Budapesti Hírlap, 1916. július-augusztus (36. évfolyam, 181–242. szám)
1916-07-25 / 205. szám
Budapest 1918. XXXVI. évfolyam, 205. szám. Kedd, Julius 25. Megjelenik mindennap. Előfizetési árak: Egész évre 32 kor., félévre 16 kor, negyedévre 8 kor, egy hónapra 2 kor. SO fi 1- Egyes szám ára helyben, vidéken im pályaudvaron 12 fi 21. Hirdetések milliméter számítással, díjszabás szerint. Főszerkesztő : Rákosi Jenő Szerkesztőség és igazgatóság: VIII. Ker., Bükk Szilárd utca 4. szám. Kiadóhivatal : Vill. Her., József-körut 5. szin TELEPOESZÁSOK: József 43, Jóssef 53, József 63. Budapest, jul. 24. A háború második esztendejének végén Európa csatamezőin ádázabbul dúl a gyilkos küzdelem, mint valaha. Bruszilov tábornok végeláthatatlan sorokban hajtja katonáit a Kárpátok felé — meghalni, a Somme partján angolok hullahegyei tornyosulnak, Verdun körül Franciaország jövendője vérzik el, de azért a harcnak nincs szünete. A népek még mindig szemben álltak egymással pusztító öldöklésben, a népek nagy csatájának felidézői azonban lassanként már mind eltűnnek az események színteréről. A világ legborzalmasabb drámája elérkezett a sorsfordulathoz s ők nem akarják a színen megvárni az utolsó fölvonást. Delcassé és Nicolson után, akik Edvárd király bekerítő politikájának legfanatikusabb hívei voltak, távozik Szaszonov is, a Néva partján lévő hivatalát egy finn szanatóriummal cserélve föl. Kétségtelen, hogy Szaszonov távozása nem jelent változást Oroszország háborús politikájában. Stürmer miniszterelnök, aki utóda lett a külügyminiszteri székben, Szaszonov művét a maga módja szerint bizonyára folytatni fogja. Nem is ebben van Szaszonov távozásának jelentősége, hanem abban, hogy vele együtt megbukott Oroszország minden nagyravágyó terve, hosszú időre megsemmisült minden orosz imperialista törekvés, melynek szolgálatában Szaszonov fölidézte a nagy háborút. A japán háború után Oroszország, ahelyett, hogy belső viszonyainak rendezéséhez látott volna, ismét Európa felé fordította mohó tekintetét s türelmetlenül várta az alkalmas pillanatot Európa lángbaborítására, ettől remélvén balkáni aspirációinak beteljesedését. A szabad tenger s Konstantinápoly birtoka volt a cél, amely felé a szétdarabolt Ausztrián és Magyarországon át vitt volna az út. Ennek a politikának, ezeknek a vágyaknak volt megtestesítője Szaszonov. A fantasztikus remények azután sorra meghiúsultak. A hatalmas hódítás helyett Orosz-Lengyelország került idegen uralom alá, a Gallipoli-félszigetről pedig török szövetségeseink elűzték az antant utolsó katonáit is. Ekkor bukott meg Szaszonov s vele együtt Oroszország külső politikája is. Balsikerű működését végül megkoronázta a néhány héttel ezelőtt megkötött orosz-japán szerződés, mely a távoli Keleten semmisítette meg Oroszország évszázados álmait, Japán kezébe adva a hatalmat Kelet-Ázsiában. Oroszország szerencsétlenségét csak növelte, hogy legválságosabb korszakában, legmerészebb játékának folytatásánál a vezető helyen, a gyöngeakaratú cár mellett olyan jelentéktelen férfiú állott, mint Szaszonov. A távozó külügyminiszterben a nagy államférfiaknak egyetlen vonása sincs meg. A feladatok, melyek elé került, nem álltak arányban tehetségével. Izvolszki mellett tanulta meg az orosz külső politika mesterségét s az ő szellemében haladt a maga pályáján is, nagyobb merészséggel, de kevesebb erővel. Tipusa volt a középszerű politikusnak", aki ravaszsággal, hazugság-gal dolgozik s hajtóereje csupán a fanatizmus, amit másokba is igyekszik beleostani. Háborús politikájának összeomlását egyébként semmi sem állitja elénk tisztábaban, minden kicsinyességével és gonoszsá gáva együtt, mint saját nyilatkozatai. A háború kitörésekor a középponti hatalmak megsemmisítéséről beszélt Szaszonov példátlan vakmerőséggel, a múlt év február,jában már csak Konstantinápoly és a Dar-,danellák megszerzése volt a kitűzött cél, ez év elején pedig, midőn februárban a duma tagjai előtt beszélt, már azt mondotta, hogy, Oroszország csupán létének biztosításáért harcol. Ugyanő beszédében foglalkozott a háború fölidézésének kérdésével is s ájtatos szemforgatással jelentette ki csodálkozó hallgatói előtt, hogy a világháború fölidézése a legnagyobb bűn volt az emberiség ellen. Ez volt Szaszonov utolsó, fontosabb nyilatkozata s a történelem meg fogja állapítani, hogy ezzel Szaszonov saját magáról mondott ítéletet. Mióta e szavai elhangzotttak, nem is tett egyebet, csupán a maga felelősségét akarta csökkenteni a tények meg-, hamisításával s százszor megcáfolt valót,lanságok ismételgetésével. Ez azonban nem sikerülhet neki sohasem. A cár elismerő szavai, melyekkel elbúcsúzott szanató-riumba vonuló miniszterétől, szintén neval enyhíthetik Szaszonov bűnét: nevét a He,rosztrateszeké között fogja följegyezni saját népe éppen úgy, mint az egész emberiség. — Fantázia. — írta Lázár István. Szól a mesém az időtlen időkből, mikor a Káosz tűzközéppontjából fölemelkedett a fehér és a fekete szellem, hogy életet, öntudatot és halhatatlanságot adjon a holt anyagnak, melyben a vas, a kalcium, a magnézium, a szén, a rádium s az élet ezerféle rengeteg ereje, sava és bázisa csak a nagy jelre várt, hogy halottaiból föltámadva, élni kezdjen örökkön-örökké! De, én édesem, a Legyen szó késett. A két Szellem istenarca fölháborodva lebegett a holt anyag fölött; nem tudtak megegyezni, mert a fehér Szellem azt akarta, hogy az igazság legyen a Mindenség törvénye, a fekete Szellem pedig azt, hogy a szerelem legyen a világ igazsága . . . Testvér, add ki a részem! A fehér Szellem intett: ugy legyen! — és az ősanyag mélyén megdörrentek a rettenetes gázok s megtörtént a nagy robbanás az isteni tűzhelyen! Sistergő tűzgolyók vágódtak ki a sötét, puszta űrbe, a fénylő ködfelhők millió irányba röppentek s a fekete Szellem testvéri része tovasuhant és száz millió esztendőkig tartó másodperc alatt a világűr minden tereken túl levő határán hullt . . . A delejes forradalmak, a chromosphaerák háborgó láza megszűnt: csillagok lettek, istenek születtek. Narancssárga,lángoló napok, kék és zöld bolygók, vérvörös szinü naprendszerek, smaragd, topáz, zafír, türkisz, opál és ametiszt szinü ezernyi holdak, mik az erő és igazság szárnyán, a melegség, a villamosság, a fény, az élet és a harmónia üdvözült mosolyával forogtak a menynyek útján a Sarkcsillag körül, hol a fehér Szellem lakott, ki minden napot, minden bolygót, minden holdat egy-egy lelki erővel, pszichikai világgal és individuális élettel bíró külön istenné tett . . . A napcsaládok, a kettős napok, végtelen bolygórendszerükkel az ő közös nehézkedési pontjuk körül forogva, hallgatagon ontották fényüket a vonzóerő, az élet és a szépség tűzhelye felé, mintha csak az lett volna egyetlen vágyuk, hogy belehulljanak és megfürödjenek az igazság és a jóság ragyogó tüzében! A szeretet mozgatta őket a végtelen térben, lángoló szívük dobogásából fénylelt s a Sarkcsillagot az örökkévalóság dicskoronájával övezte. Megértés, ragaszkodás és béke uralkodott a mosolygó isten; évmilliókig álmodoztak a Teremtés aranyhálójában, míg egyszer aztán egy napon a nagy körforgás hirtelen megállt. Ott, hová még a Sziriusz istenszeme se pillanthatott el, ott, ahol a végtelen úr a titok éjszakájába belevesz: a világterek véghatárain vakító láng csapott a magasba s látható főn egy vérvörös csillag, mely egymagában nagyobb volt és több fényt sugárzott, mint a Sarkcsillag körül forgó, egész Csillagos Mindenség! Úgy lobogott, mint egy mérhetetlen, lángoló szív, mely poklokból egekbe nyúlik. A távolok szive: És a vörös lángszív fölött csodaszép női fej bontakozott ki az izzó hidrogénködökből! Asszonyi fej, melynek szeme a sötétkék ég volt, haja a mérhetetlen éjszak.farka a lehajló, meghaló láthatár, szája az ismeretlen örvény; ajkán rejtelmes, szivetmegejtő, édes mosoly rezgett és beragyogott minden napot, minden bolygót, minden holdat, minden teret, határt és minden időt, csak a Sarkcsillag isteni homlokát vonta fekete árnyékba ... (Én vagyok az Örökláng, ki ott vagyok minden szunyadó parányban . . . Én vagyok az Szerelem!) Nem érlelték a csillagok a távolok üzenetét, mert nem tudták, hogy mi a szerelem, de óriás testükben megrezdült az atomok milliárdja, szénszivük égni kezdett valami kimondhatatlanul forró vágyban s csak állt és ámuldozott a Csillagos Mindenség. A Szíriksz lángszive vadul lobogott, mosolya elképzelhetetlen fénykévék alakjában hullt az örvényes világűrbe szerteszét, ködkeble sóhajra domborodott, lángszive megnőtt, a zárt szemhatáron lobogva elterült s átfogta tüzével a terek és távolok minden vigasztalanságát. Óriás érzései tűzhullámok alakjában vonaglottak a fekete égen, mintegy felséges hieroglifek, betűiként egy rejtélyes himnusznak, mit egy szép, forróvérű asszony énekel az örök szerelemről . . . (Jöjjetek, hadd öleljetek magamhoz az Élet és a Halál minden gyönyörével!) Az Orionra nézett. A Szinuszra nézett. A Prokyonra nézett. A Herkules nagy alfájára. Az Arkturuszra s az Ég tizenkilenc főistenére és egyetlen pillantása megremegtette a csillagmilliókat. A Sarkcsillagból vad, zöldes energia csapott ki s rálövelődött, hogy megölje, de a néma villámfergeteg erőtlenül halt el az iszonyatos térben. A Szíriksz diadalmasan mosolygott, aztán : A Budapesti Hírlap mai száma 16 oldal.