Budapesti Hírlap, 1918. április (38. évfolyam, 78–102. szám)
1918-04-02 / 78. szám
u 1 Budapest, 1918. am. 7. szám. a II.IJ • II ijimu, —c. •'«• I if m^b^ m M Megjelent!; hétfő kivételével mindennap. .Előfizetési árak: Egész évre 52 kor, félévre 26 kor,negyedévre 13 kor., e3 hónapra 4 kor. so fill. Egyes szám ára helyben és vidéken 18 fillér, pályaudvaron 20 fill. Hirdetések millialízer számítással, de szabás szerint. Főszerkesztő : Rákosi Jenő Felelős szerkesztő: Csajthay Ferenc ptf. április 2. Szerkesztőség és Igazgatóság: VIII. ker., Rökk Szilárd utca 4. sz. Kiadóhivatal : VIII. ker., József-körút 5. szám. Telefonszámok: József 43, József 53, József 63, József 23—84. Andrássy hostett cHs. Budapest, ápr. 1. Tisztelt Szerkesztő ur, Andrássy Gyula gróf egy húsvéti elmélketi ősiben agyondefnonstrál a frántf eloszlatás kérdését. Érdekes, hogy a királytól lefelé mindenek félnek egy ilyen kockázatos lépéstől, csak Andrássy Gyulát égeti a gyötrő vágy, hogy hazáját e fölfordulás veszedelmein keresztül kergesse. Még a saját pártjában is vannak, akik fudnak a dologtól, ő nem! Micsoda emésztő láng, mily sorvasztó indulat ebben a fizikailag oly gyönge szervezetben ! Vitatja rettenthetetlenül a király házfeloszlató jogát. Védelmezi tételében a parlamenti alkotmányosságot. Még az erkölcsi lehetetlenség kérdését is megbolygatja. De, úgymond, az erkölcsi lehetetlenség nem parancsol (kinek-kinek!), nem tilt, csak megokol. Ez, azt mondja, nem akadály és nem erkölcsi tilalomra. Mert ha igaz volna, hogy a föloszlatás erkölcsi lehetetlenség, akkor a királyt is meg kellett volna fosztani a ház feloszlatásának jogától, és így tovább. Jókor jut mindez Andrássy Gyula grófnál, az eszébe! Miért nem érvényesítette e nagyszerű, okoskodást akkor, amikor a csapdát, amelybe most ők estek bele, fölállították a Tiszának? Bizony ez a Deák Ferenc emberének az esele. Nagy takarulás idején, égető száraz időben megy az inas ember keresztül a falun, s megkérdi egy gazdától, aki a portája előtt állt, szabad-e a faluban ilyen gabonahordás idején pipálni. ...Szabadnak szabad, mondja a gazda, de tisztességes ember nem teszi." Ez is se nem parancs, se nem tilalomra, de elég magyarán beszél. Az természetes és világos, hogy az országgyűlés nem akarta, nem akarhatta megfosztani a királyt házfeloszlató jogától. Azt tartom, nem is ment volna a dolog olyan könnyen, mint a mandátum- meghosszabbítás. De mikor a törvénybe bevetette az akkori ellenzék s mostani kormánypárt az erkölcsi lehetetlenséget, akkor bizony úgy állt a dolog, hogy „a menyemnek mondom, a fiam is értsenbelőle". Hiszen a képviselőházat nem a képviselőház oszlatja föl. Az erkölcsi lehetetlenség csak annak szólhat, akinek a joga a föloszlatás. Én előttem semmi sem bizonyosabb, mint az, hogy Andrássy Gyula gróf és társai akkor, amikor törvényt hoztak a mandátum meghoszszabbításáról, nem is álmodtak arról a szerencséről, amely azóta utolérte őket, hogy kezükbe kerüljön a hatalom. És föltették arról az istentelen Tiszáról, hogy hiába hosszabbítják, meg a mandátumot, a legelső alkalmat fölhasználja arra, hogy a fakciózus elenzéket hazakergesse s a háborús kivételes törvények segítségével magának oly Házat biztosítson, a melyben tán hírmondója se lesz az ellenzéknek. Ezért tették bele az erkölcsi lehetetlenséget. Nem mintha azt hitték volna, hogy ezzel Tiszát kötik meg. Istenem, Tiszát! Hiszen ime ma a régi, korrupcióüldöző, puritán gróf Cato sem érzi magát megkötve a saját bilincse által. Hogy tette volna föl Tiszáról, hogy feszélyezni fogja! Mást, nagyobbat, hozzáférhetetlenebbet akartakvele megkötni. És valóban ma az sül ki, hogy csakis a király és Tisza érzik az erkölcsi lehetetlenséget. Akik pedig kitalálták, azok fütyülnek rá. Mert hiszen pipálni szabad a faluban gabonahordáskor is, de tisztességes ember nem teszi, mondja Deák Ferenc magyar parasztja. A meztelen valóság ez. Mikor a puritán hazafiak törvényben jogi és erkölcsi akadályokat állítottak a háború alatt való választás ellen, akkor nem sejtették, hogy hatalomra jutnak. Csak arra állt a gondjuk, hogy valahogy Tisza István ne csinálhasson választást a kormány kivételes hatalma eszközeivel. Jött az alkotmányos fordulat: a kisebbség átvette a kormányt. Átvette abban a reményben, hogy megbontja az ellenzéki többséget. Erre szólt, mint végső fegyver, a házfeloszlatással való fenyegetés. Ez máig sehogy se sikerült. És amivel eddig csak fenyegetőztek, azt most Andrássy elkeseredetten követeli. Kész a saját alkotta erkölcsi és jogi akadályokon cinikusan átgázolni, csakhogy a hatalmat biztosíthassa magának. Mit ország, mit nemzet, mit háborít, mit erkölcsi lehetetlenség! Ez mind bliktri. Ez olyan naiv embereknek való, akik még csakugyan hisznek országban, nemzetben, élethalálharcban és politikai erkölcsben. A kiket ezekkel a nagy szavakkal még be is lehet csapni. Az ő jelszavuk más. Az ő jelszavuk: a ki bírja, marja. De kérdés, egy országban, amelyet „legjobbjai" ilyen erkölcsi alapon akarnak kormányozni, érdemes-e még a hazáért í©. írta Szemere György. Mukics Aladár, az arszlán megrázta dus sörényét s egy nagyot ásított. Éhes volt és nem tudott jóllakni, mert nem volt miből. Valahogy elhagyta a vadászszerencséje: a gazellák, a szőkék és barnák egy idő óta mind kisiklottak karmai közül. Fölvágta monokliját és becsöngette hadonasát, a kócos JulitPétert, a békekomornyikot még Ferenc Jóska szedte el tőle annai — Izé, Juli! — 'fessen! — Nem k'.'resett senki? — Nem, azonban itt van egy szerelmetes levél: épp most hozta egy boj. Juli lötyögő fűzője alá nyúlt s átadta a rózsaszínű küldeményt. — Elmehet, — mondta a nagyságos úr s azonmód nekiesett a sokat ígérő írásnak. Elolvasta háromszor is, de egyszer sem tudta megérteni. Nevezetesen igy szólt a rózsaszínű billet-doux: „Kedves Aladár! Maga kis mafla, mit vár még tőlem? Azt hiszem, eléggé kimutattam a szimpátiámat, tovább már nem mehetek. Az első lépést becsületesen megtettem, a másodikat a férfinak kell megtennie. Na még ezt sem érti, leveszem magáról a késemet s inkább Elemérre teszem. Pá magának!" Aláirás helyett olvashatatlan krixkrác következett, ami még boszantóbbá tette a levélsorai közt borongó homályt. Aladár belebámult a levegőbe és gondolkozni kezdett... Ki lehet az a szemtelen bájos ismeretlen, a ki per mafla mer vele beszélni s ki csudája az az Elemér, a kire rá akarja tenni a kezét. A mióta az eszét tudja, soha senkinek sem maradt a második lépéssel adósa (kérnie sem kellett a partnerének, megtette ő magától is), Elemért pedig csak egyet ismert életében, de az aligha lehet azonos a levélíró Elemérjével, mert igen nagy úr, nem tűrné, hogy valaki csak úgy mimix-dimix rátegye a kezét. — Rossz vicc! — konstatálta Aladár úr, miután félórai töprengés után sem tudott nyomra vergődni. — A kollégák csinálták, no de majd megtanítom én őket, velem ne packázzék senki se! Hogy kik voltak a Mukics Aladár kollégái, azt a világon egy lélek sem tudta. Ő maga igazgatónak mondotta magát, de hogy mit igazgatott, azt nem vallotta be. Volt kétszobás garzonlakása (fürdőszobával és perzsaszőnyegekkel), frakkja, szmokingja, jószabású békecipője, hadiinasa, monoklija, hullámos sörénye, aranyfoga: el lehetett hinni, hogy igazgat valamit, ha nem is bankot, mint Rothschild Náthán, vagy gyárai, mint Skoda. Kifújván a levélrébuszon való boszúságát, egyet gondolt az állítólagos direktor: szemébe vágta fényes köcsögkalapját s elétáit Gerbesrudhoz. Ott legalább imponálhat, ha jobb szerencséje nem akad. Ha másnak nem. Micikének, a bonbonos kisasszonynak, aki hátul egy sötét kis lyukban tartózkodik s csak néha-néha meri kidugni a fuoskáját a vendégek közé, mert még csak gyakornok: kiszolgálnia nem szabad., Aladárnak csak egyszer volt alkalma Micikével pár szót váltani, de ennyi is untig elég volt ahhoz, hogy elcsavarja a rajongó bakfis fejét. A kisleány nem csinált belőle titkot kollégái előtt, akik ezen a réven a „Mici direktorának" titulálták egymás között Mukics Aladár urat. A Mici direktora rendes körülmények közüli a bejáratnál szokott helyet foglalni, a kaszszával szemközt, de most az egyszer nem volt leánybolondító kedvében: a bal szeperátterembe sétált, ahová Mieinek a tuoskáját sem volt szabad beütnie. Leült a középre, mert a falnál már nem volt hely és csokoládét rendelt kuglóffal. A kuglóf utolsó falatja torkán akadt, mert hátulról a vállára csaptak egy legyezővel. Megfordult a székén s csudálkozó szemével kérdőjeleket rajzolt a levegőbe. A vidám merénylet hősnője, egy vereshaju szép asszony elkapta a direktor ur kérdőjeleit, de nem felelt rájuk, csak mosolygott, illatozott, mint valami pompás rózsabokréta. Mukics úr lenyelte a torkán akadt kuglófot és fölállt. — Pardon, évedni méltóztatik. A veres asszony elnevette magát. — Dehogy tévedek, kedves Aladár. — Akkor kezét csókolom, — mondta . Mici direktora. — Honnan méltóztatik ismerni? — Ugyan ne affektáljon! — utasította rendre a rózsabokréta a fejét vésziett napraforgót. — Nem szeretem az ilyen maflaságokat. Maflaság!? Ezt a szót harmincöt esztendeig senki sem alkalmazta az igazgató úrra s most kétszer is a fejéhez vágták két rövid órán belül. Először írásban, másodszor élőszóval. Ez szeget ütött az arany szemfogú arszlán fejébe. — Mit csinál Elemér? — kérdezte találomra, abban a bolondos reményben,hogy a keresett nyulat így is sikerül kiugratnia. Csodálatosképpen nem csalódott. makogta — bizonyára lé- A Budapesti Hírlap mai száma 12 oldal.