Budapesti Hírlap, 1920. január (40. évfolyam, 1–27. szám)

1920-01-01 / 1. szám

Budapest, 1920. Megjelenik hétfő kivételével mindennap. Előfizetési árak: Egész évre 220 korona, félévre 110 kor., negyedévre 16 kor., egy hónapra 20 kor., Egyes szám ára helyben, Vidéken és pályaudvarokon 80 fillér. Hirdetések milliméter számítással, díjszabás szerint. Főszerkesztő: Rákosi Jenő Helyettes főszerkesztő: Csajthay Ferenc 1111 1 ■ t '• v'' [« *\l ij 1 .­/ XL. évfolyam, 1. szám. Csütörtök, január 1. Szerkesztőség: Vili. ker., Rökte Szilárd­ utca 4. sz. Igazgatóság és kiadóhivatal: Vili. ker., József­ körút 5. szám. Telefonszámok: József 43, József 53, József 63, József 23—84, 1920. Budapest, dec. 31. Átlépünk ismét egy esztendő mes­­gyéjén, bele a rettenetes megpróbáltatá­sok évszázadának harmadik tizedébe. Benne mintha minden év Dante poklá­nak egy-egy köve volna. Talált-e magá­nak­ már valaki annyi nyugalmat e gyil­kos években, hogy magába szálljon né­hány pillanatra s számot adjon magának arról, hogy mivé tettük, hová juttattuk azt a világot, melyben éltünk s melyet hivalkodva, fenhéjázón európai és mo­dern civilizációnak neveztünk? Nem­csak a mi szegény Magyarországunkról mondom ezt, hanem jóformán egész Európáról, melynek egy része ma se tud nyugalomra vergődni s mely egészében mint egy lerongyolódott koldus áll test­vérei, a többi világrészek között. Mily kimondhatatlan szerencsétlenség, ismét mondom: nemcsak ránk nézve, hanem egész Európára nézve, hogy a középső hatalmak maradtak alul a világmérkő­zésben! Öt évig vérfürdő volt ez a világ­rész. Azután a béke helyreállításának ürügye alatt egy év óta folyik a rakó­­hadjárat. A béke, a­melyet a győztesek rádiktálnak e világrészre, egész csoport nemzettől elszedi a természetes megélhe­tés föltételeit és kénye szerint odaaján­dékozza más népfajoknak, a­melyek ke­zében e föltételek elvesztik értéküket. Az egyik népet tönkreteszik vele, a­nélkül, hogy a másikon segítenének. Nézzük az e kegyetlen ajándékozás máglyatüzére szánt városainkat: Pozsonyt, Kolozs­várt, Marosvásárhelyt, Ara­dot, Temes­várt, Kassát, Eperjest, Sopront, talán Pécset is, mily kincsestárai, mily gazdag­sága, mily nemes alkotásai a magyar nemzet erkölcsi, politikai és szellemi munkájának! Mily értékei az egyetemes civilizációnak! X XX X X XX X x x x x x ,­ XX X X XX X x x x x x ,XX X X XX X x X X X X IX XX X X Xx A magyar élet szellemi munkásai a közélet minden ágában, a közigazgatás, a bíró­ság, az oktatás terén földönfutókká té­tetnek és helyüket hívatlan és tanulat­lan idegen elemek romboló hada tölti be. Egy húsz milliónyi nemzet lecsonkíttatik hat milliósra, a mi azt jelenti, hogy egy ezeréves élet minden alkotása alatt, meg­rendül a föld, minden munkájának az eredménye átadatik az enyészetnek, exisztenciája kétessé tétetik s ezzel Európa keletének népalakulatai közt, a­hol ő képviselte a­ rendet és ősi alkotmá­nyában a szabadságot. Európa e terüle­tén, a­hol a magyar erő volt az egyensúly és a szabadság biztosítéka, az állandóság oszlopa, bizonytalanná, ingataggá lesz minden, mert uj cs.­ EolmpP .­­ ..ápc’a • bízzák azt a föladatok a melyet orszá­gunk ideális egysége, nemzetünk kiváló képességei, intézményeink ősi ereje és ál­talános műveltségünk európai szintje volt csak képes a világrész­t területen fen­tartani. De mit beszélünk a­ civilizáció euró­pai szintjéről! Európa m­a pusztaság. Pénze lerom­lott, országai a­ gyűlölség, és rabló vagy barlangjai, a nemzetközi jog foszlányok­ban úszik, mint vándorfelhő a levegőben,­­a nemzetek érintkezése, kölcsönös for­galma évekre meg van bénítva, a­ki nem Krézus, arra nézve szinte lehetetlenné van téve. Utazni? Ki utazhatik ma, a­mi­kor az útleveleket­ is csak súlyos pénzál­dozatokkal lehet megszerezni s ha a zse­bünkben van, akkor se tudjuk, meddig mehetünk vele. A közlekedés egyes or­szágokon belül is, de a külfölddel is meg­megakad, néha napokig szünetel s meg­fizethetetlen költséggel jár. Hol van az az idő, a­mikor jajgattunk azon, hogy né­pünk Amerikába özönlik! Ma és még jó darabig, a­ki menne is, nem tud elmenni. Hiszen egy út, a­melyet szerencsekereső­ parasztnépünk százával, ezrivel tett meg könnyedén, egy ilyen út ma ezrekbe ke­rül, a­ki csak némi kényelemmel akarja megtenni, húsz-harmincezer koronán alul ki nem jut erre az igéretfökljére. Öh­, igen igéretföldje. Mert onnan ke­csegtettek bennünket, a megegyezéses bé­kével, a népek önrendelkezési jogával, a kisebbségi fajok védelmével s mind az oly utópisztikus ad­at­élet­ekkel, méhek csak arra jók, hogy a tudat­lanságot félre­vezessék, a kalandor-becsvágynak fegy­vert adjanak a kezébe, de arra nem való, hogy rendet és megelégedést teremtse­nek egy-egy országban, mert a gyakor­lati élet és az emberek természete intézi érvényesen a dolgokat, az eszmék éppen csak a nagy munka mellé gyújtott gyer­­tyák, hogy valamelyest jobban lássanak, a­kikre a dolgok intézése bízva van. Barn, a nyugati civilizáció világból­•' ‘­o Krónika. Irta Rákosi Viktor. Búcsú az 1919-ik évtől. Szilveszter éjszakáján különös jelenetnek voltam­ a szemtanúja. Otthon üldögéltem és családi körben vár­tam az éjfélt. Korábbi esztendőkben ezt az év­fordulót forró punccsal szoktuk megünnepelni, de a puncs nagyon komplikált ital, kell h­ozzá tojás, cukor, narancs, citrom, puncsesszencia és tea. Honnan vegyem én a milliókat ezek bevá­sárlására? Így tehát csak egy üveg bor állt az a szt­álunk­on, hogy majd azzal fogunk egymás egészségére koccintani. Az a finom hetven kraj­­cáros bor, melyért ma huszonkét koronát fizet­tem. Tizenegy óra tájban nagy zajt hallunk az utcáról behatolni. Azt gondoltuk, hogy valamely lármás szilveszteri társaság rendez mulatságul holmi bolondos körmenetet. Ejnye, de szerencse, hogy még van egypár jókedvű ember a világon. 11aliga! Ez a zaj nem­ úgy hangzik, mintha mu­latóktól eredne. Dühös kiáltások és baljóslatú üvöltések hallatszanak ki belőle. Mi lehet ez? Közönséges verekedés vagy néplázul­ás? Kirohanok az utcára, mely fehér volt a szakadatlanul hulló hótól és egyszerre kavargó, zavargó tömegben találtam magamat. A dühö­sen hadonászó csoport egy, hosszú fehér sza­­kállú, fehér hajú öreg embert kergetett, a­ki tántorogva baktatott előttük. A­ki hozzáfért, ütött vagy rúgott rajta egyet, az asszonyok a szakállát tépázták és ilyen kiállások hallatszot­tak: Gazember,­ Zsivány, yyilkos■ Betörő, ország­­pusztító! Mars, ki, veled a városból minél ha­marább! Az öreg ember néha elesett és meghemper­­gett a hóban. És a­hol m­eghempergen, ott min­den sárrá változott körülötte. — Miért bántják ezt az öreg embert? — szólítottam meg egy bottal hadonázó és lázban égő fiatalembert. — Hát kend talán az égből pottyant ide, hogy még ezt se tudja, — felelt hetykén a fiatal ember — hát nem látja, hogy ez az Ó­ esztendő? így búcsúztatjuk el ma ezt a máslék esztendőt, hogy soha többé eszébe ne jusson ide vissza­térni. Üssétek a vén csibészt! Az öreg ember ezalatt megállt és nekilá­­t­maszkodva a falnak, igy szólt üldözőihez: — Ne bántsatok, bolondok, úgyis hiába minden fáradtságotok. Engem siettetni nem lehet. De a­mikor időm beteli óráin ütött, akkor önként eltávozom és soha közüljetek senki engem látni nem fog. Csak forduljatok meg, jó emberek és menjetek kelet felé, a hol közeledik már az uj esztendő, tele reménnyel és ígére­tekkel . . Itt a tömeg rejledte­n ü­völteni kezdett: — Annak sem­ hiszünk már! Te is mennyi édes reménnyel töltöttél el és mire juttattál ben­nünket. Csalók vagytok mind! Az öreg ember szomorúan mosolygott és igy felelt: —­ Nem bennünk van a hiba, hanem li­­bennetek. Én a ijesztendő napján mindenkinek­ egy fehér lapot íszak és az ember, az, a ki azt ide írja cselekedeteivel. Eb­ben nincs nekem semmi részem. Ha aztán olyasmi kerül a fehér lapra, a­mi nektek utólag­ nem tetszik, akkor minket szidtok, de akkor már késő, a múlton változtatni nem lehet. Ezzel elfordította tekintetét és tovább ha­ladt, s lá hangom én mindenütt piszkos lucsok keletkezett. A tömeg követte még egy darabig, de lassan kint elmaradoztak a sarkából és kelet felé irányozták lépteiket. Az öreg ember belé­­pett egy városvégi kis kurta kocsmába, hol lam­­burás zenekar játszott, ott megitta földi létének u­tolsó pohár meleg borát és mikor egy vén kakukkos óra tizenkettőt kezdett lulkukkolni, fölriadt álmodozásából és kiszállt az éjszakába. Ment egyenesen nyugat felé, bele a sötétségbe,­­és lépései egyre fáradtabbak és roskatagabbak lttek. Azután egyszerre úgy tetszett, mintha vagy kétszáz esztendővel öregebb lett volna. Arca hirtelen ham­iszinűvé vált és a feje akko­rává összezsugorodott, mint egy citrom. Még egy pillanat, az öreg ember megroskadt és fele­akkora lett, mint a­mekkora volt. Majd föszlan­dozni kezdett és szétmállott a levegőben. Mikor háta mögött a kakukóra tizenkettedszer buku­­kolt, már csak egy ködfolt maradt meg belőle, de a szél egy pillanat alatt ezt is szétfújta. Az emberek pedig kelet felé sietnek, hol egy fényes ábrázata és ragyogó csillagszemű­ gyermek­ lépett a városba, kinek fején egy. A Budapesti Hírlap mai száma 12 oldal .

Next