Budapesti Hírlap, 1919. október(39. évfolyam, 80–101. szám)

1919-10-10 / 83. szám

Budapest, 1919. XXXIX. évfolyam, 83. szám. Cenzúrát: Spatis Péntek, október 10. Budapesti Hírlap Megjelenik hétfő kivételével mindennap. Előfizetési árak: Egész évre 220 korona, fél évra 110 kor., negyedévre 111 kor., egy hónapra 20 kor., Egyes szám ára helyben, vidéken és pályaudvarokon 80 fillér. Hirdetésere milliméter számítással, dijszakác szerint. Főszerkesztő: Rákosi Jenő Helyettes főszerkesztő: Csaitha­v Farsne Szerkesztőség: Vili. ker., Rökk Szilárd­ utca 4. sz. Igazgatóság és kiadóhivatal: Vili. ker., József­ körút 5. szám. Telefonszámok: József 43, József 53, József 63, József 23—84. Instiintare. Trupele de ocupatiune románe, prin consiliul comunal al Ca­pitalei a rechizitionat in mai multe lcuiinte particulare, apartamente pentru ofiteri. Comenduirea Pietei románe (Veres Pálné-n. t.) someaza pe propietarii sau chiriasii camerilor rechizitionate, ca in decurs de 24 de ore dupa apa­­ritia acestei instiintari sa de urmatoarele date pe adresa de mai sus: 1. Numele propietarului sau chiriaistului; 2. Adresa exacta a camerei; 3. Numele compiect al ofiterului ce ocupa ca­­riera, gradul si Regi, u­nde in prezent nu sa afla ofiter c­auza de sub Nr. 3, se va nota cu cuvantul s­ol“. Cei ce vor neglija acest lucru, se vor pedepsi uniform prescriptiunilor ordonantei relativ la car­­tiruire. Comand. Pietei B. Pesla Colonel P. Iván. Sef. Bír. Cart. Sít. I47o Eligsn. Hirdetmény. A megszálló román csapatok tisztjei részére a fóvárosi tanács több magánlakásban lakrészeket foglalt le. A román térparancsnokság (Veres Pálné­ u. 1.) fölhívja a foglalt lakások főbérlőit, hogy 24 órán is túl jelentsék be a fenti címre egy negyedéves fa­­pon-r a következőket: 1. a főbérlő neve; 2. a lakás pontos elme; 3. a benne levő tiszt teljes neve, rangja ás ez­­rede, a­hol jeli­­lleg nincs tiszt, ezt a 3. tétel alatt ,i­res­ szóval jelzik. A mulasztók a lakásadásra vonat­kozó rende­let értelmében bűntettetnek. P. Iván ezrede­­s, Budapest sérpara­ncsnoka. Liza Eugen hadnagy, a beszállásolási h­ivatalfőnök. Egy szőke leány. írta Gyö­aglyesy László. A nagy lengyelországi előretörés idején egyik magyar ezredünk hosszas és fáradságos wars után elfoglalta a megjelölt helyeket ágyúi­­val, lovasságával egy kis lengyel falu környé­kén. Alig pihenték ki magukat,­egy előkelő úr jelentkezik, nyájas, piros arcú, de teljesen ősz, sellemes, könnyed mosolygással a parancsnok­­ságnál. A világfi jártasságával mutatkozik be az ott lévő tiszteknek . . . szky gróf, magánosan és kastélyában, lengyel vendégszeretettel hívja őket estére otthonába, a­melynek rézvitorlái kilát­szottak a jegenye és a fenyőfák közül. Nyája­san, mosolygósan beszélgetett az urakkal, s mi­kor előkelő bucsúzkodás után elvált tőlük, az volt az általános vélemény, hogy igen rokon­szenves világfi, a­kinek meghívását nem lehet visszautasítani, így az ezredes vezetése alatt a szolgálat­ban nem levő tisztek elindultak a zegzugos fa­lun és a közepén levő ősi parkon keresztül a homokos uton iparkodtak az emeletes, tornyos, régi épület felé, a­hol a lépcsőkön már várta őket előkelő hajlongással a lengyel főur, folyto­nosan mosolyogva és mindegyikhez volt egy szives szava. Az urakat már készen várta a beleütött tokaji bor és a dohányzás kellemetességei.­A szives, vendéglátó gazda nem mulasztotta el Megemlíteni azt a régi, lengyel dalt. A magyar, lengyel régi testvér, Kardjuk, kulacsuk világot ér. Szóval már a vacsora előtt kitűnő volt a hangulat, hát még vacsora közben. No, bizo­nyos, hogy a gróf úr a legszeretetreméltóbb házigazda a világon. Zongora és lengyel nép­muzsikusok hangja mellett magyar és lengyel dalok egymást érték. Csak egy hiányossága volt a mulatságnak: a felszolgáló, csinos lengyel leányokon kívül hölgy nem mutatkozott a tár­saság előtt. A gróf úr egy pár érzékeny szavából megértették a vendégek, hogy felesége már meg­halt, leánya nincsen itthon, fiairól azonban nem nyilatkozott." No, de így is nagy vigassággal vol­tak. Még a leányképű kis kadét is szürcsölgette a bort, s arca, szeme nevetett a gyönyörűségtől. Kicsi, de hajlékom­, csupa izom testével köny­­nyen forgolódott az urak között, a­kik becézve integették, hogy vigyázzon magára, mert a sok kicsi, de jó, megárt neki. — Árt, dehogy árt — vélekedik felhéjá­­zóan a gyerek hadfi. Csak egy baj van, hogy nincs kinek udvarolni! Nagyot nevettek rajta. Zajosan koccintot­tak rája. A kadét az asztal túlsó végén állt poha­rával, mikor újra ivott belőle. Egyszer csak te­kintete, mintha ráparancsoltak volna, egy nyíló oldal kis ajtóra tévedt és egy aranyszőke leány­fej jelent meg rajta. Az arca rózsás volt, akár­csak a grófé, de villogó, fekete szeme kutatóan siklott végig a társaságon, mintha egy átható tekintettel végig akarta volna perzselni őket. Azután, mintha magától helyreigazodott volna az ajtó, még nyoma is eltűnt a szőnyegezett falon. ’A' leányfej is véle,' mint a látomány.­A kis kadét néz, néz metően arra a helyre, a­hol úgy hitte, látott, jól látott, s oly megdöbbenés rázta meg egész valóját, hogy a pohár csörömpölve kiesett kezéből. Míg lelki elfogódottságában még­ jobban megzavarodva, a pohár után hajolt, vég­telenül rosszul estek neki bajtársai évődő ki­szólásai. • Bárhogy erőlködött, nem tudott magához térni. A szeme káprázott, vagy valóság volt az a tünemény? Észrevétlenül arra törtetett, a­hol a szőke leányfejet előtűnni látta, de még az ajtót se tudta az egyformán szőnyegezett falon felfe­dezni. Hát álomlátás vagy mámor káprázata? A feje zúgott, szédült, nem volt maradása a fé­nyes, boltíves teremben. Egy tsigában ajtót lát, menedéket keres rajta. Egy sötétes, kisebb szo­bában találja magát. Ki, ki a szabadba, mert rádülnek a falak. De merre forduljon, a sötét­ben nem lát kijárást. Csak úgy találomra kezé­vel keres­ kutat a falon. Valami kiállót érez, megnyomja. Felpattan egy kis oldalajtó. Bent valamibe belebotlik. Ejd, előveszi villamos lám­­pájá­t. A kis szoba tele van faragott bútorokkal, rajtok díszes, aranyos, keretű képek egymás mellé rakva, lefektetve­ felállítva. Látszott raj­tok, hogy sietve rakták itt össze valamennyit. Nézegeti őket: a cárok, nagyhercegek, nagyher­cegnek képei, orosz testőrtisztek olaj­festési­ ábrázolásai. De miért rakosgatták ide? Tőlünk dugdossák? Nem volt maradása, mintha valami titkos erő hajtotta volna ki e kastélyból! Villamos lám­­pásával kijárást keres, végre több szobán ke­resztül egy toronyhelyiségbe ér, azon kikerül a park valamelyik zugába. A levegőn, mintha börtönből szabadul volna, nagyot lélegzik. ■ Halántékán lüktetnek dagadó erei. Szive vadul ver, mint a kit halálos veszedelem környéket. A szőke leányfej gyűlöl­ködő, égő tekintete mintha körülötte lebegne Perzseli, égeti arcát. Pokoli sátánfajzat, a­­ megrontására törekszik! Se face cunoscut, ca orcine va fi prins cu legitimatii false sau reclamatii ori cereri nefon­­date, va fi dat in judecata curtei martiali. A közönség tudomására hozalik, hogy mind­azok, a­kiknél hamis igazolványok, reklamációk, vagy alaptalan kérelmek találtatnak, haditörvény­szék elé kerülnek. Mi nem várhatunk. Budapest, okt. 9. A mai időket legjobban azzal le­hetne jellemezni, hogy politikai párt­jaink száma megfordított arányban van hazánk területével. A­hogy fogy a terü­let, abban az arányban növekszik párt­jaink száma. (Van ma már vagy tizen­öt.) Tetézi a dolgot, hogy a­hogy egy-egy vármegyét elvesztünk, keletkezik érte egy új a­lapvállalat. Mintha ennek a­­szegény országnak immár most pártér­tekezletekből és újságcikkekből kellene megélnie. Igaz, az újsággal legalább tü­zet lehet rakni. A párt­értekezletek csak a versengő politikusokat fűtik. Beteges vergődés ez és szomorú bizonysága an­nak, hogy se a háború tapasztalatai, se­­a­ forradalom elfajulása nem tudtak ben­nünket évtizedes mániákus pári polit­i­kánk őrületéből kiábrándítani. Mily zül­lött állapotban volt m­ár a háború előtt a nemzet lelki világa, semmi sem bizo­nyítja jobban annál a kegyetlen valóság­nál, hogy oly világraszóló csapások, mint egyik háború elvesztése és a bolgz­sevik-uralom hallatlan fölforgatása és dúlása anyagiakban és erkölcsiekben­ nem tudott bennünket egy gondolatra, és egy érzésre téríteni. A természet tör­vénye volna, hogy itt ma ne hallanánk egyebet, mint azt az egy mentő szót, a­mely föltámaszt bennünket; ne lássunk mást, mint versenygést abban, hogy en­gedelmeskedjünk ennek az egy kiáltó szónak. Ámde ehhez az egyetemes enge­delmességhez, a­mit nem tudunk, még egy valamink hiányzik: férfiú, a ki meg­értvén az időt, parancsolni tud, s a ki­nek mi, megértvén az időt, szívesen és lelkesen engedelmeskednénk. A­ki parancsolni akarna, az éppen annyi van, a­mennyien vannak azok, a­kik nem tudnak engedelmeskedni, és én híremben meginogva nézem azt a buzgó munkát, azt a nagy, vásári alkudozást, mellyel pártok és vezéreik az egyesülés szép ódáját zengve, egymást biztatják a haza megmentésére. A régi fővezérek (a­kik még megvannak, csalódásaik és bukásuk erkölcsi súlya alatt, nyögnek és vonakodnak a fórumra jönni. Az alvezé­­rek ellenben itt sürögnek, forognak nagy­buzgón. Vájjon csodálkozhatunk-e azon, hogy a közkatonák és a közönség vona­kodnak vakon és könnyen követni őket. A Budapesti Hírlap mai száma 8 oldal

Next