Budapesti Hírlap, 1916. július-augusztus (36. évfolyam, 181–242. szám)

1916-07-25 / 205. szám

Budapest 1918. XXXVI. évfolyam, 205. szám. Kedd, Julius 25. Megjelenik mindennap. Előfizetési árak: Egész évre 32 kor., félévre 16 kor, negyedévre 8 kor, egy hónapra 2 kor. SO fi 1- Egyes szám ára helyben, vidéken im pályaudvaron 12 fi 21. Hirdetések milliméter számítással, díjszabás szerint. Főszerkesztő : Rákosi Jenő Szerkesztőség és igazgatóság: VIII. Ker., Bükk Szilárd­ utca 4. szám. Kiadóhivatal : Vill. Her., József-körut 5. szin TELEPOESZÁSOK: József 43, Jóssef 53, József 63. Budapest, jul. 24. A háború második esztendejének vé­gén Európa csatamezőin ádázabbul dúl a gyilkos küzdelem, mint valaha. Bruszilov tábornok végeláthatatlan sorokban hajtja katonáit a Kárpátok felé — meghalni, a Somme partján angolok hullahegyei tor­nyosulnak, Verdun körül Franciaország jö­vendője vérzik el, de azért a harcnak nincs szünete. A népek még mindig szemben áll­tak egymással pusztító öldöklésben, a né­pek nagy csatájának felidézői azonban las­sanként már mind eltűnnek az események színteréről. A világ legborzalmasabb drá­mája elérkezett a sorsfordulathoz s ők nem akarják a színen megvárni az utolsó fölvo­n­ást. Delcassé és Nicolson után, a­kik Ed­várd király bekerítő politikájának legfana­tikusabb hívei voltak, távozik Szaszonov is, a Néva partján lévő hivatalát egy finn szanatóriummal cserélve föl. Kétségtelen, hogy Szaszonov távo­zása nem jelent változást Oroszország há­borús politikájában. Stürmer miniszterelnök, a­ki utóda lett a külügyminiszteri székben, Szaszonov művét a maga módja szerint bi­zonyára folytatni fogja. Nem is ebben van Szaszonov távozásának jelentősége, hanem abban, hogy vele együtt megbukott Orosz­ország minden nagyravágyó terve, hosszú időre megsemmisült minden orosz imperia­lista törekvés, melynek szolgálatában Sza­szonov fölidézte a nagy háborút. A japán háború után Oroszország, a­helyett, hogy belső viszonyainak­ rendezéséhez látott volna, ismét Európa felé fordította mohó tekintetét s türelmetlenül várta az alkalmas pillanatot Európa lángbaborítására, ettől remélvén balkáni aspirációinak beteljese­dését. A szabad tenger s Konstantinápoly birtoka volt a cél, a­mely felé a szétdara­bolt Ausztrián és Magyarországon át vitt volna az út. Ennek a politikának, ezeknek a vágyaknak volt megtestesítője Szaszo­nov. A fantasztikus remények azután sorra meghiúsultak. A hatalmas hódítás helyett Orosz-Lengyelország került idegen uralom alá, a Gallipoli-félszigetről pedig török szö­vetségeseink elűzték az antant utolsó kato­náit is. Ekkor bukott meg Szaszonov s vele együtt Oroszország külső politikája is. Bal­sikerű működését végül megkoronázta a néhány héttel ezelőtt megkötött orosz-ja­pán szerződés, mely a távoli Keleten sem­misítette meg Oroszország évszázados ál­mait, Japán kezébe adva a hatalmat Kelet-Ázsiában. Oroszország szerencsétlenségét csak növelte, hogy legválságosabb korszakában, legmerészebb játékának folytatásánál a ve­zető helyen, a gyöngeakaratú cár mellett olyan jelentéktelen férfiú állott, mint Sza­szonov. A távozó külügyminiszterben a nagy államférfiaknak egyetlen vonása sincs meg. A feladatok, melyek elé került, nem álltak arányban tehetsé­gével. Izvolszk­i mellett tanulta meg az orosz külső politika mesterségét s az ő szellemében haladt a maga pályáján is, nagyobb merészséggel, de ke­vesebb erővel. Tipusa volt a középszerű politikusnak", a­ki ravaszsággal, hazugság-­­gal dolgozik s hajtóereje csupán a fana­­tizmus, a­mit másokba is igyekszik beleos­­tani. Háborús politikájának összeomlását­ egyébként semmi sem állit­ja elénk tisztába­ban, minden kicsinyességével és gonoszsá­­ gáva együtt, mint saját nyilatkozatai. A­ háború kitörésekor a középponti hatalmak megsemmisítéséről beszélt Szaszonov pél­­­dátlan vakmerőséggel, a múlt év február­,­jában már csak Konstantinápoly és a Dar-,­danellák megszerzése volt a kitűzött cél, ez­ év elején pedig, midőn februárban a duma tagjai előtt beszélt, már azt mondotta, hogy, Oroszország csupán létének biztosításáért harcol. Ugyanő beszédében foglalkozott a­ háború fölidézésének kérdésével is s ájtatos szemforgatással jelentette ki csodálkozó­ hallgatói előtt, hogy­­ a világháború föl­idézése a legnagyobb bű­n volt az emberiség ellen. Ez volt Szaszonov utolsó, fontosabb­ nyilatkozata s a történelem meg fogja álla­pítani, hogy ezzel Szaszonov saját magáról mondott ítéletet. Mióta e szavai elhangzott­­tak, nem is tett egyebet, csupán a maga fe­­­lelősségét akarta csökkenteni a tények meg-, hamisításával s százszor megcáfolt valót­,­lanságok ismételgetésével. Ez azonban nem sikerülhet neki sohasem. A cár elismerő­ szavai, melyekkel elbúcsúzott szanató-­­riumba vonuló miniszterétől, szintén neval enyhíthetik Szaszonov bűnét: nevét a He­,­rosztrateszeké között fogja följegyezni sa­­ját népe éppen úgy, mint az egész embe­­riség. — Fantázia. — írta Lázár István. Szól a mesém az időtlen időkből, mikor a Káosz tű­zközéppontjából fölemelkedett a fehér és a fekete szellem, hogy­ életet, öntudatot és hal­hatatlanságot adjon a holt anyagnak, melyben a vas, a kalcium, a magnézium, a szén, a rádium s az élet ezerféle rengeteg ereje, sava és bázisa csak a nagy jelre várt, hogy halottaiból föltá­madva, élni kezdjen örökkön-örökké! De, én­ édesem, a Legyen szó késett. A két Szellem istenarca fölháborodva lebegett a holt anyag fölött; nem tudtak megegyezni, mert a fehér Szellem azt akarta, hogy az igazság legyen a Mindenség törvénye, a fekete Szellem pedig azt, hogy a szerelem legyen a világ igazsága . . . Testvér, add ki a részem­! A fehér Szel­lem intett: ugy legyen! — és az ősanyag mélyén megdörrentek a rettenetes gázok s megtörtént a nagy robbanás az isteni tűzhelyen! Sistergő tűz­golyók vágódtak ki a sötét, puszta ű­rbe, a fénylő ködfelhők millió irányba röppentek s a fekete Szellem testvéri része tovasuhant és száz millió esztendőkig tartó másodperc alatt a világűr min­den tereken túl levő határán hullt . . . A delejes forradalmak, a chromosphaerák háborgó láza megszűnt: csillagok lettek, istenek születtek. Narancssárga,­lángoló napok, kék és zöld bolygók, vérvörös szinü naprendszerek, sma­ragd, topáz, zafír, türkisz, opál és ametiszt szinü ezernyi holdak, mik az erő és igazság szárnyán, a melegség, a villamosság, a fény, az élet és a harmónia üdvözült mosolyával forogtak a meny­nyek útján a Sarkcsillag körül, hol a fehér Szel­lem lakott, ki minden napot, minden bolygót, minden holdat egy-egy lelki erővel, pszichikai világgal és individuális élettel bíró külön istenné tett . . . A napcsaládok, a kettős­ napok, végtelen bolygó­rendszerükkel az ő közös nehézkedési pontjuk körül forogva, hallgatagon ontották fé­nyüket a vonzóerő, az élet és a szépség tűzhelye felé, mintha csak az lett volna egyetlen vágyuk, hogy belehulljanak és megfürödjenek az igazság és a jóság ragyogó tüzében! A szeretet mozgatta őket a végtelen térben, lángoló szívük dobogásá­ból fény­lelt s a Sarkcsillagot az örökkévalóság dicskoronájával övezte. Megértés, ragaszkodás és béke uralkodott a mosolygó isten; évmilliókig álmodoztak a Teremtés aranyhálójában, míg egyszer aztán egy napon a nagy körforgás hir­telen megállt. Ott, hová még a Sziriusz istenszeme se pil­lanthatott el,­­ ott, a­hol a végtelen úr a titok éjszakájába belevesz: a világterek véghatárain vakító láng csapott a magasba s látható főn egy vérvörös csillag, mely egymagában nagyobb volt és több fényt sugárzott, mint a Sarkcsillag körül forgó, egész Csillagos Mindenség! Úgy lobogott, mint egy mérhetetlen, lángoló szív, mely pok­lokból egekbe nyúlik. A távolok szive: És a vö­rös lángszív fölött csodaszép női fej bontakozott ki az izzó hidrogénködökből! Asszonyi fej, mely­nek szeme a sötétkék ég volt, haja a mérhetetlen éjszak.f­arka a lehajló, meghaló láthatár, szája az ismeretlen örvény; ajkán rejtelmes, szivet­megejtő, édes mosoly rezgett és beragyogott minden napot, minden bolygót, minden holdat, minden teret, határt és minden időt, csak a Sark­csillag isteni homlokát vonta fekete árnyékba ... (Én vagyok az Örökláng, ki ott vagyok minden szunyadó parányban . . . Én vagyok az Szerelem!) Nem érlelték a csillagok a távolok üzene­tét, mert nem tudták, hogy mi a szerelem, de óriás testükben megrezdült az atomok milliárdja, szén­szivük égni kezdett valami kimondhatatla­nul forró vágyban s csak állt és ámuldozott a­ Csillagos Mindenség. A Szíriksz lángszive vadul lobogott, mosolya elképzelhetetlen fénykévék alakjában hullt az örvényes világűrbe szerteszét, ködkeble sóhajra domborodott, lángszive meg­nőtt, a zárt szemhatáron lobogva elterült s át­fogta tüzével a terek és távolok minden vigasz­talanságát. Óriás érzései tűzhullámok alakjában vonaglottak a fekete égen, mintegy felséges hieroglifek, betűiként egy rejtélyes himnusznak, mit egy szép, forróvérű asszony énekel az­ örök szerelemről . . . (Jöjjetek, hadd öleljetek magamhoz az Élet és a Halál minden gyönyörével!) Az Orionra nézett. A Szinuszra nézett. A Prokyonra nézett. A Herkules nagy alfájára. Az Arkturuszra s az Ég tizenkilenc főistenére és egyetlen pillantása megremegtette a csillagmillió­kat. A Sarkcsillagból vad, zöldes energia csapott ki s rálövelődött, hogy megölje, de a néma vil­lámfergeteg erőtlenül halt el az iszonyatos tér­ben. A Szíriksz diadalmasan mosolygott, aztán :­­ A Budapesti Hírlap mai száma 16 oldal.

Next