Budapesti Hírlap, 1922. november (42. évfolyam, 250–274. szám)
1922-11-01 / 250. szám
Megjelenik hétfő kivételével mindennap. Kifizetési árak: Egy hónapra 200 korona, negyedévre 500 korona. Egyes szám ára 10 kor. Ausztriában egy példány ára 1000 osztrák kor Jugoszláviában egy példány ára 3 jugoszláv korona. Hirdetéseket Budapesten felvesznek az összes hirdetési irodák. Főszerkesztő: Rákosi Jenő Helyettes főszerkesztő: Csajthay Ferenc ára 10 korosa. Budapest, 1922. XIII. évfolyam, 250. szám Szerda, november 1. Budapesti Hírlap Szerkesztőség: Vili. ker., Rökk Szilárd utca 4. sz. Igazgatóság és kiadóhivatal: Vili. ker., József-körút 5. szám. Telefonszámok: József 43, József 53, József 63, József 23—84. Élők és Halottak. Budapest, okt. 31. Mindenszentek és Halottak napja, ez az az ikerünnep, amelyen az élők látogatják halottaikat. Hosszú sorban látunk a temetők útvonalán menni férfiakat, feketébe öltözött aszszonyokat egy-egy cserép virágzó Katalin-rózsával. Itt-ott tűnik fel egy-egy pompázó koszorú. Szerények lettek halottaink is ebben az ítéletes időben. De nekik mindegy: egy szál virág, egy szál gyertya, vagy virágdomb. A szív ugyanaz az egyikben, mint a másikban. Hivalkodás egyikben sincsen, mert mindenki csak módja szerint adja jelét szeretettnek és emlékezésének a síron túl. Elhasznált mondás, hogy az egy szál gyertya lángjában gyakran több a szeretet tüze, mint az áldozati máglyában. De ez a halottak estéjéhez méltatlan megkülönböztetés. A halom virág annak, a ki adja, csak annyi, mint az egy szál krizantémum, melyet a szegénység tűz halottja fejfájára. A szivek bánatának mélységeit nem lehet megmérni, csak a világi módot az áldozaton, melyet kedveseink pihenőhelyére viszünk. Holnap hát visszaadjuk a temetőben a sűrű látogatást, amelyet újabb időben a Halál oly buzgón tesz nálunk. Minduntalan kivág egy-egy szálfát a nemzet őserdejéből, nem tudom, hányadszor ismétlődik meg egy-két éven belül a „nemzeti temetés". E pillanatban is ravatalon fekszik egy jelesünk, akit Eger városa adoptált halottjának s holnap fog gyászpompával sírjába tenni. Dobjunk az anyaföldre egy szál virágot érte, röpítsünk egy fájó sóhajt a történelmi nevezetességű érseki város felé, hulljon el szemünkből egy drága gyöngy Gárdonyi Géza emlékezetének okáért. És gondoljunk hálával és kegyelettel a jelesekre, kiknek sorát négy évvel ezelőtt Tisza István hősi halála nyitotta meg, s kik azóta utána költöztek az örökkévalóságba. A magyar nemzet géniusza kezében hervadhatatlan virágok ők. E faj teremtőerejének ragyogó példái, akikben kifejeződik a nemzet nagysága, tulajdonságainak fénye és alkotó ereje. Mert egy nemzet nagyjaiból születik meg a nemzet önérzete, életének gondviseléses tartalma és az az érték, amelyet képvisel az emberiség társas kötelékében és kincses■házában. j. S a halottlátogatásból visszatérvén az élőkközé, jusson eszünkbe, hogy mi is mind utánukfogunk menni, itt fogunk hagyni mindent, amiért lelkesültünk, a mire vágytunk, amitmegszereztünk, amit szerettünk, amit gyűlöltünk, mindent, mindent, amit a föld adhatott nekünk és semminek sem lesz ránk nézve értéke csak az emléknek, mely utánunk marad. Mert a halálunkat ezzel éljük csak túl s csak addig, a meddig elér az érdemünk. A ki szeretve volt az életben, annak a sírján virág terem, szeretet által ültetve, a sírja dombján. Úgy éljetek hát, hogy szeressenek benneteket. A ki jó volt és jót cselekedett, annak gyertyát gyújt keresztfája tövében a hála. A ki becsületes volt, meg fog becsültetni a becsületesek által halálában is. A ki családjának élt, megkoszorúzza sírját a család. A ki a népnek áll, emlékét kegyelettel őrzi a faluja, vagy városa nemzedékeken át. A ki nagy volt hazája szolgálatában, az bemegyen a halhatatlanságba. Temető, gyász, halál: ez nemcsak a halottaknak szentelt napon, hanem hazánk illő gondolatkör mindennap a mi szomorú világunkban. Kincsen ma igazán boldog -— vagy csak némely feledő órákra, ebben a boldogtalan országban csak a gyermek és a halott. A gyermek, mert még nem tudja, a halott, mert már nem tudja hova jutott az egykor dicső Magyarország. Béke a halottaknak. Az élőknek Hit, Remény és Szeretet. A magyar tudomány megmentése Irta Kuncz Odöa dr., egyetemi tanár. Budapest okt. 31. A magyar álom, a magyar Hiszekegy valóra váltásának egyetlen hatalmas fegyvere van: a tudás. Aki a magyar tudományt az aláhanyatlás fenyegető veszedelmétől megmenti, a szebb és boldogabb magyar jövő legszilárdabb alapját veti meg, mert „a tudományos emberfő mennyisége a nemzet igazi hatalma ... igazibb súly s erő az emberi agyvelőnél nincs." (Széchenyi.) Megdöbbenéssel kell látnia minden igaz, hazájáértaggódó magyarnak, hogy az anyagi gondok és a tudományos kutatás eszközeinek hiánya feltartóztathatatlanul sodorják a magyar tudományt az összeomlás örvényébe és teljesen kilátástalanná tesznek minden olyan kísérletet, amely a magyar tudomány folyamatosságát és jövőjét megfelelő szukreszcencia növelésével és megnyerésével akarja biztosítani. Az egyetemi tanár ötödéves korpótlékából (most is évi 800 korona!) megvásárolhat — egy fél harisnyát, a Műegyetem egész napon át dolgozó kisegítő tanársegéde, aki diplomás mérnök, havi 700 koronát kap, — állapította meg a Felső Oktatásügyi Egyesület vasárnapi közgyűlése. Megtettünk-e, a mai nehéz viszonyok között, minden lehetőt a magyar tudomány megmentése érdekében? — ez a kérdés toppan szörnyű felelősséggel mindazok elé, akiket a végzet nemzetünk mai súlyos helyzetében vezető helyre állított. Mert értsük meg: a magyar tudomány összeomlása a magyar kultúrfölény és így a magyar nemzet katasztrófáját jelenti! A föld termőerejének fokozása, a sokat emlegetett „többtermelés””, az ipar és kereskedelem új életre keltése, egyszóval az az odaadó és szívós gazdasági munka, amely egyedül vezethet ki a mélységből, mindenekelőtt tudást követel! „Az akarat és értelem erői nem kevésbbé fontosak, mint a meleg és az esőtt (Rau). Hogyan hihessünk azonban a gazdasági megerősödésben, amikor összeomlás fenyegeti a magyar tudományt, amely azt a magyar fizikust, kémikust, matematikust, mérnököt, orvost, közgazdászt, tanárt, jogászt stb. képezi ki, akitől a produktív pályán működők az irányítást, útmutatást és segítséget várják!? Mindenki érzi, — és elsősorban illetékes köreink — hogy valamit tenni kell! A Felső Oktatásügyi Egyesület közgyűlésén elfogadott javaslat — amely kizárólag az egyetemi tanárok és alkalmazottak anyagi helyzetének szanálásával foglalkozott — a külön státus megteremtésében, a korpótlék összegének emelésében, az előléptetés lehetőségének biztosításában, a tandíj-osztalékban és a tudományos működési pótlék megállapításában jelölte meg a kivezető utat. Bármekkora haladást is jelent ez a nagy gonddal megszerkesztett javaslat a mai helyzettel szemben, mégsem mondhatjuk, hogy a kérdést megnyugtató módon oldotta meg. A tudomány abszolút (arany) értéket termel és eszközeit csak arannyal lehet megszerezni. Nem lehet tehát exisztenciáját arra a lázas és vergődő alapra, amelyet ma „pénznek”1 neveznek, felépíteni. Félre ne értessem! Egyetlen magyar tudós sem kívánja azt, hogy javadalmazása a békebeli paritásban állapítassék meg. A magyar tudomány hozzá méltó megértéssel vonja le a szerencsétlen gazdasági helyzet következményeit (amit két példa is nyomban megvilágít: Az egyetemi, legújabban felemelt tandíj szemeszterenként a békebeli ca 100 aram] K. helyett (ami jelenleg ca 50.000 K-t tesz ki), 1000 K.; a szerzői honorárium— ha akad egyáltalán bán kiadó — egy kétkötetes tankönyvért a békebeli 20.000 arany K. helyett 40.000 K.) és amikor — megmentése érdekében — áldozatot kér, számol a „lehetőséggel!11 És minthogy egy ilyen lehetőséget látok fenforogni, kívánom a Felső Oktatásügyi Egyesület javaslatait egy olyan javaslattal megtoldani, amely a magyar tudomány exisztenciáját, legalább részben, szilárd alapra alkalmas helyezni. Gondolatmenetem röviden a következő: A pénz — közismert okokból — elvesztette értéktartó szerepét. Egyetlen fis alap van: a föld, amelyre a világháború által levegőbe röpített értékek részben visszahullottak. Agrárállam vagyunk és a mostani kataklizmás időkben ez az egyetlen szerencsénk. A nemzet- és fajfentartó birtokososztályunk standardje úgy, ahogy biztosítva van; általában a föld szilárd alapján állanak egyházaink is. A csonka, kifosztott, elszegényedett Magyarország földje tehát eltartja birtokosait, ez a föld biztosítja, hogy egyházaink teljes erővelmunkálhatják nemes és nélkülözhetetlen hivatásukat. Nem tudná-e ez a föld keblére ölelni és magához téríteni a súlyos gondoktól elalélt magyar tudományt is!? A földbirtokreform törvénye (1920. évi XXXVI. t.-c.) módját ejti ennek (v. ö. 1. §. 2. bek., 34. §, 2. p., 84. és 85. §-aival) és igy igen könnyen meg lehetne tenni, hogy egyetemeinknek tekintélyesebb földbirtok adományoztassék abból a földkomplexumból, amelyet az állam a földváltság és a birtokreform végrehajtása révén megszerez. Az egyetemeknek ilyen módon jutó föld haszonélvezetéből fedezni lehetne egyrészről az egyetemi tanárok természetbeni ellátását, másrészről egy olyan — a pénz változásától független — bevételi forrás biztosíttatnék számukra, amely a tudományos munkának nélkülözhetetlen előfeltételeit (összeköttetés a külfölddel, folyóiratok, könyvek, műszerek megszerzése stb.) rendelkezésükre bocsátaná. Ez a megoldás nem sülyesztené az egyetemek és tanáraik ellátását a naturálgazdaságban ismeretes nívóra, de viszont átsegítené őket és velük a magyar tudományt azon a válságon, amelyet a mai pénzgazdálkodás mellett a pénz folytonos változása minden rideg fizetésű exisz- A Budapesti Hírlap mai száma 12 oldal.