Budapesti Hírlap, 1918. április (38. évfolyam, 78–102. szám)

1918-04-02 / 78. szám

u 1 Budapest, 1918. am. 7­. szám. a II.IJ • II ijim­­­u, —c. •'«­• I if m^b^ m M Megjelent!; hétfő kivételével mindennap. .Előfizetési árak: Egész évre 52 kor­, félévre 26 kor,negyedévre 13 kor., e­3 hónapra 4 kor. so fill. Egyes szám ára helyben és vidéken 18 fillér, pályaudvaron 20 fill. Hirdetések millialízer számítással, de szabás szerint. Főszerkesztő : Rákosi Jenő Felelős szerkesztő: Csajthay Ferenc ptf. április 2. Szerkesztőség és Igazgatóság: VIII. ker., Rökk Szilárd­ utca 4. sz. Kiadóhivatal : VIII. ker., József-körút 5. szám. Telefonszámok: József 43, József 53, József 63, József 23—84. Andrássy hostett c­H­s. Budapest, ápr. 1. Tisztelt Szerkesztő ur, Andrássy Gyula gróf egy húsvéti elmélketi ősiben agyondefn­onstrál a frántf eloszlatás kérdését. Érdekes, hogy a ki­rálytól lefelé mindenek félnek egy ilyen kocká­zatos lépéstől, csak Andrássy Gyulát égeti a gyötrő vágy, hogy hazáját e fölfordulás ve­sze­delmein keresztül kergesse. Még a saját pártjá­ban is vannak, a­kik fudnak a dologtól, ő nem! Micsoda emésztő láng, mily sorvasztó indulat ebben a fizikailag oly gyönge szervezetben ! Vi­tatja retten­th­etetl­enül a király házfeloszlató jo­gát. Védelmezi tételében a parlamenti alkotmá­nyosságot. Még az erkölcsi lehetetlenség kérdé­sét is megbolygatja. De, úgymond, az erkölcsi lehetetlenség nem parancsol (kinek-kinek!), nem tilt, csak megokol. Ez, azt mondja, nem aka­dály és nem erkölcsi tilalomra. Mert ha igaz volna, hogy a föloszlatás erkölcsi lehetetlenség, akkor a királyt is meg kellett volna fosztani a ház feloszlatásának jogától, és így tovább. Jókor jut mindez Andrássy Gyula gróf­nál, az eszébe! Miért nem érvényesítette e nagy­szerű, okoskodást akkor, a­mikor a csapdát, a­melybe most ők estek bele, fölállították a Tiszának? Bizony ez a Deák Ferenc emberének az esele. Nagy takarulás idején, égető száraz idő­ben megy az inas ember keresztül a falun, s megkérdi egy gazdától, a­ki a portája előtt állt, szabad-e a faluban ilyen gabonahordás idején­­ pipálni. ...Szabadnak szabad, mondja a gazda, de tisztességes ember nem teszi." Ez is se nem­ parancs, se nem tilalomra, de elég magyarán beszél. Az természetes és világos, hogy az ország­gyűlés nem akarta, nem akarhatta megfosztani a királyt házfeloszlató jogától. Azt tartom, nem is ment volna a dolog olyan könnyen, mint a mandátum- meghosszabbítás. De mikor a törvénybe bevetette az akkori ellenzék s mostani kormánypárt az erkölcsi le­hetetlenséget, akkor bizony úgy állt a dolog, hogy „a menyemnek mondom, a fiam is értsen­­belőle". Hiszen a képviselőházat nem a képvise­lőház oszlatja föl. Az erkölcsi lehetetlenség csak annak szólhat, a­kinek a joga a föloszlatás. Én előttem semmi sem bizonyosabb, mint az, hogy Andrássy Gyula gróf és társai akkor, a­mikor törvényt hoztak a mandátum meghosz­szabbításáról, nem is álmodtak arról a szeren­cséről, a­mely azóta utolérte őket, hogy kezükbe kerüljön a hatalom. És föltették arról az isten­telen Tiszáról, hogy hiába hosszabbítják, meg a mandátumot, a legelső alkalmat fölhasználja arra, hogy a fakciózus elenzéket­ hazakergesse s a háborús kivételes törvények segítségével ma­gának oly Házat biztosítson, a melyben tán hír­mondója se lesz az ellenzéknek. Ezért tették bele az erkölcsi lehetetlenséget. Nem mintha azt hit­ték volna, hogy ezzel Tiszát kötik meg. Iste­nem, Tiszát! Hiszen ime ma a régi, korrupció­üldöző, puritán gróf Cato sem érzi magát meg­kötve a saját bilincse által. Hogy tette volna föl Tiszáról, hogy feszélyezni fogja! Mást, nagyob­bat, hozzáférh­etetlenebbet akartak­­vele meg­kötni. És valóban ma az sül ki, hogy csakis a király és Tisza érzik az erkölcsi lehetetlenséget. A­kik pedig kitalálták, azok fütyülnek rá. Mert hiszen pipálni szabad a faluban ga­bonahordáskor is, de tisztességes ember nem teszi, mondja Deák Ferenc magyar parasz­tja. A meztelen valóság ez. Mikor a puritán hazafiak törvényben jogi és erkölcsi akadályokat állítottak a háború alatt való választás ellen, akkor nem sejtették, hogy hatalomra jutnak. Csak arra állt a gondjuk, hogy valahogy Tisza István ne csinálhasson választást a kormány ki­vételes h­atalma eszközeivel. Jött az alkotmányos fordulat: a kisebbség átvette a kormányt. Átvette abban a reményben, hogy megbontja az ellen­zéki többséget. Erre szólt, mint végső fegyver, a házfeloszlatással való fenyegetés. Ez máig se­hogy se sikerült. És a­mivel eddig csak fenyege­tőztek, azt most Andrássy elkeseredetten köve­teli. Kész a saját alkotta erkölcsi és jogi akadá­lyokon cinikusan átgázolni, csakhogy a hatal­mat biztosíthassa magának. Mit ország, mit nemzet, mit háborít, mit erkölcsi lehetetlenség! Ez mind bliktri. Ez olyan naiv embereknek való, a­kik még csakugyan hisznek országban, nemzetben, élethalálharcban és politikai erkölcs­ben. A kiket ezekkel a nagy szavakkal még be is lehet csapni. Az ő jelszavuk más. Az ő jelszavuk: a ki bírja, marja. De kérdés, egy országban, a­melyet „legjobbjai" ilyen erkölcsi alapon akar­nak kormányozni, érdemes-e még a hazáért í©. írta Szemere Györg­y. Mukics Aladár, az arszlán megrázta dus sörényét s egy nagyot ásított. Éhes volt és nem tudott jóllakni, mert nem volt miből. Valahogy elhagyta a vadászszerencséje: a gazellák, a sző­kék és barnák egy idő óta mind kisiklottak karmai közül. Fölvágta monokliját és becsön­gette hadonasát, a kócos Julit­­Pétert, a béke­komornyikot még Ferenc Jóska szedte el tőle annai — Izé, Juli! — 'fessen! — Nem k'.'resett senki? — Nem, azonban itt van egy szerelmetes levél: épp most hozta egy boj. Juli lötyögő fűzője alá nyúlt s átadta a rózsaszínű küldeményt. — Elmehet, — mondta a nagyságos úr s azonmód nekiesett a sokat ígérő írásnak. Elolvasta háromszor is, de egyszer sem tudta megérteni. Nevezetesen igy szólt a rózsa­színű billet-doux: „Kedves Aladár! Ma­ga kis mafla, mit vár még tőlem? Azt hiszem, eléggé kimutattam a szimpátiámat, to­­­­vább már nem mehetek. Az első lépést becsüle­tesen megtettem, a másodikat a férfinak kell megtennie. N­a még ezt sem érti, leveszem ma­gáról a késemet s inkább Elemérre teszem. Pá magának!" Aláirás helyett olvashatatlan krixkrác kö­vetkezett, a­mi még boszantóbbá tette a levél­­­sorai közt borongó homályt. Aladár belebámult a levegőbe és gondol­kozni kezdett... Ki lehet az a szemtelen bájos ismeretlen, a ki per mafla mer vele beszélni s ki csudája az az Elemér, a kire rá akarja tenni a kezét. A mióta az eszét tudja, soha senkinek sem maradt a második lépéssel adósa (kérnie sem kellett a partnerének, megtette ő magától is), Elemért pedig csak egyet ismert életében, de az aligha lehet azonos a levélíró Elemérjével, m­ert igen nagy úr, nem tűrné, hogy valaki csak úgy mim­ix-dim­ix rátegye a kezét. — Rossz vicc! — konstatálta Aladár úr, miután félórai töprengés után sem tudott nyomra vergődni. — A kollégák csinálták, no de majd megtanítom én őket, velem ne packáz­zék senki se! Hogy kik voltak a Mukics Aladár kollé­gái, azt a világon egy lélek sem tudta. Ő maga igazgatónak mondotta magát, de hogy mit igaz­gatott, azt nem vallotta be. Volt kétszobás gar­zonlakása (fürdőszobával és perzsaszőnyegek­kel), frakkja, szmokingja, jószabású békecipője, hadiinasa, monoklija, hullámos sörénye, arany­foga: el lehetett hinni, hogy igazgat valamit, ha nem is bankot, mint Rothschild Náthán, vagy gyárai, mint Skoda. Kifújván a levélrébuszon való boszúságát, egyet gondolt az állítólagos direktor: szemébe vágta fényes köcsögkalapját s elétáit Gerbesrud­hoz. Ott legalább imponálhat, h­a jobb szeren­cséje nem akad. Ha másnak nem. Micikének, a bonbonos kisasszonynak, a­ki hátul egy sötét kis lyukban tartózkodik s csak néha-néha meri­­ kidugni a fu­oskáját a vendégek közé, mert még csak gyakornok: kiszolgálnia nem szabad., Aladárnak csak egyszer volt alkalma Mi­cikével pár szót váltani, de ennyi is untig elég volt ahhoz, hogy elcsavarja a rajongó bakfis fejét. A kisleány nem csinált belőle titkot kol­légái előtt, a­kik ezen a réven a „Mici direkto­rának" titulálták egymás között Mukics Aladár urat. A Mici direktora rendes körülmények kö­züli a bejáratnál szokott helyet foglalni, a kasz­szával szemközt, de most az egyszer nem volt leánybolondító kedvében: a bal szeperát­terembe sétált, a­hová Mieinek a tu­oskáját sem volt sza­bad beütnie. Leült a középre, mert a falnál már nem volt hely és csokoládét rendelt kuglóffal. A kuglóf utolsó falatja torkán akadt, mert há­tulról a vállára csaptak egy legyezővel. Megfor­dult a székén s csudálkozó szemével kérdőjele­ket rajzolt a levegőbe. A vidám merény­let hősnője, egy veres­h­aju szép asszony elkapta a direktor ur kérdő­jeleit, de nem felelt rájuk, csak mosolygott, illa­tozott, mint valami pompás rózsabokréta. Mukics úr lenyelte a torkán akadt kuglófot és fölállt. — Pardon, é­vedni méltóztatik. A veres asszony elnevette magát. — Dehogy tévedek, kedves Aladár. — Akkor kezét csókolom, — mondta .­ Mici direktora. —­ Honnan méltóztatik ismerni? — Ugyan ne affektáljon! — utasította rendre a rózsabokréta a fejét vésziett naprafor­gót. — Nem szeretem az ilyen m­aflaságokat. Maflaság!? Ezt a szót harmincöt eszten­deig senki sem alkalmazta az igazgató úrra s most kétszer is a fejéhez vágták két rövid órán belül. Először írásban, másodszor élőszóval. Ez szeget ütött az arany­ szemfogú arszlán fejébe. — Mit csinál Elemér? — kérdezte talá­lomra, abban a bolondos reményben,­­hogy a keresett nyulat így is sikerül kiugratnia. Csodálatosképpen nem csalódott.­­ makogta — bizonyára lé- A Budapesti Hírlap mai száma 12 oldal.

Next