Budapesti Hírlap, 1922. június(42. évfolyam, 124–146. szám)

1922-06-04 / 127. szám

16 De a társaság központja, legnagyobb tekin­télye — akárki jelent is meg — mindig a házi­gazda maradt. Nem volt bőbeszédű ember, de a­mit mondott, az mindig nagyon bölcsen megfontolt és igen érdekes volt. Ott létünk alatt sokszor szóba került a közigazgatás reformjának már akkor is a közérdeklődés homlok­terében álló kérdése — és a miniszter, a­ki 22 esztendeig állott, a megyei köz­­igazgatás szolgálatában s annak minden aprólékos­­ságát, csinját-binját a leglelkiismeretesebb gyakor­latból ismerte — mindig igen alapos érveléssel szállt síkra a maga egészen határozottan önkor­mányzati álláspontja mellett. Nagyon kedve elle­nére volt a nagy készülődés, a közigazgatás álla­mosítása mellett. „Hiszen a mostani közigazgatási törvény még csak három éves — mondotta nagyon meggyőzően hangzó fejtegetései végén — s mi már megint reformálni akarunk, mikor még az a törvény jóformán ki sincs egészen próbáival" Egy vacsora után —a mi férfiak erősen fújva a füstöt a dohányzóban — a miniszter elővette szé­pen rendezett gazdag könyvtára egy értékes darab­ját, s nem minden bü­szkélkedés nélkül mutatta nekünk. Az úgynevezett „zöld könyv" volt az, melybe a XVII. század folyamán — pontosan: 1602-től 1698-ig — pompás magyarsággal, igen jól olvasható írással belejegyezték a Csáky-ősök a csa­ládi eseményeket. Mondhatom, nagyon érdekes volt lapozni ebben a könyvben, mely egy, a haza hűsé­ges szolgálatában annyi érdemet szerzett derék fő­rangú nemzetség történetének egyik részletét tartal­mazta. Olvasgatva azokat a szép kerek betűs soro­kat s hallgatva grófi házigazdánk csöndes, nyugodt, világos beszédét, megjegyzéseit és rá-rápillantva a nem közönséges értelmi erőtől sugárzó szép, magas homlokára s belenézve jóságos tekintetű szemeibe, megállapítottam­­magamban, hogyha Csáky Albin nemes büszkeséggel gondol az ő törökverő vitéz őseire, a „körösszegi és adorjáni" főnemesekre, kik vértől csepegő turbánná török fejet szereztek címerükbe — viszont a rég porló elődök nyugod­tan, háborítatlanul pihenhetnek, mert kései utód­juk, ime, nem puzdrával és buzogánnyal ugyan, de szellemi felkészültsége erős fegyvereivel har­colva, még jobban öregbíti a család hírnevét és dicsőségét . . . Hat évig volt miniszter Csáky Albin, s mikor 1891. nyarának elején távozott a minisztériumból —­­mindnyájan sajnálattal tekintettünk utána. Őszinte könnyeket ejtett távozta felett hű öreg ajtónállója, a szókimondó derék Tibay Mihály is, a kinek aztán néhány évvel utóbb­ történt temetésén, az egyszerű koporsó mellett ott állott meghajtott fővel, szem-­­ mel láthatólag megindulva — a fényesnevű volt mi­niszter is, Csáky Albin gróf. Életpályája vége­ felé azután még egyszer, összekerültem Csákyval hivatalosan,­­ akkor a fő­rendiház elnöke volt, — én, mint 1910-ben válasz­tott új képviselő, jegyzői tisztet viseljem a képvise­lőházban. Az úgynevezett „egyeztető bizottság" — mely a két Ház által elfogadott törvényjavaslatokat volt hivatva átvizsgálni, szentesítés alá bocsátás előtt — felváltva a képviselőhöz és a főrendiház el­nökének elnöklete alatt ülésezett, é­s egy olyan alkalommal, mikor Csákyn volt az elnöklés sora, én meg éppen képviselőházi soros jegyző voltam: ösz­­szetalálkoztunk. Akkor ő már törődött, beteges öreg­ember volt — élete 70-ik évében járt — de szelíden mosolygó szemeiben még mindig a régi jóság csil­logóit, s melegen fogott velem kezet, megilletődve szólván kevéssel előbb elhunyt derék vejéről, az én régi ,jó pajtásomról és volt kartársamról, Hertelendy Lászlóról. Többször nem is beszéltem vele — nem sokkal rá meghalt . . . Valahányszor képe fölmerül emlékezetemben, a kép alatt lelki szemeimmel mintegy azt a felirást látom: „Integer vitae, scelerisqu­e purus." Ő igazán az volt: feddhetetlen, tiszta ellem. Nagy kár, hogy erős és határozott s mégis finom egyénisége, tiszte­idet parancsoló fenkölt alakja hiányzik mai köz­életünkből, annak nagy erőfeszítéseiből, viharos küzdelmeiből. Pünkösdi tűz* (1022.) Irta Szathmáry István. Pünkösdi tűz, pünkösdi rózsa, Lángnyelvek égi csuda-csókja, Te keltenél nekünk, Míg csonka gályán, szomjan­ étlen, Zúgó habon, viharos éjben, Feszült inakkal, némán evezünk. Apostolok, ti keltenétek, Ifjú bölcsek, tudásra vének, Uj, zengő harsonák Százféle nyelven azt kivallva: Az Eszme isteni hatalma Föl­tán­­adott * legyőzi zsarnokát. 1922 június 4, Budapesti Hírlap (-») Kik meggyőznétek a világot: Sebünk üszők, fekélyes átok E bomlott sárgolyón; Hogy megtért Saulusok sirassák Szent kínjaid, magyar Igazság, Hirdetve uj igéid lángolón! Pünkösdi tűz, pünkösdi rózsa, Lángnyelvek égi csuda­csókja, Te keltenél nekünk; S apostolok, ti keltenétek, Ifjú bölcsek, tudásra vének . . . Siessetek, mert elvész nemzetünk! Vasárnap délután. írta Vándor Iván. Vasárnap délután a család kint tanyázott a kapuban. A házfelügyelő úr egy kis nádszéken ült, szivarozott és az újságját olvasta. A házfelügyelőné, a kapu kőküszöbén kuporgott, ünneplő sötétkék kartonruhában és egy becsületes fiatal férfivel be­szélgetett, a­ki cigarettát sodort két ujja közt is lopva a kapu másik sarkában álldogáló Marikát leste. Marika rózsaszínű ünneplőt viselt és lenhajába egy kis piros rózsát tűzött karján négy rétre hajto­gatva rózsás keszkenőjét hordozta, szemlében és ar­cán a vágyak és ábrándok messzibe merülése la­kozott. Az apja felezte az újságját, egyet szippantott a szivarjából és politizálni kezdett: — Így se jó, meg úgy se jó —- mondta bölcsen. — A­míg a kenyér drága lesz, nem teh­et békesség az országban. Az asszony helyeslően bólintott, de mégis hozzátette: — Nem mindenkinek drága. A Zsófi urának nem drága. Zsófi a legidősebb lány volt, kit gépirónőnek ki­taníttattak és az egyik lakó beajánlotta egy bankba. A gépirókisasszony okosan, jól viselkedett és jutalmul millió más gépirókislány szépségéért, jóságáért és okoságáért, feleségül vette a bank egyik szerelmes természetű igazgatója. Zsóti csudálatos gyorsan beletanult új életfor­májába és csudálatos gyorsan elfeledkezett a régi­ről. A. szabó felöltöztette, a fodrász megfésülte, a fiatalsága díszítette és mivel csöndes természet volt, nem mondott semmi feltűnő ostobaságot, tehát az ura olyan büszkén és megelégedetten mutogatta, mint egy passzionátus műgyűjtő, ha a zsibárusnál egy Velasques TC akad. A házmesteralád megrészegedett a Zsófi sze­reti­csőjétől, de később fájóan kijózanodott. A leg­idősebb lány egyszerűen, nem akart tudni róluk. Eleinte adott ugyan az anyjának egy-két elviselt cifra ruhát, de később terhére vált a család látoga­tása és megszakított velük minden érintkezést. Az anyja egész éjszaka sírt miatta, az apja át­ment a korcsmába és kemény kezével az asztalt ütötte: — Nekem nem gyermekem, — kiáltozta elkese­redve és bánatában, meg az emberek iránt érzett megvetésében, rettenetesen berúgott. S­gy határozták, hogzy soha többé nem emle­getik Zsófit, de Zsófi mégis ott kisértett a házban csillogva, vonzva, eltűnve, meg újra föllobbanva, mint a lidlérafény. Az anyja úgy hordozta lelkében, mint egy keserű büszkeséget mégis, az apja, mint minden rossznak az­ előmozdítóját. Ha berúgott, annak mindig Zsófi gonosz szíve volt az okozója. A kisebbik lány, a Juliska, az meg teljesen tönkrement a Zsófi sorsán. A házmesterlakás szűk kis szobáját, mint mérges gázok, töltötték meg az oda nem való vágyak és álmok. Az anyja rémülve látta, hogy távolodik el tőle a második lánya is. Hogy titkolózik, hogy szökik előle. Hogy kezdi utálni a szegényszagot és hogy húzza száját az egy­­serű élettől. Egyszer az apja, szülei tekintélyénél fogva, meg is ígérte Juliskásnak, hogy összetöri a csontját, ha tiszteletlenkedik. A lány fölemelte dacos, kis macskafejét és szeme közé nézett a tiszteletreméltó házmesternek. — Tán azt hiszi kedves apám, hogy itt akarok elpusztulni a szegénységben. — A szegénységben nem pusztul el az ember — vélte az Okos anyja. — Nézd meg, mennyivel több a szegény ember, mint a gazdag, mindenütt ss világon. Úgy látszik, kell a szegénység, különben nem tűrné a jó Isteni világteremtése óta. — Lehet, hogy másnak kell, de nekem elég volt belőle. — Második Zsófi — mondta az apja megve­téssel. — Szerezz te is magadnak férjet, én nei® e, ~ t protoycs ■triinVrf­ . . . Az anyja ezt keserűen mondta. Juliska arcán gondolatok látszottak, szemében tüzek és ismeretlen akarások égtek. Egy suszter kérője volt ebben az időben, de úgy gondolta, hogy egy suszter férj nem méltó a bankigazgató sógorhoz, ö­­ darui nagyot akart, mint Zsófi és élni akarta az életet. Egy kicsit türelmetlen volt, egy kicsit hamar határozott. Az étet hívta és ő egy merész­ elhatározással fejest ugy­rett. Egy este a házmester-család hiába várta haza Juliskát ... Az asszony átsírta ezt az éjszakát is, a ház­mester a korcsmában az asztalt verte és újra kije­lente­­tta: — Nekem nana gyermekem. Most már csak hárman voltak. A két öreg, meg e legkisebb lány. Marika szelíd volt, csendes, jólelkű lány és az anyja vasárnap méltánonként, mikor pihenve ült és ráért gondolkozni, azt remélte, hogy megmentheti magá­nak. Ezt az egyet ő akarta férjhez adni, hogy ha megszültte és fölnevelte, neki is legyen valami öröme benne. Ezért szerette, hogy Ferivel barátko­zik, ki derék asztaloslegény volt és szombat este, a­mit kieres, egy krajcárig oda szokta adni az édes­anyjának. Elseinte úgy látszott, sikerül is a dolog, de mi­óta Marika elmúlt tizenhét esztendős, mint valami betegség lepte meg a sóvárgás meg az ábrándozás átka. • • i . ' \ . -it. ! Most is úgy állott­ messzibe vesző tekintettel, mintha csudát várna és felkészülve lenne, hogy azonnal induljon. Az anyja összehúzta a szemöldö­két és fájón fel­sóhajtott. Julis is így nézett maga elé azon a szőrén esetlen estén, az is így hallgatott, az­ is így mélázott és nem értettek, a mit hozzá szóltak . . . — Briggyetek egy kicsit Ferivel sétálni —­ mondta, mert a fiúban szövetségest sejtett. De Marika felhúzta a vállát és halltam, de ha­, távozóiban válaszolta: — Nem megyek én sehova. A fiú sértődötten igazí­tgatta vadonatúj nyak­kendőjét, melyet, ma vett először fel és két lépéssel távolkodott a­­házmester-családiéi. — Mit állsz itt egy helyben? Tán a Zsófit lesed? Ugyan mit látsz rajta? Az úgy sem lát meg téged. Úgy ül az abban az automobilban, mintha elvette volna szemerilágát az úristen. Engem se is­mer, pedig én neveltem. Az anyja volnék, még se áll meg velem egy szóra.­­­­ Marika vörös tett, mint a­kit tiltott dolgon kapnak rajta. Csakugyan a finomkezű testvérre gond, dőlt, ki ilyenkor szokott a Hűvösvölgyibe autózni, selyembe hurkolva, édesen illatozva, nagyszerűségé­­ben szinte valószerű­­,Jenül, mint egy álom.­­ És Marika azzal a tipikVolt reménységgel ácsor­gott a kapuban, hogy hátha az az autó egyszer csak megállana és az a rossz testvér meggondolná­ a dolo­got­­is odakiálltna: 1­­ — Gyere csak, szállj be Klaimar, Marika . . . És ezt a gondolatot forgatta. Változtatta, szis­z­ezte a kislány. Belemerült, aztán repült vele. Az anyja szemét, elöntötte a könny, a mint előrehajlós gyönge testét nézte, melyet­ tatt a mágnes az­, acélt, úgy szívott magához a vágyakozás.­­­— Szóljon már neki, — biztatta a sértődött asztalost — nem rossz lány az, csak nyalklas egy­ kicsik Feri átkerült a Marika oldalára és rövid gon­­dolkozás útján, hozzákezd a beszélgetéshez. — Haragszik, Marika? A kislány rábámul. Olyan idegen neki ez a film, olyan messzi van minden tervétől, álmától, hogy sohase bírnai olyan közel jutni hozzá, hogy hara­­­gudhatnéki rá. Vállat von. — Valaki megbántotta? — faggatta a sru szes liben, okosan, fürkészve. Valaki tényleg megbántotta Marikát, de mit tudott ez a fiú ehhez? It1 sors volt ebben vétkes. A sors, ki az egyik lányt autóba ültette, a másikat vesztébe kergette, a harmadikat meg a házmester­­lakásban felejtette. — Nézze, Marika, — folytatta Feri — én nem vagyok rossz fiú, de ha engem megsért valaki, úgy f elmegyek, hogy soha többé még csak vissza se nézek. A kislány felelni akart, de autó tülkölését balt­­oldta. Szeme nagy lett és ajakéra kiült az a bizony­, talán mosolygás, mely olyan rejtelmes az álmodók arcán. És jött az autó, az az autó, melyben benne ült a finomkezű­ Zsófi, jött és elsuhant­ Röptébeni halálra gázolta egy kis asztalos reményét, egy bo­lond kis­lány tisztes boldogságát. Az anya érezte, mi minden mente veszendőbe ebben a percben. Érezte, mi minden romboltatott össze, érezte, hogy csak az áltat­ok, ábrándok maradtak meg épen, csak a veszedelmes vágyak a Marika szivében. És tudta, hogy a kis házmesterlakás hangos lesz a sírástól egy harmadik éjszakán... Kezét­ fenyegetően ökölbe szorította és mint valami átkot küldte Zsófi után:­­ — Hogy schse ült volna abba az autóba s.»!

Next