Budapesti Hírlap, 1916. november-december (36. évfolyam, 304–363. szám)
1916-11-08 / 311. szám
é guk is volna az annyira óhajtott béke érdekében a népek fölvilágosításán munkálkodni. Nem állíthatja senki, hogy ez nem volna semleges magatartás, hiszen a semlegesség nem zárja ki a tárgyilagosságot, az igazság terjesztését, a való események hirdetését. Annál kevésbbé, mert a mi igazságunkat az ellenséges nemzetek is érzik. De érzéseiket elnyomják vezetőik részben diktatúrájuk révén, részben pedig nyilvános megnyilatkozásaikkal, amelyek még mindig a régi kitartással hirdetik a soha el nem következő, már esztendők óta hasztalan várt fordulatot. Ha Párisban, Londonban, vagy akár Pétervárott szólásra emelkedik egy-egy vezér államférfiú, beszédéből ma is a hamis és hazug ígéretek dallama csendül ki. Itt-ott ugyan kissé tompított mértékben. De a különbséget csak a beavatottak érzik, a világküzdelem okozói a tömeg félrevezetését még mindig büntetlenül űzik. Háborús céljaikon mulathatna a világ, ha annyi köny, gyász, ártatlanul kiontott vér nem fűződnék hozzájuk. De annyi tény, hogy immár nem belső meggyőződések, hanem egyes férfiak állanak a fölvilágosítás útjában. Nem annyira a nemzetek egymás ellen való gyűlölete, mint inkább Asquith és Poincaré, Sonnino vagy éppen Bratianu. Sokszor úgy tetszik, hogy a békének egyetlen lehető útja a gyors rendszerváltozás ellenfeleinknél. Forradalom Oroszországban, usztító politikai vihar Franciaországban, a jobb érzések és ösztönök győzedelme Angliában, a többiről nem is beszélve, lassan átvezethetné a népeket az új korszakba. Hogy e téren az előkészítés nagy, feladatát bizonyos korlátolt határok között épp a semlegesek vállalhatnák, sokaknak nyílt és ismert vélekedése. Már csak azért is, mert a semlegesek maguk is szenvednek a rendszer nyomása alatt, amelynek bukása Európa megváltását jelentené. Nyílt szó a semleges politikában, a semleges sajtóban, nyílt kritikája ellenségeink sikertelen fáradozásainak, tárgyilagos ismertetése a harci eseményeknek egy-egy apró követ jelenthetne a jövő rendjének felépítésében. Mindez természetesen csak bevezetése volna a semlegesek békeakciójának. De legalább az antant látná, hogy a még békében élő nemzetek nemcsak panaszkodni, hanem, bár szerényen, semlegességüket óva, senkit sem bántva és csak az igazságot tartva szemük előtt, cselekedni is tudnak. Ezt a háborút kétszeresen kell megnyerni, előbb az ágyuk erejével, azután az igazság hatalmával. A mi ágyúink már szinte elvégezték szerepüket, előbb-utóbb tehát az igazság ostorára kerül a sor. Ebben a munkában azonban, amint Greg és Wilson már bölcsen észrevették, a semlegesekre nem kis feladat vár. Minél előbb fognak hozzá, annál nagyobb lesz a sikerük, dicsőségük és az erkölcsi meg az anyagi hasznuk. Budapest, nov. 7. A háború kritikusai két esztendő óta vitatkoznak egymással a nagy kérdésről, melyik harctéren fog a világ sorsa eldőlni. A franciák váltig ragaszkodnak ahhoz a fölfogáshoz, hogy nyugaton kell a döntésnek megtörténnie, míg csak Briand zseniális ötlete Szalonikiba nem küldötte Sarratlt, hogy a gallipoli kudarcot köszörülje ki "és a Balkánon erőszakolja ki a döntő csapást. Az oroszok meg vannak győződve róla, hogy csak az ő hatalmas katonai erejük mérlegbe vetése szabhat véget a gyilkos háborúnak, de azért tétlenül, ölbe tett kézzel nézik az új lengyel" királyság fölállítását, mint ahogy nem tettek semmit komolyan a balti tartományok viszszahódítása érdekében. A háború egy válságos pillanatában, amikor bennünket az orosz offenzíva, majd a nyolcadik olasz tömegroham szorongatott és a németeket az angol-francia egyesült támadások kényszerítenek nagyon súlyos védekezésre, az antant kormányai és az általuk sugalmazott sajtó elhitették magukkal, hogy a döntést át lehet helyezni egy másodrendű csatatérre is, és ezzel megkímélni a franciákat és az angolokat a rettentő vérvesztéstől. Erre a célra vették bérbe Romániát. Az áruló cselédnek azt a szerepet osztották ki, hogy északon törjön Erdélybe és ezzel demoralizálja a középhatalmak legnagyobb erőinek egyikét, Magyarországot, délen pedig rohanja meg Bulgáriát és ezzel vágja el a korridort, az összkötő kapcsot Németország, Magyarország, Ausztria és a közli Kelet között. Az antant politikusai a tervet elég ügyesen cirkalmozták ki, diplomatái hivatosan támogatták, Románia vezéremberei elfogadták, ha a terv sikerül, akkor a háború sorsa csakugyan Erdély bércei között és a petrozsényi köszésmedencében dőlt volna el. Az antant hadvezerősége azonban hamarosan okult az egyóvást rohamosan követő eseményeken és vissz dél eredeti fölfogásához, amely az elsőrendű csatatereken keresi a boldogulást. A Sommetól északra és délre az angolok és franciák ma épp úgy dolgoznak, mint Románia szerencsétlen intervenciója előtt. Az olaszok már kilencedik isonzói csatájukat befejezték, anélkül, hogy hőn óhajtott céljukhoz, Trieszthez csak egy jelentős lépéssel közelebb jutottak volna. Az oroszok múlt nét óta Volhyniában és Galíciában ismét ezerszámra vetik a halálba katonáikat, sőt most már a románoknak mind a két frontjában ők tartják a lelket. Sarrais expedíciója ma már nyugaton is kétség, sőt nevetség tárgya; egyetlen pozitív eredménye a szerb hadsereg végső maradványainak föláldozása, tehát a francia trén és élelmezés részleges tehermentesítése. Egészen bátran megállapíthatjuk, hogy a súly a fő harctereken maradt, de azt is, hogy Románia beavatkozása inkább megrontotta, mintsem megjavította az antant általános harctéri helyzetét. A kilencedik isonzói csata befejeződött. Az olaszok tegnap már nyugodtan viselkedtek. Nagyszabású támadásuk Hofer mai jelentése szerint kudarcot vallott. Pedig ehhez a művelethez oly készülettel fogtak, aminőre még egyszer aligha lesz módjuk. Tiroli és karintiai frontjukon, ahol a téli idő miatt minden nagyobbszerű vállalkozásnak kényszerű szünetje van, elvonták erejük javát. Olyan sűrű sorokban támadtak, hogy egész haderejük teljes egyharmadát összesűrítenék hatszáz kilométeres frontjuk egy huszonnegyed részére, tehát huszonöt kilométerre. Az ilyen tömegnek borzalmas a lökőereje, mint ezt már Napóleon taktikája számos klasszikus példán igazolta, de borzalmas a kockázat is, amely az ilyen masszív felvonultatással jár, Kadorna megcsinálhatja mérlegét a kilencedik isonzói csata után. A nyeresége húsz négyzetkilométer terület és állítólag hétezer fogoly. A vesztesége körülbelül ötven százalék! És negyedfélezer embere maradt a mi foglyunk, oly csatában, ahol mi voltunk a védekezők s méghozzá sokszoros túlerővel szemben. És ami a legfontosabb: frontunk legdélibb, tehát igazán tengermelléki szakasza az, amely Triesztet őrzi és a tengért, kellős kincsünket, Pólát és a Kvarnczót, benne Fiumét, ez a szakasz ma is rendületlenül áll. Károly Ferenc József trónörökös harcvonalának két, egymással pragmatikusan összefüggő és mégis különvált szakasza van, a keleti és a déli. A keleti szakaszon a bágyadt románo k haretéri helyzet. Ellentétek az antant politikája és goldvezetése közt. — A kilencedik gsomó-csata vége és eredménye. — A trónörökös frontja ^rrtélyiee??. — Az angolfrancia támadások kudarca. . ..— Nem írod meg! Iis ha megírod . . . ha megírod ... Nem tudta tovább folytatni. Egy, pillanatra elhallgatott. Azután újra kitört belőle a fölkiállás:— Nem fogod megírni! Márton fölállott. Szemébe nézett az aszszonynak. Csengett a szoba, a kiáltásától: — De meg fogom írni! — Nem írod meg! — kiáltotta az asszony. Szeme villogod, mint az égő parázs. Melle sebesen hullámozni kezdett. Finom metszésű orra szakgulottan fújta a leheletet. Márton nem bírta türtőztetni magát. Elkapta a felesége kezét. — Nyomorult! — kiáltotta és erősen megszorította a felesége, kezét. — Szeretőd van! Irma teljes erejével küzdött, hogy kiszabadítsa kezét. Kínjában ajkát harapdálta. Nem bírt Mártonnal és szabadon maradt kezének körmét mélyen bevájta az ura karjába. Márton fölszisszent a fájdalomtól és elengedte Irinát. Első pillanatban nem India mittévőlegyen. Szétnézett maga körül. A szeme egy hatalmas majolika-vázán akadt meg, mely ott állott a szekrény tetején. Gorovavtól kapta ajándékba a felesége. Odarohant, magasra emelte a vázát és teljes erejéből levágta a földre. A következő pillanatban éles sikoltás reszkettette meg a szoba falait. Irma két kezével arcához kapott és hanyatt vágódott a szőnyegen. Egyetlen sikoltás alatt elnémult. Ugy feküdt ott, mint a halott. Mereven, mozdulatlanul. Arcát elborította a vér. Márton nem tudta, hogy mi történt. A vér látása megrémítette. Kétségbeesetten rohanni kezdett. Futott orvosért. Az orvos azonnal konstatálta a bajt. A váza egy szilánkja a jobbszemét kifúrta. Gyors operációra volt szükség, hogy megmentsék az életnek az asszonyt. Még aznap eilávolították a jobbszemét. Rettenetes napok következtek. A teljesen elsötétített hálószobában feküdt az asszony. Óriás lázban, két szemét letakaró fekete kötéssel. Mártonnak nem volt ereje, hogy ápolja. Elfelejtette már az asszony minden bűnét, hibáját, csak arra kérte az Istent, hogy tartsa meg életben a feleségét. Egy ápolónő volt éjjel-nappal az asszony mellett. Ő hajtotta végre az orvos rendelkezéseit. De ott volt mellette éjjel-nappal az ura is. Meggörnyedten, összetörve. Ott ült az asszony feje mellett és összerázkódott egész testében, ha föl-fölszis.Üzent a beteg. Két hét múlt el. A beteg állapota állandóan javult. A harmadik hét végén megengedte az orvos, hogy kimenjen a házat övező kertbe. Május volt. A virágok legszebb napjaikat élték. Irma Olt csoszogott köztük, lassan, fáradtan rátámaszkodva férje karjára. Márton jobbkezével átölelte a feleségét, magához szorította és fogta,ide teljes erejéből. Járni tantolta. Az asszony hamar elfáradt. Leültek egy, padra. Irma az ura vállára hajtotta fejét. Nem volt arcában semmiér. Sápadt volt. Fehér. Ajka szélén ugy megült a kiálláti szenvedés. Hullámos haja hátraomlott és szabadon hagyta magas homlokát. Jobbszeme helyét eltakarta a fekete köles. "Balszemét lehunyva sarsolta. S Márton csak nézte" bámulta ezt a gyönyörű, kedves h arc.pl. A sápadtságában valami mártíromság sugárzott róla. Még szebbnek találta, mint valamikor. Az asszonyarcán könycseppek peregtek végig. Márton remegve szólalt meg: — Te sírsz, Irraucim? Irma összeharapta az ajkát és tagadóan megrázta a fejét. — Te sírsz, Iraucim, te sírsz. Én látom, — szólt izgatottan Márton. — Nem sírok, — felelte Irma halkan. — Itt sírsz. Sírsz. Már újra. Mi az már megint? Min gondolkozol? És Irma beszélni kezdett. Lassan, halkan, vontatottan. Mintha álmában beszélt volna. — Nem tehetek róla, hogy gondolkozom. Maguktól jönnek a gondolataim. Azon gondolkozom, hogy milyen tehetetlen az ember. Hogy úgy kell meghalnia, ahogy megszületett. Emlékezel ugye, mikor megkérted a kezemet, milyen lelkesedéssel, milyen áhítattal fogadtam meg, hogy hálás leszek, amíg csak élek. Én ezt akkor úgy éreztem, ahogy mondtam. Te elhitted, hogy megtartom a fogadalmamat. Te is azt hitted, hogy egyetlen szó, egy fogadalom olyan erővel képes hallni reám, hogy ha akarom, meg tudom ragadni önmagamat. Te is elhitted, hogy egy pillanattól kezdve, mert elmondtam egy fogadalmat, olyan jövőt tudok magamnak választani, amiivel akarok. Hogy tudok olyat is választani, amely nem folytatása a múltnak. Elhitted te is. És látod, a legelső kísértésnek, mely a multból hozott egy kis levegőt felém, nem hallani ellenállni. Pedig Istenemre mondom, nem szeretem Gorovayt. Istenemre mondom, hogy akkor sem szerettem régen, amikor egészen az övé voltam. De hatalma van rajtam. A múltból való., BUDAPESTI HIRLAP M-^ 1916. november 1.