Budapesti Hírlap, 1922. október(42. évfolyam, 224–249. szám)
1922-10-01 / 224. szám
Ára 10 korona. Budapest, 1922. XIII. évfolyam, 224. szám Vasárnap, október 1. Budapesti Hírlap Megjelenik hétfő kivételével mindennap. Előfizetet Araki Egy hónapra 300 korona, negyedére 860 korona. ugyen azkori ára 10 kor. Ausztriában egy példány ára 800 osztrák kos. Jugoszláviában egy példány ára 3 .jugoszláv korona. . (hirdetéseket Budapesten felvesznek as összes hirdetési Irodák. Főszerkesztő: Rákosi Jenő Helyettes főszerkesztő: r.antt.her Ferenc Szerkesztőség: Vili. ker., Rökk Szilárd utca 4. sz. Igazgatóság és kiadóhivatal: Vili. ker., József-körút 5. szám Telefonszámok: József 43, József 53, József 63, József 23—84/ Tisztelettel kérjük igen t. vidéki előfizetőinket, hogy lapunk zavartalan küldése érdekében az előfizetést idejében megújítani szíveskedjenek. Ii Dardanellák szabadsága. Budapest, szept. 30. Külügyminiszterünk nincs itthon, miniszterelnökünk nincs itthon, a pártok a részleges koncentrációról vitatkoznak, politikai eseménnyé dagad és tájvédelemmé fúvódik fel ."A vörös tatár, a város pedig tele van háborús izgalommal, ostoba kezek beledobják ez izgalomba a szerb király meggyilkolásának álhitét; Rernél basa angol ultimátumot kap, Franciaország háromszáz millió kölcsönt ad a — kisantantnak, de nem a török, hanem — Oroszország ellen; Jugoszlávia mozgósít, Csehországmozgósít, a börze reszket s félhivatalosan azt olvassuk, hogy viszonyaink a külfölddel kitűnőek. . Töröm a fejemet azon, hogy ez alatt mit kell érteni? Az egész világ idegesen táncol s számítja a kabátja gombjain: lesz-e háború, nem-e? De minket ez nem érdekel. Mi nem vagyunk itthon, tőlünk felfordulhat a világ. Meglehet, ez a mohamedán fatalizmusunk teszi oly kedvezővé a külső országokkal való viszonyunkat. Pedig a francia szerződésekben kötött világbékének a föltámadt keleti kérdés az első felrobbanása. Nekünk, a béke legsúlyosabb sebesültjének kellene legérzékenyebbeknek lennünk e robbanás iránt. És mi vagyunk a legérzéketlenebbek. Ebben is, mint egyébben. Mert immár arról is le kell mondanunk, hogy az eddigi kuruzsló módszerrel meg tudjuk fékezni az eszeveszetten emelkedő drágaságot. Hát ne töprenkedjünk rajta, nézzük fatalisztikus egykedvűséggel és némi reménységgel a világ folyását. Hátha ott történik meg érettünk a csoda, amit itthon magunknak nem tudunk megcsinálni. Ez a bonyodalom odalenn a Dardanellák körül a legérdekesebb jelenség a nagy háború óta, s valójában elsőszülött fia a békéknek, melyek a háború rombolásának munkáját átvették Misztikus homály fedi az angol-török konfliktus rejtett okait. Mert most már valójában az angol-török konfliktus. Mindenben megvan az egyezség, csak a tengerszorosok kérdésében nem akarják egymást megérteni. Az angol követeli, a török ígéri a szorosok szabadságát és az angol egyre szállít katonát és küld hajókat a szorosok védelmére és a török már elérte Kis-Ázsia partjait a Boszporusz körül és a szárazon hadai az angol megerősített állásának drótsövényei előtt állanak. Szóval egy hajszálon függ ott a háború kérdése. Csak egy véletlenül elsült — nem is ágyú, hanem — puska, és megkezdődhetik a vérontás. Miért? A Dardanellák szabadságáért Ezért a szabadságért késznek látszik Anglia arra, hogy új háborúba keveredjék szövetségesei nélkül, sőt ellenére is, mikor alig végezte a régit. Ezért a szabadságért kész a kard kockájára vetni Kemál basa, amit eddig tényleg elért és amit az antant egyértelemmel odaígért neki Európába. Nyilvánvalónak látszik, hogy a pakliban valahol hamis kártya rejlik, és erre csak akkor fognak ráakadni, ha a partit már végigjátszták. Csodálatos dolog, azegy szál Kemál basát — tán nyolcszázezer emberével — szemben látni Anglia világbirodalmával. Ez a török ember tanult Franciaországban, járta Németország iskoláit és úgy beszél, mint mondják, magyarul, mint akármelyikünk. E három nemzet tulajdonságaival már lehet valamire vállalkozni. Ami eddig történt a török nagy diadala óta, az nyilván prológusa egy új drámának. “Feszülten várjuk a függöny felgördülését s egyelőre némi biztató jelt látunk abban, hogy kormányzónk e pillanatban körutat tesz a vidéken és Zrínyi Miklós szellemének föléledéséről beszél a magyarnak. Sóhaj. írta Bárd Miklós. Dalos szerelmes társam, A hosszú bujdosásban, Nagy, hangtalan borúban. Évszámra mindig útban, Nem lankad-é a kedved? Ki mindig fölfelé tör. Hol sugarasb a légkör, Én szózatos pacsirtám, A kék azúrt siratván, Vajh nem vesztél-e lelket? Nagy búval nyomdokom! a Hajléktalan bolyongva, i Derűtlen naplementén, Új Csillagtalan sok estén, Nem kél-e vágy szivedben, Hogy borút áthasítva, Mint két dalos pacsirta — Az örök kék azúrba Mind magasabbra huzva, —Elszánjunk, messze innen, A vörös tanár. írta Sipulusz. A tanár úr neve Csapó Ambrus volt, de mindenki csak a vörös tanárnak hívta, mert ez volt rajta az uralkodó szán. A nevét egykor úgy írta: Chapó, de mivel ezt az emberek vagy Capónak, vagy Kapónzík, vagy Kapónak ejtették, áttért egy másik ősi helyesírásra, erre, hogy Tsapó. Mikor azonban barátai ezt is elkezdték variálni, és hol Tapónak, hol Sapónak ejtették, áttért a becsületes Csapó névre, mint ahogy ősei mindig írták. Soha emberen még annyi színvegyüléket nem láttam, mint rajta. A keze alabástrom-fehér volt, arcszíne olyan, mint a hervadó sárgarózsa, a szemei zöldek, mint a kökény, mielőtt melsskékül. A tanár úr sokáig leste, hogy vájjon az ő szeme nem követi-e a kökény példáját. Ha útjában kökénybokrot talált, rögiön megállt és hosszan legeltette rajta tekintetét. De hajh, hiába volt minden, az ő szeme megtartotta az éretlenség és a remény színét. És mindezek tetejébe jött az uralkodó szín: a haja olyan vörös volt, mint az érett paprika. Sőt ennél is vörösebb lehetett, talán lángvörös, mert ha fejét kidugta a padlásablakon, a szomszédok tüzet kiáltottak. A dologban az az érdekes, hogy Csapó barátunknak a szakálla és bajusza is vörös volt ugyan, de korántsem olyan rikítóan és szemsértően paprikavörös, mint a haja, a szakálla és a bajusza olyan szelíden, kellemesen piros volt, mint a nyugati ég Keszthely vidékén, mikor a nap alkonyulni kezd. Ez is határozottan vörös volt ugyan, de azért voltak sokan, akik a hajtól elvaskítva a szakállt és bajuszt hirtelenszőkének mondták. Részükről ez lehetett színvakság, vagy optikai csalódás, de azért tény az, hogy a tanár urnak bajusza és szakálla is vörös színű volt, ha talán nem is ahhoz a szőrcsaládhoz tartozott, a melyhez a haja. Ezen azonban Csapó úr könnyen segített, a mennyiben arcát csupaszra beretváltatta és ezzel máris sokat enyhített egyéniségének forradalmi színezetén. Tanárembernek a vörös haj, pláne az ilyen izzó sörös, mint Csapó úré, százszorta kellemetlenebb, mint más foglalkozású halandónak, mert bizonyos, hogy tanítványai, a nyugtalan vérű nebulók, a professzor urnak ezt a feltűnő tulajdonságát figyelmük tárgyává teszik, ami annyit jelent, hogy csúfolódnak rajta. Csapó úr bármily szigorú és komor volt is velük szemben, nem tudta magát a fiuk előtt rettegett alakká tenni. A csirkefogók maguk között csak Piroskának hívták és csináltak vele olyan viccet, hogy például egy meghatározott naptól kezdve az egész hatodik osztály vörös ceruzát kezdett használni a rendes fekete plajbász helyett. A fiúk persze feszülten lesték, hogy mit fog a tanár úr csinálni, ha ezt a rossz viccet észre veszi és a szegény csakugyan beleesett a kelepcébe, ahelyett, hogy ugy tett volna, mintha nem venne észre semmit. A padok közt sétálva, latin mondatokat diktált és egy idő múlva megszólítja az egyik diákot: — Mutassa, mit irt . . . Adja ide a ceruzáját, majd kijavítom. Hír van mai száma Vldai. Intézkedések a drágaság ellen. — A tegnapi miniszteri tanácskozás határozatai. — A drágaság kérdésévelfoglalkozott tegnap a minisztertanács. Határozott is egyet-mást. Vannak negatív és pozitív határozatai. Negatív határozat, hogy nem nyúl a lisztárak alakulásába, mert nem állapítható meg, hogy a liszt ára és a termelő által piacra hozott gabona ára között oly nagy küönbség van, mely meghaladná a malmok által joggal igényelhető legális hasznot. A legfontosabb negatív határozat, (mely fölfal minden pozitívumot), hogy a kormány most sem helyezkedett az élőállat-kivitel teljes megszüntetésének álláspontjára, mégpedig valutáris nézőpontból, így érezzük, hogy a valutáris kérdésnek homloktérbe tolása akkor, amikor itt benn az országban élet-halásról van szó, a legvészesebb nemzetgazdasági tévedés, mert pénzünknek nem a külső, hanem a belső vásárlóerejét kellene megvédenünk. A belső vásárlóerő megjavulása azután automatikusan maga után vonná a külső megjavulásá. Megfordítva azonban nem észleljük ezt a hatást, mert a pénz belső értékének lezüllése eddig mindig halomra döntötte a kivitel révén elért valutáris eredményeket. Pozitívum, hogy a hús és zsír drága fájának letörésére a minisztertanács a közélelmező miniszter javaslatára 30 százalékról 50 százalékra emelte a kiviteli illetéket, szemben a földmivelésügyi minisztériumnak 40 százalékos emelést indítványozó javaslatával. Ezzel a szerény deszkagáttal akarja tehát a kormány megállítani a drágaság hömpölygő áradatát. Már tegnap megírtuk, hogy ez nem sokkal több a semminél. Nem fárasztjuk olvasóinkat azzal, hogy előttük újra fölsoroljuk a már ismertetett érveinket. Kicsinyes eszköz ez, mely csak szegényes eredményeket szülhet. A mezőgazdasági termékek kivitele tekintetében a kormány a kontingentálás eddigi rendszere helyett általában a kivitel szabadságát lépteti életbe. Ez mindenesetre vívmány — erkölcsi tekintetben. Mert nem győzzük ismételni, hogy a kiviteli engedelmek rendszere valóságos melegágya az erkölcs, jelenségnek. Ezzel az erkölcsi reformmal azonban (feltéve, ha végre is hajtják!) még nincsen segítve rajtunk. A kormány a kivitel fékjét itt is az illetékek klaviatúráján való játékban látja. Az illetéket a kivitelnek egy bizonyos százalékában