Budapesti Hírlap, 1918. május (38. évfolyam, 103–128. szám)
1918-05-01 / 103. szám
Budapest, 1918. Megjelenik hétfő kivételével mindennap. Előfizetési árak: Égése évre 1a kor., félévre 29 kor.,negyedévre 13 kor., egy hónapra 4 kor. 60 fl!. Egyes szán ára helyben és vidéken 18 fillér, pályaudvaron 20 fil. Hirdetések milliméter számítással, díjszabás szerint. Rákosi Jenő Felelős szerkesztő: Csajthay Ferenc május 1. Szerkesztőség és Igazgatóság: VIII. ker., Rükk Szífrid utca 4. sz. Kiadóhivatal: Vili, ker., József-körut 5. szám. Telefonszámok: József 43, József 53, Jzsef 63, József 23—84. Politikai kártyások. Budapest, ápr. 30. Kétségbeesett játékosok tragikuma, hogy k úsznak a pénzük után. Föltesznek egyetlen lapra mindent, a mijük van s ha vakot vet a kocka, zabolátlan szenvedéllyel kísérlik újra, meg újra a szerencsét, esetleg azzal is, a mijük már nincs, a hitelükkel, a jövőjükkel, a rájuk bízott idegen értékekkel, mindennel. A veszteség kioltja belőlük a józanság, az önmérséklet, a belátás, az önfegyelmezés ösztöneit, befogja a szemüket, mely az örvény felé mered, süketté teszia fülüket, melybe hiába kiabál többé a lelkiismeret, a tisztesség szava, tompává teszi minden érzéküket, mely a dolgok rettenetes felelősségének értékelésére képesekké tenné őket és fúlnak, rohannak vakon, kritikáltan szenvedelemmel az elvesztett pénzük silán. A magyar politika zöld asztalánál kicsi, előkelő társaság zuhan újabb és újabb téttel a vesztett fejjei után. A játékosok nagyban, rettenetesen nagyban játszanak. A saját erkölcsi és politikai tőkéjén kivitt mindegyiknek módja van hozzá, hogy az ország, a magyarság nagy érdekeit dobja oda létül akkor, amikor a magáét már elvesztette,és azért, hogy a magáét visszanyerje. A kicsi, előkelő társaság sokat vesztett. A hatalom, a népszerűség kicsúszott a kezük közül. Kimerítették a hitelüket is, amivel egy jóhiszemű közönség, az országnak magyar álmokat, nemzeti álmokat álmodó magyarsága ajándékozta meg őket. Ami az övék volt, azt tehát elvesztették. Mad már idegen, rájuk bízott, nagy nemzeti értékekkel akarják újra kezdeni a játékot, hogy a hatalmukat, a népszerűségüket, vagy legalább a politikai hitelüket visszanyerjék. Azt olvassuk, hogy az Andrássy körül csoportosuló politikusok új jelszavak, új formulák zászlóit keresik. Azt hangoztatják, hogy a Vázsonyi-féle javaslat már kompromisszum volt s abban a percben, amikor ezt a kompromisszumot megdöntik, a radikális pártok követelni fogják az általános választói jog teljességét a Vázsonyi javaslatán túlmenő mértékben s követelni fogják a főrendiháznak és általában az egész alkotmánynak reformját, tekintettel a legutóbbi napokban mutatkozott jelenségekre, melyek az alkotmány reformjának szükségességét fölvetették. Lehet-e a játékosnak a játék elvakult hevében megmagyarázni, mit csinál? Lehet-e a kezét, a reszkető, az ösztönöktől irányított kezét megfogni akkor, amikor a tárcájához nyúl, hogy az idegen pénzt, a más pénzét , rábízott pénzét a zöld asztalra dobja!? Lehet-e politikusoknak, akik már eddig is elvesztették a képességüket a politikai taktika és a politikai lelkiismeret közötti disztinkcióra, lehet-e megmagyarázni nekik, hogy ez a játék a tűzzel veszedelmes, nemezetrontó, méltatlan játék, amiben nem nyerhetnek vissza semmit, csak elveszthetik a maguk egyéni tétjei után az ország tétjeit is! Beszélhetünk nekik! Elmondhatjuk, hogy a Vázsonyi-féle törvényjavaslat, ha kompromiszszum volt, közöttük és a szocialisták között létrejött kompromisszum eredménye. A szocialisták nyilván radikálisabb reformot akartak, ők — a másik fél az egyezkedésben — bizonyára óvatosabbak a jogkiterjesztésnek mérsékeltebb megvalósítását. Ha kompromisszum volt ez a javaslat, csak úgy képzelhető, hogy a szocialisták kevesebbel beérték s ők többet adtak, mint amennyit eredetileg kapni és adni akartak. Itt tehát feldől ez a kompromisszum és a jogkiterjesztés óvatosabb keretekben valósul meg: ez az ő eredeti, kompromisszum előtti álláspontjukat juttatja diadalra. S ha nem így van, ha szükséges a további kompromisszum, miért merevebbek ott, ahol nem a saját eredeti álláspontjukról van többé szó, amikor hiszen a saját eredeti álláspontjukhoz egyáltalán nem ragaszkodtak mereven s ott belátták a kompromisszum szükséges voltát. — S a főrendiház, az alkotmány reformja? Azért, mert százhúsz főrend közül mindössze öt akadt, a ki velük tartott!? Belehajszolni az országot most, a háború diadalmas befejezéséhez közel, amikor minden nemzeti erőnek egyetlen hatalmas nemzeti energiává kellene és kell izmosulnia, beleüzni, belespekulálni a magyarságot egy alkotmányharcba, csak azért, mert Vázsonyi nem miniszter többé s mert Andrássy Gyula nem képes a vezérszerepről lemondani!? S kik hirdetik az alkotmány, a főrendiház reformját? Kik akarják a saját felfordult szekerük mellé az ország szekerét is a kátyúba borítani? Kik akarják a történelmi Magyarország arculatát, intézményeit fenekestül felfordítani? Kik azok? Nem a szocialisták, nem a radikálisok, nem a demokraták. Büszke történelmi, magyar nevek viselői, akik ma ádáz didivel lihegik minden szavukkal az ős turáni átkot. Végigjátszák a partit. Minden értékkel, ami a kezük ügyébe jut. Ők beszéltek forradalomról először Magyarországon, ők fenyegettek állandóan a háborús választással, ők vonták be a király személyét minden politikai sakkhúzásukba, mintha semmi érzékük nem lett volna soha a magyar alkotmány szelleme iránt s ma ők fenyegetik a nemzetet, a hazát alkotmányreformmal, teljes felforgatással. Magyarázzuk ez elvakult politikai hazardőröknek mindezeket? Mihaszna! Amig a kártya írta Radisics Elemér. Impozáns nagyságú, bolttinításos műteremben különböző méretű befejezett vagy félig kész szobor, terv és gipszöntvény tarka, festői összevisszaságban, s a teremben — elszigetelten a világpusztitó fergeteg diszharmonikus, tomboló zajától alkotó munka folyik. Most készül a millenáris emlékmű fő csoportozatának, Árpádnak és vezérkarának egyik alakja kétszeres életnagyságban. A famulus egy marokra való agyagot vesz és tempósan, biztos lendülettel odacsapja a lovas csizmája szárához. Finoman érző ujjainak gyors érintésére megelevenedik a puha anyag, és engedelmes simulékonysággal alakul szemünk láttára nagy arányaiban is harmonikus vonalrendszer. A munkát csendes folytonosság jellemzi. Az emberi csontvázra emlékeztető vasszerkezet már eltűnt s a lovon biztos nyugalommal ül lovasa. Dombori mellén és két karján pattanásig feszülnek az izmok s büszke tekintettel fogja jobbjával a zászlórudat. Ezután következik csak az alaknak felöltöztetése, majd a kész mintának gipszbe, illetve bronzba való öntése. Az egész nemcsak emésztő művészi munka, de egyúttal megerőltető, fizikai fáradság is. S mind e huszonkét év óta szakadatlanul tartó tevékenységnek lelke, teremtő szelleme Zala György, akit a Képzőművészeti Társulat mai ülésén választott meg a társulat örökös dísztagjává. Szemének fiatalos tüze, mozdulatainak rugékonysága meghazudtolja a hatvanadik esztendőt, melynek fordulóját néhány nappal ezelőtt ünnepelte a művész az egész magyar társadalom együttérző részvételével. Negyvenéves művészi múltra visszatekintve, alkotó erejének érintetlen frisseségében beszél a jövőről, készülő szobrairól, s arról az ünnepségről, amikor majd a háború után a rombolás szellemének áldozatul vetett bronzszörnyetegek sorra elnémulnak, s beolvasztva lehetővé fogják tenni a két utolsó szobor elkészültét s a magyar nemzet ezeréves fönnállását szimbolizáló emlékmű végleges befejezését. Zala György kitüntetésének fokmérője, hogy ő az első m magyar szobrászművész, kit az országnak ez a súlyban még mindig vezető helyen levő testülete dísztagjává megválasztott. A közgyűlésnek ez az elhatározása azonban magára a társulatra is megtisztelő, amennyiben Zala Györgyöt alkotásainak összessége, abszolút mértékkel mérve is, a XIX. század szobrászmművészetének pregnánsan jellemző képviselőjévé avatja, aki az 1900-iki párisi kiállításon, a millenáris emlékmű két allegorikus szoborcsoportozatáért megkapja a nagy dijat s ezzel — Fadrusszal és Sirob Alajossal együtt — az egész művelt világ figyelmét a magyar teremtő zsenire megállapítani, hogy Zala voltaképpen festőnek indult. Első mestere Székely Bertalan volt, akinek őserejét, hallatlanul termékeny fantáziáját és nagy képességeit még korunk sem tudja kellőképp értékelni. Székely szelleme fakasztotta életre a Zalában szunnyadó tehetséget is, majd mikor ez utóbbi Pestről a müncheni művészeti akadémiára került, rövid habozás után a plasztikai osztályt választotta s az ecsetet felcserélte a vésővel oly korban, a mikor a szobrászat éppen ij mesgyére próbált térni, hogy a kő és a fém főznanyelvén hitet valljon kora uj eszményei mellett. Thonvaldsen és J’anova merev klasszicizmusa, — mely klasszi‘izmusnak Magyarországig érő hullámrezgéseképp alakul fejlődésében Ferenczy István művészete — már akkor elveszítette egyedül üdvözítő uralmát. A polgári elem érvényesülése megbontja a szobrászat stílusának egységét is; a klasszikus iskola félistenei, uralkodói helyébe a mindennapi élet emberei, polgári ruhába öltözött államférfiak, tudósok és népvezérek kerülnek, s ezzel — a való élet ábrázolásának teljes szabadságával —, a feladatok elé állítja a szobrászátót. Ez a realisztikus irány azonban hamar megbocsáthatatlan túlzásokba esik, szabad teret enged az egyéni fölfogás minden stílusérzés mellőzésével való korlátlan érvényesülésének s figyelmen kivül hagyva a plasztikai stílusnak az anyagszerűségre vonatkozó parancsoló törvényét, csakhamar lejtőre sodorja a szobrászművészet fejlődését. A helyes út visszatérést jelentő klasszicizka nyitja. Művészetét elemeire bontva, nem nehéz A Budapesti Hírlap mai száma 12 oldal.