Budapesti Hírlap, 1920. március (40. évfolyam, 53–78. szám)
1920-03-28 / 76. szám
» Budapesti Hírlap te.«.» 1920 március 28. törvényt a kormány készíti, a képviselőház bizottságainak, ankéteknek és szaktestületek külön tanácskozásának retormóiból kapja s nagy nyilvános vitatkozással alkotja meg. Kell-e ehhez még egyszenátusi felsőbb fórum? Ezzel az emberek csak bolondítják egymást. Ide hát akkor egyáltalán kell-e egy felsőház? kérdi az olvasó. És én felelem, hogy kell. Kell először, mert van. Van egy történetileg kifejlett főrendiházunk. Hozzátartozik alkotmányunk teljességéhez. Akinek nincsen, az nem is tud magának ehhez hasonlót, csinálni. Akinek pedig van, az ragaszkodjék hozzá. Mert ha nem is tudunk neki valami nagy törvényhozói funkciót adni, mégis előfordul a rohanó életben, hogy a legokosabb ember és intézmény is belekerül abba a helyzetbe, hogy hálásan az égre veti szemét s azt mondja: mégis csak jó az öreg a háznál. Testi részünk is van több olyan, külsőleg és belsőleg, amelynek már nincsen valami komoly funkciója. Majt, aminek már egyáltalán nincsen semmilyen se. De a mely mégis végez funkciót, hozzájárul a test tökéletesebb egészségéhez. A melyiknek nincsen funkciója, hozzájárul a test, a forma esztétikájához. A magyar mente prém és zsinór és sujtás nélkül is ruhadarab. De szép-e és magyar-e ? A mi főrendiházunk a históriai öntudatot, a históriai hagyományt, a históriai díszt jelenti alkotmányos közéletünkben. A történeti nevek mellett ott vannak a jelen idő képviseletében, akik munkájukkal — bármi téren — most csinálják, vagy csinálták, amit eljövendő nemzedékek történetnek fognak nevezni. Ha mi ragaszkodunk a királysághoz, a szent koronához és őseinkhez, ragaszkodnunk kell alkotmányos történetünk e szép alkotásához is. Ha csak szimbólum lenne, akkor is ragaszkodnunk kellene hozzá. De a főrendiház a magyar nemzeti alkotmány mechanizmusához cselekvő rész, a közélethez reprezentatív testület, a közjogi elmélet szerint második kamara, mint testület, az ősök és hagyományok kultuszának letéteményese, a társadalomban nemesebb veretű vonzóelem, az elmékben a jók, nemesek, jelesek és érdemesek becsvágyát sarkaló cél és érdemek jutalma és egészben egy történeti fényben ragyogó, nobilis szellemben élő, atavisztikus korcs jelenségek mellett atavisztikus nagy, lelki és jellembeli tulajdonságokat őrző s átörökítő intézmény ez. Vigyázzunk rá! Ezt is közelebb kell időről-időre hozni a változó korokhoz, de sohasem szabad elfelejteni, hogy ez mégis csak egy élő darabja a meghalt múltnak. Ki az a léha, aki régi, drága családi ékszerét csak amúgy kötényeden becseréli egy divatos, léha smukkért? Annak nézzétek a főrendiházat: ne napszámosnak, ne demokratikus munkásnak, ne modern szaktestületnek, ne mindennapi dolgot végző szolgának, hanem díszmagyarnak, mert néha ünnepelni is kell, ékszernek, mert megesik, hogy ragyogni is kell, históriának, élő múltnak, hagyománynak, amely a versenyt futó életnek nemesebb zománcot ad, az ősi alkotmány díszének, forgójának, boglárának. Ha elcsúfítjátok, formájából kivetkőztélitek, annyi, mintha egy követ ütnétek ki a szent korona köveiből. Tudjuk, nem nagy értékű kövek azok, de nem található Afrika gyémántmezőin olyan drágakő, amelyért csak egyet is odaadjon belőle a magyar. Engem csak egy — ha szabad így mondanom ! — irodalomtecnikai lehetőség izgatott: ezt a csodálatos arcot szavakkal úgy leírni, hogy az ihas az eleven minta utáni portrétkrozás hűségé- vel hasson. Jól tudtam, hogy az irodalomnak nem az a célja, hogy fotográfiát nyújtson. Nem is akartam Dührkoop-féle művészi fotótarsulmányt tárni az olvasó elé. De elkeseredve éreztem, hogy ha az ezerszinti árnyalatoknak, a meleg tónusoknak egy káprázatos szép arcon való tobzódását szavakkal leírni nem lehet, akkor értéktelen az egész irodalom. Márpedig próbálkozásomkor a szavak megtagadták az engedelmességet. Szertefolytak, szétszaladtak. Hiába hívtam őket, nem jöttek a tollamra. És mégis azt a bántó csüggedést, azt a fájdalmas csalódást, mely a megismerkedés alkonyatán erőt vett rajtam, lassanként egy reménykedő bizakodás váltotta fel. Bíznom kellett az irodalmi lehetőségekben. Csak az ambíció sarkalt. Márta személye egészen háttérbe szorult. Találni fogok tarka pompájú szavakat arcának leírására, de ő csak léleknélkll modellem lesz, mint Rembrandt Krisztusához az egykori amszterdami kereskedő. Márta nem volt ,,beaulé journaliére“, mint a kiszámíthatatlan „parisienne“-k, mert volt a szépségében állandóság, a nélkül, hogy ,,bildschön“ lett volna, mint a szelid, finom német leányarcok. Nem volt öntudatos, kemény, fiús szépség se, mint az angol „sportlady“-k, sem ,,splendid beauty“, mint az amerikai „yachting girl“-ök. Szemében nem lobogott a szláv nőkforradalmi fanatizmusa. Nem volt andalgó, melegvérű, mint a velencei ,,signoriná“-k és nem volt szilaj, forró szenvedélyű, mint a spanyol „senhorá“-k. De hát milyen volt ő? Hogyan írjam le arcát, amelynek sajátossága megragadott? ... És következett egy vad, mámoros bajsza a szavak után. Bányászába a szókincseknek, halászass a szógyöngyöknek. Lázas expedíció meleg lüktetésű, dús fényü szavakért. Jártam, kerestem, kutattam, búvárkodtam. Csak az olvasmányaimat hajítottam félre, mert éppen az bántott, hogy az irodalomban az arcok leírása mindig el volt hanyagolva. Az írók pár felületes szóval jelzik, hogy szőke-e a lány, vagy barna, esetleg emlegetnek érdekes szürke szemeket, árnyas szempillákat, démonszerűséget, gyöngy sorfogakat, bíborajkakat és alabáskromvállakat. Gyakran olvasunk virág- és csilaghasonlatokról. Néha a hangulatoknak az arcon való átvonulását is érintik, de sehol se találjuk az arckifejezésnek, az arcjátéknak fehérletszerű pontossággal, ragyogó teknikával, művészi tökéletességgel való szubtis részletezését, az alig jellemezhető, sejtelmesen finom átmeneteknek meleg realizmussal való szemléltetését, színes, sokrétű, szálfinom kidolgozást, az árnyalati nehézségeknek gazdag tónusérzékkel való leküzdését, virtuóz szavakkal való aláfestést, a lágy fényhatások kihasználását, a csontszerkezeten és a bőtfelületen áttörő belső érzéseknek és lélekvibrációnak intuitív megsejtését. Sehol se olvasunk reliefet adó, plasztikus szavakat az izomműködésnek, a mozdulatoknak, a húsrészeknek, a bőrnek, a vérnek holt szavakból életre inkarnáló kiformálásáról, amely az olvas sót az arc eredetijének elképzelésérekészteti. Sehol se kereshetjük egy irodalmi Correggio husszineit, egy irodalmi Rembrandt életvidám, sajátos báját, a raffaeli madonnák tiszta tekintetének melegjelkű szavakkal való sejtetését. Hát én más utakon fogok járni. Éreztem, hogy felső szépségszférákba kell felemelkednem vagy költői mélységekbe leszabnom. Kissé különösan éltem ekkor. Mivel akérdéses arc nagyon szép volt és nagyon titokszerű, a leírásához szükséges szavakat úgy véltem megtalálni, ha mindenben a szépet és titokszerűt kutatom. A szépségre és rejtelemre szomjúhozó lelkemet szépséggel és rejtelemmel kielégítő hangulat bőven fogja ontani a szükséges szavakat. És következtek a nagy kóborlások a szabad természetben, a csillagtáborba bámulások bús, holdas éjjeleken, álmodozások titkot hozó, titkot vivő patak partján, bolyongások alkonyati vizeken, éhnél ázások bús dereglyéken, behatolások téli erdők rejtelmes csendjébe, áhítat fohászos szent miséken, megilletődések lelkei üdítő hangversenyeken, felejthetetlen benyomások forró színházi estéken és mindenütt, mindenütt fanatikus hittel keresése, heves reszkeléssel óhajtása a csillogó, pompázó szavaknak. Néha úgy éreztem, hogy már felhalmozódott bennem annyi szín és fény, amennyi elegendő lesz Márta arcának leírására. Zsongtak, zümmögtek, dünnyögtek, rajzoltak körülöttem a szavak. Papirost vettem elő és írni próbáltam. De mire a szavak öntudatomba kerültek és a cél szolgálatába akartam, őket állítani, mára! Megszavazták a pénzről szóló törvényt. Budapest mire. 27. A nemzetgyűlés tagjainak nagi része már nagyrészt hazautazott, részint a tavaszi munkára, részint a húsvéti ünnepre. A mai ülés ennélfogva olyan népesen volt, hogy csak nagyon későn, tizenegy óra tájban lehetett megnyitni s ezt a jelenséget a Ház egyik tagja még pedig egy volt államtitkár — nem csekély mondéval szóvá is tette a nyílt ülésen. A Ház folyosóján a politikai mozgalmak legújabb jelenségeiről folyt a beszélgetés s talán mondanunk sem kell, mindennap van itj és legújabb jelensége a politikai torzsalkodásnak. Schlachta Margit győzelmét a főváros első kerületében Friedrichék bukásának tekintik s a szélsőség csillagzatának hanyatlását látják benne. A kormánybiztosok kérdésében fölmerült konfliktust szerencsésen elsimították, ellenben a belügyminiszteri tárca betöltésére nézve még nem tudtak megegyezni, mivel a kisgazdapárt a keresztény nemzetiek jelöltjét, Beniczky Ödönt határozottan visszautasítja. A folyosó híre szerint már találtak is egy másik miniszter-jelöltet, akiben mind a két párt állítólag tökéletesen meg tud egyezni. A folyosón megtudtuk azt is, hogy a mai ülés szenzációja Palavicini György őrgróf napirend előtti felszólalása lesz. Az egyik reggeli lap közölte, hogy a legutóbbi miniszteri tanácskozáson elhatározták, hogy Pallavicinitől és Szmrecsányitól vissza fogják kérni azt az autót, amelyet mint kormánybiztosok használtak. Minthogy ez a híradás csak indiszkréció útján juthatott az illető újsághoz, Palavicini ezt az indiszkréciót tette szóvá s egyúttal felhasználta az alkalmat, hogy tisztázza a maga helyzetét a szóban forgó autóval szemben. Palavicini felszólalása fölötte éleshanguvolt s részint Korányi pénzügyminiszter, részint Simonyi-Scmadam miniszterelnök válaszolt rá. A dolog azzal végződött, hogy Palavicini francia nyelven egy borzasztó durvaságot vágott az ismeretlen indiszkrét miniszter és a nemzetgyűlés fejéhez, így az eset csakugyan bizonyos értelemben szenzációs színezetűvé élesedett, annál is inkább, mert a pénzügyminiszter nyilatkozatából megtudtuk azt, hogy a pénzügyminisztérium vizsgálatot folytat a bécsi ellenforradalmi pénzek hova fordításának kiderítése és elszámolása céljából. Erről már jó idő óta suttognak politikai körökben s egy váratlan incidens, egy minisztertanácsi indiszkréció folytán kipattant íme a titok, hogy ez ügyben komoly hatósági vizsgálat van folyamatban. A mai ülésen egyébként volt a Pallaviciniincidensen kívül más két érdekes mozzanat is. Az egyik az indítványkönyviből kandikált elő: Hubinek Gyulának az a bejegyzése, amelyben a héttagú parlamenti bizottság kiküldését kéri a Lingauer által említett vádak megvizsgálására. A másik pedig a gazdasági bizottság jelentésének szétosztása, amelyben arról van szó, hogy a nemzetgyűlési képviselők ezentúl harminchatezer korona évi járandóságot kapnak s hogy a képviselőházi büffé is egyelőre egy millió korona előleget kap, a képviselők olcsó ebédjének kiszolgáltatására. A régi országgyűlési képviselők a háborús drágasági pótlékkal egyetemben összesen tízezer koronányi évi tiszteletdíjban részesültek s mennyi röstelkedéssel és mennyi megszólással járt annak idején, amikor a hal-