Budapesti Hírlap, 1922. április (42. évfolyam, 75–99. szám)

1922-04-01 / 75. szám

Ara Skorona. Budapest, 1922. XLII. évfolyam, 75. szám Szombat, április 1. Megjelenik hétfő kivételével mindennap. ZlőSzetéal Arak: Egész évre 1100 K, félén-* A#0 K, nopyed­Arw S80 K, egy hónapra 100 K. Eg­y­es szám Ara A korona. Anutr­éban AO kor.­­Hirdetéseket Budapesten fölvesznek az összes hirdetési Irodák. Főszerkesztő : Rákosi Jenő Helyettes főszerkesztő: Csajthay Ferenc Szerkesztőség: Vili. ker., Rökk Szilárd­ utca 4. sz. Igazgatóság és kiadóhivatal: Vili. ker., József-kerút 5. szám. Telefonszámok: József 43, József 53, József 63, József 23 -84. Herczeg Ferenc.­­ Budapest, műre. 31. Herczeg Ferenc, a­ki számára én mint magyar író számára a legszellemesebb jelzőt foglalnám le, mint a Budapesti Hírlap mai szá­mában olvasható volt, a Széchenyi-asztaltársa­­ság tegnapi lakomájának volt a választott szó­noka. Nem oly értelemben mondom szellemes­nek, hogy elmésségeket mond, életes fordulatok­kal ír vagy tréfákkal fűszerezi stílusát. Neki a gondolatai szellemese­k. Meglepő, frappáns kap­csolások egész sorozatával tud néha szolgálni messze fölötte az ötletek kedves és kacagtató világának. Ő szellemmiességével kort fest, sötét­ségbe világít embereket jellemez, viszonyokat világít meg és lelket gyönyörködtet. Ma olyan világot élünk, hogy nehéz — s mint az egyszeri ember mondta — embernek lenni. Mindenki megtántorodik egy kicsit a gro­teszk helyzetekben, melyeken az ország s a tár­sadalom keresztül bukdácsol e pusztító idők­ben. Herczeg ellen is olvastam támadásokat. Nyilván ő is osztozik más, nyilvános hivatás­ban élő emberek sorsában. De semmi sem te­heti meg rajtam, hogy én is megtántorodjam­­ felfogásomban arról az értékről, a­melyet ő a mi littepaiuránkban képvisel. Herczeg Ferenc, a ki fanatikus hive volt Tisza Istvánnak — kinek ünneplésére nálánál senki sem talált szellemesebb szavakat, — s ki, minekutána egy kicsit próbált megfürdetni a kurzus vizeiben is, és a ki most, mint ma olva­som, képviselőjelöltséget vállalt az egységes párt keretében, s a Széchenyi-asztaltársaság lakomáján arról beszélt, a­mit turáni átoknak mond a hazafias sablon. Hogy a pártoskodás odáig megy, hogy a halálos ellenségünknek is meg tudunk bocsátani, csak egymásnak nem. És szinte sziporkázó fénnyel adja le töprenke­dései tanulságát, hogy ha szeretjü­k a hazát, tud­nunk kell épp oly erővel gyűlölni ellenségeit. A turáni átok, a pártosság, a visszavonás, a magyar história tanulságai? Én is gyakran ülök magamban töpren­­kedve ezeken a dolgokon. És különös mellék­­ösvényekre kalandozik tépelődéseim közt a fantáziám. Ki tudja, helytáll-e ez a vád? Ki tudja, csakugyan balsorsa-e nemzetünknek ez a tulaj­donsága, melyet eltagadni nem lehet s mely, mikor, mint most is, szemünk láttára tombol, a felületesebb szemlélet méltán ragadja kegyet­len ítéletre. Ki tudja, nem ebben a tulajdonsá­gunkban rejtennek-e, nem forrásából erednek azok az erényeink, a­melyek nélkül bizonyosan nem tudtuk volna Európában az ezer esztendőt kitölteni és semmi esetre se tudtuk volna kihe­verni­­az olyan katasztrófákat, a­melyek ez alatt ránk szakadtak, mint a Sajó, a Mohács, a Világos... * Nézzünk csak kissé a tükörbe, mi ma­gyarok, de a lelki szemeinkkel, befelé. Kik és mik voltunk, vagyunk és leszünk? Mák­árts, rebellis nép, szabadságszerető, vidám lakm­ározó, tele úri tempóval és dicsősé­ l­ges katonai virtussal: ez a magyar. Mindeni­­künk önérzetében egy kis született zsarnok, vagy kén­ym rejtőzik. Alkotmányt is ilyet csi­náltunk magunknak. A családfő a családban, a családok a megyében, a megyék a­ törvény­­hozásban. Soha sehol az alattvalók vagy pol­gárok sorsa oly közvetetlen és szoros össszefü­g­­gésben nem volt az ország sorsával, mint a magyar alkotmány útján Magyarországon. Harc és versengés a megyében, az egyházak­ban , az országgyűlésen. Hiszen ez klasszikus iskolája volt kettőnek: az egyén értékének és a pártviszálynak. És mikor a közhatalom fék és kornét nélkül e versengés kezébe került, amikor szomorú napok virradtak az országra. Ellenségeink árnyéka vetődött ilyenkor ránk, szétzüllött a nemzet egysége, közpréda lett a kincstár és külső országokban tekintélyünk el­enyészett, itthon szegénység, erkölcstelenség és pusztulás ütött tanyát. De bezzeg mikor egy Szent István kezébe került a gyeplő, akkor megfékeződtek a nemes paripák és biztosan robogott az ország szekere felsőbbrendű célok országútján, keresztül a Kupa vezérek acélos és törhetetlennek látszó testén. És mikor Mátyás király suhogtatta joga­rát a kiskirályok feje felett: hej, nagy és dicső birodalmat tudott itten teremteni! Miért? Mert a legnagyobbszerű anyag volt a magyar az államalkotó művész kezében. Csupa sziklakő, mely a maga helyére illesztve, ezer évekkel da­coló épületet adott, hogy rákövetkező sivár és léha időknek is ellen tudott állani. önérzetes, független, makacs, vitéz, sza­badságszerető faj ez, mely szabadjára kelve, egymásra megy-, egymást marcangolja, de ha felsőbrendű erő veszi a kezébe, győzhetetlen és ellenállhatatlan éppen azért, mert olyan, a­milyen. És nem is mindig trónratermelt király volt, a kinek behódolt a büszke szittya: eggyé olvasztotta Hunyadi János hadvezéri zsenije, magával ragadta Kossuth lángszava és egy­ségbe láttuk forrni mi idősebbek Deák fenséges hazafias bölcseségétől is. E históriai tulajdonságaiban gyökereztek vonzó társadalmi erényei is a magyarnak. Lo­vaglás volt — ennek hite messze is ment a ha­táron túl is — lakodalmas kedvű, hogy hét vár­megyére szólt; türelmes és liberális, hiszen a mi vallási villongás volt itt, ahol is a mérget Bécsből keverték s még se lett belőle harminc­éves háború. Iia ma kétségbeejt bennünket a magyar­ság e tulajdonsága, gondoljuk meg, hogy csak az ideje válogatja. Körül-fordul az idő s e har­cias lélek, mellyel most egymásnak esünk, hon­ fi ziatttaprpd­jei slík­ek­ is. Irta Hozma Andor. Az ex’lenc, magyarán kegyelmes úr, nyugal­mazott táborszernagy. Kiváló sztrat­égának és takti­kusnak tartották évtizedeken át a hadseregben. Kellemes külsejű és jómódú igazi Mars.fiának min­denütt. A vi­lgl­áború első véres felvonásaiban még előkelő szerep jutott neki, ő maga osztrák volt. Csapatainak egy része cseh. Ezeket kedvelte. Más része magyar. Ezeket ki nem állhatta. Vitézül neki­rontott az ellenségnek. A csehek megadták magu­kat, a magyarok verekedtek és elestek. A megmaradt roncsok az exelenccel együtt­ megmenekültek. A fe­ledhetetlen Höfer azt adta hírül e csatáról, hogy ez fényes előretörés volt nagy stílusban, mely terv­szerűen sikerült. Különösen kitüntették magukat benne az ezen és ezen számú derék csapatok. A csa­patszámokban avatottak örültek, hogy lám, a cse­hek milyen vitézek. Mi, avatatlanok szintén örül­tünk, mert hiszen az az előretörés siker volt. Dacára a közörömnek, az ex’lencet sürgősen Bécsbe idéz­ték. Megdöbbenéssel indult oda, de már a vasúton vett lapokból elolvasta az 5 fényes előretöréséről szóló Höfert s a Saját jól felfogott érdekében el is hitte. — Semmi baji —­ gondold — bizonyára vala­mely még nagyobb parancsnokság átvétele védett hívnak Bécsbe. Ebben a megnyugtató feltevésben sok szebb­­­­nél-szebb haditervet gondolt ki Bécsié. Utólag m­ég annak a fényes előretörésének pontos, hajszálig ösz­­szevágó tervét is kigondolta, melynek sikerét Höfer oly helyesen ismerte fel. Annál váratlanabb és lesújt­óbb volt, mikor bécsi felső helyen udvarias, de rideg körmonda­tok­ A Seb­tál tiszt korában idős feljebbvalóiról az „alter Esel" német fogalommal szokott ggl-t röviden kifejezni. Tisztességből mégis megadtak neki a táborszernagyi cimet és jelleget, sőt hozzácsaptak temérdek rend­jeiéhez még orv nagykeresztet s úgy küldték nyug­díjba. Az ex­lene háborgott, felrohant megint a felső helyre s teljes önérzettel csak annyit kért, hogy hallgassák meg exveazálását. Nem éppen azért, hogy visszah­e­­ve­zzék csapatai élére, noha ez lenne az igazság, hanem főképpen­­azért, hogy ezt"r"ő­';­e a "felső helyet, mily helyesen kitervelt s kifogásstala­­! 11 ul végrehajtott hadműve­et volt az, a melyért most pálcát törnek felette, noha annak tervszerű, sikerét maga Hofer is elismerte. Nm hallgatták m­g. A fedő­hely biz­oyos udvarias ,,schon qui, sch­on out" ismételgetésével bedugta filéit s az ex’lencet kibókolta a folyosóra Az ex’lenc szivében a beléflojtott önigazolás viharával s eszében a vá­lozhatatlanb­a való bele­nyugvás filozófiájával, távozott a hálátlan császár­­városból. Bánta azt a sok önfeláldozást, mellyel kö­zel félszáz éven át törte-zúzta magát a mindeneknél előbbrevaló szolga­atban. Eszébe jutott, mennyivel bölcsebb lett volna százados korában feleségül --en­nie Salzbergben bizonyos finom műveltségű zongora­­mesternél, a­kinek nem volt meg a kaucióva — és fütyülni a további katonai karri­erre. Lovagias emlékezéssel arra a rég elköltözött zongorámé,stem­ére, Salzburgbe kö­tözött, hogy ott élje le nyugalomban, hátralévő napjait A gyönyörü kis német városban igen szívesen láttál- mert onnan éppen kihalt már az utolsó nyugati T­ ot' ke­gyelmes ur is és így őt Isten adta hézagpótlóul te­kintették, ő lett most már a városnak az a köztisz­­teletben álló dísze, a kit ott nem név, nem foglal­kozás, hanem egyszerűen az ellene­­m szerint­em­ -Ez jóleső elégtétel volt a féltő­hely hálátlan­ságáért. Egyben azt a lovagias érzést is fölkeltette az ex Jenőben, hogy ő adósa a kedves Salzbergnek Tartozik e város minden egyes becsületes tényezőjé­nek azzal a meggyőző felvilágosítással, hogy Sal­­berg nem érdemtelen katonára pazarolja kegyeit. Ez ugyan merőben fölösleges volt, mert Sal­zberg elad­­dja mit sem tudott arról, hogy a felső hely más­képp gondolkozik az ex’lenc fényes előretöréséről, mint Höfer, de az ex’lenc a „töltsünk tiszta bort a pohárba" elvnek volt barátja. Ily nemes indíték folytán megjelent egy regge­len a salzbergi, gót stílusú, ódon városházán a pol­gármesternél. Teljes táborazernagyi omalusban ro­bogott be összes kitüntetéseinek valódi és eredeti keresztjeivel, csillagaival, érmeivel és szalagjaival. A polgármester majd hanyatt esett az ámulattól a csak egy mélységes meghajlással tudta helyreállítani teste egyensúlyát. — Polgármester úr, — kezdte szónoklatát az ex’lenc — önnek meg kell hallgatni az én zlatka­­prpolisi előretörésemnek hiteles és pontos történe­tét, hogy megismerje, s e derék várossal is megis­mertesse az én, felső helyen, fájdalom, semmibe sem vett igazamat-A szegény polgármester nagyon megijedt. Rész­ben, mert kellemetlenül le­pte meg, hogy­­a felső hely ellentétben van az exilenccel, de még inkább, mert öt perc múlva már városi tanácsülésnek kel­lett kezdődni s addig még néhány aktát is el kel­lett volna a polgármesternek olvasnia. Nagyon alá­­zatosan kérte tehát az ex’lencet, ne vegye rossz né­ven, de ő most nem állhat rendelkezésére. Külön­ben sem ért ő meg egy kukkot sem a katonai hadá­szatból. Ezt onnan tudja, mert a fia tartalékos had­­nagy, s mikor itthon volt, mint üdülő sebesült, egé­szen kétségbeejtette őt a csatáknak hiába való éli maffiasánásassal... - - ~

Next