Budapesti Hírlap, 1917. október-december (37. évfolyam, 244–320. szám)
1917-12-05 / 299. szám
Budapest, 1017. XXXVII. évfolyam, 299. szám. Szerda, december 5. Megjelenik hétfő kivételével mindennap Előfizetési árak: Egész arra 38 kor., félévre 19 kor, negyedéire 0 kor. . 60 üli., egy hónapra 3 kor. 30 álLegye» számára fcelybon, , vifléköt és pólyaud-» -1ala üli. Hirdetések milliméter paámitással, dljczakis szerint Főszerkesztő : Rákosi Jenő Helyettes főszerkesztő : Csajthay Ferenc Szerkesztőség és Igazgatóság: VIII. ker., Rökk Szilárd utca 4. sz. Kiadóhivatal : VIII. ker., József-kurut 5. szám. Telefonszámok : József 43, József 53, József 63, József 23—84. Budapest, dec. 4. A Bécsben ma elhangzott ünnepi, delegációnyitó beszédektől nem vagyunk nagyon elragadtatva. Megfordított viszonyban vannak a rendkívüli időkkel. Mentül rendkívülibb az idő, annál rendesebbek, hogy ne mondjam, sablonosabbak a beszédek, melyek az idő egy-egy mozzanatának történeti dokumentumai. A trónbeszéd, melynek tüzesnek és férfiasnak kellene lennie, amikor mrt adhat az orosz béketárgyalásról és nyakig benne van egy sikeres olasz offenzívában, amely szintén sorsdöntő fontosságot nyerhet e háborúban, — ez a trónbeszéd szelid, áradozó és kenetes. Olvassuk, hogy a magyar delegáció többször éljenzéssel szakította meg. Valószínű, hogy mi is velük éljeneztünk volna, ha ott lettünk volna. Egy délceg és daliás fiatal király ajkáról hallgatni magyaros zamattal ami szép magyar nyelvünket, magában alkalmas arra, hogy lobbanékonyságunkat fölgyújtsa. És érdekes, hogy a császár és császári egészen hiányzott a király beszédéből. Csak királyi volt benne minden. Mégis csak legjobban a fiatal király maga. Azt, amit üdvözletében az öreg és próbáit bölcseségit Héderváry mondott, hogy tudniillik ragaszkodunk a háború áldozataiban s megpróbáltatásaiban diadalmasan bevált dualizmushoz: ezt a ki- ? jelentést jobb szerettük volna a király ajakáról, a trónbeszédben hallani. Ő felségének és minden osztrák államférfiúnak éreznie kell, hogy Ausztriát, amely anyagi és hatalmi tönkrejutása küszöbéhez ért a centralisztiko-abszolutisztikus kormányrendszer, továbbá az olasz és porosz háborúk csapásai folytán, ezt az Ausztriát gazdaságilag is, és mint nagyhatalmat is, mint új formációt visszaadta az életnek, megmentette a kiegyezés, mely az egyből kettőt, Ausztriából Ausztriát és Magyarországot csinált. Hogy e komplikált állami struktúrában egyszer-egyszer fönnakadások voltak, azt senki sem csodálhatja. Egységesen szervezett államokban is vannak néha elég súlyos válságok. Ámde, míg az osztrák abszolutisztikus Einheitsstaat tizenkét évnél tovább nem volt képes korlátlan hatalommal is önkényes experimentumait folytatni, addig, ez a dualisztikus Kétbirodalom immár ötven éve fönnáll és funkcionál, sőt mostan állta ki győztesen egy világháború teherpróbáját is. Ha ezt meggondoljuk és ítjuk, hogy népek, amelyek az abszolutizmus alatt (míg a magyar nemzet ellene ,önfeláldozón küzdött) mukkanni se mertek, sőt nagyrészük, elsősorban éppen a csehek, oda adták magukat megvetett eszközévé Magyarország germanizációjának: ha most látjuk, hogy ezek a silány népek éppen most, még diadalmas háborúnkalatt, ahelyett, hogy a benne játszott szégyenletes és áruló szerepükért vezekelnének, elég szemérmetlenek, hogy a dualizmus, a Két birodalom rendszerét ostromolják, akkor valóban a trónbeszéd nagy hiányosságának kell tartanunk, hogy Ausztriának és Magyarországnak ez a közjogi viszonya s a forma, melyben elrendezve van, nem részesül nemcsak a megérdemlett védelemben, hanem abban a fölmagasztalásban is, mely a két birodalomnak és a trónnak tett évszázakra szóló érdemeiért megilleti. A trónbeszéd e hiányosságáért kevés, a kevésnél is kevesebb kárpótlás az nekünk, hogy Tisza és Andrássy grófok a delegáció külügyi albizottságában provokálták Czernin grófnak, úgy látszik, kissé lagymatag nyilatkozatát. Czernin ugyanis a trónbeszéd ama passzusára hivatkozott, hogyurak akarunk lenni a magunk házában. Ez azonban tudvalévően vonatkozhatik esetleg a csehek anantos pártfogóira, de nem vonatkozhatik a csehekre magukra, mert hiszen ezeknek is vall külön lakószobájuk ő felsége házában, de nem akarnak benne — elférni. Egy másik kellemetlen incidense volt az albizottságnak a rossz példa, a melyet Tisza István gróf adott azzal, hogy felszólalását németül mondotta el. Igy estek kancelláim ?— A Budapesti Hirlap kiküldött tudósítójától. — Berlin, november eőnapban. Impressziók kergetődznek bennem, úti élmények rajzanak keresztül rajtam színes, nagy tarkasággal. Megkísérlem külön választani őket, de minden untasan egymásba omlanak, mint a hóesés, mely odakinn tehár függönyt lebegtet ablakom előtt. A függöny finom, akár a brabanti csipke és keresztülbámulván rajta, felbukkanik a sok emlékezésből egy vérpiros terem, a teremben egy alacsony, professzoros szabású öreg úr, aki előtt megbillennek a kemény német fejek. A vörös terem a berlini kancellária barokpalotájában van, az az öreg, professzortesű ember pedig a kancellár, slaertling gróf, aki azon az estén szólt először a nyilvánosságnak ebben a minőségben. Rugalmas mozgása, gesztusa, arcjátéka valahogyan kiüt ,abból a merevségből, mely az itteni alakokon ül, a szavak fűzése, bárhogy is keresi a keményet, a nagyot, belesimul az ügyes politikus, az óvatos diplomata beszélő művészetébe. Porosz ismerőseim, kik megszokták a sziklák görgetését ezen a helyen, kissé idegenül hallgatták a parittyakövek szállását, melyek pontosan oda koppantak, ahová a kancellár szánta . . . Este volt és Berlinen rajta gubbasztott a brandenburgi köd, mely megöli emberben éppen ugy, mint fában a gyöngét" (ezért sarjadzott ki a legvállasabb fajta német ezen a síkon), a háztetők összefolytak az éjszakával, az izomba nagy, kényelemmel bélelt téglaházak nem éppen művészi vonalai belevesztek a sötétbe, mert aligalig pillog egy gázpillangó a sarkokon. A háború itt is leszólalta a villamoslámpák izzó gömbjét, eloltotta a nagy kandelláberek sugárzását, kialudt a mesterséges glória az óriás város homlokán és amikor november, huszadikának estéjén a kancellár palotája felé haladtunk, szinte idegen volt, hogy fénypontok égnek a kertben, a bejáró előtt. A meghívóm már ott hevert a szobám asztalán, amikor Berlinbe érkeztem. A lakonikus, rövidszavú kartonlap bizonyára boldoggá tett volna sok-sok németet, de mi magyarok nem éreztünk semmi mást, mint kíváncsiságot. Hiszen ezek a fogadóesték konvenciók, udvariasságok, félig-meddig sablonos formaságok és csak térbeli közeledést jelentenek. Csak a gyakorlott újságírói szem tudott belátni a külsőségek függönye mögé, miután megbirkózott az impressziók első rohamával, melyek arról beszéltek, hogy itt, ebben a palotában élt valamikor a gigantikus Bismarck és itt mozgott a mi Andrássynk elegáns alakja. Amikor végigsiklott a szemem a szőnyegen és a bútorokon, találgattam, hogy vájjon melyik széken ültek, ketten a maihoz hasonló fogadóestén (természetesen újságírók nélkül) és hogy cserélték ki hirtelen felvillanó gondolataikat egy véletlenül adódott másodperc belső bizalmasságában. Akkor vetették a magot, amelymost érik viharos ágyudíjgörgéssel. A berlini kongresszus letűnt diplomata alakjai kísérlettek egész este és az járt az eszemben, hogy az, ami most ott vonaglik Flandriában és a Vopézek alatt, logikus, velejárója annak, amit akkor ebben a palotában beszéltek. Nem mintha félelintézések lettek volna, hanem mert a gondolatból szó, a szóból pedig valamikor cselekedet kell hogy szülessék. A dolgok menetének ez a fejlődése és meg vagyok győződve, hogy azok az urak, akik akkor az európai egyensúlyról beszéltek, tudták, hogy el fog jönni egyszer az idő, amikor felbillen ez a gondosan kimért egyensúly és akkor majd megszólalnak a fegyverek. Körülbelül fél tízre járhatott az idő, amikor ott csoportosultunk az előteremben, melybe beletüzelt a nagyterem sötétvörös tapétája. A nagylángú tónust alig enyhítik a bútorok és aranyképkeretek. Csak a háttérben nyugszik el az ember szeme, mert a terem belevész egy fedett terraszba, a terraszon pedig hatalmas üvegházi pálmák zöldellenek. Kissé merev minden, a múlt század végének tipikus bútorai és a márványok, bronzok, képek nem tudnak harmóniába illeszkedni, de mégis egymás mellett vannak. A frakkok feketesége, a kivillanó plasztronok legyűrik a kisebbszámú katonaruhát, ami nagy dolog mostanság. Németországban. Ismerkedések, csoportosulások, közeledések, aztán hirtelen végigmorajlik a sorokon: a kancellár... Belépünk a nagyterembe, fölállunk, aztán elkezdődik a formaságok legunottabbika, a bemutatás. A kancellár ott előttünk. Apró, ősz emberke, frakkban, a haja ősz, szakálla hófehér. Mint az öreg urak általában, kitaposott gombos cipőt visel, arcán a stereotip mosolygás. Mindenkivel kezet fog, aztán két szárnyra bomlik a tábor. Az újságírókat az első vonalba állítják, hiszen a kancellár nekik fog beszélni. A. kandalló-párkányon egy pohár teli borral, a kis, rugalmas, okosfejű ember beszélni kezd. Apró alakja egyszerre mintha valami fluidum áramlanék bele, megkeményedik, csak a karja, értelmes rajzú keze lendül meg ritmussal, követvén azt, amit beszél. Mi, kik sehogysem tudtunk A Budapesti Hírlap adap száma 12 oldal