Budapesti Hírlap, 1919. december (39. évfolyam, 128–152. szám)

1919-12-02 / 128. szám

2 1919 december 2. PUMPESTI HIHAP (128. ..■) véres háború megszűnt, a gazdasági to­vább folyik kegyetlen ridegséggel. Mél­tányosság, emberiesség és igazság he­lyett alamizsnát osztogatnak az éhenha­­lóknak, de azzal is csak a nyomorultak­nak a nyomorúságukba való belenyugvá­sát zsarolják ki. Csak egy maradt meg a­ temérdek kecsegtetőbből a zászlójukon: a demo­krácia. Mert ez biztosítja mai formájá­ban a legszálasabb Kleonok zsarnoksá­gát a nyers tömegek önzésének és szila­­jabb hajlamaiknak mozgósításával a köz­élet kezelésében. Pénzünknek alig van már értéke, munkásaink nagy része, elhagyta a mun­kát, de annál görcsösebben ragaszkodik a politikai hatalomhoz. Politikusaink, megszámlálhatatlan pártokat gyűjtve maguk köré,­­ és megszámlálhatatlan kí­sérleteket téve a tömörülés felé, tehetet­lenül vergődnek l a bomlott helyzetben, mert se erejük, se egyéniségük, se hitük nincs ahhoz, a­mire szükségünk volna, csak éppen a mesterségük,, a polgári fog­lalkozásuk a politika, melynek apró fo­gásait, csinyjait, cselszövényeit, csábítá­sait, hitegetéseit, hiúságait és ambícióit magukkal hozták a rosszul végzett elő­életükből a mai tragikus helyzetbe. Mit fog ily körülmények közt Hu­szár Károly és koncentrációs kormánya csinálni tudni, azt sejteni sem lehet. S­e tudom, hogy adventi beszédekkel se or­szágot kormányozni, se züllött társadal­makba új lelket lehelni, sem egy nemzet vérzését elállítani, sem egy sajtót, mely a mienkéhez hasonló szerepet könnyű szívvel tudott végigjátszani, s a­hol teg­nap még Kun Bélával parolázott és Sza­muely­vel döfölölé, ott ma Huszár Károly minisztériumát ünnepli: ezt a sajtót tár­sadalmától, melyből pl. komolyan eltérí­teni nem lehet beszédekkel, bankettekkel és barátkozással. Komoly idők nagy és komoly eszkö­zöket kivánnak. Sok tiszteletreméltó kol­légánk van ott, kiknek testi és lelki fel­szabadulás volna, ha államférfiak, polit­­­tikusok, a társadalom és vezéremberei,­­ kultúránk korifeusai, gazdasági életünk döntő tényezői lánynézőbe járnának a sajtó házába tisztességes szándékkal , nem azzal a gondolattal, hogy courti­­sane-örömöket keressenek a veszedelmek e tanyáján. De a sajtót nem lehet se ba­rátkozással, se ankétekkel, se cenzúrá­val, se pénzeléssel, magában megrefor­málni. Az egész társadalmat kell torkon ragadni tudnia annak a legénynek, a­ki rajtunk mindnyájunkon segíteni akar. Önzetlen politikusok, lelkes államférfiak, szolid kereskedelem, dolgozó munkás­ság,­­ műveit polgárság, lelkiismeretes tisztviselők, a nemzet lelkétől áthatott tanítóság, öntudatos nemzeti irodalom, tudomány és művészet, szerény gyerme­kek, ihletett anyák, tisztes családi élet, ezek azok, a­miktől meggyógyul a sajtó, meggyógyul a nemzet. Hogy ezt miképpen lehet rongyai­ból összeszedni,­ szennyjéből kimosni, részben halottaiból feltámasztani, errel kell első­sorban gondolkozni. Nem banketten, nem ankéten, nem párt- és népgyűlésen, hanem kettesben, hármasban. Mert ez a nemzet, mint a tegnapi bankett egyik szónoka mondotta, beteg. Most mennek választáson megkér­dezni a beteget, hogy mi kell neki. Én azt mondom, orvos kell neki, a­ki medi­­­­cinát rendel, amputál és parancsol. Ne a beteg rendeljen az orvosnak, hanem az orvos a betegnek, ha azt akarjuk, hogy meggyógyuljon. Mert egy nemzet, a­melynek ezer­éves alkotmánya van, a­melyet nem aján­dékba kapott, hanem maga vívott ki ma­gának, századok szükségei szerint, szá­zadok harcaiban, békés és háborús idők szorongatásai és változásai között: egy nemzet, mely ezzel a gondolattal nem is foglalkozik, hanem az első szóra kész, mint akármely újdonsült nemzet, magá­nak uj alkotmányt csinálni papiroson, az a nemzet beteg, elszakadt a múltjától és Az adriai kérdés. Irta Póka-Plvny Béla dr. Budapest, dec. 1. Tudjuk, hogy a világháborút a militariz­­mus, sovinizmus és revanche-eszmék előtérbe tolt frázisainál nagyobb mértékben okozta a ka­pitalizmus egyik legdédelgetettebb kedvence, a tengeri kereskedelem. A „monarkia“ tengere, az Adria, szintén megkapta a tragikus szerepét a világháború fel­idézésében. A háború kitört, lezajlott, a békekötés vég­­­­élküli hónapjai pedig ismét a tengerek fontos­ságát igazolják. A győzők osztozkodnak a köz­ponti hatalmak kereskedelmi flottáján, féltéke­nyen marakodnak a legyőzöttek országaiba ve­zető kikötők birtokán, gyarmatokat annektál­­nak, megdöbbentő szerződéseket kötnek stb. Legádázabb a harc a két adriai szomszéd győző: Szerbia és Itália közt, az adriai kér­désben Az Adriának két felszerelt kikötője, van, Trieszt és Fiume. Spalató éppen úgy nem szá­mottevő, bár jövője nagy, mint a szűk Venezia, Trieszt már olasz. A kikötőjébe most egy éve befutott királyi olasz hadihajók első cirkáló­jának orrán a parancsnok megtörte a hagyo­mányos pezsgős üveget és kimondta, hogy az olasz király nevében elfoglalja e várost és ki­kötőjét. Olaszország azonban hamar belátta, hogy móló­óriásaival és tárházaival Trieszt nem biztosíthatja az olaszoknak az Adriát. Ott van Fiume. Ha Fiume szláv lesz, a mögötte, sőt a Trieszt mögött elterülő és egyáltalában az északi Adriára ráboruló nagy Jugoszlávia egy szem kávét sem rendel Triesztből. Trieszt rakodó­partjain fs teremhet majd. Faimének is olasz­nak kell tehát lennie! Ügyes manőverrel kezdték meg e jelszó propagandáját, melynek nagysze­­rűen asszisztált az, hogy a magyar kormány­hatóságok tavaly cserben hagyták Fiumét és hogy az őket követő szlávok végtelenül ügyetle­nül és tapintatlanul kezdtek Fiume okkupálá­­sába. Az olaszok tényleg mintha szükségesek lettek volna a zavaros időkben. És folyt az olasz propaganda. Fiume minden beragasztható fal­felületén, az utcán, az üzletekben „Italia o morte!“ mottó volt olvasható. (Olaszország vagy a halál!). Hivatalnokok, dokkmunkások politi­­kusokká lettek, a rakodópartok, terek, utcák tüntetések színhelyeivé. Szükséges volt e nagy szive nem bírta tovább. Rajongó híve volt Tisza István magyar nemzeti politikájának s mikor azt veszedelemben látta, minden kilátás nélkül a sikerre, tisztán csak a zászló becsületéért, az egyik időközben megüresedett miskolci kerület­ben képviselőjelöltül lépett föl. A szocialisták lármás terrorizmusa ezt a lelkes jóhiszemű vál­lalkozását igen megkeserítette. Ép, erős ember , ilyet baj nélkül kibírhat, de őt ez letörte. A bu­kást előre tudta, csak azt nem, hogy mily kel­letlen út visz a bukásig. Azóta szomorú síntő­­dés volt előbb derűs, szép élete. A proletár­­diktatúra szörnyűségeiről már, úgy hallom, nem is vett tudomást. Akkor már élőhallottul feküdt. A halál megszabadította. Én pedig ma kapok egy nagy hivatalos levelet. Gencsi Samu végrendeletének kivonata kerül ki belőle. Mély meghatottsággal olvasom. Mert íme, az van benne az én szerény magyar lantosi mivoltom meg nem érdemelt magaszta­­lása mellett, hogy nekem a hagyatékból ötszáz üveg bor szolgáltassák ki, a magam kiválasz­tása szerint is szállíttassák el lakásomra. A pesszimisták azzal ijesztgetnek, hogy ez a bor a kedvezőtlen külügyi viszonyok miatt soha sem fog hozzám juthatni. Majd valamikor a békekötés után kereshetem a nemzetközi jóvá­­tételi bizottságnál, de akkorra már nem lesz meg . . . Mindegy! Akkor is ez a van, de nincs bor lesz nekem örökre a legkedvesebb borom. Mégis csak szép dolog magyar verseket írni, még népszerűtlenül is! Nem azért az öt­száz üveg finom borért, hanem az ilyen csuda önzetlen Maecenásért, a­ki életében sem tartott számot hízelgő ódákra, s még halálából is hű, nyájas barátsággal kínálja rám a poéták borát, sembe cseng. Megfelelve az én versem ama részé­nek, melyben a magyar paraszt erényeit soro­lom fel, a szabolcsi paródia a felsorolást ezzel fejezi be: , És abban találja Icanac jobb virtusát, Ha elkerüth­eti az anyád Krisztusát, A megrovás kurucul kemény volt, de érez­­tem, hogy igazságos. Ezért aztán, mikor utóbb egy „Tekintetes uraimék" cím­l versben a ma­gyar urakhoz való szeretetemnek is kifejezést adtam, azt nagy tisztelettel elküldtem Mezőssy László urambátyámnak. A siker teljes volt. Nemes emlékezetű meg­tevőmtől nemcsak teljes búcsút nyertem, ha­nem igen kedves, jóságos elismerést is. Mi több, azt az ígéretet, hogy a Mezőssy-pincéjén érle­lődő poéták­ borából az illendő rész annak ide­jén számomra is ki fog járni. A kegyetlen sors ugyan nem engedte meg, hogy ez a kedves ígéret valóságos borrá váljon, mert az öreg nemes úr meghalt, mielőtt teljesít­­hette volna, — de azért én attól fogva, mégis minden esztendő karácsonyán jobbnál-jobb hegyaljai óborokkal áldozhattam az ő emléke­zetének. Mert azóta nem múlt el, a tavalyi szörnyű esztendőt kivéve, egyetlen karácsonyom sem, hogy egy egy­ nagy láda ne érkezett volna címemre, teli palackokra festett poéták­ borával. Ehhez a szerencséhez úgy jutottam, hogy Gencsi Samu miskolci jeles ügyvéd, a­ki igen­ módos földesúr és­ pincebirtokos is volt, meg­tudta a,jégi jó Vasárnapi Újságból az én esete­met Mezőssy Lászlóval. Minthogy pecsig ő maga szintén áma, ritka magyarok közé -'tartozott, a­­kinek uri kedve telt az én verses írásaimban, és rendesen elvégezte magában, hogy kidőlvén öreg bor-Maecenásom', ő vállalja az én ellátáso­mat a poéták borával. A­hogy Gencsi ennek a kedves úri vállal­kozásának közel három évtizeden át eleget tett, az páratlan példája a gyöngéd figyelmességnek és a teljesen önzetlen barátságnak. Mert nem­csak hogy minden karácsonyra pontosan meg­jött számomra bőséges, válogatott borkülde­­ménye, hanem soron kívül külön választékos tokaji asszógyűjtemények is érkeztek tőle, vala­hányszor csak keresztelő vagy utóbb lakodalom volt a házamnál. Sőt a­mikor neszét vette, hogy­én a nekem küldött borokból egy-egy nagy jó emberemnek kedveskedni szoktam, rám irt, hogy ezt nem szükséges tennem, mert ez is az ő kedves kötelessége. És aztán, a­nélkül, hogy az én angáriám megcsökkent volna, idővel Görgey Artúr, Gyulai Pál és Lévay József szintén kap­tak olyan borszállítmányokat, melyekről nem is tudták, kitől erednek. Csak azt látták, hogy igen gondos hírüktől, mert minden palackra nyom­tatott etikett volt ragasztva, a melyen a bor faj­tájának s évjáratának meghatározásán kívül annak a neve is mindig olvasható volt, a ki a bort kapta. A küldőé ellenben soha, így voltak különben rendesen címkézve a nekem s a csa­ládom tagjainak küldött borok is. Rajtam kívül csak az egy Lévay József jött rá, hogy ki a rej­tőző bor-Maecenás. Mert Lévay egy városban la­kott Gencsivel­ ,s mikor már kilencvenedik esz­tendején túl őt is legyengítette s elbetegesitette a nagy kor, Gencsi személyesen is folyton láto­gatta az agg költőt, hogy annak tiszteletteljesen szórakozására s esetleg könnyebbségére legyen. Most a nyáron, egy évvel Lévay halála után, Gencsi is meghalt, ő még nem volt nagyon koros ember, de érzékeny idegezete és kényes, innentül ingatag alapon építi házát, nyil­ván hogy az első alkalommal összedöntse s megint mást építsen magának.

Next