Budapesti Hírlap, 1922. június(42. évfolyam, 124–146. szám)

1922-06-01 / 124. szám

Megjelenik hétfő kivételével mindennap. Előfizetési árak: Egész éve 1100 K,félén* 680 K, negyedérte 380 K, egy hónapra 100 K. Egyes szám ára 6 korona, Ausztriában 60 kor. Hirdetéseket Budapesten felvesznek az összes hirdetési Irodák. ' , ■ —­­ T—11"0­—'.! ... — Főszerkesztő: Rákosi Jenő Helyettes főszerkesztő: Csajthay Ferenc &fa korona* ^Budapest, 1922. XLII. évfolyam, 124. szám Csütörtök, június 1. Szerkesztőség: Vili. ker., Rökk Szilárd­ utca 4. sz. Igazgatóság és kiadóhivatal: Vili. ker., József­ körut 5. szám. Telefonszámok: József 43, József 53, József 63, József 23—84. A fajok keveredése. Budapest, máj. 31. A fajk­ereszteződésről e lapokban meg­jelent cikkünkre Méhely tudós professzor úr, a­kinek akadémiai felolvasása provokálta a mi cikkünket, egy helybeli lapban, mely cím­e szerint a Nép számára szerkesztődül, tudós disszertációt irt, hogy megbizonyítsa tételét arról, hogy a zsidófaj alsóbbrendű faj, melynek keveredése a magyarral nem kívá­natos, sőt veszedelmes. Én, nem lévén tudós biológus, e cikket nem kívántam polemizálni, mert a biológia tudománya, azt tartom, egye­lőre még igen ingatagon megalapozott tudo­mány s előkelő művelői munkáiból pazarul lehet idézni pro és kontra. Egy biológus barátom nem viseli Méhely új­ságírói tudományát oly nyugodtan, mint én és segítségemre kívánt jönni. De én úgy gondo­lom, egy napilap nem jó helye ilyen végeérhe­tetlen biológiai vitatkozásoknak. Könyvet is hozott, egy nagyhírű német biológus mun­káját, a melyből Méhely is idézett s megmu­tatta azt helyet benne, a mely Méhely ur idézetét alaposan lecáfolja. Mind­ez csak igen mérsékelten érdekelt engemet. Annál jobban az a helye Méhely, cikkének, a­melyben Blümchen munkájára hivatkozik, mely azt ál­lítja, hogy Franciaország már egészen a zsidók kezében van. Fiatal tudós barátom erre ne­kem azt mondja, hogy Blümchen úr nem is létezik, a munka pedig olyan parodisz­­tikus pamflet-féle, min­t a m­i fiatal Ébredőink nem régen készítettek, mint ál-Az Estet Az Est című újságról. Ilyenek lám­ a biológusok, ha tudós szobájukat elhagyva a politikai piacra viszik tudományukat. Én bizony nem vonom kétségbe Méhely úr jóhiszeműségét, annál jobban azonban tudománya és tudása bizonyító erejét. Most sem akarok­ a biológia tilosába be­törni. Én megmaradok a praktikus élet tanú­ságai mellett. A tények mindig meggyőzőb­bek, mint a feltevések és okoskodások. A fajok keveredése pedig oly egyetemes, hogy tüneteit összefoglalni, következéseit átlátni és érvényes törvényekbe foglalni egyelőre épen nem lehet s valószínűen még sokáig nem lesz lehetséges. Nekem mint magyarnak is, mint ke­resztény embernek is nagyon kecsegtető állítás, hogy a zsidófaj alsóbbrendű faj, mint a ma­gyar. De hogy a keveredésben az alsóbbrendű rontsa meg a felsőbbrendűt és nem megfor­dítva, azt kötve hiszem el, mert ennek igen kiáltó cáfolata, hogy többet ne mondjak, a m. kir. méntelepek intézménye, a­mely Magyar­­ország nagy vidékeinek kiváló lókultúrát biz­tosított. E mellett e kérdésbe más körülmények is beleszólnak. Teszem mindenekfelett az, hogy mily arányban történik a keveredés és mily időségben. Nem hiszem el még Műhely úrnak sem, hogy egymillió zsidó megméte­lyezhessen tízmillió magyart. Hiszen a keve­redés nem is tömeges, nem is kényszerű, ha­nem egyéni kedvtelés és hosszú idő alatt megy végbe, szinte csöppenként. Ily arányban ily temptt szerint keveredni semmikép sem lehet veszedelmes, akár alsóbbrendű, akár felsőbbrendű­ fajjal. Itt, egyenlő életkörülítmé­­nyek szerint csak az lehet az eredmény, hogy az egyet végre is felszívja a tíz, s ha volt az illető vérében jó dolog, az átmegy a felszívó fél vérébe is. Már m­ost a zsidóság alsóbbrendűségéről nem akarok tudós vitát folytatni. Lehet, hogy a tudomány szerint alsóbbrendű. A történet, a tények azonban itt szembe kerülnek a tudo­mánnyal. Tudvelevően a zsidókat, a­meddig az emberiség történetét vissza tudjuk kisérni a múltba, sehol sem szerették. Sem Asszíriában, sem Egyiptomban, sem Rómában, sem Euró­pában a középkoron keresztül. De minden or­szágból tudunk zsidókról, a­kik mindazonáltal nagy tekintélyre és nagy tisztességre jutottak fejedelmi udvarokon s egyebütt. Tudunk sok bölcs rabbiról, költőről, orvosról, a kik koruk­ban megbecsültettek s kiknek nagy Ik­re fönn­maradt. De hát ez egyéni appreciáció dolga. Ellenben tudjuk, hogy az emberek a gazdag embert irigylik, nem a koldust és a kiválóbbra néznek rossz szemmel. A zsidókat is bizonyára nem azért nem szerette a világ, mert alsóbbrendű fajnak tartotta, hanem mert életrevalónak, ügyesnek és veszedelmes versenytársnak bizo­nyult. De hagyjuk a világot, a­mely nem sze­rette a zsidót, nyilván mert nem talált rajta szeretni valót. De örökös talány fog maradni, hogy a Krisztus urunk előtti népek ez érzülete átment a kereszténységbe is és élénken szól bele az életbe ma is. Mert hiszen ez az alsóbbrendű népfaj kodifikálta az ótestamentumot, melyben tudva­lévően sok előtte élt népnek és fajnak a mon­dái is foglaltatnak s mely ma is a keresztény tanítás alapvető kiegészítő része. Műhelynek ez az alsóbbrendű faja adta nekünk Krisztust, az apostolokat és az új testamentumot. Ázsia vallásalapító bölcsei is nagy dolgot végeztek, de Európa fölemelkedése az összes ismert né­pek fölé, Európa civilizációja, hódító ereje azon nyugszik, hogy a biblia két része, tehát kizá­róan a zsidó szellem és lélek alkotása lett a keresztény civilizáció alapja. Mi következik ebből? Az, hogy a zsidót szeressük? Nem. Szeretni azt szeretjük, a­kit szeretetreméltónak tartunk. A­ki nekünk nem az, azt vallásunk parancsára se szeretjük. De következik az, hogy megbecsüljük, mint a ki, m­íg együtt élt nemzetük, létrehozták a világ számára azt a kincset, melyből ma is élünk és életet adott azoknak az embereknek, a­kik szá­munkra a kereszténységet megcsinálták. E mellett az a tudomány, mely Blümchen és mások segítségével a zsidót alsóbbrendű Petőfi virágja.*) Irta Vértessy Gyula. A költő költészetének­ esztétikai matatása, “taglalásai, bármilyen szép és fontos és nagy­ értékű munka, de kissé mégis hasonlatos ahhoz, mint mi­kor a természettudós a virágot fellyukolja. Ez a porzója, ez a légzőszerve, ez a táp­lálk­o­zó szerve. És közbeni mega­a a virágot . . . Dehogy is tudnék boncoló késsel nyúlni a világ legszebb virágjához, Petőfi költészetéhez. E helyett inkább Petőfi életéből mondom el azt a bájos kis történetet, a­mit az ereklyeruuzeum két fakó ereklyéje mesélt nekem egy 1845-iki gyö­nyörű szép, holdivilágos estéről, Sass Erzsikéék bor­jáét! kertjében, a­hol akkor a h­uszonkétéves Petőfi Sándor sétált a tizenhétéves Sass Erzsikével. Két fakó ereklye mesélte: egy sárga papirosa, kifakult hrásu levél s egy kis száraz, leprésett virá­­­gocska. A virágot 1845 október első napjaiban adta a huszonkét é­vesi Petőfi Sándor a tizenhétéves Sass Erzsikének a borjádi vén kúria fiéktengarakban fürdő kertjében — levelet pedig Sass Erzsiké, özv. Török Józseféé irta 1901 junius 26-én, hétvennégy­­éves korában a Petőfi-Társatsig akkori titkárának. * ... Újra látom lelki szememmel a költőt, édes mosolyával, — írja az öreg matróna — mikor a 'kedvéért, tizenhétéves koromban táncot fejtettem­­és eldaloltam a kedves dalát: Csipkés a szőlő levele, Vártalak rózsám az este . . . *) Tölolvasta a Petfifi-m­atinén a petőfi-ereklye­­m­úzeumban. S látom a kis méhes szobát, a­hol Károly bá­tyám gitár mellett dalolt Petőfinek . . . S megtelik a szivem, lelkém a m­illió magasztos érzetével, mint mikor a költő csókját reámleh­elte. Itt küldöm az el­sárgult virágot, melyet Petőfi­től kaptam. Úgy küldöm, a hogy abban az időben, ötvenhat év előtt elhelyeztem. özv. Török József­né sz. Sass Erzsiké. A kis száraz virág azóta huszonegy évvel öregebb lett, de én a mint a minap elnéztem a kis hetvenhét éves száraz jószágot, egyszerre csak minh­n­a friss elevenre pattant volna fakó, porló kelyhe és mintha halk, duruzsoló hangon mesélni kezdett volna a költő hetvenhét év előtt, bájos kis szerelmi dolgáról . . . . . . Sassné nagyasszony már a harmadik sta­fétát küldte le a méhesbe a vendég fiatal úr után, hofgy jöjjön már föl vacsorázni, mert elhal a bürge­­paprikás, de a fiatal úr, mintha csak nem is neki beszélt volna a Jóska gyerek, csak ült a nyitott aj­tóban s térdére fektetett könyvön irt nagy sebbd­­lobbal egy papírlapra. — Tessék mán gyünni, ténsurfi! A soványarén, kecskeszakállas, ritka kisbaju­­szos, fekete sci­íchaju, sárga-barna arcú fiatalember, villogó, kis fekete szemével dühösen néz a béresgye­rekre s parancsolóan rákent .: — Mars! Persze, hogy a gyerek esze nélkül elinalt, Fe­lüli pedig tovább irta a versét. Be is fejezte ,hama­­­rosan. Fölugrott s gyors léptekkel le-föl járva, sza­valni kezdte: Nem Pesten történt, a­mit hallotok.. Ott ily regényes dolgok nem történnek . . . A nagy dek­amilásban zsinóros fekete atillája alatt az aranyrojtos fekete nyakkendője is kibom­lott, de se azt, se azt nem vette­ észre, hogy lekiabál Sass István, a vendéglátó házigazda. — Sándor te, azt üzeni az édesanyám, hogy, borsóra térdeltek a sarokba, ha föl nem jössz. — Mindjárt, mindjárt! — A szeglény, lányokat is éheztetedt ... Il­lik ez? — Erzsiké is ott van már? —­ Ott hát. .— Nohát az az angyal ne éhezzék az én ked­vemért. Sass István a markába nevetett! Ez a bolon­dos gyerek, úgy látszik, belekótyagosodott a bugába* Sándor nagy léptekkel rohant föl a házba: — Kedves asszonynéném, Erzsiké húgom, bo­csá­ssa­nak meg. __Jó, jó, —­ mondta dévajkodva Erzsiké —* megbocsátunk, de csak ha felolvassa a verset, a­mit irt. Bocsánatom jeléül meg is kötöm a nyakra-­ valóját. Felállt a pajkos kis leány s hamarosan cso­korba kötötte a kibontott nyakkendőt! Míg kis kezecskéje babrált a nyakkendővel, Petőfi odasugta neki: — Felolvasom, de csak magának! Erzsike fülig pirult s szerencse, hogy a nyak­kendő már meg volt kötve, mert izgatottságában­ aligha bírta­ volna megkötni... — De keveset eszik Sándor öcsém, — korholta Sassné nagyasszony Petőfit — azért olyan sovány, mint a hét szűk esztendő. — Édesanyám, a­ költő nem lehet kövér — mondta nevetve Sass Károly, az idősebb Sass-fm, — Sándor szerelemből él — gúnyolódott Sass Pista.­ ­ A Budapesti Hírlap mai száma 12 oldal.

Next