Budapesti Hírlap, 1919. december (39. évfolyam, 128–152. szám)
1919-12-02 / 128. szám
2 1919 december 2. PUMPESTI HIHAP (128. ..■) véres háború megszűnt, a gazdasági tovább folyik kegyetlen ridegséggel. Méltányosság, emberiesség és igazság helyett alamizsnát osztogatnak az éhenhalóknak, de azzal is csak a nyomorultaknak a nyomorúságukba való belenyugvását zsarolják ki. Csak egy maradt meg a temérdek kecsegtetőbből a zászlójukon: a demokrácia. Mert ez biztosítja mai formájában a legszálasabb Kleonok zsarnokságát a nyers tömegek önzésének és szilajabb hajlamaiknak mozgósításával a közélet kezelésében. Pénzünknek alig van már értéke, munkásaink nagy része, elhagyta a munkát, de annál görcsösebben ragaszkodik a politikai hatalomhoz. Politikusaink, megszámlálhatatlan pártokat gyűjtve maguk köré, és megszámlálhatatlan kísérleteket téve a tömörülés felé, tehetetlenül vergődnek l a bomlott helyzetben, mert se erejük, se egyéniségük, se hitük nincs ahhoz, amire szükségünk volna, csak éppen a mesterségük,, a polgári foglalkozásuk a politika, melynek apró fogásait, csinyjait, cselszövényeit, csábításait, hitegetéseit, hiúságait és ambícióit magukkal hozták a rosszul végzett előéletükből a mai tragikus helyzetbe. Mit fog ily körülmények közt Huszár Károly és koncentrációs kormánya csinálni tudni, azt sejteni sem lehet. Se tudom, hogy adventi beszédekkel se országot kormányozni, se züllött társadalmakba új lelket lehelni, sem egy nemzet vérzését elállítani, sem egy sajtót, mely a mienkéhez hasonló szerepet könnyű szívvel tudott végigjátszani, s ahol tegnap még Kun Bélával parolázott és Szamuelyvel döfölölé, ott ma Huszár Károly minisztériumát ünnepli: ezt a sajtót társadalmától, melyből pl. komolyan eltéríteni nem lehet beszédekkel, bankettekkel és barátkozással. Komoly idők nagy és komoly eszközöket kivánnak. Sok tiszteletreméltó kollégánk van ott, kiknek testi és lelki felszabadulás volna, ha államférfiak, polittikusok, a társadalom és vezéremberei, kultúránk korifeusai, gazdasági életünk döntő tényezői lánynézőbe járnának a sajtó házába tisztességes szándékkal , nem azzal a gondolattal, hogy courtisane-örömöket keressenek a veszedelmek e tanyáján. De a sajtót nem lehet se barátkozással, se ankétekkel, se cenzúrával, se pénzeléssel, magában megreformálni. Az egész társadalmat kell torkon ragadni tudnia annak a legénynek, aki rajtunk mindnyájunkon segíteni akar. Önzetlen politikusok, lelkes államférfiak, szolid kereskedelem, dolgozó munkásság, műveit polgárság, lelkiismeretes tisztviselők, a nemzet lelkétől áthatott tanítóság, öntudatos nemzeti irodalom, tudomány és művészet, szerény gyermekek, ihletett anyák, tisztes családi élet, ezek azok, amiktől meggyógyul a sajtó, meggyógyul a nemzet. Hogy ezt miképpen lehet rongyaiból összeszedni, szennyjéből kimosni, részben halottaiból feltámasztani, errel kell elsősorban gondolkozni. Nem banketten, nem ankéten, nem párt- és népgyűlésen, hanem kettesben, hármasban. Mert ez a nemzet, mint a tegnapi bankett egyik szónoka mondotta, beteg. Most mennek választáson megkérdezni a beteget, hogy mi kell neki. Én azt mondom, orvos kell neki, aki medicinát rendel, amputál és parancsol. Ne a beteg rendeljen az orvosnak, hanem az orvos a betegnek, ha azt akarjuk, hogy meggyógyuljon. Mert egy nemzet, amelynek ezeréves alkotmánya van, amelyet nem ajándékba kapott, hanem maga vívott ki magának, századok szükségei szerint, századok harcaiban, békés és háborús idők szorongatásai és változásai között: egy nemzet, mely ezzel a gondolattal nem is foglalkozik, hanem az első szóra kész, mint akármely újdonsült nemzet, magának uj alkotmányt csinálni papiroson, az a nemzet beteg, elszakadt a múltjától és Az adriai kérdés. Irta Póka-Plvny Béla dr. Budapest, dec. 1. Tudjuk, hogy a világháborút a militarizmus, sovinizmus és revanche-eszmék előtérbe tolt frázisainál nagyobb mértékben okozta a kapitalizmus egyik legdédelgetettebb kedvence, a tengeri kereskedelem. A „monarkia“ tengere, az Adria, szintén megkapta a tragikus szerepét a világháború felidézésében. A háború kitört, lezajlott, a békekötés végélküli hónapjai pedig ismét a tengerek fontosságát igazolják. A győzők osztozkodnak a központi hatalmak kereskedelmi flottáján, féltékenyen marakodnak a legyőzöttek országaiba vezető kikötők birtokán, gyarmatokat annektálnak, megdöbbentő szerződéseket kötnek stb. Legádázabb a harc a két adriai szomszéd győző: Szerbia és Itália közt, az adriai kérdésben Az Adriának két felszerelt kikötője, van, Trieszt és Fiume. Spalató éppen úgy nem számottevő, bár jövője nagy, mint a szűk Venezia, Trieszt már olasz. A kikötőjébe most egy éve befutott királyi olasz hadihajók első cirkálójának orrán a parancsnok megtörte a hagyományos pezsgős üveget és kimondta, hogy az olasz király nevében elfoglalja e várost és kikötőjét. Olaszország azonban hamar belátta, hogy mólóóriásaival és tárházaival Trieszt nem biztosíthatja az olaszoknak az Adriát. Ott van Fiume. Ha Fiume szláv lesz, a mögötte, sőt a Trieszt mögött elterülő és egyáltalában az északi Adriára ráboruló nagy Jugoszlávia egy szem kávét sem rendel Triesztből. Trieszt rakodópartjain fs teremhet majd. Faimének is olasznak kell tehát lennie! Ügyes manőverrel kezdték meg e jelszó propagandáját, melynek nagyszerűen asszisztált az, hogy a magyar kormányhatóságok tavaly cserben hagyták Fiumét és hogy az őket követő szlávok végtelenül ügyetlenül és tapintatlanul kezdtek Fiume okkupálásába. Az olaszok tényleg mintha szükségesek lettek volna a zavaros időkben. És folyt az olasz propaganda. Fiume minden beragasztható falfelületén, az utcán, az üzletekben „Italia o morte!“ mottó volt olvasható. (Olaszország vagy a halál!). Hivatalnokok, dokkmunkások politikusokká lettek, a rakodópartok, terek, utcák tüntetések színhelyeivé. Szükséges volt e nagy szive nem bírta tovább. Rajongó híve volt Tisza István magyar nemzeti politikájának s mikor azt veszedelemben látta, minden kilátás nélkül a sikerre, tisztán csak a zászló becsületéért, az egyik időközben megüresedett miskolci kerületben képviselőjelöltül lépett föl. A szocialisták lármás terrorizmusa ezt a lelkes jóhiszemű vállalkozását igen megkeserítette. Ép, erős ember , ilyet baj nélkül kibírhat, de őt ez letörte. A bukást előre tudta, csak azt nem, hogy mily kelletlen út visz a bukásig. Azóta szomorú síntődés volt előbb derűs, szép élete. A proletárdiktatúra szörnyűségeiről már, úgy hallom, nem is vett tudomást. Akkor már élőhallottul feküdt. A halál megszabadította. Én pedig ma kapok egy nagy hivatalos levelet. Gencsi Samu végrendeletének kivonata kerül ki belőle. Mély meghatottsággal olvasom. Mert íme, az van benne az én szerény magyar lantosi mivoltom meg nem érdemelt magasztalása mellett, hogy nekem a hagyatékból ötszáz üveg bor szolgáltassák ki, a magam kiválasztása szerint is szállíttassák el lakásomra. A pesszimisták azzal ijesztgetnek, hogy ez a bor a kedvezőtlen külügyi viszonyok miatt soha sem fog hozzám juthatni. Majd valamikor a békekötés után kereshetem a nemzetközi jóvátételi bizottságnál, de akkorra már nem lesz meg . . . Mindegy! Akkor is ez a van, de nincs bor lesz nekem örökre a legkedvesebb borom. Mégis csak szép dolog magyar verseket írni, még népszerűtlenül is! Nem azért az ötszáz üveg finom borért, hanem az ilyen csuda önzetlen Maecenásért, aki életében sem tartott számot hízelgő ódákra, s még halálából is hű, nyájas barátsággal kínálja rám a poéták borát, sembe cseng. Megfelelve az én versem ama részének, melyben a magyar paraszt erényeit sorolom fel, a szabolcsi paródia a felsorolást ezzel fejezi be: , És abban találja Icanac jobb virtusát, Ha elkerütheti az anyád Krisztusát, A megrovás kurucul kemény volt, de éreztem, hogy igazságos. Ezért aztán, mikor utóbb egy „Tekintetes uraimék" címl versben a magyar urakhoz való szeretetemnek is kifejezést adtam, azt nagy tisztelettel elküldtem Mezőssy László urambátyámnak. A siker teljes volt. Nemes emlékezetű megtevőmtől nemcsak teljes búcsút nyertem, hanem igen kedves, jóságos elismerést is. Mi több, azt az ígéretet, hogy a Mezőssy-pincéjén érlelődő poéták borából az illendő rész annak idején számomra is ki fog járni. A kegyetlen sors ugyan nem engedte meg, hogy ez a kedves ígéret valóságos borrá váljon, mert az öreg nemes úr meghalt, mielőtt teljesíthette volna, — de azért én attól fogva, mégis minden esztendő karácsonyán jobbnál-jobb hegyaljai óborokkal áldozhattam az ő emlékezetének. Mert azóta nem múlt el, a tavalyi szörnyű esztendőt kivéve, egyetlen karácsonyom sem, hogy egy egy nagy láda ne érkezett volna címemre, teli palackokra festett poéták borával. Ehhez a szerencséhez úgy jutottam, hogy Gencsi Samu miskolci jeles ügyvéd, aki igen módos földesúr és pincebirtokos is volt, megtudta a,jégi jó Vasárnapi Újságból az én esetemet Mezőssy Lászlóval. Minthogy pecsig ő maga szintén áma, ritka magyarok közé -'tartozott, akinek uri kedve telt az én verses írásaimban, és rendesen elvégezte magában, hogy kidőlvén öreg bor-Maecenásom', ő vállalja az én ellátásomat a poéták borával. Ahogy Gencsi ennek a kedves úri vállalkozásának közel három évtizeden át eleget tett, az páratlan példája a gyöngéd figyelmességnek és a teljesen önzetlen barátságnak. Mert nemcsak hogy minden karácsonyra pontosan megjött számomra bőséges, válogatott borküldeménye, hanem soron kívül külön választékos tokaji asszógyűjtemények is érkeztek tőle, valahányszor csak keresztelő vagy utóbb lakodalom volt a házamnál. Sőt amikor neszét vette, hogyén a nekem küldött borokból egy-egy nagy jó emberemnek kedveskedni szoktam, rám irt, hogy ezt nem szükséges tennem, mert ez is az ő kedves kötelessége. És aztán, anélkül, hogy az én angáriám megcsökkent volna, idővel Görgey Artúr, Gyulai Pál és Lévay József szintén kaptak olyan borszállítmányokat, melyekről nem is tudták, kitől erednek. Csak azt látták, hogy igen gondos hírüktől, mert minden palackra nyomtatott etikett volt ragasztva, a melyen a bor fajtájának s évjáratának meghatározásán kívül annak a neve is mindig olvasható volt, a ki a bort kapta. A küldőé ellenben soha, így voltak különben rendesen címkézve a nekem s a családom tagjainak küldött borok is. Rajtam kívül csak az egy Lévay József jött rá, hogy ki a rejtőző bor-Maecenás. Mert Lévay egy városban lakott Gencsivel ,s mikor már kilencvenedik esztendején túl őt is legyengítette s elbetegesitette a nagy kor, Gencsi személyesen is folyton látogatta az agg költőt, hogy annak tiszteletteljesen szórakozására s esetleg könnyebbségére legyen. Most a nyáron, egy évvel Lévay halála után, Gencsi is meghalt, ő még nem volt nagyon koros ember, de érzékeny idegezete és kényes, innentül ingatag alapon építi házát, nyilván hogy az első alkalommal összedöntse s megint mást építsen magának.