Budapesti Hírlap, 1922. november (42. évfolyam, 250–274. szám)

1922-11-01 / 250. szám

Megjelenik hétfő kivételével mindennap. Kifizetési árak: Egy hónapra 200 korona, negyedévre 500 korona. Egyes szám ára 10 kor. Ausztriában egy példány ára 10­00 osztrák kor Jugoszláviában egy példány ára 3 jugoszláv korona. Hirdetéseket Budapesten felvesznek az összes hirdetési irodák. Főszerkesztő:­ Rákosi Jenő Helyettes főszerkesztő: Csajthay Ferenc ára 10 korosa. Budapest, 1922. XIII. évfolyam, 250. szám Szerda, november 1. Budapesti Hírlap Szerkesztőség: Vili. ker., Rökk Szilárd­ utca 4. sz. Igazgatóság és kiadóhivatal: Vili. ker., József-körút 5. szám. Telefonszámok: József 43, József 53, József 63, József 23—84. Élők és Halottak. Budapest, okt. 31. Mindenszentek és Halottak napja, ez az az ikerünnep, a­melyen az élők látogatják ha­lottaikat. Hosszú sorban látunk a temetők út­vonalán menni férfiakat, feketébe öltözött asz­­szonyokat egy-egy cserép virágzó Katalin-rózsá­val. Itt-ott tűnik fel egy-egy pompázó koszorú. Szerények lettek halottaink is ebben az ítéletes időben. De nekik mindegy: egy szál virág, egy szál gyertya, vagy virágdomb. A szív ugyanaz az egyikben, mint a másikban. Hivalkodás egyikben sincsen, mert mindenki csak módja szerint adja jelét szeretettnek és emlékezésének a síron túl. Elhasznált mondás, hogy az egy szál gyertya lángjában gyakran több a szeretet tüze, mint az áldozati máglyában. De ez a ha­lottak estéjéhez méltatlan megkülönböztetés. A halom virág annak, a ki adja, csak annyi, mint az egy szál krizantémum, melyet a szegénység tűz halottja fejfájára. A szivek bánatának mély­ségeit nem lehet megmérni, csak a világi módot az áldozaton, melyet kedveseink pihenőhelyére viszünk. Holnap hát visszaadjuk a temetőben a sűrű látogatást, a­melyet újabb időben a Halál oly buzgón tesz nálunk. Minduntalan kivág egy-egy szálfát a nemzet őserdejéből, nem tu­dom, hányadszor ismétlődik meg egy-két éven belül a „nemzeti temetés­". E pillanatban is ra­vatalon fekszik egy jelesünk, a­kit Eger városa adoptált halottjának s holnap fog gyászpompá­val sírjába tenni. Dobjunk az anyaföldre egy szál virágot érte, röpítsünk egy fájó sóhajt a történelmi nevezetességű érseki város felé, hull­jon el szemünkből egy drága gyöngy Gárdonyi Géza emlékezetének okáért. És gondoljunk há­lával és kegyelettel a jelesekre, kiknek sorát négy évvel ezelőtt Tisza István hősi halála nyi­totta meg, s kik azóta utána költöztek az örök­kévalóságba. A magyar nemzet géniusza kezé­ben hervadhatatlan virágok ők. E faj teremtő­erejének ragyogó példái, a­kikben kifejeződik a nemzet nagysága, tulajdonságainak fénye és alkotó ereje. Mert egy nemzet nagyjaiból szüle­tik meg a nemzet önérzete, életének gondviselé­­­ses tartalma és az az érték, a­melyet képvisel az emberiség társas kötelékében és kincses­­■házában. j. S a halottlátogatásból visszatérvén az élők­­közé, jusson eszünkbe, hogy mi is mind utánuk­­fogunk menni, itt fogunk hagyni mindent, a­­miért lelkesültünk, a mire vágytunk, a­mit­­megszereztünk, a­mit szerettünk, a­mit gyű­löltünk, mindent, mindent, a­mit a föld adha­tott nekünk és semminek sem lesz ránk nézve értéke csak az emléknek, mely utánunk marad. Mert a halálunkat ezzel éljük csak túl s csak addig, a meddig elér az érdemünk. A ki szeretve volt az életben, annak a sírján virág terem, szeretet által ültetve, a sírja dombján. Úgy élje­tek hát, hogy szeressenek benneteket. A ki jó volt és jót cselekedett, annak gyertyát gyújt keresztfája tövében a hála. A ki becsületes volt, meg fog becsültetni a becsületesek által halálá­ban is. A ki családjának élt, megkoszorúzza sír­ját a család. A ki a népnek áll, emlékét kegye­lettel őrzi a faluja, vagy városa nemzedékeken át. A ki nagy volt hazája szolgálatában, az be­­megyen a halhatatlanságba. Temető, gyász, halál: ez nemcsak a halot­taknak szentelt napon, hanem hazánk illő gon­dolatkör mindennap a mi szomorú világunk­ban. Kincsen ma igazán boldog -— vagy csak némely feledő órákra, ebben a boldogtalan or­szágban csak a gyermek és a halott. A gyer­mek, mert még nem tudja, a halott, mert már nem tudja hova jutott az egykor dicső Ma­gyarország. Béke a halottaknak. Az élőknek Hit, Re­mény és Szeretet. A magyar tudomány megmentése Irta Kuncz Odöa dr., egyetemi tanár. Budapest okt. 31. A magyar álom, a m­agyar Hiszekegy valóra váltásának egyetlen hatalmas fegyvere van: a tudás. A­ki a magyar tudományt az alá­­hanya­tlás fenyegető veszedelmétől megmenti, a szebb és boldogabb magyar jövő­ legszilárdabb alapját veti meg, mert „a tudományos emberfő mennyisége a nemzet igazi hatalma ... igazibb súly s erő az emberi agyvelőnél nincs.­" (Szé­chenyi.) Megdöbbenéssel kell látnia minden igaz, hazájáért­­aggódó magyarnak, hogy az anyagi gondok és a­ tudományos kutatás eszkö­zeinek hiánya feltartóztathatatlanul sodorják a magyar tudományt az összeomlás örvényébe és teljesen kilátástalanná tesznek minden olyan kísérletet, a­mely a magyar tudomány folyama­tosságát és jövőjét megfelelő szukreszcencia nö­velésével és megnyerésével akarja biztosítani. Az egyetemi tanár ötödéves korpótlékából (most is évi 800 korona!) megvásárolhat — egy fél harisnyát, a Műegyetem egész napon át dol­gozó kisegítő tanársegéde, a­ki diplomás mér­nök, havi 700 koronát kap, — állapította meg a Felső Oktatásügyi Egyesület vasárnapi köz­gyűlése. Megtettünk-e, a mai nehéz viszonyok kö­zött, minden lehetőt a magyar tudomány meg­mentése érdekében? — ez a kérdés toppan szörnyű felelősséggel mindazok elé, a­kiket a végzet nemzetünk mai súlyos helyzetében ve­zető helyre állított. Mert értsük meg: a magyar tudomány összeomlása a magyar kultúrfölény és így a magyar nemzet katasztrófáját jelenti! A föld termő­erejének fokozása, a sokat emle­getett „többtermelés””, az ipar és kereskedelem új életre keltése, egyszóval az az odaadó és szívós gazdasági munka, a­mely egyedül vezet­het ki a mélységből,­­ mindenekelőtt tudást követel! „Az akarat és értelem erői nem ke­­vésbbé fontosak, mint a meleg és az esőtt (Rau). Hogyan hihessünk azonban a gazdasági meg­erősödésben, a­mikor összeomlás fenyegeti a magyar tudományt, a­mely azt a magyar fizi­kust, kémikust, matematikust, mérnököt, or­vost, közgazdászt, tanárt, jogászt stb. képezi ki, a­kitől a produktív pályán működők az irányí­tást, útmutatást és segítséget várják!? Mindenki érzi, — és elsősorban illetékes köreink — hogy valamit tenni kell! A Felső Oktatásügyi Egyesület közgyűlésén elfogadott javaslat — a­mely kizárólag az egyetemi taná­rok és alkalmazottak anyagi helyzetének sza­nálásával foglalkozott — a külön státus meg­teremtésében, a korpótlék összegének emelésé­ben, az előléptetés lehetőségének biztosításában, a tandíj-osztalékban és a tudományos műkö­dési pótlék megállapításában jelölte meg a ki­vezető utat. Bármekkora haladást is jelent ez a nagy gonddal megszerkesztett javaslat a mai helyzettel szemben, mégsem mondhatjuk, hogy a kérdést megnyugtató módon oldotta meg. A tudomány abszolút (arany) értéket termel és eszközeit csak arannyal lehet megszerezni. Nem lehet tehát exisztenciáját arra a lázas és ver­gődő alapra, a­melyet ma „pénznek”1 neveznek, felépíteni. Félre ne értessem! Egyetlen magyar tudós sem kívánja azt, hogy javadalmazása a békebeli paritásban állapítassék meg. A magyar tudomány hozzá méltó megértéssel vonja le a szerencsétlen gazdasági helyzet következmé­nyeit (a­mit két példa is nyomban megvilágít: Az egyetemi, legújabban felemelt tandíj sze­meszterenként a békebeli ca 100 aram] K. he­lyett (a­mi jelenleg ca 50.000 K-t tesz ki), 1000 K.; a szerzői honorárium­­— ha akad egyáltalán bán kiadó — egy kétkötetes tankönyvért a bé­kebeli 20.000 arany K. helyett 40.000 K.) és a­mikor — megmentése érdekében — áldozatot kér, számol a „lehetőséggel!11 És minthogy egy ilyen lehetőséget látok fenforogni, kívánom a Felső Oktatásügyi Egyesület javaslatait egy olyan javaslattal megtoldani, a­mely a magyar tudomány exisztenciáját, legalább részben, szi­lárd alapra alkalmas helyezni. Gondolatmenetem röviden a következő: A pénz — közismert okokból — elvesztette értéktartó szerepét. Egyetlen fis alap van: a föld, a­melyre a világháború által levegőbe röpí­tett értékek részben visszahullottak. Agrárállam vagyunk és a mostani kataklizmás időkben ez az egyetlen szerencsénk. A nemzet- és fajfen­­tartó birtokososztályunk standardje úgy, a­hogy biztosítva van; általában a föld szilárd alapján állanak egyházaink is. A csonka, ki­fosztott, elszegényedett Magyarország földje tehát eltartja birtokosait, ez a föld biztosítja, hogy egyházaink teljes erővel­­munkálhatják ne­mes és nélkülözhetetlen hivatásukat. Nem tudná-e ez a föld keblére ölelni és magához téríteni a súlyos gondoktól elalélt magyar tudo­mányt is!? A földbirtokreform törvénye (1920. évi XXXVI. t.-c.) módját ejti ennek (v. ö. 1. §. 2. bek., 34. §, 2. p., 84. és 85. §-aival) és igy igen könnyen meg lehetne tenni, hogy egyete­meinknek tekintélyesebb földbirtok adományoz­­tassék abból a földkomplexumból, a­melyet az állam a földváltság és a birtokreform végrehaj­tása révén megszerez. Az egyetemeknek ilyen módon jutó föld haszonélvezetéből fedezni le­hetne egyrészről az egyetemi tanárok természet­beni ellátását, másrészről egy olyan — a pénz változásától független — bevételi forrás bizto­síttatnék számukra, a­mely a tudományos mun­kának nélkülözhetetlen előfeltételeit (összeköt­tetés a külfölddel, folyóiratok, könyvek, műsze­rek megszerzése stb.) rendelkezésükre bocsá­taná. Ez a megoldás nem sülyesztené az egyete­mek és tanáraik ellátását a naturálgazdaságban ismeretes nívóra, de viszont átsegítené őket és velük a magyar tudományt azon a válságon, a­melyet a mai pénzgazdálkodás mellett a pénz folytonos változása minden rideg fizetésű exisz- A Budapesti Hírlap mai száma 12 oldal.

Next