Budapesti Hírlap, 1916. július-augusztus (36. évfolyam, 181–242. szám)

1916-07-27 / 207. szám

2 Budapesti Hirup w?. «o 1916. július 27. ren és vonalon sikeres akciói, fényes zá­raadásai, nagyszerű védekezése, szilárd helytállása minden vonalon — s minden­nek tetejében az a világraszóló, fenome­nális jelenség, a mellyel az Amerika-járó kereskedelmi buvárhajók alakjában meg­lepte Angliát, fittyet hányva az angol blo­kádnak és ámulatba ejtve az egész vilá­got. A londoni hírek olyképpen szólnak, hogy a harctérnek egyetlen eseménye sem, még a Somme-menti támadás med­dősége sem tett Angliára oly megdöb­bentő, oly lesújtó hatást, mint a Deutsch­land atlanti útja és vidor felbukkanása az amerikai parton. Ez a néma döbbenet ön­kéntelen hódolatot jelent a német nép ereje és alkotó géniusza iránt. Csodálatosan fonódnak és szövőd­nek az események s együttes hatássá fo­kozódván e pillanatban, a­mikor a nagy tragédia végső kifejlése bug, dübörög és tajtékzik ,szemünk előtt, megtermi min­denfelé, de nyilván mindenekelőtt — An­gliában azt a lélekállapotot és azokat a tanulságokat, a­melyeknek meg kell ér­niök arra, hogy Európa fölzaklatott népei visszakapják a béke áldásait. Ha Angliá­ban egyszer a rideg önzésben nevelt köz­érzés megállapítja a tanulságok alapján, hogy ez a hadjárat téves spekuláción ala­pult s mindenesetre rossz üzletnek bizo­nyult, akkor máról-holnapra porba hull­nak mai nagyságai, a­kik belevitték az országot ebbe a rossz, vészes és kárhoza­tos vállalkozásba (s Asquith és Grey urak már érzik az idők szelét, mert már jelzik bás lemondó hajlandóságukat), s ha ez el­következik, akkor legyünk elkészülve arra is, hogy Anglia lesz az első, a­mely elsőnek igyekszik­ majd szabadulni szö­vetségeseitől és minden külön kötelezett­ségétől. orosz offenzíva uj fejezete oroszok ujabb támadásai. — Az angolok Poziéresben. — franciák visszaverése a Sommetól délre. — 9­ss. vereség. — Budapest, jul. 26. Az­ északi harctér bennünket közelebbről tszinte déli felén véget ért az alig tiz napon át tartott, feszültséggel teli rövid szünet. Július­­j-ától körülbelül 15-éig nem történt jelentősebb esemény 400 kilométer hosszú frontunkon. Ezt az időt mindkét fél kétségkívül egyfelől arra használta föl, hogy csapatait pihentesse s a min­denesetre kissé szétzilált kötelékeket rendbe­h­ozza, a veszteségeket valamennyire pótolja, erősítéseket, friss tartalékot hozzon a tűzvonal mögé s bizonnyal csapateltolásokat és átcsopor­tosításokat is hajtson végre. A hónap közepén azután kiújult az oroszok offenzív hajlandósága és új támadóakciók indultak meg egyfelől Vol­hiniában és a galiciai határ mentén, másfelől Bukovina nyugati sarkában. Az utóbbiak közül csak a Pruttól délre eső jobbszárnyunkon lezaj­lott események érdemelnek annyiban figyelmet, hogy az oroszoknak egymástól meglehetősen el­különített oszlopokkal sikerült közelebb tolni h­arcvonaluk­at a Kárpátok határgerincéhez, és pedig Tartarovtól délre és lejebb a Gapul-hegy­től délnyugatra. Mivel azonban ezen a frontsza­kaszon a terep a széles fronton való egybefüggő operációkat nem engedi meg, az oroszok itt el­ért eredményeinek nagyobb jelentőségét leg­alább is egyelőre nem is szabad tulajdonítani. A Dnyeszter és a Prut között, valamint feljebb Kelet-Galíciában a Sztripa vonala mö­gött elhúzódó mintegy 180 kilométer hosszú frontcentrumunkban a helyzet nagyobb harci tevékenység nélkül változatlan maradt. Nehéz harcok fejlődtek e helyett Volhiniámark déli ré­szén, a­hol ez a terület a galiciai határral érint­kezik. E harcok körülbelül kilenc napja tarta­nak és közben a galiciai határhoz közelednek. Bruszilov hadseregcsoportjának ezen a szakaszon kétségkívül jelentékenyen megerősített része ere­detileg egészen kes­keny vonalon: Szklin és Ugri­nov között nagyjában Zviniace—Kraszóv felé, tehát délnyugati irányban tört előre. E támadás Radzdehov, tehát a lembergi szárnyvonal felé kulminált. Legutóbb megírtuk, hogy számolni kell az oroszok szporadikus lökéseinek frontki­szélesítésével. Ez a legutóbbi orosz támadóak­ciókkal elkövetkezett. Az orosz támadás ugyanis július 20-án kiterjedt dél felé a Lipa folyótól délre Verbenen át egész a már galiciai földön lévő grzymalovka—hrodyi műúttól keletre fekvő Korsovig, majd — mint a­hogy a tegnapi és mai vezérkari jelentésből láthatjuk, a­ég odébb egész a radzmlov—brodyi vasútvonalig s ezzel elérte a negyven kilométer harcvonalszélességet. Az oroszok ezúttal támadásuk helyéül egy eddigelé meglehetősen elhanyagolt frontrészt választot­,­talk, a­melyet centrumuk jobbszárn­y­ának­ is le­hetne nevezni. Támadásuk közvetetlen célja, mint el­eddig a front egyéb részein — ismét csak­ két vasútvonal s iránya ennek folytán egészen különös. Nem kelet-nyugati, hanem kelet-dél­nyugati, sőt kelet-déli. Brodytól északnyugatra elfoglalt állásaink körülbelül Lesznnov déli tő­­szomszédjában, a Sztir jobboldali mellékfolyója, a Szlonovska mögött voltak. Ezt a harcvonalat a mai jelentés szerint a Sztirnek délebbre, mint­egy öt kilométerre ,párhuzamosan folydogáló mellékfolyója, a Boldurka mögé tettük át. A Radzivilov körül egyidejűen végrehajtott orosz támadás célja és iránya az előbbivel koncentri­kus. Ellenben az orosz támadó front jobbszár­nyán, Lobacsovka körül megfeneklett orosz tá­madás célja kizáróan a támadó harcvonal jobb­oldalának biztosítása azokkal az erőinkkel szem­ben, melyek a múlt napokban előbb ugyan Go­rohov felé tértek ki, azonban rövidesen előretol­ták ismét vonalukat Tereszkovicz—Jelizarov magasságáig. Lobacsevkánál azért kellett az oro­szoknak támadni, mert támadó frontrészük a Lipától északra álló orosz erőkkel bizonytalan helyzetet teremthető tompaszögűt alkot. Éppen ez az a furcsaság, a­mit feljebb az orosz oszlo­pok támadó irányában konstatáltunk. Az a kö­rülmény, hogy Lobacsovkánál az oroszokat visszavertük, egyelőre megakaszthatja támadá­sukat Leszatipov—Radzivilov vonalán. Az orosz offenzíva első fölvonása július első napjaiban véget ért volt. Úgy látszik, most kezdő­­dött el a második fölvonás. Hogy a most folyó harcok az orosz főtámadást jelentik-e és nem fog-e az másutt elkövetkezni, majd elválik. A Riga körletében megbukott orosz kísérletezés éhezik, de hű maradt hozzá. A császár meg fogja tudni, sőt tudja is már, hogy Blanche kapitány nem vállalt idegen szolgálatot, hogy Blanche ka­pitány beszélni se szeret másról, csak a császár­ról és szivárványos tetteiről. És a császár így fog mormogni magában, mert ő is szeretett mindig maga­ magával beszélgetni: — Derék ember ez a Blanche, az én hű fiam! Hiába, neki is olyan nagy, hatalmas orra van, mint Duroc marsallnak volt, a­kiről azt mondtam hajdanán: micsoda hatalmas orra van! Az ilyen emberek hűsége megingathatatlan! . . . És Blanche levetette a régi uniformist és kiment az udvarba. — Isollá hó, kapitány úr, jöjjön csak! — kiállott Legrandné asszony, a szállásadónő, — jöjjön csak, kapitány úr, ismerkedjék meg hát a mi új lakónkkal, Amelie kisasszonnyal, a­kit az alpolgármester helyettes óvónőnek alkalmazott a városnál. És Blanche megismerkedett Amelie kisasz­szonnyal, egy szőke, nyúlánk kis árvaleánnyal, a­kinek sok nyomorgás után itt sikerült bejutnia helyettes óvónőnek a városhoz. — Ma restendes hőség van, Amelie kis­asszony!­­­ szólt a volt kapitány. — Ó igen, uram! Szinte elviselhetetlen! — Hát még milyen lehet Szentilonán, — ,vélte Blanche, a­ki nem tudott másról beszélni.­­— Mennyit szenvedhet a császár! — Ó, Istenem! — rebegte a leány és könybe lábbadt a szeme. — Áh, — kiáltott föl a kapitány és megra­gadta a leány kezét. — Ön sir! — Imádom a császárt,­­— szólt halkan Amelie és körülnézett, hogy nem hallja-e valaki. — Az atyám elesett Austerlitznál ... És ezzel meg volt pecsételve barátságuk. Sokat sétáltak együtt s az estéket is együtt töltöt­ték és a volt kapitány végeszakadatlan története­ket mesélt a császárról s Amelie ujjongó szem­mel hallgatta. E csöndes boldogságot semmi se zavarta hónapokig. A hosszú esős ősz, a hideg tél elmúlt fölöttük, majd nagy sétákat lettek e­gyütt a kita­vaszodott réteken. Egyszer aztán, május hónap vége felé, verőfényes idő volt s Blanche éppen egy hirdetést olvasott az újságban, mely szerint volt császári liszt ajánlkozását kéri az intendatura egy főin­tézői állásra, mikor kisírt szemmel nyitott be hozzá Amelie. — Otthagytam az állásomat, — tördelte a szót sírástól el-elcsukló hangon a leány, — mert az alpolgármester ... a gazember .., azt köve­telte, hogy kedves legyek hozzá . . . — Jól tette, gyermekem . . . — pattant föl fuldokló dühhel a kapitány. — És most újra kezdődik az éhezés, — sírta a leány. — Nem igaz! •— ordított Blanche, — nem igaz! Mert feleségül fogom venni! A szegény, remegő leány hozzásimult. És Blanche arra gondolt, hogy nem élhet­nek meg ketten a nyomorult kegydíjból és eszébe ötlött a hirdetés. Fejébe nyomta a kalapját és el­rohant az intendaturára. Ott örömmel fogadták jelentkezését . . . Blanche nem sokat aludt ez éjszakán. Va­lami különös nyugtalanság bántotta, valami mély nyomás feküdt a mellére, bár a szíve mé­lyéből halkan és varázsosan pengett elő a boldog­ság hárfája. Fáradtan és rosszkedvűen ébredt és alig készült el öltözködésével, a­mikor bekopogott egy altiszt és kézhez adta neki az őrnagyi kineve­zését. És Blanche fanyaran nézett a papirosra. Nézte, nézte a papirost és halálos levertség, vég­telen, fájdalmas szégyenérzés fogta el. Egy orgonabugáshoz hasonló, mély, vará­zsos hangot vélt hallani: — Hát te is elárultál, te is, te is elárultál, Blanche, a­kit őrmesterből kapitánnyá tettem?! Hát kigyó volt mind, mind, a kit csak keblemen melengettem?! És te is elárultál, Blanche, édes fiam, a­kit csak a sasos lobogó zizzenése hozott tűzbe, te is elárultál, te is, "te is, egy szoknya suhogásáért .. . És Blanche leborult az asztalra s a zokogás megrázta egész testét s a könyei elmosták a ki­nevező okmány tintáját. És nem hallottam, hogy nyílik az ajtó és Amelie lép be rajta. A lány megállt a küszöbön. — Hát ön, mint látom, tudja már, — szólt halkan, bánatosan. — Mit, mit? — kérdezte Blanche és föl­emelte könytől­ázott arcát. — Hogy meghalt a császár . . . — A császár meghalt?! — ordított föl Blanche és fölugrott az asztaltól. Egy pillanatig meredten állt ott. Hogy im, ez lehetséges volna, hogy ő, ő meghalhasson! — És mikor halt meg? — kérdezte aztán halk­, ernyedt hangon. — Hát még nem tudja? — csodálkozott a leány. — A hír csak most jött meg, de már két héttel ezelőtt hunyt el a császár. — Két héttel ezelőtt! — kiáltott föl Blanche és viharos öröm járta át szivét. Tehát nem élt már, — gondolta, — nem élt már tegnap és én nem árultam el őt, nem árultam el őt, ó, Istenem, nem lettem hűtlen hozzá . . . méltó maradtam arra, hogy reá gondolhassak . .. És boldog, sugárzó arccal közeledett a leányhoz. — Fél tőlem? — kérdezte boldog enyelgés­sel, mert a leány hátrált előtte. És valóban félt a leány és arra gondolt, hogy Blanche megtébolyodott, mert másképpen hogy is tudta volna megérteni a legjobb és leg­hűbb katonának e viharzó, boldog örömét az ő császárja halálán?! • , „

Next