Budapesti Hírlap, 1916. március-április (36. évfolyam, 61–120. szám)
1916-03-01 / 61. szám
Budapest, 1916. XXXVI évfolyam, 61. szám. Szerda, március 1. Megjelenik hétfő kivételével mindennap. SIfizetési árak: Egész évre ?2 kor., félévre 18 kor., negyedévre 6 kor., eg-y hónapra 2 kor. 80 fil. Egyes szám ára helyben, vidéken és pályaudvaron 12 fill. Hirdetések milliméter számítással, díjszabás szerint. Főszerkesztő : Rákosi Jenő Szerkesztőség és igazgatóság: VIII. ker., Bökk Szilárd utca 4. szám. Kiadóhivatal: VIII. ker., József körut 5. szám. TELEFONSZÁMOK: József 43, József 53, József 63. Érik a gyümölcs. Budapest, febr. 29. Ki ne emlékeznék még az osztrák keresztényszocialista pártnak elhunyt vezére, a hatalmas Luegerre, ki a nagy osztrák eszméinek zászlaját lobogtatva, a magyar hadseregért vívott nemzeti küzlelmünk idején a Magyarországba való bemasírozást hangoztatta? Luegerrel azonban a nagy osztrák eszme nem szállt sóba. Bár ennek a politikának az osztrák parlamentben nem volt többé oly hatalmas képviselője, a párt, mely vezérének halálával súlyából sokat vesztett, mégis megtartotta nagy összeköttetéseit s azután is törekedett Magyarországon erősíteni a nemzeti szeparatisztikus törekvéseket, hogy ezzel a magyar államiságot meggyöngítve, a dualizmus romjain megalkothassa az erős centralizmus, alatt álló egységes osztrák birodalmat, melyben a megkisebbedett Magyarország csak mint tartomány, a magyarság pedig csak mint nemzetiség érvényesülhet. Ez a párt a Lueger halála után is azzal szeretett dicsekedni, hogy az övé a jövő, mert a megboldogult trónörökös politikájának ő a letéteményese. De az idő múlott. Az események hullámai torlódtak. A trializmus jelszavával megindított délszláv politikai fészkelődés veszedelmes helyzetbe sodorta a Habsburgokbirodalmát, magát a trónörököst is kidöntötte az élők sorából s fölidézve a most dúló rettenetes világháborút, új helyzetet teremtett. A magyar nemzet, amely szívósan ragaszkodott a maga államiságához és a dualizmusnak nevezett kapcsolat föntartásához, éppen oly híven teljesítette kötelességét dinasztiájával és az uralkodása alatt álló másik állammal szemben. Teljesítette mint szövetséges szövetségese iránt, nem pedig mint rész az egész iránt. Amily határozottan ellene mondott minden centralisztikus osztrák törekvésnek, éppen oly önfeláldozó hűséggel küldte fiait nemcsak trónörököse halálának megboszulására, hanem Galíciának és később az ausztriaiolasznyelvű tartományoknak, az Isonzó-vonalnak a megvédésére is. A világháború meggyőzhetett mindenkit arról, hogy a magyar nemzet éppen úgy el van tökélve saját nemzeti létének, önálló államiságának megmentésére, mint szövetségestársa, Ausztria területi épségének és dinasztiája hatalmi állásának megvédésére is. A világháború meggyőzhetett mindenkit, hogy a birodalom együttmaradásának a magyarság a legszámottevőbb tényezője s hogy a magyar államiság a Habsburgok birodalmának nem gyöngesége, hanem igaziereje.Mégis azt kell még jó ideig látnunk, hogy a nagy osztrák eszme nem tűnt le a szemhatárról, hogy az osztrák centralisztikus törekvések nem némultak el a fegyver zajában, hanem érvényesülni iparkodnak s a magyar miniszterelnök kénytelen volt kijelenteni, hogy közveszedelmes őrültnek kell tartani azt, aki a dualizmust megbontani é s az osztrák centralizmust érvényesíteni akarja. A magyar állami lét életrevalóságának és a magyarság katonai erényeinek azonban az a tábor sem állhatott sokáig ellen, mely még évek előtt a legjobban verte a dobot a magyar államiság ellen. Az osztrák keresztény-szocialista pártnak is be kellett előbb-utóbb látnia, hogy a dinasztiának ebben a háborúban az volt a legnagyobb szerencséje, hogy az osztrák centralisztikus törekvéseket a trializmussal kapcsolatban nem sikerült megvalósítani. Ily belátás nem szokott máról holnapra egyszerre megszületni, hanem lassanként érlelődik. De hogy érlelődik, arról tanúságot tesz a keresztény-szocialistáknak a minap Bécsben tartott nagygyűlése, melyen Bécs városának polgármestere Bécs német jellegének föntartását látja szükségesnek Liechtenstein hercegnek nemzetiségi konföderációjával szemben, melyben az osztrák németség csak a primus inter pares szerepét játszaná; Mataja dr. reiráti képviselő pedig határozottan elvetendőnek tartja Magyarországgal szemben a Lueger dnaszmusellenes centralisztikus politikáját. Mataja elismeri, hogy a magyarok mai pozíciójukat önerejükből foglalták el. Elismeri a magyar álláspont fölülkerekedését s annak a szükségességét, hogy a magyarságot ne harccal igyekezzenek legyőzni, mert az lehetetlen, hanem személyes érintkezéssel igyekezzenek megnyerni. Itt ugyan fölmerült a kérdés, hogy mihez akarja Mataja a magyarokat megnyerni? Erre a tudósitás nem ad fölvilágosítást. Ha ő a ma- A Budapesti Hirlap mai száma 18 oldal./^»*^ H írja Pekár Gyula. Nagy az idők örvénylő árja, fenékig kavarja lei a világot s e titáni kavarodásnak egyik érdekes momentuma), hogy az ismeretlenség mélyéből mint vetődnek föl váratlanul egyes nagy nevek, nagy alakok, a halandók szürke hömpölygéséből mint sodortatnak hullámcsucson a kijelölt halhatalanok. Másfél év óta már is egy hullámcsucson látunk egy tucat új nevet, melyekről biztosan tudjuk, hogy a legvastagabb belükkel lesznek nyomtatva a jövendő históriai tankönyvekben. Klió jegyzi, számon tartja őket, rajta vannak a tábláján, olyik kétszer, sőt háromszor is aláhúzva . . . ám ez az osztályozás már most is percről-percre változik (Hindenburgnak máris mily veszedelmes vetélytársa a köztudatban Mackensen!) s h hogy a jövő legendájában milyen lesz e most készülő halhatatlanságok végleges elhelyezkedése, a jó ég tudhassa. Lelhetjük, figyelhetjük a folyamatot: a legendái most itt a tulajdon kíváncsi szemünk előtt képződik s a legendák képződésének is megvannak a maga érdekes törvényei, de erre most nem térhetünk ki, csak annyit jegyzek meg, — nincs abszolút igazság, nincs abszolút érdem, még a halhatatlansághoz is szerencse, sok szerencse kell! Mi is,ez a halhatatlanság voltaképp? Könyvtáramra pillantok, — engedjék meg, hogy a most készülő történeti halhatatlanságok magyarázatául a múltak irodalmi halhatatlanságainak a párhuzamára gondoljak.. Tán bajosnak tetszhetik a harcias Bellonát a békés múzsákkal, illusztrálni, ne higgyék el, egy a dicsőségre törés folyamata itt is, ott is: harc a halhatatlanok kitörése a közhalandók tömegéből, harc a kiválasztottak tülekedése egymás közti, amíg élnek, sőt harc — a legnagyobb! — vár rájuk még haláluk után is, az emlékezetben, midőn még elkeseredettebben kell küzdeniük nemcsak egymással, hanem az egyetemes emberi feledés ellen... És mentől közelebbről nézzük a dicsőség e boszorkánykonyháját, annál inkább arról győződünk meg, hogy a lényegen kívül ezer apró lényegtelenség igazgatja az úgynevezett halhatatlanságot. Mindenekfölött pedig a legkiszámíthatatlanabb istenség a Véletlen. Kihúzom a könyvtáramból Manon Lescaut — az elegáns Prévost abbé e művén kívül még épp számletiően nem kevésbbé szép és megható kötetet írt össze, miért épp hogy csak ez az egy úszta meg az idők árját? . . . Hja, nagy hazárdjáték, nagy Monte-Karló ez, — színpad a dicsőség, melynek kulisszái vannak. Vanitatum vanitas . . ., de hiába: a hadhalatlanság után való vágy mélyen gyökerezik az emberben: az életerő túláradása, az életösztön tiltakozása és a megsemmisülés ellen. Legprimitívebb formája kétségkívül az apaság, s az „ismeretlenek" milliói megnyugosznak ebben, hiszik, hogy épp oly ismeretlenül ugyan, de gyermekeikben tovább fognak élni haláluk után A ..nagyokban" többnyire csak szellemi gyermekeik iránt van ily erős apai érzés. Ez érzés héroszai és martírjai ők. Meghalnak, de az a szellemi gyermek éljen a nevükkel tovább! S a gyermek élni akar, küzd a közönnyel, feledéssel s a vetélkedő többi szellemi gyermekkel. Világcsata ez a zsenik közt a bámuló utókor előtt. A kis ember csak addig harcol, amíg lehet, a nagyok küzdelme azonban csak ekkor kezdődik istenigazában. Haláluk után a halhatatlanságért . ..Se nagy harcukban mennyire ki vannak szolgáltatva a Véletlen szeszélyes istennőjének! Mikor az ókori klasszicizmus legnagyobb gondolatraktára, az alexandriai könyvtár Kr. e. 47-ben leégett, egyszerre hétszázezer kötet lett hamuvá. Anitóniusz vigasztalni akarta a kár fölött busuló Kleopátrát s megajándékozta őt a pergamoni könyvtár kétszázezer oly válogatott kötetével, melyek egytől-egyig mind egyetlen példányok voltak az ittelő művekből, — mi lett e kincsből, e kötetekből Alexandriában? Jött századok múlva Omar kalifa s a Koránra hivatkozva, mint „fölöslegeseket vagy ártalmasakat", híz ablakjává lelte valamennyit. Ki tudhassa, hány halhatatlanságra je lölt zseni halt oda ekkor? Annyit már tudunk ma, hogy az antik irodalom remekeinek épp csak egy nefinedrésze maradt fönn számunkra. A hellén lajstromokban fölsorolt 000 tragédiából 32 maradt ránk, az ugyanott említett 350 tragikai költőből mind, össze három! Hát a görögök 600 történetírója? S Ilóma írói nagyjai? Gallus, Varias, Pollian, mind elvesztek, Petrohius „Satyricon"-jánnak 16 kötetébőlkettő maradt fönn. Livius 142 könyvéből csupán 35. Viszont a véletlen megmenten egy sereg oly srót, akik, mint Diogenes, Laerliades, Valerius Maximus, Aelianus, Justinus stb., sohse álmodhattak volna különben halhatatlanságról. Vanitatum vanitas! De a véletlent nem tekintve, mi az a sok minden egyéb, amitől gyakran a halhatatlanság függ?