Budapesti Hírlap, 1918. december (38. évfolyam, 282–306. szám)

1918-12-22 / 300. szám

öüDáPESTi Hírlap isoo 191S. decemiter 22. 10 Uuerbört! — mondogatlak egymásnak a Cs. és hirjaifóiroda. A sajtóiroda, mint olyan, összekötő-alakulat (Yerlűndnngs-Formation) lett volna a cs. és kir. hadügyminisztérium hadfelügyeleti osztályának cenzúrázó alcsoportja és az egyes bécsi szerkesztő­ségek között. Ez volt egyáltalán a megokolás, mely- 1 vei egy napiparancsban létrehozták a miniszté­riumnak ezt a közbenső szervét. Természetes, hogy ilticii okadatolással soha s.emmi szükség nem volt a sajtóirodára, melynek egyébként egyik sokat unatkozó faktora volt annakidején c sorok szeretet­reméltó alulírottja is. Nevezett irodánk tevékenysége abban merült ki jelesül, hogyha valamelyik bácsi redakciú túlsókéig nem kapta vissza az elénk ter­jesztett cikket, melyet mi egy-két héten belül a cen­zúrának továbbítottunk aztán, — mondom, ha va­lamelyik szerkesztőségben é miatt a türelmetlenség jelei mutatkoztak volna, nyomban összeköttetésbe leptünk a cenzúrával, a cenzúra rögtön letorkolt bennünket, hogy fogjuk be a szánkat, mi este vi­szont telefonon fölhívtuk a türelmetlenkedő szer­kesztőt s mondtuk neki olyanokat, hogy attól kol­dult szegény, vagy másfél hónapig. ■ Ettől eltekintve azonban sokat elnéztünk a bécsi redaktoroknak s lehetőleg minél nagyobb kí­méletet próbáltunk fölmutatni a professzor-szer­kesztő urakkal szemben, a kik rendkívül hálásak váltak ezért s a Ring korzóján már nyolcvan lé­pésről emeltek kalapot és kezdtek liajlongahi, ha véletlenül összetalálkoztunk. Nem is volt ellenünk panasz, igaz. hogy nem is mertek panaszkodni. Csak egyizben törlént. hogy a Wiener Bildet című képes hetilap Allerleie rovatának vezetője forradalmárt akart játszani. Ez az önérzetes szerkesztő ur tud­niillik egyizben személyesan merészkedett be az irodába s térdig hajolván az iroda parancsnokának kapitány-helyettese előtt, mély tisztelettel az iránt esedezett, hogy miután egy sürgős cikket nyújtottak Jre annakidején s miután a dolog maholnap a kör­mükre ég . . . A kapitány itt félbeszakítótta: — Mondja. Redakteur, mikor adták be ne­künk azon cikket? — Március harmincegyedikén, Herr Ritt- meister. — Szó, — nézte végig a cugoscipős rovatve­zetőt* —• S most hányadika van? . — JuJius huszonhárom, Ilerr Rittmeister . , . — Alsó, Redakteur. — s itt a redakior vál­lára tette a kezét és úgy folytatta, jóindulattal, — alsó, Redakteur, kis türelmet... Maguk kicsit kö­vetelőzni akarnak ... Figyelmeztetem, Redakteur, az esetleges következményekre. Nem szeretnék tü­zet rakni maga alá, de ha megfeledkezik az úri mo­dor kezdetleges elemeiről is és ha ilyen hangon próbál itt föllépni, bizony mégis csak alágyujtok magának... Ezúttal elnézem még. hogy csúnyán megfeledkezett magáról, de kérem, pakoljon innét a saját jól felfogott érdekében ... A szerkesztő pakolt is esze nélkül s azontúl alighanem felhagyott az ilyen jakobinus-hajlandó- sással. Emlékszem rá. hogy azidőben, mikor ezt a tolakodó szerkesztőt ilyen ebrudon teltük ki, hetek óta nem csináltunk egyebet az irodában, mint ren­dezkedtünk. Tudniillik közbe egy uiabb tiszt osz­tatta be magát a gránátálló fedezékünkbe s e miatt ismételt szekrény-, asztal-. írógép- és karosszék- cltolatások szükségét láttuk fenforogni. Ezt azonban bővebben kell elmagyaráznom. Napi teendőnk abban merült ki ebben az időben, hogy reggel fél kilenckor testületileg át­mentünk a minisztérium tiszti étkezőiébe s tízig liüstökpltünk. Fél tizenkettőkor ismét a menázs- ban voltunk s három óra Jelt. mire szedelőzködni kezdtünk. Négy után ozsonna következett, a va­csora viszont belenyúlt a késő éjszakába. A közbe­eső időt már most arra használtuk föl, hogy — mint említőm — rendezkedtünk az irodában. Hol egy asztal éle nem állt diagojjális vonalban a szoba sarkához, hói a hatodik helyiségben parancsnokló dragonyoshadnagy jelentette ki, hogy megőrül, ha a szomszédos szobában zörögnek a gépirólányok s c miatt szakadatlan tanácskozást folytattunk. Ezek a tárgyalások minden időnket lefoglalták ezerk'Ienc- száztizenhét tavaszán. A' sajtóirodában tizen voltunk tisztek s min­denekelőtt az ,,összbhodalmi1; sajtó ellenőrzése volt a kötelességünk. Erre a kötelességre minden héten újabb titkos parancsban figyelmeztettek. A magyar újságokat kelten kezeltük: egy vén granicsár-őrnagy. meg én. Csokély személyemnek eleinte csupán ki­segítő szerepe volt s csak az őrnagy végelgyengü­lésben beállott halála után tüntettek ki végleg e szuverén ügykörrel. A „kellemetlenebb*1 (unange- nehrn) újságcikkeket lefordítva nyomban a minisz­ter és a császár sajtóosztálya eié kellett terjesz­tenünk. A sajtóosztály Urmánczytól remegett a leg­jobban. Ha jelentettem, hogv Urmáuczy liolnap be­szélni fog Budapesten, a parancsnok elsáppadt: — Unbogreiflich, hogv ezt megtűri a császár... Élne ordüiaiere Wirtschafl! Másnap aztán hozták a lapok, hogy az ordinér vircsaftban miről szavalt a „dér Urmaucsy.** A tisztek haja ilyenkor szikrát hányt a borzalomtól: — Ezen individuumot verhaftolui kellene, — mondogatták s nyomban gépbe diktáltuk az Ur- mánczy aznapi szavallatát. Estére már a hadügy­miniszter hányta magára a keresztet a rémülettől. Mert estére — ha tört ha szakadt — a miniszter urnái keltett lenni a szószerinti fordításnak. Egy Ízben a ,.la.psülyesztés“-ek miatt panasz­kodott néhány budapesti újság. Mikor jelentést tet­tem róla. a tisztek mosolyogva, elégtétellel bólon- gattak hozzá: — Sehr gut! Se.hr brav! A magyar szocialistá­kat kellene mind a frontra Iiinauszverfolni... A Dl ugyanakkor kiókumlálla a granksár- őrnaay. a ki jóságos ember volt egyébként s hajlott kora miatt lupát is használt a evikkerjóhez, hogy a-z egyik budapesti folyóiratban — valamelyik poli­tikusról volt szó — ez a sor jelent meg ügyesen elbújtatva: ez az úr (t. 1. a politikus) annyit ért az esztétikához, mint egy osztrák generális a had­vezetéshez." Az őrnagy ur meglátta a mondatot, rámmeredt vagy tíz percig, ijedten, mint a rövidlátó tudós, ha pókot figyel, aztán íámnézett fejcsóválva, mintha én lettem volna az értelmi szerző, megint meg­csóválta a fejét, letette a lupát, letelte a evikkert s magához intett, szeretettel: — Hát ehhez mit szól, fiam? Én mentegetni akartam a távol hazámban mit sem sejtő szerkesztő urat, hogy itt nem lehet csinálnunk semmit s meg akartam magyarázni neki, hogy a jelzett kitétel csak a kiegyezés előtti tábornoki karra vonatkozik, mert hatvanhét óta % nincs osztrák generális, de az őrnagy leintett: •— Ne csavarja el a dolgot, kedves fiam, mert rosszul esnék, ha magában is csalódnom kéne... Jól tudja maga, hogy a magyarok nem álalják még ma is ezen egyoldalú jelzővel illetni a cs. és k‘r. vezérkar vezénylő tábornokait... S nyomban ,,Besprecbung“-ra terelte össze a tiszteket... A lisztek tanácstalanul néztek össze erre az arcátlanságra s utoljára *a parancsoló- alezredes volt az, a ki összeszedte magát valahogy, összeszedte magát és rámnézett. Rámnézett és ke­resztül nézett rajtam:-- Ismeri ezt a szerkesztőt? — Jó barátom. — Ah, szol Isi er tauglich? — Alkalmatlan, alezeredes ur. — Ist er Jud? — Református vallásu, alezredes ur. Bosszúsan csetlentctt: — Szapperloltl Majd mi belütyöiünji annak! Majd neki megmutatja a császári és királyi Had­ügyminiszter Ur! Mert ezen tény egy Armecbelcjdi- gung! Az őrnagy közbeszólt: — S valószínű előjele egy uj magyar zendü­lésnek! Nyomban összeültek, megszerkesztették a had­sereg becsületének e szemérmetlen megsértését tár- gyazú fölterjesztést, a hadügyminiszter aztán vád­irat formájában s külön futárral a magyar kor­mányhoz juttatta el az Armeebeletdifjuny jelzésű ügydarabot s a szegény szerkesztőt, mint később hal­lottam, börtönnel 'fenyegették meg. A sajtóirodában még hónapok múlva is kitöri a felháborodás, ha ez a közbejött esemény, (Zwisdienfull) került szóba. tiszt urak. Estefelé többnyire átnézett hozzánk a hadfel ügyeleti osztály kommandánsa. egy tiizoltóképü ez­redes, kinek olyan bagariabakancsa volt, mint • egy ladik. Elmondta ilyenkor, hogy a menázsihau ma kitűnő volt a gombóc, böffentett hozzá s ha olykor, elvétve egy pillantására méltatott engemc-t is, sohase mulasztotta el a következő szellemességet: — Hogy vagy, dn k'einer Kossuth? S nevetett hozzá, annyira tetszett neki ez a saját eredeti ötlete. Komáromi János, színház és zene. * (Molnár László a Nemzeti Színház örö­kös tagja.) Lovászi! Márton vallás- és közoktatás- ügyi miniszter Molnár Lászlót, a Nemzeti Színház tagját, a magyar színészet terén szerzett érdemei el­ismeréséül a Nemzeti Színház örökös tagjává ne­vezte ki. Molnár László 1902 óla tagja a Nemzeti Szin- háznak. ellenben több mint heroin évtized óta szol­gálja a magyar színészet s általában a magyar kul­túra ügyét és országos érdekeit. Nemcsak mint szí­nész. hanem mint író is elismerésre méltó munkás­ságot fejteit ki, különösen a színészet szakirodalma terén. Azonkívül még több önálló könyvet irt, ál­landó munkása volt folyóiratoknak és lapoknak, a hol magvas dolgozatai mindig figyelmet ébresztet­tek. Nemcsak mint színpadi művész, hanem egyút­tal képzelt, tanult teoretikus nagy befolyást gyako­rolt a magyar színészet színvonalának emelésébe. Elmélyedő tanulmányait a katedrán is érvényesi- telte; hosszú ideig tanára volt a Színművészeti Aka­démiának, jelenleg is az Orsz. Szinészegyesülel isko­lájának igazgatója. A vidéki színészet adminisztrá­ciójában is nagv energiával vett részt, egy időben el­nöke is volt a vidéki színészek országos egyesületé­nek. Az ő érdeme az egyesületi iskola alapítása, a melynek konszolidálásával teljesen elejét vette az égy időben nagyon elszaporodó zugiskolák keletke­zésének. Érdelies, hogy Molnár László, a ki jogot végzett a budapesti egyetemen, mint Pestmegye tisz­teletbeli aljegyzője kezdte meg közpályáját és most mint a Nemzeti Színház örökös tagja érte el pályá­jának csúcsát. A kultuszminiszter kiváló éleslátásá­nak bizonysága, hogy Molnár László érdemeit nem a Nemzeti Színháznál eltöltött tizenhat év után mér­legelte és Ítélte meg. hanem az egyetemes magyar színművészet egyik legérdemesebb munkását jutal­mazza. s különös elismeréssel tünteti ki. * (A kultuszminisztériumból.') ;A kultusz­miniszter ,Vft'/u Árpád osztálytanácsost, a művészeti ügyosztály vezetőjét kinevezte miniszteri tanácsossá. Ez a megérdemelt kitüntetés széles körökben talált visszhangra. Nagy Árpád két esztendeje áll a művé­szeti ügyosztály élén, s ez idő óta nagy munkabírá­sával. éles ilélőtehetségével. a művészet iránti lel­kesedésével, előzékeny modorával mindenütt csak Inveket szerzett magának. * (A liét hang-versenyei.) A Waldbaucr— lierpelu vonósnégyes társaság kamarazene délután­jainak sox-án e héten Schubert és Mozart egy-egy négyesét mutatta be, azután Waldbaucr Imre cs Doli­nánál Ernő eljátszották Franck Cézár hegedüszonátá- ját. Mind a három produkciót komoly elmélyedés, tisztult stilusérzék, a mellett jól cső fiatalos hév jel­lemezte. — Ilardorff Anna szolid képzettségű dal­énekesnő, művészete kis skálájú, de azt a néhány német dalt. a mit énekelni szokott, gondosan és fino­man adja elő. — A Kotániii-nönérek ebben az évad­ban is produkálták magukat, műsorukat nagyrészt Schumann és Liszt kompozícióiból állították össze. Mindkettőjükben sok a temperamentum, az erő, a ritmus, csak lehiggudásra van még szükségük, hogy játékuk elmélyedjen és csiszoltabbá váljék. — A hét tulajdonképpeni eseménye. Rubiustcin Erna föllépése volt. Ez a fiatal leány, a ki Hubay Jenő mesterisko­lájának neveltje, már tavalyi akadémiai bemutatko­zása alkalmával általános föllüncst keltett. Tónusa megragadnám széles, vöuóvezetésében megdöbbentően férfias energia nyilvánul meg. Egész előadása egy fel- sőbbrendü muzikalitás megnyilvánulását kelti. Mind­egyik száma után viharos tapssal. ünnepelték. — Antalffy-Zsiross Dezső idei orgonaéstéjén nemcsak az orgonairodalom klasszikus és romantikus mestereit szólaltatta meg. hanem bemutatott néhányat sajáti uj kompozíciói közül, igy a Hálálták sziuete ciumBöck- lin-kcp után készült fantáziát, valamint a Faunok játéka a forrásnál cimü zeneképet. Azután modern mestereknek, igy Debussynak darabjait mutatta be

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék