Budapesti Hírlap, 1917. április-június (37. évfolyam, 88–164. szám)

1917-04-01 / 88. szám

Budapest, 1917. XXXVII. évfolyam, 88. szám. Vasárnap, április 1. Megjelenik hétfő kivételével mindennap. Előfizetési árak: Egérz évre 38 kor, félévre 19 tor, ne­gyed évre 9 kor. 30 ü­ll., egy hónapra 3 kor. 30 üll. Egyes szám ára helyb­en, vidéken és pályaudvaron 12 üll. Hirdetések milliméter számítással, díjszabás szerint. Főszerkesztő : Rákosi Jenő Helyettes főszerkesztő: Csajtn­ay Ferenc Szerkesztőség és igazgatóság: VOL ker„ Rökk Szilárd­-utca 4. szám. Kiadóhivatal : VOL ker„ József­ körút 5. szám. TELEFONSZÁMOS: József 43. József 53. József A. Magyarország s az orosz szabadság. Budapest, márc. 31. Ellenségeink a saját országaikban és semleges földön azzal a képtelen hí­reszteléssel iparkodnak érdekeiket szol­gálni, hogy mi — s egészben Közép­- európa — kész s hajlandó volna arra,­­ hogy a trónjáról ledöntött cári abszo­l­­utizmust fegyveres erővel is visszaül­tesse az orosz nép nyakára. Ez a hí­­resztelés indította Apponyi Albert grófot­­és társait arra, hogy a képviselőház­­ mai ülésén határozati javaslatot adjanak­­be, mely e híresztelés ellen tiltakozik.­­ Apponyi határozati javaslata mögött ott­­áll az egész magyar nemzeti közvéle­­mény. Hozzáállott a képviselőházi több­ség is és ama nemzet e lelki diszpozícióját,­­»a­mely e határozatban kifejezésre jut, versenyt magasztaltak megfelelő sza­­vakkal Apponyi, Vázsonyi Vilmos és a beteg Tisza István gróf helyettesítésé­ben Teleszky János pénzügyminiszter. A­mikor a magyar nemzet a maga szabadságáért állt harcban, akkor is­­ rájött a muszka cár, hogy a hadsere­gével letapossa a szabadságot, melyet honvédeink eladdig sikeresen védtek meg ellenségük ellen. Hogy juthatna nekünk eszünkbe, és ha másnak eszébe jutna, hogy segíthetnék mi abban, hogy bármely népszabadságot a világon el­tiporjunk? E nemzet tradíciói mások, m vérzettünk az olasz szabadságért. Magyarország törvényhozása ismételten fölemelte szavát — az egyetlen testület a föld kerekségén — a moszkovitizmus által elnyomott és fojtogatott Lengyel­ország ellen. Mi követeltük az osztrák népek számára, az alkotmányos szabad­ságot. A világnak a sarkaiból kellene kifordulnia, ha most e dicső magyar tradíciókat megcsúfolva a zsarnokság mellé állanánk. Még­hozzá éppenséggel az orosz zsarnokság mellé! A képviselőháznak mai egyhangú határozatából megtudják azok is, a­kik a rugalmas hírt rólunk terjesztették, hogy a magyar nem lett e tekintetben se magához, se hagyományaihoz hi­telen. De nemcsak a szabadság szeretete, hanem érdekünk is arra tanít bennün­ket, hogy az orosz szabadság diadalát kívánjuk. A hódításnak, az erőszakos­ságnak, a hazugságnak és képmutatás­nak ama politikájára, a­mellyel a cár­ság a maga gorgói ábrázatát kendőznie kellett, a szabad népnek nem szokott szüksége lenni. Az orosz cári hatalom által elnyomott népek felszabadulását szabad lesz várnunk egy szabad orosz nép kormányától. És a vallás és faji rokonság örve alatt idegen területekre gazul gurított rubel aknamunkája is tán véget ér, ha a zsarnokság éjszaká­jára fölvirrad a szabadság nappala az orosz birodalomban. Európa keletéről egy lidércnyomás távozik ettől. És ha az orosz szabadságot ki tudták volna vívni a japán háború után, talán ennek a rettentő világháborúnak rémségeit és csapásait is elkerülte volna Európa. A forradalom dicsőítése. Budapest, márc. 31. A­mit mi most Oroszországról, az ott lefolyó eseményekről tudunk, az vajmi kevés. Kevés arra is, hogy arról formáljunk némi képet magunknak, a­mi ott ma van. Még kevesebb arra, hogy az ott ma történtekből valami következte­tést vonhassunk a jövőre. És mégis, nap­nap mellett olvashatunk egyes hazai la­pokban cikkeket, melyek üdvözlik az orosz forradalmat, mint az emberi hala­dásnak útjából nagy akadályt elhárító s általános emberi szempontból örvendetes eseményt; üdvözlik, mint a demokrácia diadalait; mint­ nemes emberi alkotó és­­ előre vivő erőt, mint­ egy nagyszámú nép fölszabadulását a cári zsarnokság és igy minden,­zsarnokság alól­ üdvözlik, mint­az 'emberiség'fölszabadulása és a demok­rácia diadala felé vivő nagy lépést, mely az örök béke útját egyengeti. Üdvözlik és dicsőitik Cseidzét, a nagy munkásvezért, ki megmentette Oroszországot, melyet a cár elveszteni, romlásba dönteni készült, de a­ki ma maga Oroszország, mert dik­tál, ellenőrzi a­ tábornokokat­, minisztere­ket és diplomatákat, hogy ne cseleked­hessenek a forradalmi gondolat ellen, a világot pedig megmentette az orosz hódí­tási vágy állandó veszedelmétől, a pán­szlávizmustól és Isten tudja, mitől. A­mikor ilyen cikkeket olvasok, el kell bámulnom azon a könnyelműségen, a­mellyel íróik, a népnek és a szabadság­nak lelkes barátai ezt a kérdést kezelik s azon a tudatlanságon, a melyre a maguk merész következtetéseit alapítják. Szinte szemet hunynak a világtörténelem nagy tanulságaival szem­ben, nem akarva meg­látni, hogy nem Caesar hatalma, hanem a Casca, Brutus és Cassius tőre volt az, a­mi a hatalmas római köztársaságot előbb a triumvirátusok, majd a Tiberiu­sok és Nérók zsarnoksága alá hajtotta. Nem akarják tudomásul venni, hogy a jámbor XVI. Lajos fejének lehullását Marrat és Robespier rémuralma, majd a Napóleon világhódító császársága kö­vette s az emberiség csak gazdát cserélt, a­mikor erőszakos után fölforgatta az idejét múlt fönnálló rendet azzal a szán­dékkal, hogy ujat, jobbat, tökéletesebbet alkosson helyére. Az a jobb, tökéletesebb új rend vé­get vetett ugyan sok bajnak, a­mi az em­berek egyenlőtlenségéből táplálkozott. De a szabadságot másként alkotta meg, mint sokan várták. Az állami omnipoten­tia megerősödött. Az egyén ereje az ál­lamhatalommal szemben nemcsak eltör­pült, hanem semmivé lett. A fejedelem önkényuralmának lehetősége helyére az egész világon, melyre ezek az események hatással voltak, a kormányok föltétlen abszolutizmusa lépett­, mellyel szemben nemcsak egyeseknek, , hanem minden részerőnek, pártnak, kisebbségnek az ereje semmit sem ér. A forradalom után támadt új rend mellett annyi az egyén cselekvési szabadságát megkötő pénz­ügyi, rendőri és hadkötelezettségi sza­bály, hogy vagyonával többé senki sza­badon nem rendelkezik, húsztól ötven éves korig senki sem ura a saját szemé­lyének, nem parancsolója saját gyerme­keinek, mert mindenünkre rátette már a kezét az állam kérlelhetetlen hatalma. És a­mióta ez a vad háború dühöng, azóta még a gondolat­nyilvánítás is­gúzsba van kötve s Európaszerte minden, az állam kérlelhetetlen hatalmának alá­vetve, csak az­ emberirtó háború céljait szolgálja. Várjon a forradalmi eszmét di­csőítő cikkíró urak hiszik-e, hogy ilyen dimenziójú háborút, mint a­milyen mos­t folyik, lehetett volna a francia forradal­mat megelőzött sötét abszolutizmus ko­rában rákényszeríteni az emberiségre? Én azt hiszem, hogy erre gyönge lett volna XIV. Lajos és Lipót császár abszo­lutizmusa és csak a francia forradalom nyomában diadalra jutott, mindent el­söprő nacionalizmus és tértfoglaló de­mokrácia által teremtett új állami és tár­sadalmi rend tette lehetővé azt a modern abszolutizmust, mely a minden egyestt fogvatartó békevágy ellenére is parla­menti asszisztenciával kényszeríti rá az emberiségre a háború folytatását. Ha van barátja a megvalósítható legmesszebb menő szabadságnak, én az vagyok és voltam mindig s mand­ok, a­mig élek. Ha van, a­ki minden emberben egyaránt tiszteli az emberi méltóságot s egyenlő jogot, törvényt s ugyanazt a köz­kötelességet kívánja minden állampolgár számára, az én vagyok. Magyarországon nemzeti életet polgári szabadság és al­kotmányosság nélkül elképzelni sem tu­dok s nem hiszem, hogy az az ember, a­ki nem szabad vagy az a nemzet, a mely nem független, boldog lehessen. Mivel magyarnak születtem, még gyermekko­romban sem éreztem magamat boldog­nak soha. Mindig szánakozva gondoltam a cári abszolutizmus alatt nyögő oroszra, az orosz iga alatt görnyedő lengyelre s tatárra s irigy szemmel néztem a szabad angolra. De mert nemzeti függetlenség

Next