Budapesti Hírlap, 1919. december (39. évfolyam, 128–152. szám)
1919-12-02 / 128. szám
I Budapest, 1319. XXXIX. évfolyam. Kedd, december 2. Budapesti Hírlap Megjelenik hétfő kivételével mindennap. Előfizetési árak: Egész évre 330 korona, félévre 110 kor., negyedévre 60 kor., egy hónapra 30 kor.. Egyes szám ára helyben, vidéken és pályaudvarokon 80 fillér. Hirdetések milliméter számítással, díjszabás szerint. Főszerkesztő: Rákosi Jenő Helyettes főszerkesztő: Csajthay Ferenc /•IV. fir. Szerkesztőség: Vili. kér., Rökk Szilárd utca 4. sz. Igazgatóság és kiadóhivatal: Vili. ker., József-körut S. szám. Telefonszámok: József 43, József 53, József 63, József 23-84, Miniszterek s újságírók. If Budapest, dec. 1. Aajtó kezd ismét egy kissé komplekt hírbe nyomulni. Mert kétségtelen --igazság, hogy a sajtó, mai szervezetében, modern korunk leghatalmasabb, legfélelmesebb, esetleg legáldásosabb, esetleg legrombolóbb alkotása. Lehet gyűlölni, lehet megvetni, lehet szeretni, lehet érte rajongani, ignorálni, semmibe venni nem lehet. Hiszen láttuk, hogy a háború folyama alatt a világ leghatalmasabb sajtószervezet földje. Anglia egész világbirodalmi súlyával ráfeküdt az európai sajtóra. A kiéheztetés blokádja már a második blokád volt, melyet csinált. Ez nem is sikerülhetett volna neki, ha az elsőt, a sajtóblokádot oly fényes sikerrel meg nem csinálja. Közép-Európából a többi világrészbe hírlap el nem juthatott, csak bujkálva egy-egy példány. Amit mi magyarok írtunk, beszéltünk, abból csak csonka mondatok, értelmükből kiforgatva jutottak el az antant - Amerika és a gyarmatok újságjaiba, a mi ártalmunkra, ellenségeink hasznára. Amerika most kezd felocsúdni abból a kábultságból, melybe az antant sajtóhadjárata belebunkózta. Azért vannak nehézségek Washingtonban a békemű aláírása körül. Hogy miképpen hódította el a francia,brítia a franciákat a bossok (boche) mungában, közönségesen tudva van. A magyar sajtó utolsói tíz-tizenöt évi nyitásai nélkül neki lehetett volna forradalom, nem eshetett volna meg az a fertelmes gyűlölet, mely viszont lehetségessé tette Tisza István gyáva megöletését. s Nem jöhetett volna ránk a kommunista zsarnokság, sem semmi, ami vele járt. Avagy ijesti látjátok-e a sajtó embereinek vezérlő állásban való szereplését? Nem újságírókkal vetíti-e magát körül Károlyi Mihály gróf? Nem árasztották-e el ezek az újságírók a köztársaság hivatalait, saját miniszterek, államtitkárok, miniszteri és osztálytanácsosok, mint diplomáciai kiküldöttek, követek, propagandisták és ágensek ? És a tanácsköztársaság néjzisztotóaiközül is nem volt-e minden hamisok-negyedik ember hírlapíró? Nem lett-e az otthon a szovjetkormány éjjeli menedékhelye? Nem kényszeritették-e bele a sajtó embereit a szakszervezeti rendszerbe ? Tele volt pályánk beteges ambíciójú, dúlt idegzetű alakokkal, akik a jól és alaposan előkészített nemzeti összeomlás szerencsétlenségében, mint a hollók a dögre, úgy kiszálltak csapatosan prédálni állást, befolyást, szerepet, hatalmat és még pénzt is. Irtóztató látvány volt ez. Nem tudom, a helyzettől megmámorosodott újságírók megtántorodása volt-e ez, akik nemes hivatásukat ehhagyva, mint szerencse lovagok mentek portyázni védtelen maradt területekre, vagy az újságírás ideális birodalmába beosont.4.betolakodott gonosztevők voltak-e ezek a szomorú hősök? Mert hiszen a templomrablók is rendszerint az áhitatos bucsujárók közé elegyedve mennek be a szentegyházba, szivükben nem Isten szeretet tud, tippe^t rafe^jí$gyakkal. Silány és szomorú viaszra lás*, hogy e becstelen alakok részben a törvény kezére kerültek s várják a gonoszoknak kijáró jutalmat. J*' \ r Ily ei|/elizméjv^ vonultak' be tegnap csak af CHihlonba ünnepi bankettre Két v álagj(| i nkkor az élükön a koncemrációs miniszterek, nagyobb részükben maguk is újságírók vagy újságíró viselt emberek. S ilyen múltra visszatekintve mondhatta el ott Huszár Károly a maga beszédét sajtónk vétkeiről, melyeket csak azzal lehet ex* * piálni, ha a magyar sajtó visszatér nemesebb hivatása szolgálatába. Van-e erre vajjon alapos kilátásunk? A napokban olvasom, hogy Churchill angol államférfi valahol beszédet mondván, így szólt: azt reméltük, hogy a háború borzalmaiban az emberiség meg fog tisztulni. Mily keserű csalódás. piszkosabban kerül ki belőle, mint ahogy belement. Híres civilizációnk mára hullott le róla s hazug teste, képmutató lelke utálatos meztelenségében áll ma előttünk. Ha semmi más bizonyítékunk erre nem volna: a békekötés, örök időkre szóló okmánya lesz ennek. Soha még ennyi megnyomorított nemzet nem került ki háborúból. Soha hirdetett elveket enynyire még meg nem hazudtoltak. A jegy- Poétán bora. Irta Kozma, Andor. A versirókig a világ sohasem árasztotta eldús anyagi javakkal, de azt meg kell adni, hogy a bort nem sajnálja tőlük. Azt a szimbolikus, kapcsolatot a költő és a szőlővessző közt, melyről Petőfi énekel, minden bor ismerte. „Szőlővessző lelke a bor, a költőnek lelke a dal“, és aki valaha is valamely gyönyörűségét találta a költő lelkében, az természetesnek véli, hogy viszont a költő szívesen foglalkozik a szőlőtőke lelkével. Ezért a költőket a verskedvelők közvéleménye már a legrégibb régi jó időkben is elismerte méltányló borszakértőknek, akiknek érdemes a borsajtó nemes termékeiből lisztekipéldányokat küldeni. Ez a kedves hagyomány már a klasszikus antik korszakban megöröködött, átszármazott a barbár időkön keresztül az új civilizációra, elterjedt mindenfelé, s megvan máiglan nálunk is. Persze, a klasszikus ókorban ez még csak egy kis részlete jóit annak a kultusznak, a melyet a Maecenasok a maguk kedvelt költőivel űztek. Maecenas Cilnius még, tudvalévően, csinos szabiliumi földbirtokkal tetteúrrá a neki kedves poétát, Horatius Flaccust. De ebben az ajándékban is benne rejlett és ennek is legkedvesebb, halhatatlan hitű emlékévé lett a birtok szőlőtőkéinek lelke, az a lágy szabinumi bor, melyre aztán Horatius Maecenást versben hívta meg vendégül. Minden Maecenást egekig magasztaló, hízelgő horáciusi ódánál jobban szeretem ezt a kis verses meghívót. Ebben a költő főrangú kegyes pártfogójával eleve tudatja, hogy nála se caecubumi, se falernumi, se formiánumi, se iuás nagyhírű borra ne számítson. Csak abból a jó könnyű vinkóból fog kapni, s abból is csak módjával, a melyet ő maga termelt, szűretert és fejtette. . . Egyáltalán nem bánom, hogy a maecenáskodásból miránk mér csak az a kis részlet származott át, ami mindössze sem több, mint nemes borokkal tanúsított nemes figyelem a költő iránt. Ezt olyanformán kell fogadni, mint néhány szál rózsát szokás a szives kerttulajdonostól, akinek sok rózsája van. Öröm és tisztesség a költőnek, de nem lekötelezés. Ha kivételesen mégis akad egy-egy modern Maecenás, aki, szertelen pártfogókedvében a maga poétájának anyagi ellátásáról gondoskodik, az nem menti meg a tehetséget, hanem degenerálja. S aki talán egy nemzet szabad, lelkes, tiszta dalnoka lehetett volna, lesz egy nyegle Maecenás reklámja, rabja , áldozata. A bor-Maecenás, az más! Az úr, aki nem tisztelné meg a poétát nemes ügyeimével, ha nem tartaná azt is úriembernek. A bor nem borravaló. Az úri bor-Maecenás nem elegyedik a költőnek magándolgába; nem nézi, miből és hogyan él. Felteszi róla, hogy tisztességesen keresi meg a kenyerét s tudja, hogy pusztán magyar versekből a legnagyobb, magyar költők sem éltek meg. Egyébhez — úgy érzi — nincs köze, csak ahhoz, hogy tetszik a költő verse, vagy nem tetszik. Ha tetszik, ki is fejezheti a tetszését. S lehet ezt poétával jobbizűen kifejezni, mint valami jó borral? Magyarországban, hál’ Istennek, sok jó bor terem. Magyar uraknak ugyancsak módjukban van a bor-maecenáskodás. Gyakorolják is derűs, szíves, jóízű tempóval bőségesen. Az utolsó harminc-negyven esztendőben élt nevezetesebb magyar költők közül szinte valamennyivel barátságban voltam s egy sem volt köztük, a kiről a bor-Maecenások megfeledkeztek volna. Különösen a két nagy öreg költő, Lévay József meg ''Gyulai Pál szinte barátilag versenyzett egymással, hogy melyikük kap többfelől tiszteleti gyűjteményt a poéták borából. Az övékéből én már jócskán ittam, mikor magam még senkit sem ragadtam el annyira a verseimmel, hogy borral tiszteljen meg érte. Végre azonban — s már biz’ annak is közel harminc esztendeje — rám is pitymaflani kezdett. Poéta-bor állott a házhoz! A magyar paraszt dicséretét zöngtem el akkor verses énekben. Az Akadémia ezt megjutalmazta. Ez is valami, de még nem bor. Hanem egy kitűnő szabolcsmegyei öreg úr, kit fájdalom, személyesen sohasem ismerhettem meg. Mezőssy László, elolvasván azt az énekemet, nagyon megharagudott rám. Azt hiszem, igaza volt. Mert én, ifjúi lelkesedésemben a magyar parasztot annyira felmagasztaltam, mintha az maga volna a nemzet egyetlen fentartó oszlopa, Mezőssy László, a bölcs öreg, méltán indult fel. Hát a magyar úr, aki századokon át mindig a nemzetért küzdött, vérzett, áldozott — az semmi? . . No, kaptam aztántőle levélben egy eszes, pompás szatirikus paródiát az én versemre. Jól verselt az öreg táblabiro ur, őshumor zamatja érzett minden során. Két sora még mindig fü___________________ _________________________________________________ A Budapesti Hírlap mai száma 13 oldal