Budapesti Hírlap, 1922. január (42. évfolyam, 1–25. szám)

1922-01-01 / 1. szám

Megjelenik hétfő kivételével mindennap. Előfizetési áras Egér: évre 660 K, félévre 340 JL, negyedévre 170 K, egy hónapra 60 K. Egyes szám ára 3 korona. Ausztriában 1 kor. Hirdetéseket Budapesten felvesznek az asszes hirdetési Irodák. Főszerkesztő: Rákosi Jenő Helyettes főszerkesztő: Csajthay Ferenc ára 3 korona* Budapest, 1922. XLII. évfolyam, 1. szám Vasárnap, január 1. Szerkesztőség: Vili. ker., Rökk Szilárd utca 4. sz. Igazgatóság és kiadóhivatal: Vili. ker., József-körút I. szán. Telefonszámok: József 43, József 53, József 63, József 23—84. 1922. Budapest, dec. 31. Ismét egy meddő számmal többet írunk, ha a Huszonkettő nem lesz különb, mint volt a Huszonegy. Néhány óra még átlépünk a huszonegyből a huszonkettőbe. Milyen gyönyörű kora a fiatalságnak! Tele álommal, ábránddal, rózsával, reménységgel és szerelemmel. És milyen lelketlen két szám az élő magyarságra nézve: tele rideg fölriadással az álmok mesevilágából; tele kiábrándulással ideáljainkból; tele tövisével a bokrunkról lehervadt rózsáknak, tele kétséggel a remények helyén, s a szeretet trónusán mint sárga ábrázatu bitorló: a gyűlölködés! Hiszen íme, a midőn bucsuzkodunk s át akarjuk lépni az uj esztendő küszöbét: nem rohan-e utánunk irigy és fukar kezével a kimúlásra szánt esztendő, hogy kiragadja közülünk a kedves szavú költőt, hogy magával hurcolja a halottak birodalmába. A költő és a sorsharag! Kis Józsefnek tövises volt az ifjúsága, küzdelmes a férfikora és a sorsharag különös kedvezése olyan fordulatot adott a nemzet életének, mire aggastyán lett, hogy szép öreg korát, babérral terhelten, bántó ködökbe burkolta el. Nem vihettük őt magunkkal az uj esztendőbe, melytől hajnalunk felhasadását esdjük, régi hitek újra ébredését, régi álmok eljövetelét, régi fények kitörését, a magyar nemzet sorsa fordulását, hogy halhatatlanait büszkén, koszorúsan, lelkesen vihesse Panteonjába . . . A haldokló esztendővel együtt haldoklik az a büszke intézmény is, melyet nem a magyar nemzet, hanem a nép hívott létre, hogy a nemzetet restituálja in integrum. Mert a nemzet lelki integritása a döntő eszköze az ország területi integritása helyreállításának. Ezt a nagy misszióját a nép választott képviselete, a nemzetgyűlés nem tudta teljesíteni. Sőt két esztendőre szabott életének minden újabb fázisában mindig alkalmatlanabbá lett dicső hivatása betöltésére. Kezdetben nagy egységnek látszott, amig a kelendő jelszavak mámora tartott. Amint a reális élet forgatagába kellett lépnie, ez egység mindjobban bomladozott és ma már, határidőhöz kötött életének utolsó fázisában szinte kaotikus zavarban vonaglik és szinte tehetetlenül áll szemben önönmagával. Ha egy nagy dolgot végzett volna ez a nemzetgyűlés két év alatt, ha, amiért küldetett, helyreállította volna az ősi magyar alkotmányt, halhatatlan emlékét iktatta volna be a magyar nemzet történelmébe. De ennek a gondja nem bántotta. Mégis apró személyes és pártos torzsalkodásai közben, füstölgő oltártüzeket gyújtott egynémely jelszavaknak, melyeknek égisze alatt létrejött és megengedte magának azt a luxust is, hogy egy pár bonyodalmas gordiusi csomót megoldás helyett gondtalanul, hogy rosszabbat ne mondjak, kettévágott. Ilyen a földreform. Bizonyára egyike ama kérdéseknek, melyeknek helyes megoldása a magyar nemzet érdekeinek mérhetetlen szolgálatot tehet. Kettévágták a csomót, megalkották a törvényt, és nem tudják végrehajtani Ennek pedig keresik és nem találják az okát. Majd a közigazgatás Tendenciájában keresik, majd a birtokososztály ellenzésében. Mind hiú önámítás. Közigazgatás nincs, amelyet ne lehetne kényszeríteni arra, hogy egy törvényt végrehajtson, mely végrehajtható; birtokosság nincsen, legkevésbé a magyar, amely áldozatos készséggel ne álljon a törvényhozás mellé, mikor a nemzet érdeke parancsolja. A földbirtokreformnál különb áldozatokat vitt a nagybirtokososztály a haza oltárára. Annak, hogy ez a reformtörvény végrehajtható nem volt, semmi más nem az oka, mint hogy az ilyen életbevágó, nagy társadalmi alakulásokat méhében hordó reformhoz csak akkor szabad nyúlni, ha ez a kérdés alapos munkával hosszú kézzel elő van készítve, az elmékben nemcsak mint ködös vágy úszkál, hanem kialakult és megérlelődött. A legegészségesebb fogantatást sem lehet a méhéből megérő ideje előtt hirtelen, rögtönözve kiparancsolni, ha azt akarjuk, hogy ép, egészséges életet éljen. Egy másik nagy kérdés, amelyet, megengedem, a viszonyok meglepetésszerű kényszere alatt, ismét meg nem oldott, de kettévágott, a királykérdés volt. És ezt is inkább fel-, mint ki-* vágta. Mert ennek a kérdésnek a gyökerei mé- lyen benne vannak a szívekben, fogalmai impregnálták az agyvelőt, érzelmi világunkat ezer históriai szállal fonta keresztül-kasul és nemzeti intézményeink tartalmának — mondjuk egy ma nagyon kelendő szóval — integráns része. Ezt sem lehet hevenyészve megoldani, legfölebb egy időre az útból el lehet expediálni. Mert gyökerei beleszakadnak a szivekbe, az elmékbe, intézményeinkbe s a legelső tavaszi szellőre újra csíráznak és szárba szöknek megint. De nehogy, búcsúzván e boldogtalan esztendőtől, mely méhében hordta mindazt a rettenetét, a mit a végzet balsors képében egy nemzetre zúdíthat — nehogy csupa fekete zászlót lengessek a távozó felé: ime kitűzöm ide vésse soraimban a nemzet vidám, nevető trikolorját, a nemzetiszinü zászlót is és meglengetem Sopron felé, amely holnap, az újév első napján üli ünnepét annak, hogy sikerült mitőlünk el nem raboltatni. Dicsőség a városnak és polgármesterének. Az ő törhetetlen hűségük műve, hoszv a A Budapesti Hírlap mai száma 10 oldal ! Zsuzsa balban van. írta Sipulusz. A mai postával a következő levelet kaptam: Igen tisztelt uram! Huszonötesztendős, kékszemü és sötétbarna hajú leány vagyok, amiről a fiuk azt mondják, hogy igen érdekes kombináció. Csinosnak is tartom magamat, de nem tükröm vallomása alapján, hanem mert a leány pajtásaim közt több az irigyéra és általában az ellenségem, mint a jóbarátom. Egy hibám van: szeretek manden gondolkodás nélkül sokat fecsegni és már ezzel is sok ellenséget szereztem magamnak. Különben Béla bácsi, a nagybátyám azt mondja, hogy neki rokonszenvesebb az ilyen őszinte leány, aki mindent kibeszél, mint az úgynevezett okos leányok, akik háromszor is meggondolják akielőtt egy szót is közrebocsátanának. Az utóbbiakat Béla bácsi, a nagy nőismerő férfiakra nézve veszedelmes teremtéseknek tartja. Bizonyosan furcsának fogja találni, hogy teljesen ismeretlen létemre Önhöz fordulok és arra kérem, hogy nyilatkozzék egy oly intim dologban, melyhez a személyes ismeretség okvetetlenul szükségesnek látszik. Hát ez igaz, de az is igaz, hogy az íróember ebben a tekintetben kivétel, ő mindenesetre illetékes a nyilatkozásra, mert neki hivatása, hogy a szíveket és veséket vizsgálja, tehát mélyebben lásson bele a dolgok lényébe, mint más emberek . . . (pardon kisasszony, ön engem a jó Istennel téveszt össze, mert ő az, aki a szíveket és veséket vizsgálja, én csak a veséket és veséket vizsgálom, azt is csupán a vendéglőkben, gyomori szempontból. A második ok, hogy Önhöz fordulok az, hogy egy ilyen régi írónak, aki szakadatlanul figyelemmel kíséri az élete küzdelmeit, a házasság körül is óriási praxisam lehet . . . (pardon kisasszony, már megint téved. Én nekem egyáltalán nincs praxisom a házasság körül, mert hála Istennek csak egyszer nősültem és első nem szíveskedik még mindig életben lenni és engem boldogítani.) Én tehát jó teljes bizalommal fordulok Önhöz felvilágosíjtásért és jó tanácsért, mert ebben a kérdésben jó abszolúte nem tudom magam tájékozni. Látok ! • sok boldog házasságot és nem tudom, miért jó boldog, látok sok boldogtalant és ennek az okát sem tudom megfejteni. Csak a külsőségek után ítélhetek és a házasélet intimitásai előttem ismeretlenek. Ilyen körülmények közt mindég csak tétován tapogatódzam és sohse találom meg a célhoz vezető utat és még azzal sem vagyok tisztában, hogy örüljek-e neki, vagy bánkódjam azon, hogy még mindég leány vagyok? Pótlássul megjegyzem, hogy diplomás gép- és gyorsírónő vagyok egy nagy banknál, négyezer koroma havi fizetéssel, ami lehetségessé teszi, hogy magam ura legyek és szabad, mint madár az ágon. Valahányszor egy fiatalember erősebben kezdett nekem kurizálni, Béla bácsi sohse mulasztotta el engem figyelmeztetni arra, hogy leányom vigyázz, mert sohse ressz olyan boldog és független, mint aminő most vagy. Lehet, hogy ez a fölfogás lassan kint bennem is gyökeret vert és ezt éreztettem azzal a fiúval, akinek esetleg komolyabb szándékai voltak. Alighanem ez is hozzájárult ahhoz, hogy huszonötödik születésnapomat mint leány értem meg. És most áttérek arra, ami ebben az állapotban a legkellemetlenebb. Amíg én huszonötödik életévem felé ballagtam, azalatt barátnőim legnagyobb része férjhez ment, ezeknek nagy része el is vált és e legutolsó kategória kis része újra férjhez ment. És ezek sokat fecsegnek az én fülembe az ő házaséletükről, de ettől nem leszek okosabb. Csudálatos, hogy még azok az asszonyok is, akik nem váltak el a férjüktől, folyton azt dumálják nekem, hogy ne menjek férjhez. — Ha én még egyszer leány lehetnék, — ezt mondják rendesen befejezésül, — bezzeg tudnám, mit csináljak. — Dehogy tudná galambom, — szokta rá mondani Béla bácsi, — minél nagyobb ostobaságot követett el először, annál valószínűbb, hogy azt megismétli. És ezek után engedje meg tisztelt Uram, hogy egy őszinte, mondhatnám intim vallomást tegyek, aminőt még soha senki előtt nem tettem. Még édesanyám előtt sem, nem bizalmatlanságból, hanem mert a mama ezt azzal üti el, hogy:ez ostobaság. A vallomás ez: nagyon szeretnék férjhez menni, mégpedig azért, mert érzem, hogy a jó Isten valósággal feleségnek teremtett és minden tehetségem meg van arra, hogy egy férfit boldoggá tehessek. Mindig sajnálkozva néztem egy-egy fiúra, aki szeretett volna beleharapni az édes almába, de nem mert és magamban elgondolom: szegény fiú, te nem is tudod, hogy minő kitűnő leány szalasztasz el.