Budapesti Hírlap, 1916. november-december (36. évfolyam, 304–363. szám)

1916-11-08 / 311. szám

é­ gu­k is volna az annyira óhajtott béke érdekében a népek fölvilágosításán munkálkodni. Nem ál­líthatja senki, hogy ez nem volna semleges ma­gatartás, hiszen a semlegesség nem zárja ki a tárgyilagosságot, az igazság terjesztését, a való események hirdetését. Annál kevésbbé, mert a mi igazságunkat az ellenséges nemzetek is érzik. De érzéseiket elnyomják vezetőik részben dik­tatúrájuk révén, részben pedig nyilvános megnyi­latkozásaikkal, a­melyek még mindig a régi ki­tartással hirdetik a soha el nem következő, már esztendők óta hasztalan várt fordulatot. Ha Pá­risban, Londonban, vagy akár Pétervárott szó­lásra emelkedik egy-egy vezér államférfiú, be­szédéből ma is a hamis és hazug ígéretek dal­lama csendül ki. Itt-ott ugyan kissé tompított mértékben. De a különbséget csak a beavatottak érzik, a világküzdelem okozói a tömeg félreveze­tését még mindig büntetlenül űzik. Háborús cél­jaikon mulathatna a világ, ha annyi köny, gyász, ártatlanul kiontott vér nem fűződnék hozzájuk. De annyi tény, hogy immár nem belső meggyő­ződések, hanem egyes férfiak állanak a fölvilá­gosítás útjában. Nem annyira a nemzetek egy­más ellen való gyűlölete, mint inkább Asquith és Poincaré, Sonnino vagy éppen­­ Bratianu. Sokszor úgy tetszik, hogy a békének egyet­len lehető útja a gyors rendszerváltozás ellenfe­leinknél. Forradalom Oroszországban, u­sztító politikai vihar Franciaországban, a jobb érzé­sek és ösztönök győzedelme Angliában, a többi­ről nem is beszélve, lassan átvezethetné a népe­ket az új korszakba. Hogy e téren az előkészítés nagy, feladatát bizonyos korlátolt határok között épp a semlegesek vállalhatnák, sokaknak nyílt és ismert vélekedése. Már csak azért is, mert a semlegesek maguk is szenvednek a rendszer nyomása alatt, a­melynek bukása Európa meg­váltását jelentené. Nyílt szó a semleges politiká­ban, a semleges sajtóban, nyílt kritikája ellensé­geink sikertelen fáradozásainak, tárgyilagos is­mertetése a harci eseményeknek egy-egy apró követ jelenthetne a jövő rendjének felépíté­sében. Mindez természetesen csak bevezetése volna a semlegesek békeakciójának. De leg­alább az antant látná, hogy a még békében élő nemzetek nemcsak panaszkodni, hanem, bár szerényen, semlegességüket óva, senkit sem bántva és csak az igazságot tartva szemük előtt, cselekedni is tudnak. Ezt a háborút kétszeresen kell megnyerni, előbb az ágyuk erejével, azután az igazság hatalmával. A mi ágyúink már szinte elvégezték szerepüket, előbb-utóbb tehát az igazság ostorára kerül a sor. Ebben a mun­kában azonban, a­mint Greg és Wilson már böl­csen észrevették, a semlegesekre nem kis feladat vár. Minél előbb fognak hozzá, annál nagyobb lesz a sikerük, dicsőségük és az erkölcsi meg­­ az anyagi hasznuk. Budapest, nov. 7. A háború kritikusai két esztendő óta vitat­koznak egymással a nagy kérdésről, melyik harctéren fog a világ sorsa eldőlni. A franciák váltig ragaszkodnak ahhoz a fölfogáshoz, hogy nyugaton kell a döntésnek megtörténnie, míg csak Briand zseniális ötlete Szalonikiba nem kül­­dötte Sarratlt, hogy a gallipoli kudarcot köszö­rülje ki "és a Balkánon erőszakolja ki a döntő csapást. Az oroszok meg vannak győződve róla, hogy csak az ő hatalmas katonai erejük mér­legbe vetése szabhat véget a gyilkos háborúnak, de azért tétlenül, ölbe tett kézzel nézik az új len­gyel" királyság fölállítását, mint a­hogy nem tet­tek semmit komolyan a balti tartományok visz­szahódítása érdekében. A háború egy válságos pillanatában, a­mikor bennünket az orosz offen­zíva, majd a nyolcadik olasz tömegroham szo­rongatott és a németeket az angol-francia egye­sült támadások kényszerítenek nagyon súlyos védekezésre, az antant kormányai és az általuk sugalmazott sajtó elhitették magukkal, hogy a döntést át lehet helyezni egy másodrendű csata­térre is, és ezzel megkímélni a franciákat és az angolokat a rettentő vérvesztéstől. Erre a célra vették bérbe Romániát. Az áruló cselédnek azt a szerepet osztották ki, hogy északon törjön Er­délybe és ezzel demoralizálja a középhatalmak legnagyobb erőinek egyikét, Magyarországot, délen pedig rohanja meg Bulgáriát és ezzel vágja el a korridort, az összkötő kapcsot Németország, Magyarország, Ausztria és a közli Kelet között. Az antant politikusai a tervet elég ügyesen cirkalmozták ki, diplomatái hiv­­atosan­ támo­gatták, Románia vezéremberei elfogadták, h­a a terv sikerül, akkor a háború sorsa csakugyan Erdély bércei között és a petrozsényi köszésm­e­dencében dőlt volna el. Az antant hadvezerősége azonban hamarosan okult az egyóvást rohamo­san követő eseményeken és vis­sz dél­­ eredeti föl­fogásához, a­mely az elsőrendű csatatereken ke­resi a boldogulást. A Somme­tól északra és délre az angolok és franciák ma épp úgy dolgoznak, mint Románia szerencsétlen intervenciója előtt. Az olaszok már kilencedik isonzói csatájukat befejezték, a­nélkül, hogy hőn óhajtott céljuk­hoz, Trieszthez csak egy jelentős lépéssel köze­lebb jutottak volna. Az oroszok m­últ nét óta Volhyniában és Galíciában ismét ezerszámra vetik a halálba katonáikat, sőt most már a ro­mánoknak mind a két frontjában ők tartják a lelket. Sarrais expedíciója ma már nyugaton is kétség, sőt nevetség tárgya; egyetlen pozitív ered­ménye a szerb hadsereg végső maradványainak föláldozása, tehát a francia trén és élelmezés részleges tehermentesítése. Egészen bát­ran meg­állapíthatjuk, hogy a súly a fő harctereken ma­radt, de azt is, hogy Románia beavatkozása in­kább megrontotta, mintsem megjavította az an­tant általános harctéri helyzetét. A kilencedik isonzói csata befejeződött. Az olaszok tegnap már nyugodtan viselkedtek. Nagyszabású támadásuk Hofer mai jelentése sze­rint kudarcot vallott. Pedig ehhez a művelethez oly készülettel fogtak, a­minőre még egyszer aligha lesz módjuk. Tiroli és karintiai frontju­kon, a­hol a téli idő miatt minden nagyobbszerű vállalkozásnak kényszerű sz­ü­netje van, elvonták erejük javát. Olyan sűrű sorokban támadtak, hogy egész haderejük teljes egyharmadát össze­sűrítenék hatszáz kilométeres frontjuk egy hu­szonnegyed részére, tehát huszonöt kilométerre. Az ilyen tömegnek borzalmas a lökőereje, mint ezt már Napóleon taktikája számos klasszikus példán igazolta, de borzalmas a kockázat is, a­mely az ilyen masszív fel­vonulta­tással jár, Ka­dorna megcsinálhatja mérlegét a kilencedik isonzói csata után. A nyeresége húsz négyzetkilo­méter terület és állítólag hétezer fogoly. A vesz­tesége körülbelül ötven százalék! És negyedfél­ezer embere maradt a mi foglyunk, oly csatában, a­hol mi voltunk a védekezők s még­hozzá sok­szoros túlerővel szemben. És a­mi a legfontosabb: frontunk leg­délibb, tehát igazán tengermelléki szakasza az, a­mely Triesztet őrzi és­ a tengért, kellős kin­csünket, Pólát és a Kvarnczót, benne Fiumét, ez a szakasz ma is rendületlenül áll. Károly Ferenc József trónörökös harcvo­nalának két, egymással pragmatikusan össze­függő és mégis különvált szakasza van, a keleti és a déli. A keleti szakaszon a bágyadt románo­­ k h­aretéri helyzet.­ ­Ellentétek az antant politikája és goldvezetése közt. — A kilencedik gsomó-csata vége és eredménye. — A trónörökös frontja ^rrtélyiee??. — Az angolfrancia támadások kudarca. . ..— Nem írod meg! Iis ha megírod . . . ha megírod ... Nem tudta tovább folytatni. Egy, pillanatra elhallgatott. Azután újra kitört belőle a föl­kiállás:­­— Nem fogod megírni! Márton fölállott. Szemébe nézett az­ asz­szonynak. Csengett a szoba, a kiáltásától: — De meg fogom írni! — Nem írod meg! — kiáltotta az asszony. Szeme villogod, mint az égő parázs. Melle sebe­sen hullámozni kezdett. Finom metszésű orra szakgulottan fújta a leheletet. Márton nem bírta türtőztetni magát. El­kapta a felesége kezét. — Nyomorult! — kiáltotta és erősen meg­szorította a felesége, kezét. —­ Szeretőd van! Irma teljes erejével küzdött, hogy kisza­badítsa kezét. Kínjában ajkát harapdálta. Nem bírt Mártonnal és szabadon maradt kezének körmét mélyen bevájta az ura karjába. Márton fölszisszent a fájdalomtól és elengedte Irinát. Első pillanatban nem India mittévő­­legyen. Szétnézett maga körül. A szeme egy hatalmas majolika-vázán akadt meg, mely ott állott a szekrény tetején. Gorovavtól kapta ajándékba a felesége. Odarohant, magasra emelte a vázát és teljes erejéből levágta a földre. A következő pil­lanatban éles sikoltás reszkettette meg a szoba falait. Irma két kezével arcához kapott és ha­nyatt vágódott a szőnyegen. Egyetlen sikoltás alatt elnémult. Ugy feküdt ott, mint a halott. Mereven, mozdulatlanul. Arcát elborította a vér. Márton nem tudta, hogy mi­­ történt. A vér látása megrémítette. Kétségbeesetten rohanni kezdett. Futott orvosért. Az orvos azonnal kon­statálta a bajt. A váza egy szilánkja a jobb­szemét kifúrta. Gyors operációra volt szükség, hogy megmentsék az életnek az asszonyt. Még aznap eilávolították a jobbszemét. Rettenetes napok következtek. A teljesen elsötétített hálószobában feküdt az asszony. Óriás lázban, két szemét letakaró fekete kötés­sel. Mártonnak nem volt ereje, hogy ápolja. El­felejtette már az asszony minden bűnét, hibáját, csak arra kérte az Istent, hogy tartsa meg élet­ben a feleségét. Egy ápolónő volt éjjel-nappal az asszony mellett. Ő hajtotta végre az orvos ren­delkezéseit. De ott volt mellet­te éjjel-nappal az ura is. Meggörnyedten, összetörve. Ott ült az asszony feje mellett és összerázkódott egész tes­tében, ha föl-fölszis.Üzent a beteg. Két hét múlt el. A beteg állapota állandóan javult. A harmadik hét végén megengedte az orvos, hogy kimenjen a házat övező kertbe. Má­jus volt. A virágok legszebb napjaikat élték. Irma Olt csoszogott köztük, lassan, fáradtan rá­támaszkodva férje karjára. Márton jobbkezével átölelte a feleségét, magához szorította és fogta,­­id­e teljes erejéből. Járni tan­tolta. Az asszony hamar elfáradt. Leültek egy, padra. Irma az ura vállára hajtotta fejét. Nem volt arcában semmi­­ér. Sápadt volt. Fehér. Ajka szélén ugy megült a kiálláti szenvedés. Hullámos haja hátraomlott és szabadon hagyta magas homlokát. Jobb­szeme helyét eltakarta a fekete köles. "Balszemét lehunyva sarsolta. S Márton csak nézte" bámulta ezt a gyönyörű, kedves h arc.pl. A sápadtságában valami m­ártíromság sugárzott róla. Még szebb­nek találta, mint valamikor. Az asszony­­arcán könycseppek peregtek végig. Márton remegve szólalt meg: — Te sírsz, Irraucim? Irma összeharapta az ajkát és tagadóan megrázta a fejét. — Te sírsz, Ir­aucim, te sírsz. Én látom, — szólt izgatottan Márton. — Nem sírok, — felelte Irma halkan. — Itt­ sírsz. Sírsz. Már újra. Mi az már megint? Min gondolkozol? És Irma beszélni kezdett. Lassan, halkan, vontatottan. Mintha álmában beszélt volna. — Nem tehetek róla, hogy­ gondolkozom. Maguktól jönnek a gondolataim. Azon gondol­kozom, hogy milyen tehetetlen az ember. Hogy úgy kell meghalnia, a­hogy megszületett. Emlé­kezel ugy­e, mikor megkérted a kezemet, milyen lelkesedéssel, milyen áhítattal fogadtam­ meg, hogy hálás leszek, a­míg c­sak élek. Én ezt akkor úgy éreztem, a­hogy mondtam. Te elhitted, hogy megtartom a fogadalmamat. Te is azt hitted, hogy egyetlen szó, egy fogadalom olyan erővel képes hallni reám, hogy ha akarom, meg tudom ragadni önmagamat. Te is elhitted, hogy egy pillanattól kezdve, mert elmondtam egy foga­dalmat, olyan jövőt tudok magamnak válasz­tani, a­miivel akarok. Hogy tudok olyat is vá­lasztani, a­mely nem folytatása a múltnak. El­hitted te is. És látod, a legelső kísértésnek, mely a mu­ltból hozott egy kis levegőt felém, nem hallani ellenállni. Pedig Istenemre mon­dom, nem szeretem Gorovayt. Istenemre mon­dom, hogy akkor sem szerettem régen, a­mikor egészen az övé voltam. De hatalma van rajtam. A múltból való., BUDAPESTI HIRLAP M-^ 1916. november 1.

Next