Budapesti Hírlap, 1916. május-június (36. évfolyam, 121–180. szám)
1916-05-04 / 124. szám
Budapest 1910. XXXVI. évfolyam, 124. szám. Csütörtök, május 4. Megjelenik mindennap. Előfizetési árak: Egész évre 32 kor., félévre 16 kor., negyedévre 8 kor., egy hónapra 2 kor. 89 dr. Egyes szára ára helyben, vidéken és pályaudvaron 12 311. Hirdetések milliméter számítással, díjszabás szerint. Főszerkesztő : Rákosi Jenő Szerkesztőség és igazgatóság: VIII. ker., Rökk Szilárd utca 4. szám. Kiadóavatal : VIII. ker., József körút 5. száza. TELEFONSZÁHOK: József 43, József 53, József 63. M lria Alia. Budapest, máj. 3. Van fegyver a jelen háborúban, melyet nem kellett fegyvergyárban megrendelni és gyártani, mely minden hadviselő félnek kiapadhatatlan mennyiségben rendelkezésére áll, mely magától lett, magától növekedett, igen veszedelmes, mely ha megcsorbul, a fegyver forgatóját sebzi meg legérzékenyebben, mely azt a szerepet játsza, mint az utolsó tartalék, végső esetben viszik harcba — ez a fegyver a nemzeti érzékenység, az állami becsületérzés, csakhogy nem a végső veszedelemben hívták elő, hanem mindjárt a háború kezdetén és ezzel oly magas hangnemben nyitották meg a nagy mérkőzést, hogy azontúl nem lehetett fokozni.Mintha a szónok mindjárt beszéde elején felszállana a pátosz legmagasabb csúcsára. Esztétikailag ez az eljárás csúf és oktalan. Mi értelme van a világháborúban? Anglia mindjárt a háború elején kijelentette, hogy ebben a háborúban győznie kell, különben vége van, összedől, elszegényedik, megsemmisül. De soha a mi oldalunkon nem mondotta senki, hogy Angliát meg akarja " semmisíteni". Franciaország nem elégedett meg azzal as kijelentéssel, hogy Franciaország egész állami és nemzeti léte kockára van vetve, hozzátette, hogy a világ szabadsága, az egész modern" kultúra életveszedelemben forog, csak Franciaország döntő győzelme segíthet rajta. A jelszót fölkapta Oroszország is, azóta a korrupció legtisztább termelésének, a népek elnyomásának, a polgári szabadság nagy temetőjének klasszikus állama is a szabadságért és kultúráért forgatja fegyverét. Máskor is voltak háborúk, de a végső indulatokat így nem zaklatták föl soha a háború elején. Hogy Franciaország Szedán után nem kímélte retorikai kincseit, nagyon érthető, de ámbár óriás vereséget szenvedett és végleg legyőzetett és kénytelen volt a győző igen kemény feltételeit elfogadni, semmiképp se ment tönkre, sőt a jelen háborúban ellenségeink közt ő állott meg legerősebben. A görögök is a klasszikus ókorban nagy lármával rontottak ellenségeikre, de ez a csata hevében történt, az ellenség megfélemlítésére, nem mint most, diplomáciai okiratokban, sugalmazott újságcikkekben, parlamenti szónoklatokban. Miért történt? ha a görögök a csatában nagy zajt ütöttek, ez végre is nem igen árthatott nekik, mert mihelyt verekedésre került a sor, mégis csak elhallgattak, mert az emberbeszélő szervek hamar berekednek, a verekedés közben perig jobb dolga akad az embernek, mint kiabálni. Ellenben az antant zajongása kétélű fegyver. Ha nem győz, akkor kedvetlenség terjed el országaiban. A nagy baj leleményessé teszi ugyan őket, de a lelemény is olyan szappanbuborékféle. Hiába mondják az angolok: még nem győztünk ugyan, de most már biztosan fogunk győzni. Gallipoli kiürítése a haditörténetnek egyik legdicsőbb tette; az orosz visszavonulás és legerősebb várainak kiürítése a sztratégia remekműve volt; a középponti hatalmak ki fognak merülni; pénzünk kifogyhatatlan; az óceánon mégis mi uralkodunk; Szerbia és Montenegró helyre fog állni) Belgium városait a németek pénzéből építik majd újra, és sok ilyféle. Huszonegy hónapja múlt el a háborúnak, mikor lesz ez a sok ígéret valósággá? Minthogy a nemzeti becsületet anynyira a győzelmükhöz kötötték, nem kell-e az antant országaiban a csüggedésnek ugyanabban a mértékben terjednie? Nagyon érthetjük, hogy nem akarnak békéről hallani. Hogyan igazolnák azokat a nagyhangú kijelentéseket, melyekkel a háborúba indultak? Hát igazán vége a világnak, ha Németországot és a mi országainkat föl nem darabolják? Nem érzik-e most saját fegyverük másik élét? Két magyarázata kínálkozik eljárásuknak. Az egyik az, hogy saját nemzetüket akarták ezen a módon a végső erőfeszítésre bírni. Az angol realisták azt mondották, kockázatos dolog a háború, de ha már megkezdtük, okvetetlenül győznünk kell. Meg akarom nyerni ezt a háborút, mondotta Grey lord, mintha egy üzleti vállalkozásról volna szó, melynek sikerülni kell, csak kíméletlennek kell lennünk, a cél minden eszközt szentesít. Nem volt valami pontosan kidolgozott terve, de energiával és jó szerencsével sikerülni fog a dolog. Nem kell mindent kiszámítani. Igen ám, ha a furfang és a lélek jelenléteily háborúban elég volna. Nem lett volna jobb azt az utolsó erkölcsi tartalékot későbbre halasztani? Például a mostani időpontra? Akkor a katonai törvényt könnyebben lehetett volna keresztül erőszakolni. De valószínűbb, hogy a főok más volt, saját támadó szándékuk elpalástolása, ami így mégis könnyebb volt és némileg sikerült is — idáig, ők akarták az úgynevezett német militarizmuist megölni, ez pedig nem jelent egyebet, mint Németország egységes állami léteinek megsemmisítését.. Ezt a franciák így fogalmazzák: Az angolszász faj megmentette a latin kultúrát. Mert akkor a latin kultúra szabad utat talált volna maga előtt Petrográdig. Petrograd pedig az elnyomott szláv testvéreket akarja fölszabadítani, amit meg az angolok így fogalmaznak: A kis államokat kell megmenteni tőlünk a sszonyvándorlás a kerületre. A kormány előzetes figyelmeztetése a húsvéti utazásokra vonatkozóan nem sokat ért. Volt utas bőven, látogatóba utazó civilek, szabadságolt katonák és főleg asszonyok, sok-sok aszszony mindenfelé és mindenféle, egyszerű, fejkendős és festőszoknyás, s lengő fátyolú, gimmiköpenyes elegáns hölgyközönség, többnyire katonafeleség, vagy jelölt, s öreg, de hosszú út fáradalmaitól sem visszariadó, áldott szivü édesanyák. Mentek apukhoz, urukhoz, vőlegényükhöz, akik nem jöhettek haza, de akikhez valahogy el lehetett jutni, hacsak az állomáshelyükkel szomszédos városba is, ahova talán egy-egy futó ölelésre, elröppenő csókra, a hazai sültek átvételére csak bejöhet a katona. Zimomj: A szállók s egyszerűbb fogadók telve idegen asszonyokkal. Mindenki találkozni akar a Szerbiában, főleg Belgrádban katonai szolgálatot teljesítő hozzátartozójával. Részint előre megállapított, biztos találkozóra jöttek, de van olyan is, aki csak találomra vállalkozott a hosszú útra, kinek szerető szívét a kétséges hátha, talán hajtotta, hogy esetleg az ünnepre mégis csak lesz egy kis Urlanb Zimonyba, ha már hosszabb szabadság nem telik, s vannak, akik a foszlós kalácsot, illatos sonkát, ölelést, csókot, egész magukat kellemes meglepetésnek szánták, hogy majd onnan küldenek értesítést, hipp-hopp, édes párom, kis uracskám, itt vagyok, várlak. Természetes, hogy ez utóbbiak kasztjába csak fiatal asszonyok tartoznak. Akiknek legnagyobb szerelmükben is ott lappang egy kis önzés, az örömet egész úton maguknak tartogatni, hogy aztán annál szilajabban, forróbban csapjon ki lelkük érzelme. Az anyai szeretet, a szelíd, mindent előre odaadó, elsősorban mindig csak a gyerekére gondoló, az más. Az megírja előre, — édes Fiam, megyek, — hogy örüljön a gyerek addig is, amíg ők megérkeznek. Amint azonban ott vannak, akkor látják, hogy nem oly könnyű a dolog, mint otthon kiszínezték. Az előre megtárgyalt találkozók többnyire sikerülnek. De a meglepetések, a türelmetlen vágyakozással elgondolt csókok, ölelések szomorú, eredménytelen sóhajokba vesznek. Postán Zimonyból Belgrádba küldött leveleknek hosszabb az útjuk, mint például Pestről Belgrádba. Mert Pesten van cenzúra, Zimonyból azonban e végett Eszékre kerülnek a levelek. A hajóállomáson, vasútnál, hídnál átmenő staféták sem mind megbízhatók. S esetenként a válasz is elszomorító: nincs engedély. Egynémelyik bátrabb asszony próbálkozik a Stationskommandónál: csak legalább egyszer, néhány órára átmehessenek Belgrádba! Az alezredes úr azonban szigorú, hajthatatlan: nem lehet. Sírva jönnek le a szegény asszonyok, de hiába, parancs — parancs, szabály — szabály, s ha van kivétel, a kivétel erre nem a sírástól kényes asszonyszemek adnak okot, hanem — megesik, — inkább a kacéran fölvillanok. Könynyelmee-n ígérő mosollyal, — szerető szivü feleségek, fehér lelkű menyasszonyjelültek legalább igy vélik, — sikerül olykor egy-egy nagyobb sárzsít fogni, a ki legitimálja őket és egy délutánra, talán csak egy uzsonnára a Grand Hotelban. — szabad az út Belgrádba! Erőszakait türelemmel, s hasznosabbat úgy sem tehetnek, s az úgynevezett utolsó szalmaszál reménységével ülnek az asszonyok hajó- és vasútállomás előtt. Főleg itt, mert leg-,többen a hídon, vagy a sínek mentén, esetleg tehervonaton jönnek át, s azonfelül a hidőrségen derék inspekciós katonák néha telefonhívással is próbálkoznak az asszonyoknak segítségükre lenni. Paraszti asszonyok szorongatják kezükben az ,,atrect", a nagyobb bizonyosság okáért, különben hiba nélkül tudják a sok- féle, magyar fülnek, nyelvnek szokatlan, idegen hivatalos megjelölést. Az egyik Mészáros Pált a Heeresbahnnál keresteti, Eisenbahnregintentnél van Pintér Imre, — kérem Dénes mérnök urat a Bruckendetaschement-nál, sll. Szegényeknek bevésődtek már a szívükbe, lelkükbe, hiszen ki tudja, mióta és mennyiszer minden gondolatuk, vágyuk ezen címek felé szállanak! Egészségtelen, maláriára alkalmas a levegő a vasút mentén, a sok esőzés folytán a lapályos területek megteltek vízzel, levezetés nincs, a víz felületét vastagon festi zöldre a békanyál. Nem törődnek az olykor szinte fojtó levegővel, csak ülnek a padon türelmesen, maguk elé révedező szemmel, s a kezük, mintha rejtetten, a vállkendő, boa, vagy retikül alatt imára kulcsolódnék: Istenem, Jézuskám, segíts! A közös óhaj lerombolja a rangkülönbséget, s a kalapos dáma közlékeny lesz a bekötött fejű menyecskével. — Irta ugyan a férjem, hogy ne jöjjek. A Budapesti Hírlap mai száma 16 oldal.