván. Ez az előkészület politikai, gazdasági és katonai. Politikailag az előkészület az Oroszországgal való megegyezésből, gazdaságilag a pénzügy megszilárdításából, katonailag a háborúra való fölkészülésből áll. Jóllehet Japánországnak az Amerikával való háborús összeütközésben nagy sztratégiai előnyei vannak, mégis múlhatatlanul szükséges, hogy flottáját gyarapítsa. Amerika flottája jelenleg úgy viszonylik Japánországéhoz, mint 17:1-hez; ez olyan arány, mellyel Japánország nem érheti be, ha Amerikát a tengeren ártalmatlanná akarja tenni. Japánországnak tehát még egyre-másra szüksége van, hogy közelebb jusson kitűzött céljához. Erről a politikájáról nem fog lemondani, mert Japánország nem az az ország, amely nemzeti céljait szövetségesei — amúgy is veszett — ügyének föláldozza. .. Tengerész, 1916. január 6. Huírt, késik ! Mire! Budapest, jan. 8. (S..) A világháború tizenhetedik hónapjának elmúltával minden gondolkodó ember elborulva gondolkodik azon, hogy miért késik még mindig a béke? A gondolkodó emberek alatt azokat kell érteni az egész világon, akik fölül állanak minden nemzeti gyűlölködésen és az eshetőségeket nem abból a nézőpontból mérlegelik, hogy az ő kielégítésükre mit kell hoznia a jövőnek, hanem mérlegelik abból a nézőpontból, hogy mit hozhat ez a jövő azantant hatalmaknak a legjobb esetben, és mit a középponti hatalmaknak a legrosszabb esetben? Miután a harctéri helyzet annyira megállapodott, hogy benne az antant javára lényeges változást csak az elfogultság remélhet, minden következtetés csupán a harctéri helyzetből indulhat ki. Ez a helyzet pedig ellentmondást nem tűrően a következőkben foglalható össze: az összes frontokon a középponti hatalmak állnak fölényben, ennek a fölénynek meggdöntéséhez az antantnak sem most nincsen ereje, sem a jövőben nem lesz, mert nem is lehet. Ha nincsen mozarr ember, aki ezt beismerni kénytelen ne volna, akkor ebben a tényben már benne foglaltatik az eszme, hogy a háborús feszültségnek tetőfokán már túl vagyunk, azután a meredek, sivár bércekről csak lefelé haladhatunk: lefelé, a békesség viruló völgyeibe. Miért megy ez a lefelé való haladás olyan gyötrelmes lassúsággal, sokkal lassabban még, mint a feljutás a háború tetőfokáig? Mi az akadálya annak, hogy mialatt minden objektív szemlélő a helyzetet a békére teljesen megérettnek találja, a békéről mégis csak szavak esnek, de tények nem következnek? Ha mi soha többé meg nem változtathatóan jól állunk és az antant soha többé meg nem változtathatóan rosszul áll, miért késik mégis a béke? Hiszen: minél tovább makacskodik az ellenfél, annál nagyobb árat kell majd fizetnie, ez kétséges nem lehet. Miért makacskodik mégis vesztett ügyének beismerésében? Miért prédálja tovább vérét, vagyonát, holott látnia kell, hogy hiába prédálja? Mikor ezer ok a béke mellett szól, hogy ennek serpenyőjét végre libillentse, vájjon mi lehet az egyetlenevu ok, amely még mindig a háború serpenyőjébe nehezedik, olyan rettentő súllyal, hogy azt fölemelkedni nem engedi? Miért késik a béke? Amit az antant békeföltételéről nap-nap után hallunk, hogy Belgium, Szerbia és Orosz-Lengyelország visszaadása nélkül a béke még szóba sem hozható: ez csupán üres fecsegés. Sem Belgium, sem Szerbia sorsával, sem a megvert Oroszország megcsonkításával Anglia és Franciaország nem törődnék, ha a béke nekik ennél többe nem kerülne. Az antant már hónapok óta úgyis csak ebből a két államból áll: Angliából és Franciaországból. Ezek még Olaszországot is csupán azért ugratták bele a háborúba, hogy balsiker esetén ez igya meg mindennek a levét. A szerződés, hogy az antant hatalmai külön békét nem kötnek? Szintén üres fecsegés. Ennél a szerződésnél szentebb fogadkozásokat is felrúgtak már ellenfeleink ebben a háborúban, így elgondolva a béke összes akadályait és alapos mérlegelés után semmiségek gyanánt félretolva valamennyit, végre eljutunk az egyetlen, az igazi akadályhoz, amely nem egyéb, mint a szégyen. A szégyen: ellenségeink szégyene. A világháború fölidézésének, az érte való felelősségnek szégyene. A szégyen: vereségeik miatt, amelyek egyúttal a mi diadalaink. A szégyen, hogy a világ három legönteltebb nemzetének éveken át alávaló módon előkészített támadása kudarcot vallott. Az antant uralkodóinak és államférfiainak szégyene, amelyet ezeknek sikerült már áthárítani saját nemzetük szégyenére is. Hadvezérek szégyene, akik nem akarják beismerni, hogy a harctéri helyzet csak az ő hátrányukra változhatik meg. A szégyen: a fenhéjázással, gőggel megkezdett és a szerződések, sőt népjogok legázolásával folytatott harcok miatt. Szégyen az alávalóságok egész sorozata: a dumdum, a vad népeknek a harctérre való hozatala miatt; szégyen a kiderült és kiderülendő hazugságok, diplomáciai becstelenségek miatt; szégyen Belgium, Szerbia és Montenegró miatt, amelyek az antanttal való szövetség áldozatai gyanánt elbuktak; szégyen még száz és száz minden egyéb miatt, legvégül azonban és legeslegfőképpen szégyen amiatt, hogy Anglia lekin-