Budapesti Hírlap, 1918. augusztus (38. évfolyam, 177–203. szám)
1918-08-01 / 177. szám
V Budapest, 1918. W^i^^xXXVIII. évfolyam. 177. szám. ------------------------------------- . ------------ . -^—4............. Megjelenik hétfő kivételével mindennap. SlifUctul árik: Egé«a étt» 53 kor, fél«vr» 38 kor., n#*yad«»r« 13 ko_ • CT kántora 4 kor. 60 fill. Egyes szám ára bolybanás 38 fillér, pályaudvaron 30 fill. Vinőke. hirdetések milliméter számítással, díjszabás ss szint. Főszerkesztő: Rákosi Jenő Felelős szerkesztő: Csajthay Ferenc Csütörtök, augusztus 1. Szerkesztőség és Igazgatóság: Vili. ker., Bükk Szilárd utca 4.& Kiadóhivatal, Vill. ker., József-kurut 5. szám. Telefonszámok: József 43, József 53, József 63, József 23—84, EichHorn. u. 1. Budapest, jul. 31. Eichhorn. kievi német katonai parancsnok, akiről lapunk mai száma jelentette, hogy merényletet követtek el ellene, a ma érkezett hirek szerint belehalt sebeibe, azonképpen szárnysegéde vagy titkára is, akes vele volt az autón, amikor a merénylő bérkocsin oda hajtva rájuk dobta gyilkos bombáját. Nem jut eszünkbe a tömeghalál és emberi kegyetlenségek e napjaiban azon jajgatni, hogy mily ocsmány, galád és alávaló orgyilkos eszközökkel dolgoznak ellenfeleink. Akik négy év óta embermilliókat hurcolnak mészárszékre eredménytelenül egy hibás számítással tervezett háború táplálására, mire ne vetemedjenek szilaj, észvesztő kétségbeesésükben? Az angol pénzeszsák, a francia furor, az olasz egoizmus, az amerikai demokrácia Ázsiából és Afrikából kiegészítve vadak és félvadak, fekete, félfekete, sárga és csokoládészinti szabadságharcosaival hasztalan vergődik és vonaglik Franciaország harcmezőin, nem bír az egyetlen némettel, amely szemben áll vele: mit válogasson az eszközökben, amelyekkel valahogy árthatni vél ellenségének. Hiszen saját honfiait se kíméli: börtönbe veti, fegyházba küldi és akasztófára juttatja, ha kritikát mernek gyakorolni a háborús politikusok szándékán. Hogyne ölné, gyilkolná, pusztítaná, ahogy lehet s ott, ahol hozzáfér, az ellenséget? Naiv, sőt együgyű képmutatás lenne ezt meg nem érteni, sőt még szörnyülködni is rajta. A moszkvai nagykövet legyilkolását követte a kievi katonai parancsnoké, mint ahogy követi a hétfőt a kedd. Mert nyugati ellenségeink megfélemlített kebelében föltámadt a balsejtelem, hogy ügyük el van veszve, ha valahogy nem képesek újra föltámasztani és hadsorba állítani keleti ellenségeinket. Ezért van az angol Murmanexpedíció, ezért a cseh dandár támogatása Szibériában, ezért lázas sürgetése a japán beavatkozásnak, ezért a merényletek rendezése Moszkvában és Kievben. Kühlmann és Czernin urak szentimentális békét kötöttek Breszt-Litovszkban is, Bukarestben is, de szociális érzelgéssel, világboldogító ideálokkal, hiszékeny méltányoskodással nem lehet a legigazságtalanabb, a rablószándékkal indított irtó háborúkat befejezni, és nekünk is, Németországnak is (mert mindenikünknek van katonaságunk Ukrajnában, ahova rendet csinálni hívtak bennünket) le kell számolnunk, úgy látszik, azzal a felemás helyzettel, amely sem nem béke, sem nem háború. A keleti pacifikált területeken a fékevesztett emberi szenvedelmek tombolnak minden korlátozó vagy mérséklő hatalom érvényesülése nélkül. A gazdasági s a társadalmi rend felbomlott. Aki egy-egy várost, egy-egy területet hatalmába tud keríteni, az ott államot vagy köztársaságot alapíthat, amíg egy erősebb legény nem akad, aki elkergeti, hogy helyébe üljön. Vagyon-, tulajdon- és életbiztosság nincsen. A bankárnak elszedik a pénzét, a földbirtokostól a földjét. Kereskedés nincsen, csak vakmerő spekuláció, élet csak máról-holnapra. A földmives nem veti be a földjét, mert nem tudja, ki fogja termését learatni. Iszonyú káosz van ott, ebben a káoszban könnyű az angol ágenseknek halászni. De hogy mi lesz ebből az állapotból hónapok múlva, mi lesz, ha a tél beköszönt rájuk irtóztató fogával, azt ember előre nem láthatja. A szabad népek, a szabad önrendelkezés, a népszavazat isteni jelszava: mindez iszonyú kudarcot vallott a fölszabadult Keleten és torz ábrázattal vigyorog azokra a gaz ámító népcsalókra, akik a maguk hatalmi céljaiért most is ezzel a maszlaggal etetik a bolondokat, akik még hisznek nekik. Erv, tisztesség, becsület, emberiesség, szabadság, testvériség, egyenlőség, mint a tört hajó körül fuldokló emberek, úgy úszkálnak e háború vértengerében. Itt nincsen érvényes semmi, csak az erő, a hatalom, az ágyú, a bomba, kartács és a modern háború gyehennái pokolgépei. És mikor ez sem elégséges, akkor az egyénihiúság, egyéni kapzsiság, az egyéni lelkiismeretlenség kibérlése és feluszítása arra, hogy gyilkoljon. Ki beszél itt még vakmerőn megegyezéses békéről ? Ellenségeink nem megegyezni akarnak, hanem győzni és osztozkodni rajtunk, addig is pedig ölni, gyilkolni, sajátkezűleg vagy megbízottal, ölni és gyilkolni nemcsak a csatatéren, hanemutcán, a házakban, védtelent is, orozva, ahogy lehet! A réshonvéd. írja Lőrinczy György. Senkit se bocsátottak be a templomudvarba, mialatt a tudós elvégezte a vizsgálódását az összehordott bárminckét harangon. Egyesegyedül az esperes maradt vele, hogy szükség esetén fölvilágosítást adjon, de arra is alig került sor. Többnyire emlékezetes, többnyire szomorú családi események emlékére öntötték ezeket a hangosszavu, zengő ércapostolokat. Magvaszakadt famíliák utolsó sarjadékának a nevét őrizni, hogy a ki hallja a csöndülését, reszketeg imádság közbenkegyeletesen fölsóhajtson. — Már szól a Borbona István. Dicsértesisék a neved, Uram! A tudós, akit a kormány bízott meg és küldött ki, hamarosan végigfutott a harminckétharang élettörténetén. De olyat, amelyik nevezetesebb történelmi vagy művészi emlék lett volna, nem igen talált. Leginkább kevés ezüsttel kevert rézóriások voltak; az egyik kisebb, a másik nagyobb; az egyik halk beszédű, mintha arra szánták volna, hogy bizalmas csiligeléssel végigkiabálja az ébredő falut, mint a bakter, és hajnali imára szólítsa a konyhák és istállók, a kúriák és a kastélyok patriarkális népét; a másik komor és méltóságosan bömbölő hangú, mintha valami fönséges ormon épülő monostor uralkodó harangfejedelmének született volna, hogy messzi távolságokat és széles és mély völgyeket zúgjon be az ünnep szárnyaló hangulatával. Az esperesnek régi, kedves ismerőse valamennyi. Amint végignézte őket, az öreg papot különös érzések szállották meg. Egyetlenegy se volt a harangok között, amelyiknek a hangját ne hallotta volna. Valamennyi megszólalt már az ő köszöntésére, valamennyi kisérte a beszédét, az imádságát, de szintél szinte valamennyit most látta legelőször. A szeme az egyikről a másikra siklott és beszélgetett velük, úgy, mint anynyiszor, mikor a távolból feléje csüngtek. — Ahale vagy a kis ijesztgető, aki a csompolyai tüzet hirdeted! Te meg a sárkánypusztai lélekharang! Hát te, te öblös torkú bömbölő! Majd meglátom, hogy viseled magadat ott, szemközt a halállal! „ A harangok pedig csak némán állottak, sorba, mint a katonák, mozdulatlanul. Mint a menetszázad, ünnepiesen és komoran, ahogy a halálos út előtt a megilletődött acélkemény szívek állanak. Még egyszer végigfutottak a szemükkel rajtok. A tudós a jegyzeteibe nézett. Azután a plajbászát a szájához nyomta és elgondolkozott. Az esperes figyelve nézte. És megkérdezte: — Valami aggodalma van, doktor úr? A tudós tétován jobbra-balra pislogott. — Nem ... nem éppen, szólt habozva. Mégis. Igazán nem is tudom. Megindult lassan, töprenkedően a plébánia felé. Az esperes szinte szótlanul mellette. Az öreg pap zárta be az udvar rácsos ajtaját s a plébánia-tornác ajtaján vendégszerető előzékenységgel bocsátotta a tudóst előre. — Tessék, tessék csak, doktor úr. Benn, a szobában az egyik jobbra, a másik balra tett néhány lépést az ebédlőasztal két oldalán. A tudóst nyilván valami aggasztotta, mert újra meg újra elővette a jegyzőkönyvét, meg a zsebébe dugta, mintha valamin haboznék. De dűlőre jutni nem tudott. — Valami bántja, doktor úr... — Hát igen. De hiába. Egy se olyan, ami kivételre tarthatna számot. — Tehát vihetik? Valamennyit? A tudós egy pillanatig megint késett a felelettel. — Ilát ... igen ... Igen, vihetik. A várad! állomásra. — Óh, hiszen tudjuk. Igen. A fogatok már készen állanak. Azóta talán már rakják it őket. —■ Nos, és ki megyen velük, átadni? — A jegyző. Csodálom, hogy még ninet itt, azt ígérte ... Még jóformán ki se mondta, mikor az ajtón kopogtattak. — Szabad. A jegyző lépett be. Csöndes, nehézkes mozgású, javakorbeli férfi. Kissé őszes, kissé törődött, kissé energikus. Ahogy a megyeházi parancsokban megedződött. Köszönt, végigsimitolta a deresedő fejét és nagyot fújt, mintha elfáradt volna, vagy mintha bátorságot akarna magába szívni. A Budapesti Hirlap mai száma 12 oldal.