Budapesti Hírlap, 1922. október(42. évfolyam, 224–249. szám)

1922-10-01 / 224. szám

1922 o' .tóber 1, 8l?D&PtSn Hírlap 1224. «&> Magyarország lojálisan meg fog felelni nemzetközi kötelezettségeinek, „leszögezvén“, még a cseh, ro­mán és jugoszláv delegációk is igennel szavaztak. Az egyhangú felvétel kihirdetését meleg taps kisérte, a­melyben a karzat is részt vett. Az elnök felhíván a magyar delegációt, hogy megbízó­levelének egyidejű bemutatásával foglalja el a részére fentartott helyet, a főtitkárság két szolgálatot teljesítő tisztviselője a főbejárathoz megy, nyílik az ajtó és belép Bánffy külügyminiszter. Általános taps, a külügyminisztert a magyar delegáció tagjaival együtt helyére kalau­zolják, asztalára helyezik az új tg5-áHam Hongrie feliratú tábláját és az ülés folyik tovább. A napi­rend következő pontjánál a norvég delegáció egy női tagja beszél az ópium-kérdésről. A népszövetségi törzs­társaság nagyon meg szokta mustrálni az újonnan érkezőket. Az már most is látható, hogy Bánffy Miklós személyisége, a maga nyugodtságával és határozott fellépésével, ál­talános rokonérzést kelt. Egy az elnökséghez inté­zett levéllel a külügyminiszter egyébként mindjárt itteni működése kezdetén, ráduplázott a kis­antant nyilatkozataira. Mintha ez a levél a sorok közt azt mondaná: „Vigyázat! most már mi is itt vagyunk és nem lehet rólunk akármit mondani.11 R. J. Kemál újra előrenyomult. — A Márvány-tenger partja Csanak kivételével már teljesen a törökök birtokában van. — Anglia ultimátuma Kemálhoz. — Mozgolódik a Kisantant. — A törökök megint megverték a görögöket. — Csanak körül az angolok és törökök már való­sággal farkasszemet néznek egymással, még pedig könnyű és nehéz ágyuk társaságában s az összes tu­dósítók véleménye szerint valóságos csodaszámba megy, hogy az első puskalövés, a­mely jeladása lenne az új háborúnak, még nem dördült el. Az an­gol ultimátumot mára ugyan megcáfolják, de ez a cá­folat mintha inkább a névre, mint a lényegire­ vo­natkoznék, mert Lloyd George a minisztertanácsból kijövet azt mondta a várakozó újságíróknak, a­kik megkérdezték, hogy valóban ultimátumról van-e szó: nevezzék, a­minek akarják. Valóban mindegy, minek nevezik az angol minisztertanácsnak Harrington tábornokhoz küldött utasítását, a súlypont minden­képpen azon van, hogy ezen utasítás értelmében fölszólítják Kemál basát arra, hogy csapatait záros és pedig rövid idő alatt vonja vissza. Eddig csak az előnyomulás megszűnte­téséről volt szó, a­mi már túlhaladott áláspont, minthogy az ösz­­szes hírek szerint Kemál basa Csónak ki­vételével a tengerpartig az egész területet birtokába vette. És ha nem is felel meg a valóságnak, hogy a Csanak körül összevont angol hadsereget a törökök körülzárták, nem lehet kétség benne, hogy az angol hadsereg kedvezőtlen helyzetének is szerepe van az angol minisztertanács aggresszívebb fellépésében. Angliában mindenesetre fölkészülnek minden eshe­tőségre és a közönség túlnyomó része kezd a há­ború gondolatával megbékülni. Jóformán már csak a független munkáspárt hadakozik a kormány poli­tikája ellen, a munkáspárt vezérei ellenben a ten­gerszorosok szabadságának kikényszerítését már jogosnak mondják. A nyugalom és bizalom azon­ban, a­mely mindenkor annyira jellemezte az angol közvéleményt, ezúttal hiányzik, persze most sem a törököktől félnek, hanem az iránt aggódnak, hogy az esetleges háborúnak milyen visszahatása lesz Moszkvára és Közép-Európára. A parlament össze­hívását Lloyd George mindeddig még feleslegesnek tartja, de az értesítést már kiadta, hogy mihelyst a háború kitör, a parlamentet nyomban össze fogja hívni. Ezek alapján minden azon látszik megfor­dulni, hogy Kemál basa visszavonja-e csapatait vagy sem. Az angol sajtó információi szerint, ha a törö­kök nem vonulnak vissza, akkor a katonai követ­kezmények elmaradhatatlanok, de természetesen hatályukat vesztik a szövetségeseknek legutóbb tett ajánlatai is. Más szóval, ez háborút jelent, még­pe­dig az angol lapok fogalmazása szerint háborút a törökök és a szövetségesek között. Ez az angol in­formáció alig egyeztethető össze a francia és olasz kormányok álláspontjával, a­melyek a törökök ellen irányuló semmiféle hadműveletben nem fognak résztvenni. A francia katonai szakértők máris kije­lentik, hogy Harrington tábornok kezdeményezése nem hasonlítható össze a szövetségeseknek nemrég a görögökkel szemben Tráciában tanúsított maga­tartásával, mert a Csalaidzsa-vonal meg volt véd­hető, a Márvány-tenger déli partján fekvő állás el­lenben tarthatatlan. De azért a háború gondolata Franciaországtól sem idegen. Poincaré a kamara pénzügyi bizottságától rendkívüli hitel megszavazá­sát kérte arra az esetre, ha a balkáni bonyodalmak súlyosabb fordulatot vesznek. Háromszázmillió frankról van szó, a­melyet a kormány hadianyag formájában nyújtana Romániának, Lengyelország­nak és Csehországnak, ha a keleti kérdésben katonai beavatkozás válnék szükségessé. Persze, ennek a pénznek nem az a rendeltetése, hogy Törökország ellen vegyék igénybe, hanem arra való, hogy ezek az államok a szovjetek és bolgárok betörése ellen vé­dekezhessenek. Franciaország békés arculata tehát csak addig tart, míg az angol szövetségese által föl­idézett háború csak Törökországra szorítkozik, de mihelyst a törökök szövetségesei is beleártják ma­gukat, azonnal felüt­­i ő is harcias ábrázatát és ha nem is katonával, de jól csengő frankokkal bele­avatkozik a küzdelembe. Hogy aztán ez a segítség az általa kedvelt törököknek is árthat, az egy elő­re, úgy látszik, nem feszélyezi Poincarét, a­ki egyébként ez­úttal nagyon kíméletesen bánt velünk és nem hívta föl a csehek és a románok figyelmét Magyaror­szágra- Vagy azt hiszi, hogy innen semmiféle táma­dás veszélye nem fenyeget, vagy talán úgy gondolja, hogy minket majd Jugoszlávia gondjaira fog bízni. A Reuter-ügynökség jelentése szerint Kemál basa kijelentette volna, hogy hajlandó csapatait né­mileg visszavonni, feltéve, ha az angol haderőket is visszavonják. Minthogy erre alig van remény, a béke megmentése talán csak azon a várva-várt találkozáson sikerülhetne, a­melyet Kemál basa és Harrington tábornok között már napok óta előké­szítenek, de a­mely eddig, nem tudni, milyen okból, még megvalósítható nem volt. Talán az utolsó perc­ben kedvező fordulatot ad még a dolgoknak. Kemál Kasának az az elhatározása, hogy a szövetségesekkel a fegyverszüneti feltételek megállapítása végett elő­zetes értekezleten óhajt találkozni. Ez az elhatáro­zása Kománna­k még az angol ultimátum előtti idő­ből ered és így nem bizonyos, hogy a körülmények változásával nem változott-e meg elhatározása is. Ezek mellett az esem­ények mellett a görög forradalom jelentősége úgyszólván egészen eltörpül. A forradalomnak valódi célja, mérete még nem is bontakozott ki, csak annyi bizonyos, hogy Görög­országban ma megint Venizelosz a legfőbb úr. Az új kormány, a­mely Zaimisz elnöklésével megala­kult, tisztára Venizelosz híveiből került ki. Maga Venizelosz egyelőre Paris, London és Róma között utazgat, és, a­mint mondta, addig nem kíván hazá­jába visszatérni, mig a rend ott teljesen helyre nem áll, állt, gondosan felöltözködött fess főhadnagyi unifor­misába, szakállát, bajuszát gondosan leberetváltatta, fehér haját, kurtára nyiratta és igy beállított Cocóék családjába. A család és a lány kitűnően fogadták. A lány­­nak nagyon sok udvarlója és barátja volt a harc­téren és szüleitől egyenesen parancsot kapott, hogy minden fiatalemberhez, a­ki már hazajött, vagy a­­ki itthon maradt akár púpos, kancsal vagy vörös­­hajú, rendkívül nyájasnak kell lenni. Mert az idők járása nagyon megnehezedett a leányok fölött­. • Ezt persze Csapó barátunk nem tudta és azt a körülményt, hogy Gocó fölugrott, eléje szaladt és mind a két kezét odanyújtotta neki, a maga javára irta. Úgy látszik, a leány mégis csak, mondjuk, rokonszenvez vele. Vallon nincs ebben része annak is, hogy most nem látja maga előtt azt az utálatos vöröshajat" Miközben egymás kezét szorongatták, egyszerre a leány eleresztette az ifjút, hátrafelé tett egy lépést és így kiáltott: — Szent Isteni Csapó, mi történt magával? Most látom csak, hogy a haja nem . . . hogy a haja egészen fehér. Csapó élesen tanulmányozta a leány arcát és úgy vette észre, hogy ez a fehér haj n­em hat kelle­metlenül Gocóra. Úgy is lehetett, mert a picike így folytatta: — No, hallja Csapó, ez egészen érdekes. Ilyen fiatal, napbarnított üde arc és hozzá ez a fehér haj... — Nagyszerül — toldotta meg a mama, a­ki leánya kijelentését nem találta elég melegnek. Szóval az első látogatás igen jól sikerült és Ambrus meg volt vele elégedve. Úgy látszik, a fe­­hérhaju férfit a leányok elfogadhatóbbnak tartják, mint a vöröshajat, különösen, hogyha ez a fehér hal nem öregséget jelent. Másnap Csapó fölkereste rendes borbélyát- Szecskó uramat, az ismert budai mestert. Mikor Szecskó uram meglátta, összecsapta a kezét. — Nagyságos uram, most már rendben va­gyunk. Most már hozzá merek fogni a munkához. —­ Miféle munkához? — A­míg vöröshajunak méloztatott lenni, nem mertem tanácsolni, hogy fessük meg a haját, mert a vörös haj nagyon különös dolog, festés tekin­tetében nincs kitapasztalva és nagy meglepetéseknek lehetünk kitéve. A fehér haj ellenben a legalkalma­sabb a festésre, mert a fehérség a hajnál nem szin, hanem teljes szintelenség, a­mi aztán ezt a hajat roppant alkalmassá teszi a festésre. Mivel, tetszik tudni, a festéknek semmiféle szin nem állja útját a hajban. — Ne­ beszéljen már­ annyit, kedves Szecskó uram, hanem mondja meg, mit akar tulajdon­képpen" — Szőkére akarom a nagyságos urat átfesteni. Csapó habozott- Elvégre az a fehér szín min­denkit a csaták hősére emlékeztet, a­ki minden pok­lok veszedelmein keresztül törte magát, ősz hajára tisztelettel fog nézni mindenki, még a diákok is... még a leányok is . . . talán ... de Szecskó úr addig dumált a fülébe, hogy végre rászánta magát. A mester azt ígérte, hogy három nap alatt, készen lesz. Nos hát, Isten neki, próbáljuk meg. Ha Cocó a­­fehér hajat így fogadja, akkor egyszerűen a nya­kába fog borulni, ha szőke hajjal jelenik meg előtte. Ennek legire így kell következnie. A mester becsukta boltját és hozzáfogott az operációhoz. Először meleg vízzel megmosta, azután sósborszesszel megint megmosta, és akkor valami kenőccsel keményen bedörzsölte. Akkor egy fehér sipkát szorosan a fejébe húzott és ezzel minden készen volt. Azzal az utasítással ment haza, hogy a sipkát három napig hagyja a fején, akkor vegye le, a fejét mossa meg forró vízben és akkor ott fog állni elpusztíthatatlan szőkeséggel. Három nap múlva este nyolc órakor szertar­tásos ünnepiességgel megtörtént a sapkalevétel. Színhely Csapó tanár úr fürdőszobája. Jelen voltak a tanár és mamája, a­kinek szintén hő vágyai közé tartozott, hogy fia a vörös fejétől megszabaduljon. A fiú lehúzta a sapkát, a forró vízzel teli mosdóba dugta a fejét és a mama egy hatalmas darab szap­pannal hozzáfogott, hogy a hajról a­ festéket, le­mossa. Tizpercnyi erőteljes munka után lepedőt dobott a fia fejére és kezdte a haját letörölni. Újabb tizpercnyi munka után a mama levette a lepedőt a fiáról . . . Ekkor egy velőtrázó sikoltás hallatszott és az öreg asszony ájultan rogyott egy karszékbe. Csapó csakhamar rájött, hogy ez a vesét velővel megrázó sikoltás a megcsalódott anyaszív jajkiáltása volt A megijedt gyermek felugrott és anyja ápolására sietett­ A közben magához tért anyai szív azonban határozott mozdulattal a tü­körre mutatott. Csapó belenézett és egy hördülés­­sel szintén egy székre rogyott. És ez a hördülés a megcsalódott szerelmes szív felförmedése volt. A tükörből egy­ Csapó tekintett rá, a­ki vörösebb volt, mint valaha. Ha feje eddig pusztii pásztortűz volt a messze éjszakában, most mint bibliai tű­zoszlop világított, mely az eltévedt zsidókat a pusztaságból kiűzette. Egyszerre a tanár dühödten felugrik, gyorsan megszárítkozik és felöltözik és elrohan ezzel a kiáltással: — Megölöm Szecskát! És hogy ez az elbeszélés nem végződik gyil­kossággal, tisztán annak köszönhető, hogy a kiváló mester nem volt az üzletében. Csapó úr kábuttan, kétségbeesve tántorgott haza és édesanyja kebelén sirta ki bánatát. Már oly szé­pen elhelyezkedett itt színébe®. A háború borzalmai­ban megfehéredett csatatéri hős volt ő, a­ki ha vé­gig megy az utcán, az emberek összesúgnak mögötte és csodálattal nézik, az anyák pedig fölemelik gyer­mekeiket, hogy jobban lássák a nagy embert. És most egyszerre lebukott dicsőségének egéből és újra az lett, a ki volt,­­ a vörös tanár. Ettől kezdve elmaradt minden társaságtól és csak iskolai kötelezettségeinek élt. Lassankint em­­bergyűlölővé lett. Mindnyájan elvesztettük őt szem elöl és nem is hallottunk róla semmit. Úgy látszik, nagyon sokat szenvedett és a jó Isten végtére mégis csak megsajnálta és segített rajta. Tudjátok hogyan? Ránk küldte a drágasági hullámot, melybe mint any­­nyi más ember, Csapó tanár úr is bek­őszült. Erre ráfogta, hogy ez a csatatéri megőszülés és visszatért Cocóhoz, a­ki még mindig nem ment férjhez. Cocó most már tekintettel arra, hogy az évek nagyon gyorsan következnek egymás után, habozás nélkül hozzá ment feleségül. És most az egész világ kíván­csian lesi, hogy igaza volt-e annak az öreg néninek, mikor azt állította, hogy ennek a párnak a gyerme­kei zöld hajúak lesznek . . . Kemál pasa nem vonul vissza a semleges zónából. London, szept. 30. (Reuter­) Musztafa Kemal pasa Pellét tábor­nokkal, a konstantinápolyi francia főmegybizottal, a­ki rövid idővel ezelőtt Szmirnában volt kiküldeté­sen, közölte, hogy nem szándékozik a török haderő­ket a semleges zónából visszavonni.­ ­ Aranyat, ezüstöt, briiliáns ékszereit nem tudta eladni, mint Gellért Testvéreknél36.

Next