Budapesti Hírlap, 1923. április (43. évfolyam, 74–97. szám)
1923-04-01 / 74. szám
nyilatkozatai, amelyek a belső rendnek fönntartására vonatkoztak és amelyeket az egész nemzetgyűlés, egy kis frakció kivételével, megelégedéssel fogadott, egészen őszinték voltak. De amióta elhangzottak, nem egy jelenséggel találkoztam, amely kételyt ébreszt bennem, hogy ennek az akaratnak érvényesüléséhez megvan-e a megfelelő erőnek minden föltétele. Hogy külpolitikai tekintetben mi az, ami alátámaszthatná a pénzügyi és közgazdasági rekonstrukciónak munkáját, erről így, nagy általánosságban, igen nehéz szólni. Helyzetünk nem olyan, hogy nagyszabású külpolitikai programot lehetne fölállítani; itt valóban az esetről-esetre mutatkozó helyes ítéletben és tapintatban jut kifejezésre az, amire szükségünk van. Kihívó, kalandkereső magatartást józan ember ennek a szerencsétlen országnak nem ajánlhat, de az is bizonyos, hogy amikor másoknál bizalmat keresünk, önmagunk iránt nem szabad bizalmatlanságot elárulnunk; nem szabad azt a benyomást keltenünk, hogy velünk szemben mindenki megengedhet magának mindent és ha távolmaradunk is saját erőnk túlbecsülésétől, tudatában kell lennünk azoknak a jelentékeny defenzív erőtényezőknek, amelyekkel úgy saját fajunk energiájában, mint nemzetközi helyzetünkben bízunk és amelyek arra igenis képesítenek, hogy igaztalan támadásokkal szembeszállhassunk. Az az önbizalom, amely reális tényezőkön alapul és a tényezők igaz mérlegelésén sem túl nem megy, sem azon innen nem marad, egyik nélkülözhetetlen faktora a kívülről várt és remélt bizalom megszilárdulásának, amely a politikai térről a financiális térre is átvezethető. Ezek a politikai gondolatok épp úgy szükségszerű alkotó részei egy céltudatos pénzügyi és közgazdasági akciónak, mint a szakmabeli megfontolások; a nemzeti feltámadást gátló kőnek eltávolításához tehát ezeknek is közük van. És ha valaki nekem azt mondja, hogy mindezek a gondolatok nem újak és nem eredetiek, hát erre csak azt válaszolom: ha régiek és közj keletűek, akkor mért maradt el eddigi következetes alkalmazásuk? z SöDÄFisn Rrau* (74. ho 1923 április 1.3 Emlékeimből, — ?tz 3887-Mi pénzügyi vMldg. — Írta Zukács Zászló de.» volt miniszteralnök. Budapest, márc. 31. Az 1878-ik évi általános választások idején szülővárosomban, Zalatnán tartózkodtam. Tagja lévén a megyei közigazgatási bizottságnak, időnkint lejárogattam Nagyenyedre, ahol megismerkedtem a vármegye vezető embereivel, akikkel eddig, miután évekig távolvoltam a megyétől, alig volt alkalmam érintkezni. Ez időben történt, hogy Magyar igen középponttal a megye új választókerületet kapott, amelynek részére képviselőjelöltről kellett gondoskodni. Hogy miként történt, nem tudom, de tény az, hogy a választók egy része engem hívott föl a jelöltség elfogadására; valószínűen azért, mert a vezető körök által kijelölt egyén fölötte népszerűtlen volt Mindamellett hogy minden helységben, ahol programbeszédet tartottam, kifejezetten hangsúlyoztam szabadelvűpárti meggyőződésemet a vezető körök, melyek nem voltak hozzászokva, hogy valaki az ő támogatásuk kikérése nélkül lépjen föl, gyanús szemmel nézték eljárásomat és fentartották saját jelöltjüket. Így történt, hogy e választásnál a magyarigeni kerületben két szabadelvűpárti jelölt állott egymással szemben. A választás eredménye az volt, hogy a hivatalos jelölt megbukott. A vármegyei urak lassan kint megbékültek ezzel az eredménnyel és midőn meggyőződtek arról, hogy őszinte hive vagyok a pártnak, teljes bizalmukkal ajándékoztak meg és a későbbi választásokon ők voltak legerősebb támaszaim. Ma is hálásan emlékezem vissza a Kemény báró és Zeyk-családok egyes tagjai részéről tapasztalt jóindulatra. A szabadelvű párt helyzete abban az időben nem volt nagyon kedvező. Számbelileg erős és igen kiváló férfiakból álló ellenzék állott vele szemben. Nem egy oldalról helytelenítették abbeli eljárásomat, hogy mint kezdő képviselő, egy sülyedő hajóhoz kötöm politikai exisztenciámat. Én azonban, miután meggyőződésem ehhez az irányhoz csatolt, megmaradtam jó és balszerencsében e párt kötelékében, noha, hogy barátaim közül sokan megokoltnak látták időnként kilépni e pártból, megmaradtam akkor is, amikor személyes sérelmek talán jogosultnak tüntethették volna föl a kilépést. Sőt, amidőn a párt föloszlott, egyike voltam azoknak a keveseknek, akik mindent elkövettek, hogy a párt újból életre kelhessen. Az országgyűlés kezdetén Budapestre érkezve, első dolgom volt Tisza Kálmán miniszterelnök és pártvezérnél bemutttam magam. Tisza, úgy látszik, még a vármegyéből nyert információk alapján, szintén gyanakodva tekintett rám. A régi Lloydépület nagytermében találkoztam vele először. Rövid beszélgetés után, szokásához képest, bevonult a kártyaszobába. A képviselőház megalakulásakor a Ház zárószámadási bizottságába kerültem. E bizottság abban az időben körülbelül azon a színvonalon állott tekintély dolgában, mint ma a naplóbíráló bizottság. A fiatal képviselőket, akik nem tudtak maguknak egy tekintélyesebb bizottságban helyet szorítani, betették a zárószámadásiba. Az állam zárószámadásaival majdnem senki sem törődött. Míg a költségvetési előirányzatot hónapokon át tárgyalták, azzal a kérdéssel, hogy a költségvetés a gyakorlati végrehajtásban minő eredményre vezetett, senki sem folgalkozott. A bizottság előadója rendesen általános figyelmetlenség között volt kénytelen a legfontosabb eredményekről jelentést tenni és a Ház egy óra alatt végzett az egész zárószámadással. Emlékezem, hogy mint előadó, olyan zajban voltam kénytelen beszédemet elmondani, hogy alig voltam képes saját hangomat hallani. Csodálatos volt az az érzéketlenség, melyet a törvényhozás az állam pénzügyeivel szemben tanúsított, pedig minden ok megvolt arra, hogy az állami életnek eme nagyfontosságú ágazata a leggondosabb figyelemmel kezeltessék. Az állami pénzügyek abban az időben a legkedvezőtlenebb képet mutatták. A kiadások állandóan meghaladták a bevételeket, úgy hogy a hiány, a Széll Kálmán által kezdeményezett reformok ellenére állandó volt az államháztartásban. Az állam rendes bevételei még a rendes kiadásokat sem voltak képesek fedezni, aminek következtében nemcsak beruházási célokra, de még a rendes kiadások egy részének fedezésére is kénytelen volt a pénzügyminiszter kölcsönöket venni föl. Ez utóbbi sohasem volt képes magának tiszta képet alkotni az egy év folyamán fölmerülő összes szükségletekről, mert időközönként mindig merültek föl a többi tárcák részéről olyan szükségletek, melyekről a pénzügyminiszternek előzetes tudomása nem volt és amelyeknek sürgős fedezéséről mégis neki kellett gondoskodni. Az egyes miniszterek a saját költségvetésüket meghaladó kiadásokkal járó intézkedéseikhez nem tartották szükségesnek a pénzügyminiszter előzetes hozzájárulását kikérni és így, miután ez utóbbi nem volt abban a helyzetben, hogy társai gazdálkodását ellenőrizhesse, az állami pénzügyekben a legnagyobb rendellenség kapott lábra, amit az évenként többször is szükségessé vált járadékkibocsátással ideig-óráig takargatni lehetett ugyan, amely azonban állampénzügyi szempontból legnagyobb veszedelmeket rejtett magában. Szapáry gróf, akkori pénzügyminiszternek, úgy látszik, nem volt meg a kabinetben az a tekintélye, amely szükséges lett volna ahhoz, hogy a bajok orvosolhassanak. A képviselőhöz zárószámadási bizottsága — felelőssége tudatában — igyekezett mindent megtenni arra, hogy a kormányt a költségvetés megtartására szorítsa. Évi jelentéseiben e célra szolgáló legkülönbözőbb javaslatokat terjesztett a képviselőház elé, amelyek egytől-egyig elfogadtattak ugyan, de senki sem volt, aki végrehajtásukról is gondoskodott volna. Ezért a bizottság üléseiben sokszor igen élénk, sőt éles viták folytak, a bizottság egyes tagjai és a kiküldött kormányképviselő között, miután a miniszterek maguk nem tartották érdemesnek az üléseken személyeesen részt venni. A bizottság nagy szigorúsággal igyekezett bírálatot gyakorolni és nem egy esetben rosszulásának adott kifejezést egyes kormányintézkedésekkel szemben. Különösen nagy feltűnést okozott ez úgynevezett ,.sorsolási kölcsön” esete, melyben arról volt szó, hogy az egyik előző kormány egy szerződés megkötése alkalmával túllépte a törvényben megállapított korlátokat. Ez alkalommal ami eddig példátlan eset volt, a bizottság kihallgatás végett maga elé idézett szolgálatban már nem álló minisztereket. Kihallgatta Lónyait, Késkápolyit, Szélit és természetesen az akkori minisztert, Szapáryt. A jelentés elkészítésére egy háromtagú albizottság küldetett ki, melynek tagjai voltak, hogy minden párt képviselve legyen: Fröhlich Gusztáv a mérsékelt ellenzék részéről, Zsembery István a szélsőbaloldalról és az én csekélységem. Időközben lejárván a mandátum tartama, 1881-ben újra választottam, valamint 1884- ben is a magyarigeni kerületben. Ez utóbbi országgyűlésen már a Ház legfontosabb bizottságába, a pénzügyibe jutottam. Eközben a pénzügyi helyzet mind fenyegetőbbé vált. A kormány kénytelen volt évenként többször járadék kibocsátása által segítem magán, ily körülmények között kötelességemnek tartottam észleleteimet és tanulmányaim eredményét egy rövid emlékiratba összefoglalva a mérvadó egyénekkel közölni. Szapáry teljesen beismerte a helyzet súlyos voltát, de szavaiból azt vettem ki, hogy nem áll módjában a bajon segíteni. Tisza Kálmán nem tagadta a baj létezését, de nem tartotta olyan súlyosnak, mint a minőnek én feltüntettem; egyébként attól tartván, hogy az általam összeállított adatok publikálása kedvez o okosoknak. Mindenki látni akarta a csodadoktort és mindenki vele akarta gyógyittatni magát, ha csak annyi baja volt is, hogy szálka fúródott az ujjába. A hírnév hátára vette Don Rodrigót és csattogó szárnyakon beröpülte vele az égési várost, az egész országot, sőt még az ország határain túl is szálldogált vele. Egy este agyonhajszolt, a sebes hajtástól párolgó és tajtékzó tevéken egy karaván érkezett Don Rodrigo háza elé. A karaván vezetője, egy hatalmas termetű gyönyörű arab, különben egyike az ismertebb törzsfőnököknek, bement a spanyol doktorhoz és bemutatkozott. Ez az ember a próféta családjából származó Muley Hafidnak, a szent embernek, az arab csodadoktornak, a titkos erőkkel fölruházott varázslónak küldöttje volt. Muley Hafid végig a Nílusvölgyön nagy hírnévnek és népszerűségnek örvendett, amit különösen annak köszönhetett, hogy mint doktor, nagy sikereket mutathatott föl. Most azonban ő lett beteg és miután állapota rosszra fordult, elküldötte embereit Don Rodrigóért, akinek hírneve az ő fülét is megütötte. Abból, amit a spanyol doktorról hallott, azt következtette, hogy ez az egyetlen ember, aki méltó ahhoz, hogy a szent embert kezelje és meggyógyítsa. Mikor megkérdezték tőle, hogy miért nem gyógyítja magát, hiszen különb orvost nem találhat, ezt felelte: Tudjátok meg, hogy soha orvos önmagát gyógyítani nem tudja. Mert ő is csak tökéletlen emberi lény és önmagát ismeri legkevésbé. — Hogy mehetnék én olyan országba, — szólt Don Rodrigo — ahová, soha fehérember a lábát még be nem tette. Hiszen életem egy pillanatig sem lenne biztosságban köztetek. A délceg arab főnök a háta mögött álló társának iszákjából egy nagy, pecsétes írást vett elő. Megcsókolta és mély meghajlással átnyújtotta az orvosnak. — Ez az írás uram, megvédelmez mindenféle veszedelem ellen. Ez téged urunkká és parancsolónkká tesz. Ez Muley Ha- anyagból és ezek a regényes törénetek mind e mai napig fennmaradtak. Magunkra, mikor ezt a históriát megírjuk, egyéb adat nem állván rendelkezésünkre, ezeket a legendákat használjuk kutforrásul . Mese, mese, mess kenyeret, ha nincs késed, fog egeret . . . Abban az időben, melyben ez a szürke medve-veszedelem ilyen magas fokra hágott, élt Spanyolországban egy Rodrigo Danuez nevű tudós doktor, aki fiatalsága ellenére már meglehetős hírnévnek örvendett. A szalamankai híres egyetemet nagy sikerrel elvégezte és kitűnő bizonyítványokkal ellátva lépett ki az életbe. De mikor hozzáfogott az emberek gyógyításához, úgy találta, hogy tudománya még meglehetősen tökéletlen és azért elhatározta, hogy Szicíliába utazik, és ott a palermói nevezetes orvosi főiskolában még több tudományt szed magába. Ezen a főiskolán már arra is alkalma nyílt, hogy bepillantást nyerjen a keleti népek orvosi tudományába, különösen az arabokéba, kik ezen a téren igen magas színvonalon állottak. Orvosaik nagyesze ugyan csak közönséges kuruzsló volt, de emellett voltak tudós doktoraik is, akik még az európai orvosokat is megközelítették, sőt meg is haladták, oly jelesen működtek a gyógyítás terén. Mikor aztán úgy érezte, hogy tele van a feje és több tudomány nem fér bele, hazafelé indult, hogy működését most már spanyol nemzetének szentelhesse. Ekkor megtörtént vele az a szerencsétlenség, hogy hajójuk a Földközi-tengeren berberkalózok hatalmába esett, akik dán Rodrigóval és társaival Afrikába siettek, hogy őket ott valamely vásáron rabszolgának eladják. Don Rodrigót is ez a sors érte. Első gazdája Ali Hazrun egyiptomi kereskedő, egy görögből törökké lett renegát volt, aki olcsón jutott hozzá, mert a sovány, szerény, csöndes magaviseletű tudósból nem nézett ki semmit és különösen azt vette biztosra, hogy a testi munkára gyönge lesz. Don Rodrigo részint kerti munkák körül, részint i1 kereskedő irodájában foglalatoskodott, és Ali Hazrun már azon törte a fejét, hogy olcsó áron tovább adja, amikor egy véletlen a hallgatag spanyolra irányozta a gazda figyelmét. A kereskedő legkedvesebb, leánygyermeke, a szépséges Zulejka, megbetegedett és bár apja a város legelső orvosait a leány ágya köré csödítete és azok mindenféle szert megpróbáltak rajta, az nem akart meggyógyulni. Don Rodrigo tudta, hogy a leány nagyon beteg, de nem mert jelentkezni az apjánál, hogy ő is szeretne próbát tenni a gyógyítással, mert biztosra vette, hogy ezzel halálos ellenségévé teszi az arab orvosokat. De mikor látta az apának napról-napra növekedő kétségbeesését, mégis szakított tartózkodó magaviseletével és Ali Hazrun elé lépve, így szólt: — Uram, én nem az vagyok, akinek engem itt tartanak. Én orvos vagyok, aki elvégeztem a szalamankai és palermói híres iskolákat és betegek gyógyításával foglalkozom. Engedd meg, hogy megtekintsem beteg leányodat, talán tudok rajta segíteni. Nekem van egy ládám, tele mindenféle orvossággal. Lehet, hogy ezek közt találok valamit, ami meggyógyítja a leányodat. Ha Ali Hazrun igazi török lett volna, valószínűen nem merte volna leányát egy keresztény doktorra bízni, de ő egykor görög volt, vagyis keresztény és rövid habozás után a beteg ágyához vezette a doktort. Ez megvizsgálta őt és közönséges tifuszesetet konstatált, ami eddig is gyakran előfordult praxisában és mindig sikerrel gyógyította. Még orvosságot is talált rá kicsi patikájában. Nagy gonddal hozzáfogott tehát a gyógyításhoz és nem telt bele egy hét, az ifjú leányon már meglátszott a javulás. Három hét alatt pedig állapota olyan jóra fordult, hogy Don Rodrigo az apa elé lépett és büszkén kijelentette: Uram, leányod meggyógyult és többé semmi veszedelem sem fenyegeti. Ali Hazrun nagyot rikkantott örömében és megfeledkezve a méltóságos modorról, melyet az igazi muzulmánoktól lesett el és mindig gondosan megőrzött, fölugrott, körültáncolta az ifjú tudóst, a nyakába borult, össze-vissza csókolgatta és hol sírt, hol pedig nevetett Végre összeszedte magát, komolyságot erőltetett vonásaira és igy szólt: — Kedves fiam, te visszaadtad apai szivemnek a boldogságot, melyet már-már örökre elveszettnek hittem. A te Istened áldjon meg érte. Kívánj tőlem bármit, mindent megkapsz, a minek megadása hatalmamban áll. — Én csak szabadságomat kérem tőled és a módot, hogy spanyol hazámba visszatérhessek. A kereskedő arca elborult. — Csak nem akarsz minket rögtön itthagyni, mielőtt jelét adnám roppant hálámnak az egész világ előtt? — Oh, uram, öreg szüleim vannak otthon, akik soha ki nem alvó reménységgel várják napról-napra az én hazatérésemet... csak nem hosszabbíthatom meg szenvedéseiket távolmaradásom huzamosabbá tételével? A kereskedő arca most még borúsabb lett. Halkan morogta maga elé: — Öreg szüleid várnak. És még talán ifjú kedvesed is . . . A fiatalember nem felelt reá. Ali Hazrun kis szünet után igy folytatta: — Még ma fölszabadítom egyik spanyol rabszolgámat és valamelyik Spanyolország felé vitorlázó hajómon hazaküldöm. Ez elviheti leveledet, melyben értesíted szüleidet sorsodnak jobbrafordulásáról. Ugyanez az ember, vagy egy másik elhozhatja neked a legfrissebb híreket hazádból és én arra kérlek, hogy amíg ez vissza nem tér, addig te maradj itt nálunk, mint barátom, mint fiam és én esküszöm neked, hogy ha elérkezik hazautazásod ideje, te olyan gazdagon, mint egy király, fogsz Spanyolországba visszatérni. Ugye, megteszed? Don Rodrigo beleegyezett. És kapott Ali Hazruntól ajándékba egy keleti kényelemmel és pompával berendezett és tizenkét rabszolgával fölszerelt házat, mely a város szélén feküdt, egy gyönyörű kertben. És ez a ház csakhamar búcsújáró helye lett a la