Budapesti Hírlap, 1917. október-december (37. évfolyam, 244–320. szám)

1917-10-02 / 244. szám

Budapest 1917. XXXVII. évfolyam, 244. szám. Kedd, október 2 Megjelenik hétfő kivételével mindennap, nitMtill árak: Egész évre 38 kar, félévre 19 kor, negyedév:1­9 kor, 30 till­, egy hónapra 3 kor, 30 filL Egyes az ám ára helyben, vidéken és pályaudvaron 18 fill. Hirdetések n­­ilimét­er számítással, díjszabás szerint. Rákosi Jenő Helyettes főszerkesztői Csajthay Ferenc Szerkesztőség és Igazgatóság: VOL­ker- Bökk Szilárd­ utca i.­ssás. Kiadóhivatal : Via b­er. lemt-kCrnt 6. uam, TELEFONSZAIOR: József 43. Zóbblet 63. IstisM 61 Kolozsvártól—Pozsonyig. Budapest, okt. 1. Két gyűlés volt tegnap, vasárnap Ko­lozsvárit, egy Pozsonyban. A kolozsvári egyik gyűlés délelőtt az általános titkos és egyenlő választójogért volt, a másik délután — kevés kivétellel ugyanazok részvételével — az erdélyi szövetséget alakította meg, érdekes határozatokkal. !­­ Nekem úgy tetszik, délelőtt elárulták Er­délyt, hogy délután megmenthessék. És ha­­ szónoklatokkal lehetne országokat kormányozni, akkor szép és mulatságos játék is lett volna a két kolozsvári gyű­lés, így a belső, a lelki meghasonlás tra­gikus lehe­tett felénk belőle. A délutáni gyűlés volt a magyar jobbkéz, a délelőtti a balkéz. Az írás csak azt kivánja, hogy a bal ne tudja, mit csinál a jobb. Kolozs­várit tovább mentek: a bal akadályozza, a­mit a jobb csinálna. Gyászos benyomást tett Apponyi Al­bert gróf kultuszminiszter, mint a dél­előtti gyű­lés utolsó szónoka. Nem tágit abbeli meséjétől, hogy a háborútól lett 7. választójog kérdése aktuális s hogy égbe­kiáltó bűn leíme meg nem adni a jogot azoknak, a­­kik a vérüket adták a hazáért. Gyermekes tévedés. A háború csak alkal­­om lett arra, hogy a munkciógyárak­ra/ »_?«/ munkásai terrorizálni tudják a hatalmat. A vérüket pedig mind odaadták, a­kik katonák , választók és nem választók egy­aránt. Apponyi Albert gróf kultuszmi­niszter egészen a szakszervezetek fra­zeológiájával élt ezen a gyűlésen. íme: Képtelenség, azt mondja az éberha­rdi gróf, hogy a társadalom két részre oszol­jék, melyek közül az egyiknek csak jogai legyenek csekély kötelességteljesítéssel, a másik óriás tehert viseljen a nélkül, hogy jogai is lennének. Nem a legmeggondolatlanabb, nem egy kultuszminiszterhez méltatlan izga­tás ez? Melyik a társadalom egyik része és melyik a másik ? Mindenki, a­kinek ed­dig választójoga volt, kötelességtudat­lan? És mindenki, a­ki eddig nem volt vá­lasztó, óriás terheket visel? Azonben sem mertek a demagógia világában ilyeneket mondani.* Persze, Apponyi nem így gon­dolta, de igy mondta. És a­mi naiv hall­gatója volt, az mind igy is értette. Be­szédéhez pedig az illusztrációt megadta­­Bokányi népvezér (még mielőtt Apponyi szólt volna), mondván : „A magyarságnak van kultúrája, kezében az irodalom, a művészet, a város és a vármegye. Ugyan mit akar még ?" Mit akar? Mindezt megvédelmezni. Ezt akarja. Megvédelmezni a nemzetközi jelszók és áramlatok bacillusai ellen. Lesújtó Apponyi Albert grófnak az a vallomása, hogy a múltban ő is utána mondta másoknak, hogy az általános vá­lasztójog veszedelme a magyar állam nemzeti jellemének. De azóta belemé­lyedt a statisztikába és most már nyu­godt­ lélekkel hirdeti az ellenkezőt. Ugyan várjon, mióta létezik Apponyi Albertre nézve a statisztika? E szerint a gróf úr a múltban pártokat vezetett, had­járatokat folytatott kormányok ellen (a­kik pedig gyakran hivatkoztak a statisz­tikára); miniszter volt és országot kor­mányzott és közben hetven esztendős­nek ... A gyúló világok esti fénye révedezve áradt föl s aranyvizként hullámzott a szoba selymes falain. Altató ringás, édes képzelődé­sekbe sodorta a fiatal asszonyt. Hogy is lesz ez hát? Százszor elgondolta: ott fog belépni a bal­oldali ajtó függönye alatt (csitt, már­is nem csengetett valaki?!),­­ megáll, leteszi a kalap­ját, vár egy pillanatig, mand a szalonon át szót­lanul feléje indul. Jön már, jön, közeledik. Helén magán érzi a szemét, reszket, jajdulna a gyö­nyörtől, de sehogy se mer föltekinteni, pedig Sándor már odaért, ott áll a széke fölött. Mámo­rítóan érzi homlokán forró lehelletét. No most, most... ő lehunyja a szemét, nem látja, csak érzi a gyors mozdulatot: a hatalmas karok el­kapják a derekát. Fogják, nem eresztik — oly jó ez, szinte fáj! És most ajkai közelednek, a csók mint egy egész égbolt, egy egész meny­ország ereszkedik le reá ... Sikoly, szédület, ujjongás: igy lesz, igen, igy! S valahányszor ide­jutott képzelgései édes viharában, mindig­ ugy tetszett zsibbadó érzelmeinek, valami szörnyű s mégis reszkettetően hivó, vajizó, boldogitó mélységbe hanyatlik alá. S mindannyiszor újból és még perzselőbben érezte ajkán annak a teg­napelőtti első csóknak az izét. Hogy küzdött, védekezett! aztán mégis mily halvány volt, mi­kor legyőzték.­Ismét az órára nézett. Tik-tak, — furcsa, a dobogás s ketyegés lépést tartnak, — szive és az óra mintha taktusban volnának... — Még husz perc — Most kicsit már med­jodt. Föl is ugrott és lett. És mindaddig el volt statisztika nél­kül és lelkiismerete nyugodt volt és dön­tött országos érdekekről, intézményekről és mindig nyugodtan fehérnek mondta a fehéret. Most egyszerre belemélyedt a statisztikába és azt látja, hogy a­mit egy hosszú életen, válságos és veszedelmes bonyodalmak közt fehérnek nézett, azt most egyszerre feketének látja. Nem­ volna e jelenséggel szemben tanácsa azon tűnődnie, nem a szemében van-e hiba? Nem más ókulát tett-e az orrára És meg kéne tán gondolnia, hogy a­z ily könnyen kizökken egy hosszú, küz­delmes pálya alapvető­­meggyőződésé­ből, talán némi joggal nézhetne nén szkepszissel önmagába, föltevén a kér­dést: mi lesz holnap? Ha a statisztikába egy erősebb, döntőbb tényező kerül elej­bem, mi lesz a meggyőződésem holnap és holnapután? Kegyetlen és borzalmas mesterség a politika. Iszonyúan megőrli az embere­ket. Még boldog az olyan, mint Apponyi, a­ki csodálatos és káprázatos m­agyará­zatot tud adni a maga m­etamorfózisai­nak. Megfestette kolozsvári beszédében azt a nyomorúságot, melyben maradunk a radikális választójog nélkül „olyan idő­ben, mely minden­ téren új és merész al­kotásokat követel tőlünk". És, ha min­den téren, ugyan miért kezdjük el éppen a legkényesebben? Kezdjük praktikusabb téren, ha minden téren kell alkotni. De ezt nem lehet, mert azt mondja mindjárt hegyibe Apponyi, hogy „az eddigi válasz­tói jog amaz elemek politikai befolyását biztosítja, a­melyek nemzeti kultúránk­­­nak akadályai és kizárja azokat az elem eszmélni próbált. Okos akart lenni. Mint gye­rekre, úgy ijesztett rá magamagára: „hallod-e tudod-e, Helén, mit teszesz? holnap már nem lessz tisztességes aszony, érted?" Akár a leckét úgy ismételte ezt magának, hangosan, paran­csolóan és saját magának a szemébe vágta a megbélyegző szót: „szeretőd lesz, szeretőd!" An az a másik valaki benne cseppet se ijedt meg ettől a szótól s egészen nyugodtan, cinikusan felelt: „hát igen, szeretőm lesz, szeretőm! Szét szó, csókot, ölelést, mámort jelent: szerető, sze­rető, szeretőt..." S az a második énje oly van gyönyörrel hajtogatta ezt, hogy az első bele köppedt s már a villamos gombra tette a jobb keze ujját: „hamar, a szobaleányt, nem vagyok itthon senkinek!" Hanem ekkor második énje baljával kacagva kapott oda s egyszerűen elrán­totta a gombról azt a csengetni akaró gyáva ujjat. S ez a második győzött: „nem, csak azért se!" A csalódott, megcsalt, elhanyagolt asszo-­­nyok keserűsége lett erősebb benne. Férje? Da­cos mosollyal vont vállat. Ő akarta. Csak a köl­csönt kapja vissza. Jaj beh bolond is volt, hogy eddig várt! Hogy sírt, mennyit szenvedett, mikor az első hűtlenségeit megtudta! No ugyan kár volt minden egyes könyéért. Most vége hál' istennek. Ő jobbra ... „S­ön balra, csakugyan balra menjek?" Tik-tak — Irí.­ Pekár Gyula. — Svét közlemény.­­ I. Fél óra mulva itt lesz... Helén rezzenve nézett körül: szent Isten, igazán mondotta, hangosan kimondta ezt"? vagy csak ugy gondolta? és nem hallotta meg valaki? Ott könyökölt a kis sèvresi álló óra előtt, mely pici porcellán marquisjával s Watteau dámájá­val fenn ketyegett a secrétaire polcán. Tik­tak ... nézte, merően leste a mutató lassú, de biztos haladását. És lázasan egyre u­jra kezdte e ketyegés számlálását: „egy, kettő, három . . ." s egyre abba kellett hagynia, ugy fullasztotta a nagy, benső forróság. Párszor teapongyolája kivágásába csúsztatta fázó kezét s maga is belepirult, oly szörnyen dobogott a szive. Zúgott,­­­t,katolt, kalapált . .. megint megfordult: jaj, hát ezt se hallja senki? Senki, semmi, a csend a skatulyaszerű, illatos kis szalonban. De vele együtt várni látszott itt minden, még a lábujj­hegyen álló bútorok is szinte szorongva ágas­kodtak a várakozástól. Künn átmosódott már az őszvégi fázó dél­után, az utcák házai bóbiskoló emberekként szinte dideregve bújtak össze s mintha ínég job­ban a szemükbe húzták volna tető­kalapjukat, melybe hetyke kémények voltak tűzve disz­ Oíííííl fif-Si­m­m. " , —" Még tiz perc ... A hideg járta át. Most hogy mindjárt itt volt a nagy perc, furcsa rettegés fogta el. .,Az uram!" — hol Sándor ellen hívta volna segít- A Budapesti Hírlap mai száma 16 oldal

Next