Budapesti Hírlap, 1922. június(42. évfolyam, 124–146. szám)
1922-06-04 / 127. szám
16 De a társaság központja, legnagyobb tekintélye — akárki jelent is meg — mindig a házigazda maradt. Nem volt bőbeszédű ember, de amit mondott, az mindig nagyon bölcsen megfontolt és igen érdekes volt. Ott létünk alatt sokszor szóba került a közigazgatás reformjának már akkor is a közérdeklődés homlokterében álló kérdése — és a miniszter, aki 22 esztendeig állott, a megyei közigazgatás szolgálatában s annak minden aprólékosságát, csinját-binját a leglelkiismeretesebb gyakorlatból ismerte — mindig igen alapos érveléssel szállt síkra a maga egészen határozottan önkormányzati álláspontja mellett. Nagyon kedve ellenére volt a nagy készülődés, a közigazgatás államosítása mellett. „Hiszen a mostani közigazgatási törvény még csak három éves — mondotta nagyon meggyőzően hangzó fejtegetései végén — s mi már megint reformálni akarunk, mikor még az a törvény jóformán ki sincs egészen próbáival" Egy vacsora után —a mi férfiak erősen fújva a füstöt a dohányzóban — a miniszter elővette szépen rendezett gazdag könyvtára egy értékes darabját, s nem minden büszkélkedés nélkül mutatta nekünk. Az úgynevezett „zöld könyv" volt az, melybe a XVII. század folyamán — pontosan: 1602-től 1698-ig — pompás magyarsággal, igen jól olvasható írással belejegyezték a Csáky-ősök a családi eseményeket. Mondhatom, nagyon érdekes volt lapozni ebben a könyvben, mely egy, a haza hűséges szolgálatában annyi érdemet szerzett derék főrangú nemzetség történetének egyik részletét tartalmazta. Olvasgatva azokat a szép kerek betűs sorokat s hallgatva grófi házigazdánk csöndes, nyugodt, világos beszédét, megjegyzéseit és rá-rápillantva a nem közönséges értelmi erőtől sugárzó szép, magas homlokára s belenézve jóságos tekintetű szemeibe, megállapítottammagamban, hogyha Csáky Albin nemes büszkeséggel gondol az ő törökverő vitéz őseire, a „körösszegi és adorjáni" főnemesekre, kik vértől csepegő turbánná török fejet szereztek címerükbe — viszont a rég porló elődök nyugodtan, háborítatlanul pihenhetnek, mert kései utódjuk, ime, nem puzdrával és buzogánnyal ugyan, de szellemi felkészültsége erős fegyvereivel harcolva, még jobban öregbíti a család hírnevét és dicsőségét . . . Hat évig volt miniszter Csáky Albin, s mikor 1891. nyarának elején távozott a minisztériumból —mindnyájan sajnálattal tekintettünk utána. Őszinte könnyeket ejtett távozta felett hű öreg ajtónállója, a szókimondó derék Tibay Mihály is, a kinek aztán néhány évvel utóbb történt temetésén, az egyszerű koporsó mellett ott állott meghajtott fővel, szem- mel láthatólag megindulva — a fényesnevű volt miniszter is, Csáky Albin gróf. Életpályája vége felé azután még egyszer, összekerültem Csákyval hivatalosan, akkor a főrendiház elnöke volt, — én, mint 1910-ben választott új képviselő, jegyzői tisztet viseljem a képviselőházban. Az úgynevezett „egyeztető bizottság" — mely a két Ház által elfogadott törvényjavaslatokat volt hivatva átvizsgálni, szentesítés alá bocsátás előtt — felváltva a képviselőhöz és a főrendiház elnökének elnöklete alatt ülésezett, és egy olyan alkalommal, mikor Csákyn volt az elnöklés sora, én meg éppen képviselőházi soros jegyző voltam: öszszetalálkoztunk. Akkor ő már törődött, beteges öregember volt — élete 70-ik évében járt — de szelíden mosolygó szemeiben még mindig a régi jóság csillogóit, s melegen fogott velem kezet, megilletődve szólván kevéssel előbb elhunyt derék vejéről, az én régi ,jó pajtásomról és volt kartársamról, Hertelendy Lászlóról. Többször nem is beszéltem vele — nem sokkal rá meghalt . . . Valahányszor képe fölmerül emlékezetemben, a kép alatt lelki szemeimmel mintegy azt a felirást látom: „Integer vitae, scelerisque purus." Ő igazán az volt: feddhetetlen, tiszta ellem. Nagy kár, hogy erős és határozott s mégis finom egyénisége, tiszteidet parancsoló fenkölt alakja hiányzik mai közéletünkből, annak nagy erőfeszítéseiből, viharos küzdelmeiből. Pünkösdi tűz* (1022.) Irta Szathmáry István. Pünkösdi tűz, pünkösdi rózsa, Lángnyelvek égi csuda-csókja, Te keltenél nekünk, Míg csonka gályán, szomjan étlen, Zúgó habon, viharos éjben, Feszült inakkal, némán evezünk. Apostolok, ti keltenétek, Ifjú bölcsek, tudásra vének, Uj, zengő harsonák Százféle nyelven azt kivallva: Az Eszme isteni hatalma Föltánadott * legyőzi zsarnokát. 1922 június 4, Budapesti Hírlap (-») Kik meggyőznétek a világot: Sebünk üszők, fekélyes átok E bomlott sárgolyón; Hogy megtért Saulusok sirassák Szent kínjaid, magyar Igazság, Hirdetve uj igéid lángolón! Pünkösdi tűz, pünkösdi rózsa, Lángnyelvek égi csudacsókja, Te keltenél nekünk; S apostolok, ti keltenétek, Ifjú bölcsek, tudásra vének . . . Siessetek, mert elvész nemzetünk! Vasárnap délután. írta Vándor Iván. Vasárnap délután a család kint tanyázott a kapuban. A házfelügyelő úr egy kis nádszéken ült, szivarozott és az újságját olvasta. A házfelügyelőné, a kapu kőküszöbén kuporgott, ünneplő sötétkék kartonruhában és egy becsületes fiatal férfivel beszélgetett, aki cigarettát sodort két ujja közt is lopva a kapu másik sarkában álldogáló Marikát leste. Marika rózsaszínű ünneplőt viselt és lenhajába egy kis piros rózsát tűzött karján négy rétre hajtogatva rózsás keszkenőjét hordozta, szemlében és arcán a vágyak és ábrándok messzibe merülése lakozott. Az apja felezte az újságját, egyet szippantott a szivarjából és politizálni kezdett: — Így se jó, meg úgy se jó —- mondta bölcsen. — Amíg a kenyér drága lesz, nem tehet békesség az országban. Az asszony helyeslően bólintott, de mégis hozzátette: — Nem mindenkinek drága. A Zsófi urának nem drága. Zsófi a legidősebb lány volt, kit gépirónőnek kitaníttattak és az egyik lakó beajánlotta egy bankba. A gépirókisasszony okosan, jól viselkedett és jutalmul millió más gépirókislány szépségéért, jóságáért és okoságáért, feleségül vette a bank egyik szerelmes természetű igazgatója. Zsóti csudálatos gyorsan beletanult új életformájába és csudálatos gyorsan elfeledkezett a régiről. A. szabó felöltöztette, a fodrász megfésülte, a fiatalsága díszítette és mivel csöndes természet volt, nem mondott semmi feltűnő ostobaságot, tehát az ura olyan büszkén és megelégedetten mutogatta, mint egy passzionátus műgyűjtő, ha a zsibárusnál egy Velasques TC akad. A házmesteralád megrészegedett a Zsófi szereticsőjétől, de később fájóan kijózanodott. A legidősebb lány egyszerűen, nem akart tudni róluk. Eleinte adott ugyan az anyjának egy-két elviselt cifra ruhát, de később terhére vált a család látogatása és megszakított velük minden érintkezést. Az anyja egész éjszaka sírt miatta, az apja átment a korcsmába és kemény kezével az asztalt ütötte: — Nekem nem gyermekem, — kiáltozta elkeseredve és bánatában, meg az emberek iránt érzett megvetésében, rettenetesen berúgott. Sgy határozták, hogzy soha többé nem emlegetik Zsófit, de Zsófi mégis ott kisértett a házban csillogva, vonzva, eltűnve, meg újra föllobbanva, mint a lidlérafény. Az anyja úgy hordozta lelkében, mint egy keserű büszkeséget mégis, az apja, mint minden rossznak az előmozdítóját. Ha berúgott, annak mindig Zsófi gonosz szíve volt az okozója. A kisebbik lány, a Juliska, az meg teljesen tönkrement a Zsófi sorsán. A házmesterlakás szűk kis szobáját, mint mérges gázok, töltötték meg az oda nem való vágyak és álmok. Az anyja rémülve látta, hogy távolodik el tőle a második lánya is. Hogy titkolózik, hogy szökik előle. Hogy kezdi utálni a szegényszagot és hogy húzza száját az egyserű élettől. Egyszer az apja, szülei tekintélyénél fogva, meg is ígérte Juliskásnak, hogy összetöri a csontját, ha tiszteletlenkedik. A lány fölemelte dacos, kis macskafejét és szeme közé nézett a tiszteletreméltó házmesternek. — Tán azt hiszi kedves apám, hogy itt akarok elpusztulni a szegénységben. — A szegénységben nem pusztul el az ember — vélte az Okos anyja. — Nézd meg, mennyivel több a szegény ember, mint a gazdag, mindenütt ss világon. Úgy látszik, kell a szegénység, különben nem tűrné a jó Isteni világteremtése óta. — Lehet, hogy másnak kell, de nekem elég volt belőle. — Második Zsófi — mondta az apja megvetéssel. — Szerezz te is magadnak férjet, én nei® e, ~ t protoycs ■triinVrf . . . Az anyja ezt keserűen mondta. Juliska arcán gondolatok látszottak, szemében tüzek és ismeretlen akarások égtek. Egy suszter kérője volt ebben az időben, de úgy gondolta, hogy egy suszter férj nem méltó a bankigazgató sógorhoz, ö darui nagyot akart, mint Zsófi és élni akarta az életet. Egy kicsit türelmetlen volt, egy kicsit hamar határozott. Az étet hívta és ő egy merész elhatározással fejest ugyrett. Egy este a házmester-család hiába várta haza Juliskát ... Az asszony átsírta ezt az éjszakát is, a házmester a korcsmában az asztalt verte és újra kijelentetta: — Nekem nana gyermekem. Most már csak hárman voltak. A két öreg, meg e legkisebb lány. Marika szelíd volt, csendes, jólelkű lány és az anyja vasárnap méltánonként, mikor pihenve ült és ráért gondolkozni, azt remélte, hogy megmentheti magának. Ezt az egyet ő akarta férjhez adni, hogy ha megszültte és fölnevelte, neki is legyen valami öröme benne. Ezért szerette, hogy Ferivel barátkozik, ki derék asztaloslegény volt és szombat este, amit kieres, egy krajcárig oda szokta adni az édesanyjának. Elseinte úgy látszott, sikerül is a dolog, de mióta Marika elmúlt tizenhét esztendős, mint valami betegség lepte meg a sóvárgás meg az ábrándozás átka. • • i . ' \ . -it. ! Most is úgy állott messzibe vesző tekintettel, mintha csudát várna és felkészülve lenne, hogy azonnal induljon. Az anyja összehúzta a szemöldökét és fájón felsóhajtott. Julis is így nézett maga elé azon a szőrén esetlen estén, az is így hallgatott, az is így mélázott és nem értettek, a mit hozzá szóltak . . . — Briggyetek egy kicsit Ferivel sétálni — mondta, mert a fiúban szövetségest sejtett. De Marika felhúzta a vállát és halltam, de ha, távozóiban válaszolta: — Nem megyek én sehova. A fiú sértődötten igazítgatta vadonatúj nyakkendőjét, melyet, ma vett először fel és két lépéssel távolkodott aházmester-családiéi. — Mit állsz itt egy helyben? Tán a Zsófit lesed? Ugyan mit látsz rajta? Az úgy sem lát meg téged. Úgy ül az abban az automobilban, mintha elvette volna szemerilágát az úristen. Engem se ismer, pedig én neveltem. Az anyja volnék, még se áll meg velem egy szóra. Marika vörös tett, mint akit tiltott dolgon kapnak rajta. Csakugyan a finomkezű testvérre gond, dőlt, ki ilyenkor szokott a Hűvösvölgyibe autózni, selyembe hurkolva, édesen illatozva, nagyszerűségében szinte valószerű,Jenül, mint egy álom. És Marika azzal a tipikVolt reménységgel ácsorgott a kapuban, hogy hátha az az autó egyszer csak megállana és az a rossz testvér meggondolná a dologotis odakiálltna: 1 — Gyere csak, szállj be Klaimar, Marika . . . És ezt a gondolatot forgatta. Változtatta, sziszezte a kislány. Belemerült, aztán repült vele. Az anyja szemét, elöntötte a könny, a mint előrehajlós gyönge testét nézte, melyet tatt a mágnes az, acélt, úgy szívott magához a vágyakozás.— Szóljon már neki, — biztatta a sértődött asztalost — nem rossz lány az, csak nyalklas egy kicsik Feri átkerült a Marika oldalára és rövid gondolkozás útján, hozzákezd a beszélgetéshez. — Haragszik, Marika? A kislány rábámul. Olyan idegen neki ez a film, olyan messzi van minden tervétől, álmától, hogy sohase bírnai olyan közel jutni hozzá, hogy haragudhatnéki rá. Vállat von. — Valaki megbántotta? — faggatta a sru szes liben, okosan, fürkészve. Valaki tényleg megbántotta Marikát, de mit tudott ez a fiú ehhez? It1 sors volt ebben vétkes. A sors, ki az egyik lányt autóba ültette, a másikat vesztébe kergette, a harmadikat meg a házmesterlakásban felejtette. — Nézze, Marika, — folytatta Feri — én nem vagyok rossz fiú, de ha engem megsért valaki, úgy f elmegyek, hogy soha többé még csak vissza se nézek. A kislány felelni akart, de autó tülkölését baltoldta. Szeme nagy lett és ajakéra kiült az a bizony, talán mosolygás, mely olyan rejtelmes az álmodók arcán. És jött az autó, az az autó, melyben benne ült a finomkezű Zsófi, jött és elsuhant Röptébeni halálra gázolta egy kis asztalos reményét, egy bolond kislány tisztes boldogságát. Az anya érezte, mi minden mente veszendőbe ebben a percben. Érezte, mi minden romboltatott össze, érezte, hogy csak az áltatok, ábrándok maradtak meg épen, csak a veszedelmes vágyak a Marika szivében. És tudta, hogy a kis házmesterlakás hangos lesz a sírástól egy harmadik éjszakán... Kezét fenyegetően ökölbe szorította és mint valami átkot küldte Zsófi után: — Hogy schse ült volna abba az autóba s.»!