Budapesti Hírlap, 1916. szeptember-október (36. évfolyam, 243–303. szám)
1916-09-17 / 259. szám
s kitartóak, mint a németek. Kitartóbbak, mint az angolok, akik szeretik lenézni őket. Ha van ideges náció most, akkor talán inkább az angol az. Még biztosságban sem érzi magát a maga szigetén a Zeppelinektől. Csapás-csapásra érte. Szégyenszemre el kellett kotródnia Gallipolitól, egy egész seregét elfogták Mezopotámiában; forradalmat kellett elnyomnia saját birodalmá"ban; összes szövetségeseinek telhetetlen és folyton megürülő zsebeit neki kell megtöltenie; gazdasági bajok nyomják az ilyenekhez nem szokott Krőzust; hiába tagadja a nagy tengeri csatában elszenvedett kudarcot és végül eladta szabadságát, csinált óriás sereget és igazi sikert még sem tud elérni. De nem lehet tagadni, hogy ha valóban idegessé lesz, idegessége csak bizonyos oktalanságokban, de nem cselekvő erejének leszállításában nyilvánul. De ne is részletezzük a dolgot. Még Olaszország sem vesztette el nagyzási hóbortját és a leghangzatosabb frázisokat mégis csak ő tudja gyártani; hogy pedig Németország hatalmasan és hősiesen megáll a lábán, azt nem kell külön kiemelni. Mert ilyenre egyáltalán nem volt példa a világ történetében. Rágalommal, éhséggel és fegyverrel támadják minden oldalról folyton fokozódó dühvel és folyton fokozódik az ő erkölcsi és anyagi ellenálló ereje. Hogy a szégyen meg nem emészti ellenségeit! De igy szokott az lenni. A nagyot, az erőset, a becsületest tudják legjobban gyűlölni és elkeseredettentámadni. Ilyen ne létezzék, mert puszta léte is sérti ellenségeit. • De hogy más nemzetek hogyan érzik magukat, inkább csak hozzávetés, amelyben csalódhatunk, saját magunkról azonban talán biztosabbat mondhatunk. Van, a mi idegeinket gyötri, de hála Istennek azok is ellen tudnak állni. Igaz, hogy újra fölütik fejüket azok, akik a háború első évében lépten-nyomon utunkba akadtak és förtelmes károgásukkal megkeserítették életünket. Egy évig nem merték szájukat kinyitni, csak pislogtak és mintegy, várták, hogy az ő idejük újra elérkezik. Most azt hiszik, elérkezett. De kissé óvatosabbak lettek és főképp a békét óhajtják, amit, ugyebár, csak nem lehet rossz néven venni? Mintha bizony nem mindenki óhajtaná a békét, mindenki, minden nempMBMSzár iikézet és minden hadsereg és minden kormány. A szállítókat, az uzsorásokat, a professzionátusi izgatókat, a fizetett hírlapírókat nem számítom. (Mellesleg mondom, még soha így meg nem becstelenedett a toll, mint e háború alatt Olaszországban, Franciaországban és Angliában;« az orosz hírlapokat nem ismerem, a szerbet, románt nem veszem tollszámba. Mi és a németek büszkék lehetünk irodalmunkra is. Nálunk vannak oktalanok, akik egyebet se tudnak mondani: mikor lesz már vége a háborúnak? Magam is ilyet gondolok, de a világért sem mondanám. Ha türelmetlenekké tesszük egymást, akkor lesz idegesség. Az idegesek nem tudnak várni és akik nem tudnak várni, nem tudnak győzni. Mindenki tudja, hogy a várás kínja ellen csak egy használ másra gondolni. Hamlet, midőn apja szellemét várja, szenvedelmesen beleveti magát az iszákosság fejtegetésébe, ami furcsának tetszik az avatatlan olvasónak. De csak így történhetett, hogy a szellem meglepte Hamletet. Mi úgy viselkedünk a béke gondolatával szemben, hogy a béke meglepjen bennünket. Hogy mi egyébre gondoljunk? Arra, hogy nem rajtunk áll békeajánlatokat tennii, vagy békét kötni. A békekötéshez legalább ketten szükségesek: a két hadakozó fél. Akarják-e ellenségeink a békét? Azt legjobban megmutatták, midőn Romániát ellenünk uszították. Ha franciák vagy oroszok a közeli békéről beszélnek, értsd, hogy közeli győzelmet gondolnak. Jó az, hoy a franciák oly lobbanékonyak és hiszékenyek, könnyebben hordják a háborúnak, a győzelem várásának nem könnyű terhét Az angoloknak is segítségükre jó az ő végtelen gőgjük, hogy ők végre mégis csak győzni fognak, mert hát ők — ők. Csak nekünk kedvezőtlen a helyzetünk. Nem vagyunk hiszékenyek, ellenkezően nem igen hiszünk valakinek, nem vagyunk reménykedésben vérmesek, inkább szeretjük sötét színben látni a jövőt, sokkal fogékonyabbak vagyunk az aggodalmak, mint a remények iránt. Igen természetes, valami nagyon jól soha sem ment a dolgunk. Minden fásult lélek láttára súlyos teller nehezedik lelkünkre. Ily emberekkel akarunk győzni? Az élelmiszer- és egyéb uzsorát országos csapásnak érezzük. Azt mondjuk: ha ilyenek vannak köztünk, számíthatunk-e győzelemre? Valóban az ország többsége óhajtja, sóhajtja a diktátort, aki hatalmas kézzel szétütne azok közt, akik gonoszságukkal életünkre törnek, de azok közt is, kik lelkiismieretlenségből vagy még nagyobb gazságból tűrik ezeket, noha lehetnének ellene. A kofák uralkodnak rajtunk: a legszégyenletesebb rabszolgaság! Igaz, hogy a románok Erdélyben vannak, de majd csak kiverjük őket. Rossz volt a termés, de majd csak összébb húzzuk magunkat.. Hibákat követtek el a katonák is, a diplomaták is, de helyre fogjuk ütni e hibákat. De ki szabadít meg bennlünket a belső ellenségektől, akik nyíltan, vakmerőn, szemtelenül garázdálkodnak? Vakmerőn? De hát kell-e az ő dolgukhoz bátorság? Meggörbült-e csak egy hajaszála is az igazi bűnösöknek? Ez igazán idegessé tehetne bennünket, de ez másfajta idegesség, mint amelyről szó volt: az igazi idegesség megzavarja ítéletünket és, megbénítja akaratunkat; ez pedig csak olyan, mint a légy szemtelensége, melytől csak úgy szabadulunk, ha agyoncsapjuk. Hogy milyen a magyar ideg, azt a katona a harctéren és a harcba induló magyar katona mutatja, aki énekszóval megy végig utcáinkon. Ezt a katonát nézzük, ennek tapsoljunk, őt kisérjük gondolatainkkal. Erősen gondoljunk katonáinkra és a béke majd egyszerre meglep bennünket. Azt is mondták a háború elején és azóta számtalanszor, hogy a győzni akaró fog győzni. Hogyan? Az akarat elégséges volna? Hiszen győzni mindenki akar! De itt nem az erőtlen akarásról, az akaródzásról van szó, hanem arról az akaratról, amely cselekszik, mihelyt alkalom adódik rá. Ideges pedig az, aki csak akaródzik, nem akar. Az egyetlen orvosság az idegesség ellen az egyéni életben is, ha nem akarunk idegesek lenni. Ami az akaratot erősíti, gyöngíti az idegességet. Ne akarjunk idegesek lenni és nem leszünk azok. Ha volt valami, ami idegessé tehetett volna bennünket, az az erdélyi menekülés volt. Itt nagy hiba történt. Nem a románok betörése izgatott bennünket, hanem az a fejevesztett futás, melyre a menekülők nagy része kényszerítve volt. De a segítség gyorsan jött és most ezen is túl vagyunk. Most már lehet:tlennek gondolom, hogy lelki fölkészültségünket elve i inkább a kanapén háló Ellát babusgatta ő. Húsos ajkú, japánosan ferdeszemű kis szőke Ella nem volt szép, de vakító fogsorával s mámorosan hunyodó zöld szemével annál tetszetőbb; hamar sírt, hamar nevetett, a vásott arca gödröcskéiben most is mosoly ült már, ahogy pisze orrát kidugta a takaró alól. Egyszerre kiugrott s meleg, fehér testével üzött bakikánsnőként szaladt át a szobán, de az ágyba Hana mellé. — Kis pisze macska... így mégis a legjobb, ugye, Elluskám? Jaj, ez az álom! .. . Suttogva, hosszan fejtették, magyarázták. Ella értett az okkultizmushoz. Lehunyta a szemét ... — Mit érzesz most, Ellus? — Semmit... semmi rosszat. Inkább valami megkönnyebbülést. Mintha nem fenyegetné többé veszedelem őt... — Igazán? De kit? Bélát. — Igen ... Bélát. Ellának egy percre látva maradt a szája. Ide nyomban riadtan vetette fel a szemét: — Jaj, már megint Bélát mondok Laci helyett... Lacit, az uramat értem . . . — És Béla? az Istenért, Béla nem menekült volna meg? Ella bágyadtan ült fel: — Azt érielem tudhatom. Azt neked kell ''érezned. Te szereted! Ilona zokogva borult a párnájára: — Az örülésig . . . Ella nézte. A zöld szemek kifejezése egyszerre keményre vált s az ajkakon keserű, szinte gúnyos mosoly suhant el: — Te szereted ... s úgy tudom, ő is szeret. Vagy tán nem? Ilona fölvétette a fejét: — Na ént azt tudnám. Én mindenesetre jobban szeretem őt. Tán épp mert többet áldoztam érte. Mindent! Hisz mindenkivel, a szüleimmel is összevesztem miatta ... Mindegy, legalább biztos lennék felőle. De nem vagyokL- Képzelődés, — sietett Elza, — drágám, ne kezdd újra, százszor letárgyaltuk már ezt... — És én most százegyedszer is azt mondom: igenis, tavaly óta van valakije. Ki lehet ez? Gondoljunk csak azokra a tavalyi gyanús dolgokra. Hisz még téged küldtelek ... Kacaj : — Hogy kémkedjem az urad után, hahaha ... no, mondhatom, furcsa szerep, csakis éretted tettem, drágám! Micsoda komédia, lestem az utcasarkon, mentem utána kocsin, gyalog... Sajnos, — tudtuk rajtacsípni. — De drágám, sóhajtott Ilona, — sohse — erősítette Bila, — ez csak azt bizonyítja, hogy csakugyan senkije sincs. Ártatlan! — Azt hiszed?... Attól félek, csak nagyon ügyes. Óh bárcsak most is igy ügyeskedett s megmenekült volna abból az álombeli csataveszedelemből! Ilona hanyait dűli: — Eloltsam? Aludjunk. Ellus. Tán tovább álmodom azt a csatát. S a menekülését . . . Csend. Ella tágranyitott szemekkel bámult a sötétbe. A bútorok koppantak, recsegtek. Ilona föl-fölriadt, álmosan motyogta: — Ella ... Ki lehet az a nő? Aztán hamar elszunnyadt ismét. Ella nézte a derengő fénynél. Ő nem tudott elaludni. II. Aglandás napjai, melyek alatt éj és nappal, álom és ébrenlét, képzelődés és valóság a legőrjitőbben örvénylettek egymásba . . . ám csudás erő az életerő s még csudásabb ezermester a remény: ha százszor lerontják is az éj rémei, épit az a romokból minden reggelre új palotát a bi-zakodásnak, várat az önámító megalkuvásnak, mely, legalább estig, megdönthetetlennek tetszik. A két fiatal asszony is addig csűrte-csavarta az eshetőségeket, addig magyarázta az álmát, míg rettegésük egyszerre csak elzsibbadt s fölszabaduló jókedvük szinte nevetett eddigi aggodalmaikon. Dehogy is érte baj az ő urukat! S ha nincs baj, mit lógassák az orrukat? „Eh, menjünk ki kissé kacagni, pletykázni, embert látni!" Vígan mentek ki a népes déli korzóra. De egyszeri séta után máris kelletlenül néztek össze. — Ugyan nézz csak rám, Ellus, én nem tudom, mi lehet rajtam, hogy oly furcsán néznek rám az emberek . . . — Ugye? — tódította Ella. — Nekem is föltűnt, valóban furcsán köszönnek, furcsán néznek az ismerősök. Látod-e, amott is összebújnak s oly komolyan, szinte részvéttel pislogatnak ide. Érthetetlen! És senki se csatlakozik hozzánl. . . . Miért? Borzasztó! Itt jön Pándy, én biz'isten megszólítom . . . Pándy! — Hagyjad, — súgta Ilona — látod, ő is elfordul . . . Haza! Oly bágyadt vagyok. És csak' hamar, hamar . . . Sietlek. A végén szinte futottak már. Nem szóltak egy, szót se útközben, de otthon ugyanazzal a balsejtelemmel támadtak rá az ajtót nyitó szobaleányra: „Levél?! Sürgöny?!" Ilona föltépte a telegramot: — Fogj, Ellus . . . a káder sürgönyöz . . . nem látok jól: „vitéz bajtársunk . . . férje . . . Béla" . . . Jaj . . . „a raszlavicei erdei csatában"..Elia kitépte kezéből. Szája hápogva nyilt, egy szörnyűt kiáltott: BUDAPESTI HÍRLAP (259. sz.) 1916. szeptember 17.