Budapesti Hírlap, 1921. november (41. évfolyam, 245–270. szám)

1921-11-01 / 245. szám

Megjelenik hétfő kivételével mindennap. Előfizetési árak: Egész évre 660 K, félévre 340 K, negyedévre 170 K, egy hónapra 60 K. Egyes szám ára 3 korona, Ausztriában 8 kor. Hirdetéseket Budapesten felvesznek az összes hirdetési Irodák. Főszerkesztő: Rákosi Jenő Helyettes főszerkesztő: Csajthay Ferenc ára 3 korona. Budapest, 1921. XLI. évfolyam, 245. szám Kedd, november 1.. Budapesti Hírlap Szerkesztőség: Vili. kér., Rökk Szilárd­ utca 4. sz. Igazgatóság és kiadóhivatal: Vili. kér., József-kiírat 5. szám. Telefonszámok: József 43, József 53, József 63, József 23—84. A helyzet. Irta Apponyi Albert gróf. Budapest, okt. 31. Az utolsó napok eseményei sokakat so­dortak kínos lelkiismereti összeütközésekbe, a melyek megoldását jóhiszemű férfiak eltérő utakon találták. Mikor ekként históriai erők összecsapása ültető­dik át a lelkekbe, mint lelki­­ismereti probléma, az ítélkezésnek is históriai mértéket kell alkalmazni és a dolog nem lehet egyszerűen az egymással szembekerült jogi for­malizmusok egyikének végrehajtása. A magán­­ítéletnek is, ha igazságos akar lenni, ehez a sza­bályhoz kel magát kötni; én ezt mindenesetre követni akarom. A tényt azonban, a­mely ilyen összeütközésekre vezetett, mélységesen sajná­lom. Legitimista voltam és vágyok, mert meg­ing­atható­an, a történelemből, nemzetünk lé­lektanának ismeretéből és a közelmúlt tapasz­talásaiból merített meggyőződésem az, hogy csupán ennek az elvnek alapján nyerheti vissza a nemzet teljes belső kon­szol­idatív föltételeit, az erkölcsieket épp úgy, mint az intézmény­belieket, csupán ennek az elvnek egységesítő és megnyugtató erejével állíthatja helyre a jog föltétlen uralmát, a renddel párosult szabadsá­got. Félek, hogy ezt a felfogást a közeljövő még jobban fogja igazolni. Én tehát annak a súlyos csapásnak ellenére, a­melyet a legitimitás elve az utolsó események által szenvedett, marado­k annak híve és szükségesnek tartom, már csak a fegyelmezés szempontjából is, azok csoporto­sítását, kik nem múló impressziók után indul­nak, hanem azok hullámzásain felülemelkedve, a nemzeti fejlődés maradandó törvényeit nézik, bár jól tudom, hogy komoly legitimista akciót ma megindítani nem lehet. Az akciónak azt a módját pedig, a­mely szerencsétlenségünkre most kíséreltetett meg, soha sem pártoltam, mert mindig a király és a nemzet megegyezése útján, megfelelő külpolitikai előkészítéssel gon­­dol­tam a több, mint két év óta szünetelő királyi hatalom tényleges helyreállítását. Így gondol­kozik tudtommal a legitimisták zöme, de azok is, a­kiket a körülmények véletlen találkozása az utolsó eseményekbe belesodort. De éppen azért, mert nevemhez nem fű­ződik semmiféle kalandos eszmejárásnak még gyanúja sem, feljogosítva érzem magamat arra, hogy azoknak az érzelmeknek kifejezést adjak, a­melyek sok százezer magyar ember szívében laknak és a­melyek figyelmen kívül hagyása szinte lehetetlenné tenné azt a lelki összhangot, a­melynek szükségességére a kormányzó úr utolsó nyilatkozatai rámutatnak. A kormány hazafias kötelességét úgy fogta fel, hogy a király idejövetelét fegyveres ellent­­állással is meggátolja, mert úgy vélekedett, hogy csak így mentheti meg az országot súlyos külső bonyodalmaktól. Ezen túl vagyunk, ezt az elhatározását nem akarom ma kontroverzió tárgyává tenni. De sok ezrek nevében tiltako­zom minden olyan eljárás ellen, a­mely a szent korona viselőjének személyében csorbát ejt a korona méltóságán. Könnyedén beszélnek arról, hogy a király személye fölött majd a­ nagyköve­tek tanácsa, vagy Anglia, vagy bárki fog ha­tározni és mintha nem is éreznék, milyen ret­tenetes megaláztatás egy magyar embert, ha mindjárt király is (hogy ezzel a f­orrául­ázással némi engedményt tegyek a legújabban diva­tossá vált „jó ízlésnek”1), idegen hatalomnak ki­szolgáltatni, a magyar királyt nemzetközi inter­nálttá tenni. Hol az a magyar törvény, a­mely­nek alapján ez megtörténhetik és ha megtörté­nik, ki érezheti magát biztosságban? Megkísé­­relték-e legalább, hogy a király sorsa az ő hoz­zájárulásával rendeztess­ék? Tiltakoztak-e leg­alább, ha útját állni ne­m tudják, e tervbe vett sérelem ellen? Legalább ne legyen ennél a ma­gyar tényezők kooperációjának látszata sem. De a személyi kérdéstől eltekintve, egész általánosságban­­szólva, vannak a nagy­- és lds­­antant beavatkozásaival szemben az engedé­kenységnek bizonyos határai, a­melyek túllé­pése csak újabb és újabb követelések támasztá­sára ingerel, míg végre mégis eljutunk egy ponthoz, a­hol majd ellentállani kell, de meg­tépázott tekintéllyel és elgyengült erkölcsi erővel. Elvileg a külső beavatkozásokkal szemben a visszautasításnak pillanata már akkor állott be, a­mikor a trianoni békeszerződésben nem fogolt követeléssel léptek föl ellenünk. Ezt a keserves és igazságtalan békét aláírtuk, ratifi­káltuk és, bár nyíltan kimondtuk, hogy ezt is csa­k a kényszerhelyzet hatása alatt tettük, for­mailag legalább meg volt a kétoldalú megegye­zés és így nemzeti szuverenitásunkon csorba sem esett. De ezzel azután lezártnak kell tekin­teni a számlát, ennek a kötésnek megtartását, aláírásunkra hivatkozva, követelhetik tőlünk, de a­mi ezen túlmegy, az már egy ofidalú pa­rancs, durva önkény, nemzeti szuverenitásunk nyílt tagadása. Ha ebben engedünk, egy olyan lejtőre jutunk, melyen mindig nehezebbé válik a megállás és a melyen legumlhatunk egy szé­gyenteljes vazallátusba, úgy hogy kérdéssé vál­hat, nem jobb-e a legvégzetesebb következ­mény, mely az ellentállásból folyhatna — de korántsem bizonyos, hogy folyna. Sokszor több biztosság van az elszánt föllépésben, mint a folytonos meghátrálásban. A trianoni béke 73. cikke így kezdődik: „L’indépendance de la siongrie est inalienable11, Űztek-e valaha keser­vesebb gúnyt egy nemzettel? Ámde a kormány eddigi akciója annak a fikciónak árnyékában húzódik meg, hogy nem volt külföldi beavatkozásnak folyománya, ha­nem az 1920. évi I. törvénycikkben körülírt jog­­állapot megvédése. Nem osztozom ebben a köz­jogi felfogásban, de, mint már mondom, nem tartom ma időszerűnek az arról való vitatko­zást. Azt azonban meg kell állapítanom, hogy az akció folyamán nélkülöztem az erélyes tilta­kozást a külföldi beavatkozás ellen; csupán a mai lapokban látom annak nyomát a miniszter­­elnök egy nyilatkozatában, mely szerint, a kor­mányzó arra is hivatkozva, az idegen beavat­kozást „fölöslegesének mondj­a. „Fölös­legesí1 — ez alig az a kitétel, a­mellyel azt jellemezni lehet. Továbbá nélkülöztem és nélkülözöm azok­­nak az eszközöknek erőteljes felhasználását, a­melyeket függetlenségünk és biztosságunk meg­óvására maga a trianoni szerződés ad ke­zünkbe. Ennek a szerződésnek kiegészítő része a Nemzetek Szövetségének egyezség-okmánya. A trianoni békének jogerőre emelkedésével te­­­­hát — mely ez évi július 27-én történt — Ma­­­­gyarország addig is, míg a szövetség tagjává­­ lesz, mindazon jogoknak birtokába lépett, a­melyeket az­ említett egyezség-okmány a szövet­séghez nem tartozó államoknak biztosít és a­melyeket az egyezség-okmány egyebek közt a A nagy-antant is követeli az egész Habsburg-ház trónfosztását. A kormány elfogadta a határosától. A Magyar Távirati Iroda jelenti: m­a délelőtt az antant-nagyhatalmak budapesti követei és írásban Bethlen István gróf miniszterelnöknél megjelentek az alábbi jegyzéket nyújtották át: A szövetséges nagyhatalmak Magyarországon lévő diplomáciai képviselőinek konferenciájétól. Miniszter Úr! Van szerencsénk Nagyméltóságodnak a nagykövetek tanácsának alábbi jegyzékét átadni: „A nagykövetek tanácsa, a­mely megelégedéssel látta, hogy a magyar kormány megfelelő intézkedéseket tett abból a célból, hogy Károly exkirály újabb kísérletének rögtön véget vessen, ennek ellenére megállapította, hogy mindeddig a magyar kormány nem tett eleget a szövetséges hatalmak ama határozatának, a­mely a trónvesztés proklamálásának szükségességéről szól. A trónról való lemondás, a­melyre, úgy látszik, rá akarja bírni az exkirályt, nem tekinthető e hatá­rozat végrehajtásának. A nagykövetek tanácsában képviselt szövetséges államokat aggodalommal tölti el az a nö­vekvő izgatottság, a­melyet a restaurációnak ez az újabb kísérlete a Magyarországgal szomszé­dos államokban előidézett és tevékenyen közreműködnek annak lecsillapításában. Ugyanebből a célból felszólít­ják a magyar kormányt, hogy proklamálja haladéktalanul Károly exkirály trónvesz­tését és hogy ezt a trónvesztést — a nagykövetek tanácsának 1920. február 5-én és 1921 április 1-én hozott határozata értelmében — terjessze ki egyidejűleg a Habsb­urg-ház valamennyi tagjára. A tanács elvárja, hogy a magyar kormány, hozzá akarván járulni az általános béke fenntartásához, haladék nélkül hozzálát ennek a határozatnak a végrehajtásához Fogadja stb. Castagneto s. k., Hohler s. k., Fouchet s. k. Tekintve, hogy a magyar kormány az ország jelenlegi súlyos helyzetében, melyet a szomszéd or­szágok egyre fokozódó katonai intézkedései idéztek, elő, rá van utalva a szövetséges nagyhatalmak tá­­rmiostatás­ára, a kormány számára jelenlegi kényszer­helyzetében nem volt más válasz­út, mint hogy a nagyhatalmaknak ezt az urább határozatát elfo­gadja. A helyzet ismertetése után a minisztertanács idevonatkozó határozatát egyhangúan hozta meg, a­miről a magyar kormány a szövetséges nagyhatal­makat azonnal értesít­ette és ezt a választ a cseh­ köztársaság, a SHS és a román királyság budapesti képviselőivel is még a mai nap folyamán közölte. Minthogy az antant nagyhatalmak kívánságuk­nak a törvényhozás által való elfogadására záros határidőt szabtak, a 'kormány’ a nemzetgyűlés sür­gős összehívása iránt a szükséges intézkedéseket megteszi. ▲ Budapesti Hírlap mai száma 12 oldal.

Next