Budapesti Hírlap, 1916. május-június (36. évfolyam, 121–180. szám)

1916-05-04 / 124. szám

Budapest 1910. XXXVI. évfolyam, 124. szám. Csütörtök, május 4. Megjelenik mindennap. Előfizetési árak: Egész évre 32 kor., félévre 16 kor., negyedévre 8 kor., egy hónapra 2 kor. 89 dr. Egyes szára ára helyben, vidéken és pályaudvaron 12 311. Hirdetések milliméter számítással, díjszabás szerint. Főszerkesztő : Rákosi Jenő Szerkesztőség és igazgatóság: VIII. ker., Rök­k Szilárd­ utca 4. szám. Kiadóavatal : VIII. ker., József­ körút 5. száza. TELEFONSZÁHOK: József 43, József 53, József 63. M­ lria Alia. Budapest, máj. 3. Van fegyver a jelen háborúban, me­lyet nem kellett fegyvergyárban megren­delni és gyártani, mely minden hadviselő félnek kiapadhatatlan mennyiségben ren­delkezésére áll, mely magától lett, ma­gától növekedett, igen veszedelmes, mely ha megcsorbul, a fegyver forgatóját sebzi meg legérzékenyebben, mely azt a szerepet játsza, mint az utolsó tartalék, végső esetben viszik harcba — ez a fegy­ver a nemzeti érzékenység, az állami be­csületérzés, csakhogy nem a végső vesze­delemben hívták elő, hanem mindjárt a háború kezdetén és ezzel oly magas hang­nemben nyitották meg a nagy mérkő­zést, hogy azontúl nem lehetett fokozni.­­Mintha a szónok mindjárt beszéde elején felszállana a pátosz legmagasabb csú­csára. Esztétikailag ez az eljárás csúf és oktalan. Mi értelme van a világháború­ban? Anglia mindjárt a háború elején ki­jelentette, hogy ebben a háborúban győz­nie kell, különben vége van, összedől, el­szegényedik, megsemmisül. De soha a mi oldalunkon nem mondotta senki, hogy Angliát meg akarja " semmisíteni". Franciaország nem elégedett meg azzal as kijelentéssel, hogy Franciaország egész állami és nemzeti léte kockára van vetve, hozzátette, hogy a világ szabadsága, az egész modern" kultúra életveszedelem­ben forog, csak Franciaország döntő győ­zelme segíthet rajta. A jelszót fölkapta Oroszország is, azóta a korrupció legtisz­tább termelésének, a népek elnyomásá­nak, a polgári szabadság nagy temetőjé­nek klasszikus állama is a szabadságért és kultúráért forgatja fegyverét. Máskor is voltak háborúk, de a végső indulato­kat így nem zaklatták föl soha a háború elején. Hogy­ Franciaország Szedán után nem kímélte retorikai kincseit, nagyon érthető­, de ámbár óriás vereséget szen­vedett és végleg legyőzetett és kényte­len volt a győző igen kemény feltételeit­­ elfogadni, semmiképp se ment tönkre, sőt a jelen háborúban ellenségeink közt ő állott meg legerősebben. A görögök is a klasszikus ókorban nagy lármával ron­tottak ellenségeikre, de ez a csata hevé­ben történt,­ az ellenség megfélemlíté­sére, nem mint most, diplomáciai okira­tokban, sugalmazott újságcikkekben, parlamenti szónoklatokban. Miért tör­tént? h­a a­ görögök a csatában nagy zajt ütöt­tek, ez végre is nem igen árthatott nekik, mert mihelyt verekedésre került a sor, mégis csak el­hallgattak, mert az embe­r­beszélő szervek ha­mar berekednek, a verekedés közben per­ig jobb dolga akad az embernek, mint kiabálni. Ellen­ben az antant zajongása kétélű fegyver. Ha nem­­ győz, akkor kedvetlenség terjed el országaiban.­­ A nagy baj leleményessé teszi ugyan őket, de a­­ lelemény is olyan szappanbuborékféle. Hiába mondják az angolok: még nem győztünk ugyan, de most már biztosan fogunk győzni. Gallipoli kiürítése a haditörténetnek egyik legdicsőbb tette; az orosz visszavonulás és legerősebb vá­rainak kiürítése a sztratégia remekműve volt; a középponti hatalmak ki fognak merülni; pén­zünk kifogyhatatlan; az óceánon mégis mi ural­kodunk; Szerbia és Montenegró helyre fog állni) Belgium városait a németek pénzéből építik majd újra, és sok ilyféle. Huszonegy hónapja m­últ el a háborúnak, mikor lesz ez a sok ígéret valósággá? Minthogy a nemzeti becsületet any­nyira a győzelmükhöz kötötték, nem kell-e az antant országaiban a csüggedésnek ugyanabban a mértékben terjednie? Nagyon érthetjük, hogy nem akarnak békéről hallani. Hogyan igazolnák azokat a nagyhangú kijelentéseket, melyekkel a háborúba indultak? Hát igazán vége a világnak, ha Németországot és a mi országainkat föl nem darabolják? Nem érzik-e most saját fegyverük másik élét? Két magyarázata kínálkozik eljárásuknak. Az egyik az, hogy saját nemzetüket akarták ezen a módon a végső erőfeszítésre bírni. Az angol realisták azt mondották, kockázatos dolog a há­ború, de ha már megkezdtük, okvetetlenül győz­nünk kell. Meg akarom nyerni ezt a háborút, mondotta Grey lord, mintha egy üzleti vállalko­zásról volna szó, melynek sikerülni kell, csak kíméletlennek kell lennünk, a cél minden esz­­közt szentesít. Nem volt valami pontosan kidol­gozott terve, de energiával és jó szerencsével si­kerülni fog a dolog. Nem kell mindent kiszámí­tani. Igen ám, h­a a furfang és a lélek jelenléte­­ily háborúban elég volna. Nem lett volna jobb azt az utolsó erkölcsi tartalékot későbbre ha­lasztani? Például a mostani időpontra? Akkor a katonai törvényt könnyebben lehetett volna ke­resztül erőszakolni. De valószínűbb, hogy a főok más volt, saját támadó­ szándékuk elpalástolása, a­mi így mégis könnyebb volt és némileg sike­rült is — idáig, ők akarták az úgynevezett né­met militarizmu­ist megölni, ez pedig nem jelent egyebet, mint Németország egységes állami létei­nek megsemmisítését.. Ezt a franciák így fogal­mazzák: Az angol­szász faj megmentette a latin kultúrát. Mert akkor a latin kultúra szabad utat talált volna maga előtt Petrográdig. Petrograd pedig az elnyomott szláv testvéreket akarja föl­­­szabadítani, a­mit meg az angolok így fogalmaz­­­nak: A kis államokat kell megmenteni tőlünk a­ ­sszonyvándorlás a k­erületre. A kormány előzetes figyelmeztetése a hús­véti utazásokra vonatkozóan nem sokat ért. Volt utas bőven, látogatóba utazó civilek, szabadsá­golt katonák és főleg asszonyok, sok-sok asz­szony mindenfelé és mindenféle, egyszerű, fej­kendős és festőszoknyás, s lengő fátyolú, gim­mi­köpenyes elegáns hölgyközönség, többnyire ka­tonafeleség, vagy jelölt, s öreg, de hosszú út fáradalmaitól sem visszariadó, áldott szivü édes­anyák. Mentek a­pukhoz, urukhoz, vőlegényük­höz, a­kik nem jöhettek haza, de a­kikhez vala­hogy el lehetett jutni, hacsak az állomáshelyük­kel szomszédos városba is, a­hova talán egy-egy futó ölelésre, elröppenő csókra, a hazai sültek átvételére csak bejöhet a katona. Zimomj: A szállók s egyszerűbb fogadók telve idegen asszonyokkal. Mindenki találkozni akar a Szerbiában, főleg Belgrádban katonai szolgálatot teljesítő hozzátartozójával. Részint előre megállapított, biztos találkozóra jöttek, de van olyan is, a­ki csak találomra vállalkozott a hosszú útra, kinek szerető szívét a kétséges hátha, talán hajtotta, hogy esetleg az ünnepre mégis csak lesz egy kis Urlanb Zimonyba, ha már hosszabb szabadság nem telik, s vannak, a­kik a foszlós kalácsot, illatos sonkát, ölelést, csókot, egész magukat kellemes meglepetésnek szánták, hogy majd onnan küldenek értesítést, hipp-hopp, édes párom, kis uracskám, itt va­gyok, várlak. Természetes, h­ogy ez utóbbiak kasztjába csak fiatal asszonyok tartoznak. A­kiknek legnagyobb szerelmükben is ott lappang egy kis önzés, az örömet egész úton maguknak tartogatni, hogy aztán annál szilajabban, forrób­ban csapjon ki lelkük érzelme. Az anyai szere­tet, a szelíd, mindent előre odaadó, első­sorban mindig csak a gyerekére gondoló, az más. Az megírja előre, — édes Fiam, megyek, — hogy örüljön a gyerek addig is, a­míg ők megérkeznek. A­mint azonban ott vannak, akkor látják, hogy nem oly könnyű a dolog, mint otthon ki­színezték. Az előre megtárgyalt találkozók több­nyire sikerülnek. De a meglepetések, a türelmet­len vágyakozással elgondolt csókok, ölelések szomorú, eredménytelen sóhajokba vesznek. Postán Zimonyból Belgrádba küldött le­veleknek hosszabb az útjuk, mint péld­ául Pest­ről Belgrádba. Mert Pesten van cenzúra, Zi­monyból azonban e végett Eszékre kerülnek a levelek. A hajóállomáson, vasútnál, hídnál át­menő staféták sem mind megbízhatók. S ese­tenként a válasz is elszomorító: nin­cs engedély. Egynémelyik bátrabb asszony próbálko­zik a Stationskomm­andónál: csak legalább egy­szer, néhány órára átmehessenek Belgrádba! Az alezredes úr azonban szigorú, hajthatatlan: nem lehet. Sírva jönnek le a szegény asszonyok, de hiába, parancs — parancs, szabály — szabály, s h­a van kivétel, a kivétel erre nem a sírástól kényes asszonyszemek adnak okot, hanem — megesik, — inkább a kacéran fölvillanok. Köny­nyelmee-n ígérő mosollyal, — szerető szivü fe­leségek, fehér­ lelkű menyasszonyjelül­tek leg­alább igy vélik, — sikerül olykor egy-egy na­gyobb sárzsít fogni, a ki legitimálja őket és egy délutánra, talán csak egy uzsonnára a Grand Hotelban. — szabad az út Belgrádba! Erőszakait türelemmel, s hasznosabbat úgy sem tehetnek, s az úgynevezett utolsó szalmaszál reménységével ülnek az asszonyok hajó- és vasútállomás előtt. Főleg itt, mert leg-,­többen a hídon, vagy a sínek mentén, esetleg tehervonaton jönnek át, s azonfelül a hidőrsé­gen derék inspekciós katonák néha telefonhívás­sal is próbálkoznak az asszonyoknak segítsé­gükre lenni. Paraszti asszonyok szorongatják kezükben az ,,atrect", a nagyobb bizonyosság okáért,­­ különben hiba nélkül tudják a sok-­ féle, magyar fülnek, nyelvnek szokatlan, idegen hivatalos megjelölést. Az egyik Mészáros Pált a Heeresbahnnál keresteti, Eisenbahnregintentnél van Pintér Imre, — kérem Dénes mérnök urat a Bruckendetaschement-nál, s­ll. Szegényeknek bevésődtek már a szívükbe, lelkükbe, hiszen ki tudja, mióta és mennyiszer minden gondolatuk, vágyuk ezen címek felé sz­állanak! Egészségtelen, maláriára alkalmas­ a le­vegő a vasút mentén, a sok esőzés folytán a lapá­lyos területek megteltek vízzel, levezetés nincs,­­ a víz felületét vastagon festi zöldre a béka­nyál. Nem törődnek­ az olykor szinte fojtó leve­gővel, csak ülnek a padon türelmesen, maguk elé révedező szemmel, s a kezük, mintha rejtet­ten, a vállkendő, boa, vagy retikül alatt imára kulcsolódnék­: Istenem, Jézuskám, segíts! A közös óhaj lerombolja a rangkülönbsé­get, s a kalapos dáma közlékeny lesz a bekötött fejű menyecskével. — Irta ugyan a férjem, hogy ne jöjjek. A Budapesti Hírlap mai száma 16 oldal.

Next