Budapesti Hírlap, 1916. január-február (36. évfolyam, 1–60. szám)
1916-01-12 / 12. szám
1916. január 12. BUDAPESTI HUMP IK'«.) kalmat adunk, hogy kereskedelmi mérlegüket megjavítsák. Teljesen érthető tehát, ha a Times Gallipoli kiürítését a kereskedelmi hajózás érdekének szempontjából melegen üdvözli. A tengeri kereskedelem terén beállott, s nyíltan bevallott kalamitos kapcsolatban a rossz pénzügyi helyzettel, nagy gondot okoz a szigetországnak ,mely kénytelen sztratégiai műveleteit a gazdaságiaknak alárendelni. A német tengeri kereskedelem megsemmisítésével való dicsekvés tehát nem egyéb, mint leleplezése a tulajdon gyöngeségnek, mely a katonai érdekek meghátrálásában csalhatatlanul nyilatkozik meg. Tengerész: 7 i lllfiifiif Illipiiffl. — Az angolok futása a Dardanelláktól. — Hadisajtószállás, jan. ti. (A Budapesti Hírlap harctéri tudósítójától) Az angolok a Gallipoli-félsziget déli csücskéből is kivonultak. Anglia, mely Európában eddig csak a franciák támogatására avatkozott a harcba a nyugati fronton, amely eddig eldicsekedhetett vele, hogy a háború jóformán nem érintette. Anglia az első sztratégiai akciónál, melyet a maga emberségéből kellett volna végrehajtania, csúfos vereséget szenvedett. Az angolok már november utolsó hetében észrevették, hogy minden erőlködésük hiábavaló és december közepén megkezdték az előkészületet az elvonulásra. Az ariburnai és az anafortai frontról való menekülésüket kétségkívül mesteri módon rendezték. A déli fronton azonban kevésbbé sikerült nekik a visszavonulás. A behajózás ott élénk utóharcok között folyt le, ami természetes is, mert a törökök december 20-ika óta naponkint várták az angolok elvonulását és ennek megfelelően résen állottak. Szemtanúja voltam az angoloknak a nyugati partról való futásának. A magyar és osztrák mozsarak parancsnoka, Barber Kamilló kapitány Simon Sanders tábornagynak egy jelentésben azt az előterjesztést tette, hogy az angoloknak egy parti ütegét, amely nagy mértékben kellemetlenkedett, el kellene halgattatni. A kapitány erre megkapta a parancsot azzal, hogy december 20-án reggel hét órakor hajtsa végre. Arról volt szó, hogy az üteget pontos találattal már az első lövéssel elpusztítsák, nehogy az angol tüzérségnek módja legyen megfutni, avagy ágyúit elszállítani. Erre a célra elég volt egy mozsarunkat működésbe hozni. Előbb azonban egy alkalmas megfigyelőállomást kellett kikémlelni. Ennek a felkutatására Barber kapitány Höpflinger József főhadnaggyal december 19-én délután három órakor útnak indult. A kapitány megengedte, hogy elkísérhessem. Egy darabig gépkocsin mentünk, amig végre egy szűk völgyhöz értünk, amelyben egy török üteg volt fölállítva. Ott leszálltunk és egy hosszú, mély, kitűnő fekvésű török futóárkon keresztül a hegygerincig haladtunk. A futóárok közvetetlenül a hegygerinc alatt a török gyalogsági állásokig húzódott s majdnem oly csinos fekvése volt, mint egy szállói terrasznak. Innét zavartalanul lehetett letekinteni az angolokra a tengerre. A csillogó tengeren nyugodtan pihentek az angol csatahajók, mintha hire-hamva sem volna messze földön a háborúnak. Csatahajók, torpedónaszádok, szállítógőzösök. A hosszú úton, melyet Angliából idáig tettek, semmi akadállyal sem találkoztak. Mögöttük emelkedett Imbrosz szigete, egyike ama támasztópontoknak, amelyeket az angolok megszállottak. A csatahajók hébehóba lomhán megfordultak. Egyszerre csak villanás, füst, dörrenés. A hajók oldalágyúi a part felé tüzeltek. Közbe-közbe egy torpedónaszád is elsütötte ágyúit. Köztünk és a tenger között két alacsony dombsor húzódik el, amelyeknek hátán angol és török gyalogság fekszik egymáshoz olyan közel, hogy az ellenségek szinte kezet nyújthatnak egymásnak. Elég magasan állottunk, hogy nemcsak az Égei-tengert, hanem a túlsó oldalon a Helleszpontoszt is láthattuk. A szárazföldbe mélyen benyomuló Surlaöböl mögött terül el a Sós-tó s körülötte az angol tábor. Már tudniillik az, amit akkor az egész angol tábornak tartottak. Huszonnégy órával későbben természetesen már jobban voltunk a dologról értesülve. Fehér sátrak állottak ott szép sorjában és a sátrak körül látni lehetett a tüzérségi és gyalogsági állásokat-Két óra hosszáig mozdulatlanul állottunk a futóárokban a mellvért mögött. Az angolokkal szemben a legnagyobb óvatosság ajánlatos, mert mesterei a megfigyelésnek és a legjelentéktelenebb csekélységből is következtetést tudnak levonni. Mi tehát két óra hosszat úgy álltunk ott a jól leplezett állásban, hogy még az orrunk hegyét sem mutattuk. Azonban három pár szem és három messzelátó megfeszített figyelemmel vizsgálta a partot. Egyszerre csak villanást láttunk alattunk. Csak akkorát, mint egy fölvillanó és gyorsan elhamvadó gyújtóláng. A parti üteg elárulta magát. Barber kapitány gyorsan helyzetvázlatot készített és a futóárok falára ráerősítette a névjegyét, hogy a telefon-ordonánszok, akiknek az volt a feladatuk, hogy éjjel az üteggel az összeköttetést helyreállítsák, könnyebben ráakadjanak erre a pontra. Visszamentünk. A mikor ismét a völgy bejáratánál voltunk, reszketett alattunk a domb. Az angolok talán mégis észrevettek bennünket. Egy harminc és feles lövedéket lőttek a dombra s a lövedéknek egy meglehetősen nagy szilánkja a közelünkben csapott le. Holdvilágos éjszaka van. Tüzérségünket egyre-másra figyelmezteti az őrjárat: Vigyázz! Repülők! Az éjjel nyugtalanul folyt le. Az ágyútűz majdnem olyan erős volt, mint aminőt az isonzói csatában éltem át. Azt hittük, hogy az angolok támadásra készülnek. Reggel sűrű fehér köd borult a tájra. Hét órakor nyeregbe akartunk ülni, hogy a megfigyelőhelyre lovagoljunk. Barber kapitány a sűrű köd miatt elhalasztotta a lövést. Ismét fölhangzott az őrök kiáltása: Figyelem! Repülők! És néhány bomba a tábor közelében esett le, anélkül, hogy kárt okoztak volna. Filipp Engelbert Károly főhadnagy ütegparancsnok kilenc órakor a telefonhoz kérette Barber kapitányt. A főhadiszállásról telefonjelentést kapott. Hallom, amint a kapitány a telefonba ezeket a szavakat kiáltja be: — Micsoda? Hogyan? Kicsoda? Azután mosolyogva lépett ki a telefonfülkéből: — Az angolok ma éjjel Gallipolit kiürítették! öt perccel később autón a főparancsnoksághoz robogtunk. Török törzstisztek a kapitány elé siettek, megrázták a kezét és így szóltak: — Ti szerencsét hoztatok nekünk! A magyar és osztrák mozsarak parancsot kaptak, hogy mielőbb a déli frontra induljanak. (Rittner.) A Lovcsen. Budapest, jan. 11. Elfoglaltuk a Lovcsent. És a miénk is marad. A miénknek kell maradnia. Mindnyájan ismerjük e nevet és mindnyájan tudjuk, ha sokan nem látták is az ezerhatszázhatvan méter magas hegyet, mit jelentett az, hogy a Lovcsen montenegrói föld s mit jelent ma az, hogy a miénk. Két nap óta olvassuk Hofer jelentéseiben, hogy az egész montenegrói fronton új erővel indult meg offenzívánk. Az Adriai-tengertől kétharmadkör alakban, átkarolóan, egész addig a pontig, ahol Montenegró határa összeér a görög és az albán határral. Beránét elfoglaltuk, a Tara szakadékai között előbbre jutottunk, Ipeknél ágyukat zsákmányoltunk, de az egész montenegrói offenzívának minden még elérhető sikereivel szemben a legnagyobb fontossága annak van, hogy a Lovcsen végre a miénk. Kopár, csúnya, barátságtalan hegy, két koronát érő föld nem ragad meg a szikláin, de nekünk aranyat ér. Egy egész flottát és sok-sok embervért. Két hadikikötőnk van. Egyik tengerpartunk északi szegletében: Póla. Pompás, bevehetetlen, egyik legmodernebb és legnagyobb hadikikötője a világnak. Ám sem a tengerpart védelme, sem az Adrián való biztos uralkodás szempontjából nem valami kedvező a fekvése. Még kevésbbé az a mozgó flotta részére, ha a Jóni- vagy a Földközi-tengeren akar operálni. Már békében tudtuk, hogy flottánknak szerepe lesz a Földközi-tengeren. Úgy is lett, ha nem is az olasz flotta társaságában, mint az a jámbor hívők gondolták. Póla a legtöbb számbajövő operatív és tengeri sztratégiai céltól messzire fekszik. Egy második, erre alkalmasabb flottabázisunknak is kell lenni, s az Isten is ennek teremtette Cattarót. Ha Póla tengerpartunk északi szakaszát védi, Cattaró védi a délit. Egy lépésre az albán partoktól, egy ugrásra az otrantói tengerszorostól s odébb a Földközi-tengertől, szóval mindannak szomszédjában, ahova flottánkat érdekeink vezérelhetik. Mindnyájan, akik Cattaróban jártunk, — és ki nem járt — élveztük a gyönyörű perceket, mig hajónk a cattarói öbölbe, a Rocchéba bemanővíírozott. Gyönyörködtünk sziklákba cikkcakosan bevágott.fordszerü szépségeiben ez öbölnek, mely a világ legnagyobb hajóhadát is kényelmesen be tudja fogadni, s amelynek a tenger felé néző partjait, játszi könnyűséggel tehették bevehetetlenné beléjük vágott parti ütegekkel, láthatatlan erősségekkel. Ám amilyen erőssé tette már a természet is tengeri frontját, épp annyira gyönge, alig védhető szárazföldi frontja. Szinte azt mondhatni, hogy nincs is ilyen frontja. Közvetetlenül a város és a nagy vízhatlan közepe fölött sötéten emelkedik a magasba a montenegróiak Lovcsene, az igazi Crna Gora, amelynek permanens erődeit évek óta modernizálták, évek óta szerelték föl főként olasz szövetségesünktől eredő ajándékágyukkal, hogy bármikor össze lehessen lőni a várost és akcióképtelenné tenni a kikötőjében meghúzódó flottánkat. S a két utolsó évtized hadtörténelme azt bizonyítja, hogy a hadikikötők sokkal könnyebben támadhatók és vehetők meg a szárazföld, mint a tenger felől. Hiszen a spanyol-amerikai háborúban Santiago de Cubát, a japán-orosz háborúban Port Arturt isszárazföldről vezetett támadással vették meg. Minden erősségnek valójában defenzív karaktere van, s talán nincs a világon még egy oly permanens erődcsoport, mint a Lovcsen erősségei, melyeknek ez elvvel ellentétesen tisztára offenzív, támadó jellegük volt. Nem igaz, hogy Montenegró Celinjét akarta vele védeni, mert mi soha se akartuk bántani a feketehegyek országát, sőt szuverenitása érdekében ismételten épp úgy szót emeltünk, mint területnagyobbodása érdekében a balkáni háború végén. Sztratégiai szempontból sem volt megokolt a Lovcsent megerősíteni, mert Cetinjét a tengerpart mentén, Budván keresztül sokkal hálásabb feladat megtámadni, mint a meredek, hóval borított Lovcsenen át. A Lovcsen határzáró erődei kizáróan és tudatosan azzal a célzattal épültek, azért szerelődtek föl idegen tüzérségi anyaggal, hogy állandóan fenyegessék és adott esetben megbénítsák Cattaro aktivitását. A világhistóriában páratlan eset volt ez, hogy két szomszédos ország erődeinek lövegei egymás akciórádiusába essenek, páratlan eset volt, hogy egy gyászünyi országocska permanens battériákkal állandóan fenyegesse Európa egyik nagyhatalmasságát. És ha a világháború másfél esztendeje múlt el anélkül, hogy a montenegróiak összelőtték volna Cattarót, ez nem azért történt, mert fizikailag nem tehették meg, hanem egészen más okokból. Cattarónak hadikikötőnek kell lennie. Ezt követeli a sztratégiai kényszerűség. Ehhez pedig szükségünk volt és szükségünk van a Lovcsenre! Békés időkben ismételten volt rá kedvező alkalom, hogy megszerezzük, sőt katonai érdekek parancsolták, hogy megszerezzük. A balkáni háború eredményeképpen ellenségeink délkeleti határaink mentén megerősödtek, megnagyobbodtak, anélkül, hogy Ausztria és Magyarország bárminő erőkiegyenlítésben részesült volna. Nem kompenzáció gyanánt kellett volna nekünk akkor a Lovcsen, hanem defenzív pozíciónk erősbítésére, határaink, állandóan fenyegetett tengerpartunk és Cattaró biztosítására. Békés időkben éveken át folytak a tárgyalások, hogy megszerezzük a Lovcsen-hegyet, pénzért, cserébe valamelyes más földdarabért, avagy egyéb kompenzációért. Nem ment. Ma mienk a Lovcsen. Elvettük gőzölgő drága vérrel. Hogyan történt, ma még nem tudjuk. Frontális támadással Cattaró felől lehetetlen volt a Lovcsent megvenni s valószínű, hogy mialatt Cattaró felől nagyobb hajóegységeink és szárazföldi tüzérségünk legnehezebb kaliberű ágyúikkal lőtték a fortokat, mialatt Cattaró felől gyalogságunk szintelt mozdulatokkal kötötte le a Lovcsen tüzérségét, addig a főtámadás.Nyegus városka felől, északkeleti irányból, átkarolással ment végbe. Gyorsabban mint reméltük, gyorsabban mint a montenegróiak hitték, s ezért ma ágruparkjuk saját féltett rezidenciájukat, Cetinjét fenyegeti. A Lovcsen, ez a közvetetlen tengerparti környékével mindössze 50 négyzet-