Budapesti Hírlap, 1916. július-augusztus (36. évfolyam, 181–242. szám)
1916-07-27 / 207. szám
2 Budapesti Hirup w?. «o 1916. július 27. ren és vonalon sikeres akciói, fényes záraadásai, nagyszerű védekezése, szilárd helytállása minden vonalon — s mindennek tetejében az a világraszóló, fenomenális jelenség, a mellyel az Amerika-járó kereskedelmi buvárhajók alakjában meglepte Angliát, fittyet hányva az angol blokádnak és ámulatba ejtve az egész világot. A londoni hírek olyképpen szólnak, hogy a harctérnek egyetlen eseménye sem, még a Somme-menti támadás meddősége sem tett Angliára oly megdöbbentő, oly lesújtó hatást, mint a Deutschland atlanti útja és vidor felbukkanása az amerikai parton. Ez a néma döbbenet önkéntelen hódolatot jelent a német nép ereje és alkotó géniusza iránt. Csodálatosan fonódnak és szövődnek az események s együttes hatássá fokozódván e pillanatban, amikor a nagy tragédia végső kifejlése bug, dübörög és tajtékzik ,szemünk előtt, megtermi mindenfelé, de nyilván mindenekelőtt — Angliában azt a lélekállapotot és azokat a tanulságokat, amelyeknek meg kell érniök arra, hogy Európa fölzaklatott népei visszakapják a béke áldásait. Ha Angliában egyszer a rideg önzésben nevelt közérzés megállapítja a tanulságok alapján, hogy ez a hadjárat téves spekuláción alapult s mindenesetre rossz üzletnek bizonyult, akkor máról-holnapra porba hullnak mai nagyságai, akik belevitték az országot ebbe a rossz, vészes és kárhozatos vállalkozásba (s Asquith és Grey urak már érzik az idők szelét, mert már jelzik bás lemondó hajlandóságukat), s ha ez elkövetkezik, akkor legyünk elkészülve arra is, hogy Anglia lesz az első, amely elsőnek igyekszik majd szabadulni szövetségeseitől és minden külön kötelezettségétől. orosz offenzíva uj fejezete oroszok ujabb támadásai. — Az angolok Poziéresben. — franciák visszaverése a Sommetól délre. — 9ss. vereség. — Budapest, jul. 26. Az északi harctér bennünket közelebbről tszinte déli felén véget ért az alig tiz napon át tartott, feszültséggel teli rövid szünet. Júliusj-ától körülbelül 15-éig nem történt jelentősebb esemény 400 kilométer hosszú frontunkon. Ezt az időt mindkét fél kétségkívül egyfelől arra használta föl, hogy csapatait pihentesse s a mindenesetre kissé szétzilált kötelékeket rendbehozza, a veszteségeket valamennyire pótolja, erősítéseket, friss tartalékot hozzon a tűzvonal mögé s bizonnyal csapateltolásokat és átcsoportosításokat is hajtson végre. A hónap közepén azután kiújult az oroszok offenzív hajlandósága és új támadóakciók indultak meg egyfelől Volhiniában és a galiciai határ mentén, másfelől Bukovina nyugati sarkában. Az utóbbiak közül csak a Pruttól délre eső jobbszárnyunkon lezajlott események érdemelnek annyiban figyelmet, hogy az oroszoknak egymástól meglehetősen elkülönített oszlopokkal sikerült közelebb tolni harcvonalukat a Kárpátok határgerincéhez, és pedig Tartarovtól délre és lejebb a Gapul-hegytől délnyugatra. Mivel azonban ezen a frontszakaszon a terep a széles fronton való egybefüggő operációkat nem engedi meg, az oroszok itt elért eredményeinek nagyobb jelentőségét legalább is egyelőre nem is szabad tulajdonítani. A Dnyeszter és a Prut között, valamint feljebb Kelet-Galíciában a Sztripa vonala mögött elhúzódó mintegy 180 kilométer hosszú frontcentrumunkban a helyzet nagyobb harci tevékenység nélkül változatlan maradt. Nehéz harcok fejlődtek e helyett Volhiniámark déli részén, ahol ez a terület a galiciai határral érintkezik. E harcok körülbelül kilenc napja tartanak és közben a galiciai határhoz közelednek. Bruszilov hadseregcsoportjának ezen a szakaszon kétségkívül jelentékenyen megerősített része eredetileg egészen keskeny vonalon: Szklin és Ugrinov között nagyjában Zviniace—Kraszóv felé, tehát délnyugati irányban tört előre. E támadás Radzdehov, tehát a lembergi szárnyvonal felé kulminált. Legutóbb megírtuk, hogy számolni kell az oroszok szporadikus lökéseinek frontkiszélesítésével. Ez a legutóbbi orosz támadóakciókkal elkövetkezett. Az orosz támadás ugyanis július 20-án kiterjedt dél felé a Lipa folyótól délre Verbenen át egész a már galiciai földön lévő grzymalovka—hrodyi műúttól keletre fekvő Korsovig, majd — mint ahogy a tegnapi és mai vezérkari jelentésből láthatjuk, aég odébb egész a radzmlov—brodyi vasútvonalig s ezzel elérte a negyven kilométer harcvonalszélességet. Az oroszok ezúttal támadásuk helyéül egy eddigelé meglehetősen elhanyagolt frontrészt választot,talk, amelyet centrumuk jobbszárnyának is lehetne nevezni. Támadásuk közvetetlen célja, mint eleddig a front egyéb részein — ismét csak két vasútvonal s iránya ennek folytán egészen különös. Nem kelet-nyugati, hanem kelet-délnyugati, sőt kelet-déli. Brodytól északnyugatra elfoglalt állásaink körülbelül Lesznnov déli tőszomszédjában, a Sztir jobboldali mellékfolyója, a Szlonovska mögött voltak. Ezt a harcvonalat a mai jelentés szerint a Sztirnek délebbre, mintegy öt kilométerre ,párhuzamosan folydogáló mellékfolyója, a Boldurka mögé tettük át. A Radzivilov körül egyidejűen végrehajtott orosz támadás célja és iránya az előbbivel koncentrikus. Ellenben az orosz támadó front jobbszárnyán, Lobacsovka körül megfeneklett orosz támadás célja kizáróan a támadó harcvonal jobboldalának biztosítása azokkal az erőinkkel szemben, melyek a múlt napokban előbb ugyan Gorohov felé tértek ki, azonban rövidesen előretolták ismét vonalukat Tereszkovicz—Jelizarov magasságáig. Lobacsevkánál azért kellett az oroszoknak támadni, mert támadó frontrészük a Lipától északra álló orosz erőkkel bizonytalan helyzetet teremthető tompaszögűt alkot. Éppen ez az a furcsaság, amit feljebb az orosz oszlopok támadó irányában konstatáltunk. Az a körülmény, hogy Lobacsovkánál az oroszokat visszavertük, egyelőre megakaszthatja támadásukat Leszatipov—Radzivilov vonalán. Az orosz offenzíva első fölvonása július első napjaiban véget ért volt. Úgy látszik, most kezdődött el a második fölvonás. Hogy a most folyó harcok az orosz főtámadást jelentik-e és nem fog-e az másutt elkövetkezni, majd elválik. A Riga körletében megbukott orosz kísérletezés éhezik, de hű maradt hozzá. A császár meg fogja tudni, sőt tudja is már, hogy Blanche kapitány nem vállalt idegen szolgálatot, hogy Blanche kapitány beszélni se szeret másról, csak a császárról és szivárványos tetteiről. És a császár így fog mormogni magában, mert ő is szeretett mindig maga magával beszélgetni: — Derék ember ez a Blanche, az én hű fiam! Hiába, neki is olyan nagy, hatalmas orra van, mint Duroc marsallnak volt, akiről azt mondtam hajdanán: micsoda hatalmas orra van! Az ilyen emberek hűsége megingathatatlan! . . . És Blanche levetette a régi uniformist és kiment az udvarba. — Isollá hó, kapitány úr, jöjjön csak! — kiállott Legrandné asszony, a szállásadónő, — jöjjön csak, kapitány úr, ismerkedjék meg hát a mi új lakónkkal, Amelie kisasszonnyal, akit az alpolgármester helyettes óvónőnek alkalmazott a városnál. És Blanche megismerkedett Amelie kisaszszonnyal, egy szőke, nyúlánk kis árvaleánnyal, akinek sok nyomorgás után itt sikerült bejutnia helyettes óvónőnek a városhoz. — Ma restendes hőség van, Amelie kisasszony! szólt a volt kapitány. — Ó igen, uram! Szinte elviselhetetlen! — Hát még milyen lehet Szentilonán, — ,vélte Blanche, aki nem tudott másról beszélni.— Mennyit szenvedhet a császár! — Ó, Istenem! — rebegte a leány és könybe lábbadt a szeme. — Áh, — kiáltott föl a kapitány és megragadta a leány kezét. — Ön sir! — Imádom a császárt,— szólt halkan Amelie és körülnézett, hogy nem hallja-e valaki. — Az atyám elesett Austerlitznál ... És ezzel meg volt pecsételve barátságuk. Sokat sétáltak együtt s az estéket is együtt töltötték és a volt kapitány végeszakadatlan történeteket mesélt a császárról s Amelie ujjongó szemmel hallgatta. E csöndes boldogságot semmi se zavarta hónapokig. A hosszú esős ősz, a hideg tél elmúlt fölöttük, majd nagy sétákat lettek együtt a kitavaszodott réteken. Egyszer aztán, május hónap vége felé, verőfényes idő volt s Blanche éppen egy hirdetést olvasott az újságban, mely szerint volt császári liszt ajánlkozását kéri az intendatura egy főintézői állásra, mikor kisírt szemmel nyitott be hozzá Amelie. — Otthagytam az állásomat, — tördelte a szót sírástól el-elcsukló hangon a leány, — mert az alpolgármester ... a gazember .., azt követelte, hogy kedves legyek hozzá . . . — Jól tette, gyermekem . . . — pattant föl fuldokló dühhel a kapitány. — És most újra kezdődik az éhezés, — sírta a leány. — Nem igaz! •— ordított Blanche, — nem igaz! Mert feleségül fogom venni! A szegény, remegő leány hozzásimult. És Blanche arra gondolt, hogy nem élhetnek meg ketten a nyomorult kegydíjból és eszébe ötlött a hirdetés. Fejébe nyomta a kalapját és elrohant az intendaturára. Ott örömmel fogadták jelentkezését . . . Blanche nem sokat aludt ez éjszakán. Valami különös nyugtalanság bántotta, valami mély nyomás feküdt a mellére, bár a szíve mélyéből halkan és varázsosan pengett elő a boldogság hárfája. Fáradtan és rosszkedvűen ébredt és alig készült el öltözködésével, amikor bekopogott egy altiszt és kézhez adta neki az őrnagyi kinevezését. És Blanche fanyaran nézett a papirosra. Nézte, nézte a papirost és halálos levertség, végtelen, fájdalmas szégyenérzés fogta el. Egy orgonabugáshoz hasonló, mély, varázsos hangot vélt hallani: — Hát te is elárultál, te is, te is elárultál, Blanche, akit őrmesterből kapitánnyá tettem?! Hát kigyó volt mind, mind, a kit csak keblemen melengettem?! És te is elárultál, Blanche, édes fiam, akit csak a sasos lobogó zizzenése hozott tűzbe, te is elárultál, te is, "te is, egy szoknya suhogásáért .. . És Blanche leborult az asztalra s a zokogás megrázta egész testét s a könyei elmosták a kinevező okmány tintáját. És nem hallottam, hogy nyílik az ajtó és Amelie lép be rajta. A lány megállt a küszöbön. — Hát ön, mint látom, tudja már, — szólt halkan, bánatosan. — Mit, mit? — kérdezte Blanche és fölemelte könytőlázott arcát. — Hogy meghalt a császár . . . — A császár meghalt?! — ordított föl Blanche és fölugrott az asztaltól. Egy pillanatig meredten állt ott. Hogy im, ez lehetséges volna, hogy ő, ő meghalhasson! — És mikor halt meg? — kérdezte aztán halk, ernyedt hangon. — Hát még nem tudja? — csodálkozott a leány. — A hír csak most jött meg, de már két héttel ezelőtt hunyt el a császár. — Két héttel ezelőtt! — kiáltott föl Blanche és viharos öröm járta át szivét. Tehát nem élt már, — gondolta, — nem élt már tegnap és én nem árultam el őt, nem árultam el őt, ó, Istenem, nem lettem hűtlen hozzá . . . méltó maradtam arra, hogy reá gondolhassak . .. És boldog, sugárzó arccal közeledett a leányhoz. — Fél tőlem? — kérdezte boldog enyelgéssel, mert a leány hátrált előtte. És valóban félt a leány és arra gondolt, hogy Blanche megtébolyodott, mert másképpen hogy is tudta volna megérteni a legjobb és leghűbb katonának e viharzó, boldog örömét az ő császárja halálán?! • , „