Budapesti Hírlap, 1918. május (38. évfolyam, 103–128. szám)

1918-05-01 / 103. szám

Budapest, 1918. Megjelenik hétfő kivételével mindennap. Előfizetési árak: Égése évre 1a kor., félévre 29 kor.,negyedévre 13 kor., egy hónapra 4 kor. 60 fl!. Egyes szán ára helyben és vidéken 18 fillér, pályaudvaron 20 fil. Hirdetések milliméter számítással, díjszabás szerint. Rákosi Jenő Felelős szerkesztő: Csajthay Ferenc május 1. Szerkesztőség és Igazgatóság: VIII. ker., Rükk Szífri­d­ utca 4. sz. Kiadóhivatal: Vili, ker., József-körut 5. szám. Telefonszámok: József 43, József 53, J­zsef 63, József 23—84. Politikai kártyások. Budapest, ápr. 30. Kétségbeesett játékosok tragikuma, h­ogy k úsznak a pénzük után. Föltesznek egyetlen lapra mindent, a mijük van s ha vakot vet a kocka, zabolátlan szenvedéllyel kísérlik újra, meg újra a szerencsét, esetleg azzal is, a mijük már nincs, a hitelükkel, a jövőjükkel, a rájuk bízott idegen értékekkel, mindennel. A­ veszteség kioltja belőlük a józanság, az önmérséklet, a be­látás, az önfegyelmezés ösztöneit, befogja a sze­müket, mely az örvény felé mered, süketté teszi­­a fülüket, melybe hiába kiabál többé a lelki­­ismeret, a tisztesség szava, tompává teszi min­den érzéküket, mely a dolgok rettenetes felelős­ségének értékelésére képesekké tenné őket é­s fúlnak, rohannak vakon, kritikáltan szenvede­lemmel az elvesztett pénzük silán. A magyar pol­itika zöld asztalánál kicsi, előkelő társaság zuhan újabb és újabb téttel a vesztett fejjei után. A játékosok nagyban, rette­netesen nagyban játszanak. A saját erkölcsi és politikai tőkéjén kivitt mindegyiknek módja van hozzá, hogy az ország, a magyarság nagy érde­keit dobja oda létül akkor, a­mikor a magáét már elvesztette,é­s azért, hogy a magáét vissza­nyerje. A kicsi, előkelő társaság sokat vesztett. A hatalom, a népszerűség kicsúszott a kezük kö­zül. Kimerítették a hitelüket is, a­mivel egy jó­hiszemű közönség, az országnak magyar álmo­kat, nemzeti álmokat álmodó magyarsága aján­dékozta meg őket. A­mi az övék volt, azt­­ tehát elvesztették. Mad már idegen, rájuk bízott, nagy nemzeti értékekkel akarják újra kezdeni a játé­kot, hogy a hatalmukat, a népszerűségüket, vagy legalább a politikai hitelüket visszanyerjék. Azt olvassuk­, hogy az Andrássy körül cso­portosuló politikusok új jelszavak, új formulák zászlóit keresik. Azt hangoztatják, hogy a Vá­­zsonyi-féle javaslat már kompromisszum volt s abban a percben, a­mikor ezt a kompromisszu­mot megdöntik, a radikális pártok követelni fog­ják az általános választói jog teljességét a Vá­­zson­yi javaslatán túlmenő mértékben s követelni fogják a főrendiháznak és általában az egész al­kotmánynak reformját, tekintettel a legutóbbi napokban mutatkozott jelenségekre, melyek az alkotmány reformjának szükségességét fölve­tették. Leh­et-e a játékosnak a játék elvakult he­vében megmagyarázni, mit csinál? Lehet-e a ke­zét, a reszkető, az ösztönöktől irányított kezét megfogni akkor, a­mikor a tárcájához nyúl, hogy az idegen pénzt, a más pénzét , rábízott pénzét a zöld asztalra dobja!? Leh­et-e politikusoknak, a­kik már eddig is elvesztették a képességüket a politikai taktika és a politikai lelkiismeret kö­zötti disztinkcióra, lehet-e megmagyarázni ne­kik, h­ogy ez a játék a tűzzel veszedelmes, neme­­zetrontó, méltatlan játék, a­miben nem nyerhet­nek vissza semmit, csak elveszthetik a maguk egyéni tétjei után az ország tétjeit is! Beszélhetünk nekik! Elmondhatjuk, hogy a Vázsonyi-féle törvényjavaslat, ha kom­promisz­­szum volt, közöttük és a szocialisták között létre­jött kompromisszum eredménye. A szocialisták nyilván radikálisabb reformot akartak, ők — a másik fél az egyezkedésben — bizonyára óva­tosabbak a jogkiterjesztésnek mérsékeltebb meg­valósítását. Ha kompromisszum volt ez a javas­lat, csak úgy képzelhető, hogy a szocialisták­­ kevesebbel beérték s ők többet adtak, mint a­mennyit eredetileg kapni és adni akartak. Itt tehát feldől ez a kompromisszum és a jogkiter­jesztés óvatosabb­ keretekben valósul meg: ez az ő eredeti, kompromisszum előtti álláspontjukat juttatja diadalra. S ha nem így van, ha szüksé­ges a további kompromisszum, miért mereveb­bek ott, a­hol nem a saját eredeti álláspontjuk­ról van többé szó, a­mikor hiszen a saját eredeti álláspontjukhoz egyáltalán nem ragaszkodtak mereven s ott belátták a kompromisszum szük­séges voltát. — S a főrendiház, az alkotmány reformja? Azért, mert százhúsz főrend közül mindössze öt akadt, a ki velük tartott!? Belehaj­szolni az országot most, a háború diadalmas be­fejezéséhez közel, a­mikor minden nemzeti erő­nek egyetlen hatalmas nemzeti energiává kellene és kell izmosulnia, beleüzni, belespekulálni a magyarságot egy alkotmányharcba, csak azért, mert Vázsonyi nem miniszter többé s mert Andrássy Gyula nem képes a vezérszerepről le­mondani!? S kik hirdetik az alkotmány, a fő­­rendiház reformját? Kik akarják a saját felfor­dult szekerük mellé az ország szekerét is a ká­tyúba borítani? Kik akarják a történelmi Ma­gyarország arculatát, intézményeit fenekestül felfordítani? Kik azok? Nem a szocialisták, nem a radikálisok, nem a demokraták. Büszke törté­­nelmi, magyar nevek viselői, a­kik ma ádáz didi­vel lihegik minden szavukkal az ős turáni átkot. Végigjátszák a partit. Minden értékkel, a­mi a kezük ügyébe jut. Ők beszéltek forradalomról először Magyarországon, ők fenyegettek állan­dóan a háborús választással, ők vonták be a ki­rály személyét minden politikai sakkhúzásukba, mintha semmi érzékük nem lett volna soha a magyar alkotmány szelleme iránt s ma ők fenye­­­­getik a nemzetet, a hazát alkotmányreformmal, teljes felforgatással. Magyarázzuk ez elvakult politikai hazardő­­röknek mindezeket? Mihaszna! A­m­ig a kártya írta Radisics Elemér. Impozáns nagyságú, bolttin­ításos műte­remben különböző méretű befejezett vagy félig kész szobor, terv és gipszöntvény tarka, festői összevisszaságban, s a teremben — elszigetelten a világpusztitó fergeteg diszharmonikus, tom­boló zajától­­ alkotó munka folyik. Most készül a millenáris emlékmű fő csoportozatának, Ár­pádnak és vezérkarának egyik alakja kétszeres életnagyságban. A famulus egy marokra való agyagot vesz és tempósan, biztos lendülettel oda­csapja a lovas csizmája szárához. Finoman érző ujjainak gyors érintésére megelevenedik a puha anyag, és engedelmes simulékonysággal alakul szemünk láttára nagy arányaiban is harmonikus vonalrendszer. A munkát csendes folytonos­ság jellemzi. Az emberi csontvázra emlékeztető vasszerkezet már eltűnt s a lovon biztos nyuga­lommal ü­l lovasa. Dombori mellén és két kar­ján pattanásig feszülnek az izmok s büszke te­kintettel fogja jobbjával a zászlórudat. Ezután következik csak az alaknak felöltöztetése, majd a kész mintának gipszbe, illetve bronzba való öntése. Az egész nemcsak emésztő művészi munka, de egyúttal megerőltető, fizikai fáradság is. S mind e huszonkét év óta szakadatlanul tartó te­vékenységnek lelke, teremtő szelleme Zala György, a­kit a Képzőművészeti Társulat mai ülésén választott meg a társulat örökös dísztag­­jává. Szemének fiatalos tüze, mozdulatainak ru­­gékonysága meghazudtolja a hatvanadik eszten­dőt, melynek fordulóját néhány nappal ezelőtt ünnepelte a művész az egész magyar társadalom együttérző részvételével. Negyvenéves művészi múltra visszatekintve, alkotó erejének érintetlen frisseségében beszél a jövőről, készülő szobrai­ról, s arról az ünnepségről, a­mikor majd a há­ború után a rombolás szellemének áldozatul ve­tett bronzszörnyetegek sorra elnémulnak, s be­olvasztva lehetővé fogják tenni a két utolsó szo­bor elkészültét s a magyar nemzet ezeréves fönn­állását szimbolizáló emlékmű végleges be­fejezését. Zala György kitüntetésének fokmérője, hogy ő az első m magyar szobrászművész, kit az országnak ez a súlyban még mindig vezető he­lyen levő testülete dísztagjává megválasztott. A közgyűlésnek ez az elhatározása azonban ma­gára a társulatra is megtisztelő, a­mennyiben Zala Györgyöt alkotásainak összessége, abszolút mértékkel mérve is, a XIX. század szobrászmmű­­vészetének pregnánsan jellemző képviselőjévé avatja, a­ki az 1900-iki párisi kiállításon, a mil­lenáris emlékmű két allegorikus szoborcsoporto­­zatáért megkapja a nagy dijat s ezzel —­ Fad­­russzal és Sirob­ Alajossal együtt — az egész mű­velt világ figyelmét a magyar teremtő zsenire megállapítani, hogy Zala voltaképpen festőnek indult. Első mestere Székely Bertalan volt, a­ki­nek őserejét, hallatlanul termékeny fantáziáját és nagy képességeit még korunk sem tudja kellő­képp értékelni. Székely szelleme fakasztotta életre a Zalában szunnyadó tehetséget is, majd mikor ez utóbbi Pestről a münch­eni művészeti akadémiára került, rövid habozás után a plasz­tikai osztályt választotta s az ecsetet felcserélte a vésővel oly korban, a mikor a szobrászat éppen ij mesgyére próbált térni, hogy a kő és a fém főz­nanyelvén hitet valljon kora uj eszmé­nyei mellett. Thonvaldsen és J’anova merev klasszicizmusa, — mely klasszi‘­izmusnak Ma­gyarországig érő hullámrezgéseképp alakul fej­lődésében Ferenczy István művészete — már akkor elveszítette egyedül üdvözítő uralmát. A polgári elem érvényesülése megbontja a szobrá­szat stílusának egységét is; a klasszikus iskola félistenei, uralkodói helyébe a mindennapi élet emberei, polgári ruhába öltözött államférfiak, tudósok és népvezérek kerülnek, s ezzel — a való élet ábrázolásának teljes szabadságával —, a­­ feladatok elé­ állítja a szobrászátót. Ez a realisztikus irány azonban hamar megbocsátha­tatlan túlzásokba esik, szabad teret enged az egyéni fölfogás minden stílusérzés mellőzésével való korlátlan érvényesülésének s figyelmen ki­­vül hagyva a plasztikai stílusnak az anyagszerű­­ségre vonatkozó parancsoló törvényét, csakha­mar lejtőre sodorja a szobrászművészet fejlődé­sét. A helyes út visszatérést jelent­ő klassziciz­k­a nyitja. Művészetét elemeire bontva, nem nehéz A Budapesti Hírlap mai száma 12 oldal.

Next