Budapesti Hírlap, 1921. november (41. évfolyam, 245–270. szám)
1921-11-01 / 245. szám
Megjelenik hétfő kivételével mindennap. Előfizetési árak: Egész évre 660 K, félévre 340 K, negyedévre 170 K, egy hónapra 60 K. Egyes szám ára 3 korona, Ausztriában 8 kor. Hirdetéseket Budapesten felvesznek az összes hirdetési Irodák. Főszerkesztő: Rákosi Jenő Helyettes főszerkesztő: Csajthay Ferenc ára 3 korona. Budapest, 1921. XLI. évfolyam, 245. szám Kedd, november 1.. Budapesti Hírlap Szerkesztőség: Vili. kér., Rökk Szilárd utca 4. sz. Igazgatóság és kiadóhivatal: Vili. kér., József-kiírat 5. szám. Telefonszámok: József 43, József 53, József 63, József 23—84. A helyzet. Irta Apponyi Albert gróf. Budapest, okt. 31. Az utolsó napok eseményei sokakat sodortak kínos lelkiismereti összeütközésekbe, a melyek megoldását jóhiszemű férfiak eltérő utakon találták. Mikor ekként históriai erők összecsapása ültetődik át a lelkekbe, mint lelkiismereti probléma, az ítélkezésnek is históriai mértéket kell alkalmazni és a dolog nem lehet egyszerűen az egymással szembekerült jogi formalizmusok egyikének végrehajtása. A magánítéletnek is, ha igazságos akar lenni, ehez a szabályhoz kel magát kötni; én ezt mindenesetre követni akarom. A tényt azonban, amely ilyen összeütközésekre vezetett, mélységesen sajnálom. Legitimista voltam és vágyok, mert megingathatóan, a történelemből, nemzetünk lélektanának ismeretéből és a közelmúlt tapasztalásaiból merített meggyőződésem az, hogy csupán ennek az elvnek alapján nyerheti vissza a nemzet teljes belső konszolidatív föltételeit, az erkölcsieket épp úgy, mint az intézménybelieket, csupán ennek az elvnek egységesítő és megnyugtató erejével állíthatja helyre a jog föltétlen uralmát, a renddel párosult szabadságot. Félek, hogy ezt a felfogást a közeljövő még jobban fogja igazolni. Én tehát annak a súlyos csapásnak ellenére, amelyet a legitimitás elve az utolsó események által szenvedett, maradok annak híve és szükségesnek tartom, már csak a fegyelmezés szempontjából is, azok csoportosítását, kik nem múló impressziók után indulnak, hanem azok hullámzásain felülemelkedve, a nemzeti fejlődés maradandó törvényeit nézik, bár jól tudom, hogy komoly legitimista akciót ma megindítani nem lehet. Az akciónak azt a módját pedig, amely szerencsétlenségünkre most kíséreltetett meg, soha sem pártoltam, mert mindig a király és a nemzet megegyezése útján, megfelelő külpolitikai előkészítéssel gondoltam a több, mint két év óta szünetelő királyi hatalom tényleges helyreállítását. Így gondolkozik tudtommal a legitimisták zöme, de azok is, akiket a körülmények véletlen találkozása az utolsó eseményekbe belesodort. De éppen azért, mert nevemhez nem fűződik semmiféle kalandos eszmejárásnak még gyanúja sem, feljogosítva érzem magamat arra, hogy azoknak az érzelmeknek kifejezést adjak, amelyek sok százezer magyar ember szívében laknak és amelyek figyelmen kívül hagyása szinte lehetetlenné tenné azt a lelki összhangot, amelynek szükségességére a kormányzó úr utolsó nyilatkozatai rámutatnak. A kormány hazafias kötelességét úgy fogta fel, hogy a király idejövetelét fegyveres ellentállással is meggátolja, mert úgy vélekedett, hogy csak így mentheti meg az országot súlyos külső bonyodalmaktól. Ezen túl vagyunk, ezt az elhatározását nem akarom ma kontroverzió tárgyává tenni. De sok ezrek nevében tiltakozom minden olyan eljárás ellen, amely a szent korona viselőjének személyében csorbát ejt a korona méltóságán. Könnyedén beszélnek arról, hogy a király személye fölött majd a nagykövetek tanácsa, vagy Anglia, vagy bárki fog határozni és mintha nem is éreznék, milyen rettenetes megaláztatás egy magyar embert, ha mindjárt király is (hogy ezzel a forráulázással némi engedményt tegyek a legújabban divatossá vált „jó ízlésnek”1), idegen hatalomnak kiszolgáltatni, a magyar királyt nemzetközi internálttá tenni. Hol az a magyar törvény, amelynek alapján ez megtörténhetik és ha megtörténik, ki érezheti magát biztosságban? Megkísérelték-e legalább, hogy a király sorsa az ő hozzájárulásával rendeztessék? Tiltakoztak-e legalább, ha útját állni nem tudják, e tervbe vett sérelem ellen? Legalább ne legyen ennél a magyar tényezők kooperációjának látszata sem. De a személyi kérdéstől eltekintve, egész általánosságbanszólva, vannak a nagy- és ldsantant beavatkozásaival szemben az engedékenységnek bizonyos határai, amelyek túllépése csak újabb és újabb követelések támasztására ingerel, míg végre mégis eljutunk egy ponthoz, ahol majd ellentállani kell, de megtépázott tekintéllyel és elgyengült erkölcsi erővel. Elvileg a külső beavatkozásokkal szemben a visszautasításnak pillanata már akkor állott be, amikor a trianoni békeszerződésben nem fogolt követeléssel léptek föl ellenünk. Ezt a keserves és igazságtalan békét aláírtuk, ratifikáltuk és, bár nyíltan kimondtuk, hogy ezt is csak a kényszerhelyzet hatása alatt tettük, formailag legalább meg volt a kétoldalú megegyezés és így nemzeti szuverenitásunkon csorba sem esett. De ezzel azután lezártnak kell tekinteni a számlát, ennek a kötésnek megtartását, aláírásunkra hivatkozva, követelhetik tőlünk, de ami ezen túlmegy, az már egy ofidalú parancs, durva önkény, nemzeti szuverenitásunk nyílt tagadása. Ha ebben engedünk, egy olyan lejtőre jutunk, melyen mindig nehezebbé válik a megállás és a melyen legumlhatunk egy szégyenteljes vazallátusba, úgy hogy kérdéssé válhat, nem jobb-e a legvégzetesebb következmény, mely az ellentállásból folyhatna — de korántsem bizonyos, hogy folyna. Sokszor több biztosság van az elszánt föllépésben, mint a folytonos meghátrálásban. A trianoni béke 73. cikke így kezdődik: „L’indépendance de la siongrie est inalienable11, Űztek-e valaha keservesebb gúnyt egy nemzettel? Ámde a kormány eddigi akciója annak a fikciónak árnyékában húzódik meg, hogy nem volt külföldi beavatkozásnak folyománya, hanem az 1920. évi I. törvénycikkben körülírt jogállapot megvédése. Nem osztozom ebben a közjogi felfogásban, de, mint már mondom, nem tartom ma időszerűnek az arról való vitatkozást. Azt azonban meg kell állapítanom, hogy az akció folyamán nélkülöztem az erélyes tiltakozást a külföldi beavatkozás ellen; csupán a mai lapokban látom annak nyomát a miniszterelnök egy nyilatkozatában, mely szerint, a kormányzó arra is hivatkozva, az idegen beavatkozást „fölöslegesének mondja. „Fölöslegesí1 — ez alig az a kitétel, amellyel azt jellemezni lehet. Továbbá nélkülöztem és nélkülözöm azoknak az eszközöknek erőteljes felhasználását, amelyeket függetlenségünk és biztosságunk megóvására maga a trianoni szerződés ad kezünkbe. Ennek a szerződésnek kiegészítő része a Nemzetek Szövetségének egyezség-okmánya. A trianoni békének jogerőre emelkedésével tehát — mely ez évi július 27-én történt — Magyarország addig is, míg a szövetség tagjává lesz, mindazon jogoknak birtokába lépett, amelyeket az említett egyezség-okmány a szövetséghez nem tartozó államoknak biztosít és amelyeket az egyezség-okmány egyebek közt a A nagy-antant is követeli az egész Habsburg-ház trónfosztását. A kormány elfogadta a határosától. A Magyar Távirati Iroda jelenti: ma délelőtt az antant-nagyhatalmak budapesti követei és írásban Bethlen István gróf miniszterelnöknél megjelentek az alábbi jegyzéket nyújtották át: A szövetséges nagyhatalmak Magyarországon lévő diplomáciai képviselőinek konferenciájétól. Miniszter Úr! Van szerencsénk Nagyméltóságodnak a nagykövetek tanácsának alábbi jegyzékét átadni: „A nagykövetek tanácsa, amely megelégedéssel látta, hogy a magyar kormány megfelelő intézkedéseket tett abból a célból, hogy Károly exkirály újabb kísérletének rögtön véget vessen, ennek ellenére megállapította, hogy mindeddig a magyar kormány nem tett eleget a szövetséges hatalmak ama határozatának, amely a trónvesztés proklamálásának szükségességéről szól. A trónról való lemondás, amelyre, úgy látszik, rá akarja bírni az exkirályt, nem tekinthető e határozat végrehajtásának. A nagykövetek tanácsában képviselt szövetséges államokat aggodalommal tölti el az a növekvő izgatottság, amelyet a restaurációnak ez az újabb kísérlete a Magyarországgal szomszédos államokban előidézett és tevékenyen közreműködnek annak lecsillapításában. Ugyanebből a célból felszólítják a magyar kormányt, hogy proklamálja haladéktalanul Károly exkirály trónvesztését és hogy ezt a trónvesztést — a nagykövetek tanácsának 1920. február 5-én és 1921 április 1-én hozott határozata értelmében — terjessze ki egyidejűleg a Habsburg-ház valamennyi tagjára. A tanács elvárja, hogy a magyar kormány, hozzá akarván járulni az általános béke fenntartásához, haladék nélkül hozzálát ennek a határozatnak a végrehajtásához Fogadja stb. Castagneto s. k., Hohler s. k., Fouchet s. k. Tekintve, hogy a magyar kormány az ország jelenlegi súlyos helyzetében, melyet a szomszéd országok egyre fokozódó katonai intézkedései idéztek, elő, rá van utalva a szövetséges nagyhatalmak tármiostatására, a kormány számára jelenlegi kényszerhelyzetében nem volt más válaszút, mint hogy a nagyhatalmaknak ezt az urább határozatát elfogadja. A helyzet ismertetése után a minisztertanács idevonatkozó határozatát egyhangúan hozta meg, amiről a magyar kormány a szövetséges nagyhatalmakat azonnal értesítette és ezt a választ a cseh köztársaság, a SHS és a román királyság budapesti képviselőivel is még a mai nap folyamán közölte. Minthogy az antant nagyhatalmak kívánságuknak a törvényhozás által való elfogadására záros határidőt szabtak, a 'kormány’ a nemzetgyűlés sürgős összehívása iránt a szükséges intézkedéseket megteszi. ▲ Budapesti Hírlap mai száma 12 oldal.