Budapesti Hírlap, 1919. december (39. évfolyam, 128–152. szám)
1919-12-02 / 128. szám
Német-orosz-japán szövetség ? — tramars nyilatkozata. — Budapest, dec. !. ..A Newyork Times jelentése szerint Kramasz, volt cseh miniszterelnök, aki a minap tért vissza Denikin táborából, kijelentette, hogy Japánországról, Oroszországból és Németországból álló új nemzetközi blokk lehet az ára annak a mulasztásnak, amelyet a szövetségesek követtek el azzal, hogy az antibolysevik csapatokat nem látták el a kellő mennyiségű munícióval és felszereléssel. Kolcsak és Denikin valószínűen utolsó mentsvárként Japánországhoz és Németországhoz fordulnak segítségért és ezzel megvetik alapját a jövő szövetségnek. — Pedig volna mód arra, — mondotta Kramarz, — hogy a szövetségesek Denikint a kivánt munícióval ellássák, a nélkül, hogy ez az antantnak egy fillérjébe is kerülne. Németországot arra kell kényszeríteni, hogy a Pskovnál zsákmányolt óriási lőszermennyiséget adja át Denikinnek. Ha ezt a felszerelést Denikin rendelkezésére bocsátják, akkor össze tudja törni a bolysevistákat. Denikin emberei kitűnőek, több százezer főből álló tartalékja van, amelyet azonnal harcba tudna vetni, ha fegyvere ■volna. Kramarz véleménye szerint a vörösöket katonai akcióval rövidesen össze lehetne törni, nem tekintve annak a valószínűségét, hogy az 1917. márciusi forradalomhoz hasonló belső mozgalom jelei mutatkoznak. A vörösök voltaképpen csak a városban erősek. A vidéken főleg azért nehéz velük elbánni, mert a rossz közlekedési viszonyok következtében nem lehet a parasztságot megszervezni. Denikin egyáltalán nem monarkista érzelmű. Beszélgetése során Kramatz meggyőződött arról, hogy demokrata és komolyan betartja majd azt az ígéretét, hogy az alkotmányozó gyűlésre bízza az alkotmányforma meghatározását. Kramatz fölfogását megerősíteni látszik az a legutóbb érkezett helzingforszi távirat is, amely szerint Stefanov, Kolcsak tengernagy hadügyminisztere kijelentette, hogy Szibériában e pillanatban nyolcvanötezer főből álló japán sereg van. Ennek a seregnek tizennégyezer főnyi lovassága van. Ezidő szerint azonban Denikin még teljes antant-politikát folytat így mikor legutóbb a Denikin tábornok hadseregéhez kirendelt és Manyin tábornok parancsnoksága alatt álló francia katonai miszszió Denikin tiszteletére a tábornok főhadiszállásán banketet rendezett, Denikin beszédében a többi között a következőket mondotta: A francia-orosz barátságot a két nemzet életbevágó érdekei teremtették meg és nem az egyének akarata. Ezt a barátságot még a legviharosabb történelmi események se dönthetik meg. A két nép karöltve fog ugyanazon az úton menni és együttesen fogja elhárítani azokat az akadályokat, amely utunkat keresztezhetné. Bransz a magyarok. Budapest, dec. 1. Szegény jó pozsonyiak! Új esztendő napján arra ébredtek, hogy az ő ősi Pozsonyukból hirtelenében Bratiszlava lett! Ez volt a kezdet, a többi gyors iramban magától jött, folytatódott aztán. Alattuk, közöttük elsikkadt minden, ami magyar és megkezdődött a történelmi hamisítás aknamunkája, rendre kinőttek a földből azok a Potemkin-falak és falvak, amelyekre a szlovák eszme apostolainak múlhatatlan szükségük volt. A csallóköziek szittyáiból Szlovanszkó bús magyarjai lettek. Csehül áll körülöttük a teremtett világ. És koronázó Pozsony lelkes magyarjai, magukba fojtott haraggal, ajkukat harapva, kényszeredett megalkuvással, tehetetlenül várnak és tűrnek, bizakodó hittel, rendületlen reménykedéssel, hogy majd csak másként lesz minden ... Másfelől pedig el-elszontyolodnak. Massarykék a minap írtaik alá a békeszerződést. Lehetséges volna-e, hogy a végleges határokat csak ezután fogják megállapítani? Vagy igaz-e az a szálló mondás, hogy a csehek új államalakulása országhatárokat valójában nem ismer. Hogy a ma ágaskodó oroszlán még mindig ugrásra készen áll? Egyelőre Pozsonyba várják a köztársaság elnökét, hogy megnyissa a bratiszlavai tót egyetemet... Mintha tegnapelőtt lett volna csak, hogy egy ifjú kir. herceg csengő magyar szóval, históriai emlékekre való hivatkozással nyitotta meg a harmadik magyar egyetemet. Ebből hogy kisvártatva szlovák főiskola lehessen — ki hitte, ki hihette volna ezt még csak tavaly, a vesztett háború nyomán is? Mintha tarkón kólintották volna mindünket, amikor először meredt elibénk a cseh pimaszság követelte 13 magyar vármegyének kihasításáról szóló híradás. És ma? Ma ott vagyunk, hogy Szobár úrék, amott a bratiszlavai tót minisztériumban rendre kitiltják a pozsonyiakat. A ki nem tetszik nekik, akire nincs szükségük, akik az ő szlovák szemszögük értékelése szerint nekik nem kívánatos elem, azt mindmind sorban kitiltják Pozsonyból. Hiába lakik ott évtizedek óta, hiába vert gyökeret ott, hiába fűzi oda hivatása, családja, ezeregy érdeke: távozni kényszerül Nincs felebbezés, a határozat rideg és kérlelhetetlen. De diplomatikus is. Mert nem kitiltás az, óh, korántsem azt — csupán ukáz arra, hogy 14—28 napon belül az illetők által lakott lakás átadandó. Pozsonyban sem lévén fölös lakás, mást, mint elköltözést nem jelent ez. Ezer meg ezer hajlék kell az odatelepített cseh beamte-eknek, akiknek legfőbb feladata: valóságos cseh Bratiszlavát formálni ősi magyar koronázó Pozsonyunkból... Vagy háromezer családot ért el eddig ez a kellemes meglepetés, de még csak kezdet legelején tart a kiutasító bizottság. És nem csupán ősmagyarokat ér ez a kétes megtiszteltetés, csak a minap tessékelték ki az egykori pozsonyi hadtestparancsnokot, Puhalló vezérezredest, a háború kegyvesztett hadvezérét. Hajótörötten hány magyar család fordítja így szekererudját a bizonytalanság kietlen országutja felé. Megfosztották őket hónuktól, hajlékuktól, magyarságuktól, s most elorozzák előlük még azt a szűkös, száraz falatot is... Mi történjék velök, merre meneküljenek, hová iramodjanak? Vándoristák nyakukban, vándorbot kezükben és tanácstalanság megtépázott lelkük fenekén. De szemük tüzében irtó lángja nemes gyűlöletüknek. E közben pedig a maradi Pozsonyból, mikéntha halottaiból ébredeznék, virágzó Bratiszlava kezd kialakulni. A cseh-szlovák kormány megszámlálatlan milliónyi hitelt irányzott elő a csehek kikötővárosának fejlesztésére. Pozsony nekik elvégre minden pénzt megér. Az elhanyagolt patinás városból ők hatalmas kikötővárost akarnak csinálni. S ahogyan mi a cseheket ismerjük, nem puszta fecsegés ez. Nekik erre a dunai kikötőre — ők vallják — eminens szükségük van és garmadányi terveikre megannyi milliókat áldozni készek, hogy igazi kikötővé fejlesszék elérzett s szeretett Bratiszlavájukat. Egy nagy csatorna, télikikötő, hajógyár építésének a terve foglalkoztatja termékeny fantáziáinkat s mármár hozzá is látnak, ők nem hívei amaz Patópálos okoskodásnak. S a mi Shakespeare Téli regéjében még merő anakronizmus csupán, hogy Bohémia partjait tenger hulláma mossa, az íme maholnap valósággá válik: büszke Dunánk hömpölygő habjai nyaldossák az újszülött cseh-szlovák empérium, Bratiszlava kikötőváros virágzó, fejlődő partjait. Egyelőre ködös borongás üli meg a jó pozsonyiak lelkét. Mi lesz velük? Mikor sújt le reájuk a mindenfelől kisértő kiutasítás... Az iskolák, még az elemiek is még csak meg sem nyíltak, tavaly óta szünetelnek. Magyar gyerekeknek szöt iskolát nyitni, atig merik, egyre halogatják ezt Szobár miniszterek. Előbb összeterelik odaplántált ezernyi cselleiket, aztán nyitják meg szlovák iskoláikat. Az erőszakosság jegyében akarnak eltótosítani mindent, ott, ahol magyar volt eddigha minden. Apostolaik feleszmélnek s okulnak a maguk hasznán, mert sehogysem találják célirányosnak, meghagyni nyelvében, kultúrájában a magyart. Aminthogy békésen meghagytuk mind a jámbor tótságot — tótnak, csak nem lesznek futóbolondok, magyarnak hagyni a magyart! S ahol soha azelőtt nem volt pánszláv fészkelődés, a hol se létjoga, se értelme nem volt a nemzetiségi izgatásnak és agitációnak, ott — Pozsonyban, Kassán s egyebütt — hovatovább egészséges irredentizmus fog kicsirázni, melyet a szlovák áldás mindahány szentjével sem lehet majd kiirtani onnan. A cégtáblákon parancsszóra tótágast állhat a pozsonyi magyarok eltalosított keresztneve, az iskolákban szlovák szóra foghatják a serdülő magyar nemzedéket, a hármas halmon nyugvó köttőskeresztet elorozhatják idődarabra megcsonkított címerünkből, de még ez a mi meggyötört generációnk fogja visszafoglalni s birtokba venni azt a területet, a mi eltagadhatatlanul — örökre a miénk — magyar. Pozsony nem volt, hanem — Bratiszlava megsemmisülése nyomán — virágzóbb, hatalmasabb, magyarabb Pozsony lesz és maradni fog időtlen időkön át. Bajnoki József. sz.) Budapesti Hírlap (12) 1919 december 2. A Nemzeti KasonfriendhivQU közgyűlése. — Wlassics Gyula bárra kommunizmusról. — IT Budapest, dec. 1. A Nemzeti Maszinó vasárnap délelőtt Wlassics ■ Gyula bárói érteklése mellett rendkívüli közgyűlést tagott**t amelyen a tagok igen nagy számmal vettek részt. Wlassics Gyula a következő beszéddel nyitotta meg a közgyűlést. Ez év februárjában tartott közgyűlésünk idején, melynek alkalmából halhatatlan nagy alapítónk Széchényi István, emlékének is áldoztunk, már éles körvonalakban láttuk, hogy az októberi forradalommal a leglelkiismeretlenebb kezekbe került ezer sebből vérző hazánk sorsának intézése. Szorongatott szívvel, aggódó lélekkel, sőt az elkeseredés fokozódó lelki felindulásával láttuk a lejtőn való szörnyű lecsuszamlást. Láttuk a háborgó örvényt , de akkor arra mégsem voltunk elkészülve, hogy már csak néhány hét választ el bennünket attól a szörnyű lépéstől, hogy az aki az októberi forradalom idején a „kedvező békekötés megszerzésének jegyében tartotta kezében az állam tényleges hatalmát, arra a pokoli tettre is vetemedjék, hogy a hatalmat meglepetésszerűleg önként adja át az ázsiai szocializmus legdurvább fajának, a bolysevista proletárdiktatúrának. Átadja annak a rémuralomnak, mely átgázol minden egyéni és politikai szabadságjogon, mely minden állami összetartó erőt szétrombol, mely megsemmisíti a magántulajdont, mely megmételyezi a családi életet, gúnyt űz az erkölcsi értékekből, csúf gáncsot vet a legszentebb vallási érzéseknek, a legtiszteletreméltóbb polgárokat folytonos nap-nap mellett megújuló zaklatásokkal üldözi, sőt néha cinikus kedvtelésből, vagy aljas bosszúból gyilkos haramiákkal életüktől fosztja meg. A terror e szörnyű uralmától nem várhatott kíméletet egyetlen magyar nemzeti intézményünk sem. A kiknek alapelvük a haza megtagadása, kik előtt bűn a „Hazádnak rendületlenül 11, kik előtt történelmi múltúnk csak a bűnök sorozata, kiknek jelszavuk a magyar nemzeti Géniusz történelmi nagyságainak sárba hurcolása, tudományos és művészi múltúnk teljes lekicsinylése, kik előtt a nagy hadiszolgálatok, melyeket nemzetünk évszázadokon át az akkori ozmán uralom ellen az európai civilizációnak tett, csak feudális urak harci játéka, ezer éves államunk fentartása csak durva erőszakoskodás, a magyar kultúra terjesztése butító eszköz — ilyen világnézletű egyének uralmától várhattunk-e egyebet, mint azt, amit cselekedtek. Egyenes célzatossággal intézték romboló munkájukat a „legnagyobb magyar“ Széchenyi István nevével összeforrott intézmények ellen. A Magyar Tudományos Akadémiát, melynek fő feladata a magyar nemzeti nyelv művelése, félretaszították. A tudomány csarnokait vörös pribékek tanyájává tették. Erkélyei a becsületes polgárokra irányzott géppuskák állomáshelyei voltak. A testvérfővárost összekötő Lánchidat, mely márványtábláján Széchenyi nagy nevét hordozza, a hazájukat hűen szolgált, becsületes férfiak vesztőhelyévé tették. A Nemzeti Kaszinó életét, mely Széchenyi nagy alakját időtlenidőkig a tisztelet és elveihezvaló ragaszkodás legmagasabb piedesztáljára helyezi, a lehető leggyorsabb intézkedéssel fojtották meg és mintegy gúnyt űzve abból a nemes, emelkedett gondolatkörből, mellyel Széchenyi István nagy elméje a leghatékonyabb államfentartó etikai erőt éppen a vallásos érzet ápolásában jelölte meg, a Nemzeti Kaszinó termeit egyenes célzatossággal arra használták föl, hogy innen zúdítsák a keresztény nemzeti erkölcsi világnézet ellen azt a romboló munkát, melyet ők „vallásfelekezetek fölszámolásáénak neveztek el. Erre a kihívásra mi csak azzal felelhetünk, hogy még lelkesebben, még odaadóbban ápoljuk azokat a nagy hagyományokat, melyeket Széchenyi elrabolhatatlan kincsül hagyott nemzetének. Még odaadóbban, még lelkesebben tömörüljünk ama nagy cél köré, hogy Széchenyi István gondolatköre e nemzet társadalmának és közéletének valóban élő cselekvéseivé legyen, melynek nyomán nem a rend fölforgatása, nem forradalmak, de az idők követelményeit mindig megértő korszerű reformok egymásutánja jár és amely, ameddig e magyar földön hazáról, hazaszeretetről és balsorsában honmentésről lesz szó, a mi magyar földünk égboltján elhomályosíthatatlan ragyogó vezércsillagunk marad. A lelkes tetszéssel fogadott beszéd után egyhangúan tudomásul vette a közgyűlés a választmány korábban hozott,ama határozatát, hogy Ká-