Budapesti Hírlap, 1918. augusztus (38. évfolyam, 177–203. szám)

1918-08-01 / 177. szám

V Budapest, 1918. W^i^^xXXVIII. évfolyam. 177. szám. ------------------------------------- . ------------ . -^—4............. Megjelenik hétfő kivételével mindennap. SlifUctu­l árik: Egé«a étt» 53 kor, fél«vr» 38 kor., n#*yad«»r« 13 ko_ • CT kántora 4 kor. 60 fill. Egyes szám ára bolyban­ás 38 fillér, pályaudvaron 30 fill. Vinőke. hirdetések milliméter számítással, díjszabás ss szint. Főszerkesztő: Rákosi Jenő Felelős szerkesztő: Csajthay Ferenc Csütörtök, augusztus 1. Szerkesztőség és Igazgatóság: Vili. ker., Bükk Szilárd­ utca 4.­­& Kiadóhivatal, Vill. ker., József-kurut 5. szám. Telefonszámok: József 43, József 53, József 63, József 23—84, EichHorn. u. 1. Budapest, jul. 31. Eichhorn. kievi német katonai pa­rancsnok, a­kiről lapunk mai száma je­lentette, h­ogy merényletet követtek el ellene, a ma érkezett hirek szerint bele­halt sebeibe, azonképpen szárnysegéde vagy titkára is, a­kes vele volt az autón, a­mikor a merény­lő bérkocsin oda hajtva rájuk dobta gyilkos bombáját. Nem jut eszünkbe a tömeghalál és emberi kegyetlenségek e napjaiban azon jajgatni, hogy mily ocsmány, galád és alávaló orgyilkos eszközökkel dolgoznak ellenfeleink. A­kik négy év óta em­ber­­­millió­kat hurcolnak mészárszékre ered­ménytelenül egy hibás számítással ter­vezett háború táplálására, mire ne vete­medjenek szilaj, észvesztő kétségbeesé­sükben? Az angol pénzeszsák, a francia furor, az olasz egoizmus, az amerikai de­mokrácia Ázsiából és Afrikából kiegé­szítve vadak és félvadak, fekete, félfekete, sárga és csokoládészinti szabadsághar­cosaival hasztalan vergődik és vonaglik Franciaország harcmezőin, nem bír az egyetlen némettel, a­mely szemben áll vele: mit válogasson az eszközökben, a­melyekkel valahogy árthatni vél ellensé­gének. Hiszen saját honfiait se kíméli: börtönbe veti, fegyházba küldi és akasz­tófára juttatja, ha kritikát mernek gya­korolni a háborús politikusok szándékán. Hogyne ölné, gyilkolná, pusztítaná, a­hogy lehet s ott, a­hol hozzáfér, az ellen­séget? Naiv, sőt együgyű képmutatás lenne ezt meg nem érteni, sőt még ször­­nyülködni is rajta. A moszkvai nagykö­vet legyilkolását követte a kievi katonai parancsnoké, mint a­hogy követi a hét­főt a kedd. Mert nyugati ellenségeink megfélemlített kebelében föltámadt a balsejtelem, hogy ügyük el van veszve, ha valahogy nem képesek újra föltámasz­tani és hadsorba állítani keleti ellensé­geinket. Ezért van az angol Murman­­expedíció, ezért a cseh dandár támoga­tása Szibériában, ezért lázas sürgetése a japán beavatkozásnak, ezért a merény­letek rendezése Moszkvában és Kievben. Kühlmann és Czernin­ urak szenti­mentális békét kötöttek Breszt-Litovszk­­ban is, Bukarestben is, de szociális érzel­­géssel, világboldogító ideálokkal, hiszé­keny méltányoskodással nem lehet a leg­­igazságtalanab­b, a rablószándékkal indí­tott irtó háborúkat befejezni, és nekünk is, Németországnak is (mert mindeni­­kü­nknek van katonaságunk Ukrajnában, a­hova rendet csinálni hívtak bennünket) le kell számolnunk, úgy látszik, azzal a felemás helyzettel, a­mely sem nem béke, sem nem háború. A keleti pacifikált terü­leteken a fékevesztett emberi szenvedel­mek tombolnak minden korlátozó vagy mérséklő hatalom érvényesülése nélkül. A gazdasági s a társadalmi rend felbom­lott. A­ki egy-egy várost, egy-egy terüle­tet hatalmába tud keríteni, az ott álla­mot vagy köztársaságot alapíthat, a­míg egy erősebb legény nem akad, a­ki elker­geti, hogy helyébe üljön. Vagyon-, tulaj­don- és élet­biztosság nincsen. A bankár­nak elszedik a pénzét, a földbirtokostól a földjét. Kereskedés nincsen, csak vak­merő spekuláció, élet csak máról-hol­napra. A földmives nem veti be a földjét, mert nem tudja, ki fogja termését le­aratni. Iszonyú káosz van ott, ebben a káoszban könnyű az angol ágenseknek halászni. De hogy mi lesz ebből az álla­potból hónapok múlva, mi lesz, ha a tél beköszönt rájuk irtóztató fogával, azt ember előre nem láthatja. A szabad népek, a szabad önrendel­kezés, a népszavazat isteni jelszava: mindez iszonyú kudarcot vallott a föl­szabadult Keleten és torz ábrázattal vi­gyorog azokra a gaz ámító népcsalókra, a­kik a maguk hatalmi céljaiért most is ezzel a maszlaggal et­etik a bolondokat, a­kik még hisznek nekik. Erv, tisztesség, becsület, emberies­ség, szabadság, testvériség, egyenlőség, mint a tört hajó körül fuldokló emberek, úgy úszkálnak e háború vértengerében. Itt nincsen érvényes semmi, csak az erő, a hatalom, az ágyú, a bomba, kartács és a modern háború gyehennái pokolgépei. És mikor ez sem elégséges, akkor a­z egyéni­­hiúság, egyéni kapzsiság, az egyéni lelkiismeretlenség kibérlése és fel­­uszítása arra, hogy gyilkoljon. Ki beszél itt még vakmerőn megegyezéses béké­­ről ? Ellenségeink nem megegyezni akar­nak, hanem győzni és osztozkodni raj­tunk, addig is pedig ölni, gyilkolni, saját­­kezűleg vagy megbízottal, ölni és gyil­kolni nemcsak a csatatéren, hanem­­ut­cán, a házakban, védtelent is, orozva,­­ a­hogy lehet! A réshonvéd. írja Lőrinczy György. Senkit se bocsátottak be a templomud­­varba, mialatt a tudós elvégezte a vizsgálódását az összehordott bárminckét harangon. Egyes­­egyedül az esperes maradt vele, hogy szükség esetén fölvilágosítást adjon, de arra is alig ke­rült sor. Többnyire emlékezetes, többnyire szo­morú családi események emlékére öntötték eze­ket a hangosszavu, zengő ércapostolokat. Mag­vaszakadt famíliák utolsó sarjadékának a nevét őrizni, hogy a ki hallja a csöndülését, reszketeg imádság közben­­kegyeletesen fölsóhajtson. — Már szól a Borbona István. Dicsértes­­isék a neved, Uram­! A tudós, a­kit a kormány bízott meg és küldött ki, hamarosan végigfutott a harminckét­­harang élettörténetén. De olyat, a­melyik neve­zetesebb történelmi vagy művészi emlék lett volna, nem igen talált. Leginkább kevés ezüst­tel kevert rézóriások voltak; az egyik kisebb, a másik nagyobb; az egyik halk beszédű, mintha arra szánták volna, h­ogy­ bizalmas csil­igeléssel végigkiabálja az ébredő falut, mint a bakter, és hajnali imára szólítsa a konyhák és istállók, a kúriák és a kastélyok patriarkális népét; a má­sik komor és méltóságosan bömbölő hangú, mintha valami fönséges ormon épülő monostor­­ uralkodó harangfejedel­mének született volna, hogy messzi távolságokat és széles és mély völ­gyeket zúgjon be az ünnep szárnyaló hangula­tával. Az esperesnek régi, kedves ismerőse vala­mennyi. A­mint végignézte őket, az öreg papot különös érzések szállották meg. Egyetlenegy se volt a harangok között, a­melyiknek a hangját ne hallotta volna. Valamennyi megszólalt már az ő köszöntésére, valamennyi kisérte a beszé­dét, az imádságát, de szintél­ szinte valamennyit most látta legelőször. A szeme az egyikről a má­sikra siklott és beszélgetett velük, úgy, mint any­­nyiszor, mikor a távolból feléje csüngtek. — Aha­­le vagy a kis ijesztgető, a­ki a csompolyai tüzet hirdeted! Te meg a sárkány­pusztai lélekharang! Hát te, te öblös torkú böm­bölő! Majd meglátom, hogy viseled magadat ott, szemközt a halállal! „ A harangok pedig csak némán állottak, sorba, mint a katonák, mozdulatlanul. Mint a menetszázad, ü­nnepiesen és komoran, a­hogy a halálos út előtt a megilletődött acélkemény szí­vek állanak. Még egyszer végigfutottak a szemükkel rajtok. A tudós a jegyzeteibe nézett. Azután a plajbászát a szájához nyomta és elgondolkozott. Az esperes figyelve nézte. És megkérdezte: — Valami aggodalma van, doktor úr? A tudós tétován jobbra-balra pislogott. — Nem ... nem éppen, szólt habozva. Mé­gis. Igazán nem is tudom. Megindult lassan, töprenkedően a plébá­nia felé. Az esperes szinte szótlanul mellette. Az öreg pap zárta be az udvar rácsos ajtaját s a plébánia-tornác ajtaján vendégszerető előzé­kenységgel bocsátotta a tudóst előre. — Tessék, tessék csak, doktor úr. Benn, a szobában az egyik jobbra, a má­sik balra tett néhány lépést az ebédlő­asztal két oldalán. A tudóst nyilván valami aggasztotta, mert újra meg újra elővette a jegyzőkönyvét, meg a zsebébe dugta, mintha valamin haboznék. De dűlőre jutni nem tudott. — Valami bántja, doktor úr... — Hát igen. De hiába. Egy se olyan, a­mi kivételre tarthatna számot. — Tehát vihetik? Valamennyit? A tudós egy pillanatig megint késett a fe­­lelettel. — Ilát ... igen ... Igen, vihetik. A várad! állomásra. — Óh, hiszen tudjuk. Igen. A fogatok­ már készen állanak. Azóta talán már rakják it őket. —■ Nos, és ki megyen velük, átadni? — A jegyző. Csodálom, hogy még ninet itt, azt ígérte ... Még jóformán ki se mondta, mikor az aj­­­tón kopogtattak. — Szabad. A jegyző lépett be. Csöndes, nehézkes moz­gású, javakorbeli férfi. Kissé őszes, kissé törő­dött, kissé energikus. A­hogy a megyeházi pa­rancsokban megedződött. Köszönt, végigsimi­­tolta a deresedő fejét és nagyot fújt, mintha el­fáradt volna, vagy mintha bátorságot akarna magába szívni. A Budapesti Hirlap mai száma 12 oldal.

Next