Budapesti Hírlap, 1923. május (43. évfolyam, 98–121. szám)

1923-05-01 / 98. szám

s­ ­-------------------------­-------------------------------­|főbb tényezője volt. Mindenki föltétlenül sbizott szavában. A bizalomnak és a biztos­­­ísági érzetnek sajátságos atmoszférája vette föt körül, melynek megérzése elől ellenfelei­­­em zárkózhattak el. Az ilyen egyéniségek [könnyen­ találnak szövetségesekre, mert­­miindenki"sz­eret a 'biztosra támaszkodni. [ Assponyi gróf azután részletesen foglal­­kozott azzal, hogy a magyar nemzet mi­ll­yen magatartást tanúsított Andrássyval Issemben. — Politikájának exponálására, eszméi­nek gyakorlatba való átvitelére nem vállal­­­kozott senki. Ezzel igen nagy méltatlansá­got követtek­ el Andrássyn, a­ki mint mo­­­dern ember, ismerte a közvélemény jelen­tőségét,­ de azt nem úgy értelmezte, hogy­­minden áramlat előtt meg kell hajolni, ha­nem úgy ,­ hogy annak ő adjon irányt. En­nél a személyi sérelemnél is súlyosabb, hogy politikájának nemzetnevelő hatása a kellő időben nem érvényesült Ezt András­inak is tapasztalnia kellett, a mikor állá­­sáról­ lemondott s a bokor visszahívására senk­­i­ sem­ gondolt, sőt egyenesen lehetet­lenné t­ tettek éppen azzal a módszerrel, a­mellyel tartal­mikig helyt nem állottak poli­tikájáért. I* — Hogy Magyarország, sőt Európa is,­­ezzel mit vesztett, azt utólag alig lehet megállapítani. A végső összeomlás és az azt megelőző szomorú tények, elhomályosítot­­ák Andrássy alkotásait, de méltán fel lehet enni a­­kérdést, vajjont­ó passz­iv szemlélő és hallgatag résztvevő­ maradt volna-e a [német ] politikának a­ bismarcki hagyomá­­­nyoktól ,eltérő kockázatos kifejlődésével­­szemben,­­a­mely feszültséget idézett elő (egyidejűen a két világhatalommal: az orosz­­­szal és az angollal? Vájjon nem látta­­volna-e előre ennek a fejleménynek vesze­delmeit? Vájjon nem sikerült volna-e neki [tekintélyével'a­ szövetséget ettől az úttól el-­téríteni, vagy a monarkia sorsát annak «esélyeivel szemben másképp biztosítani? !And­rássy egyéniségének tanulmán­yozása­képp az ellenkezőre utal. Korán bekövetke­zett haláláig pedig akkor még több év állott rendelkezésére, a­melyben érvénye­sülhetett és talán gondolatvilágától átha­tott utódot nevelhetett volna. [ » And­rássy konkrét alkotásainak rom­­­badőlése^ tehát mit sem bizonyít kot­cep­­c­­­iájának’, eredeti helyessége ellen, csak az­­epigonok elégtelenségét állapítja meg. A romok nem temették maguk alá az oszlo­pot, a­melyet ő magának a történelemben emelt, a­­helyzet, gyökeres megváltozása­­nem csökkentette annak a tanításnak, érte­lmét­, melyet a nemzet e nagy fiának életé­iből meríthet. — Ez a tanítás lehetővé tette volna, sh­ogy fajunkból kifejtsük a nagy célokért';' [való lelkesedést, a katonai és polgári eré­­­nyeket, a melyeknek csirája megvan a­­nemzeti lélekben és távoltartsuk magunkat azoktól a hibáktól, azoktól az eltévelyedé­sektől, a­melyeknek sokasága maga alá te­meti nemzeti nagy tulajdonságainkat. Vagy mikor lett volna nagyobb szükség tárgyi nagy szempontok uralmára a gondolkozás­ban, és a mérlegelést követő­­tántoríthatat­lan elhatározásban, mint ma. Mikor volt parancsolóbb a nemzet lelki világának ilyen értelmű ki- és átalakulása, mint most, a­midőn saját lábunkon kell ák­a­­rtunk és saját higgadtan mérlegelt erőnk­kel kell magunknak utat vágni a mai vi­lághelyzet pusztaságában? A mi képessé­günk erre van, azt Andrássy nevelte be­­­lénk; a mi nekünk abból hiányzik, az azért hiányzik, mert Andrássy irányitó és nevelő befolyásának fonala idő előtt megszakadt.­­— Ezt a fonalat kell újra fölvennünk, ebbe az irányba indítja gondolkodásunkat a mai ünnep, a­mely nem szól egy végleg elhantolt múltnak, hanem egy örökéletű gondolatnak. Andrássy napsugaras alakja, a míg élt, friss és nyugodt tetterőt jelké­pezett, emlékéből is a föltámadási gondo­latnak fénye ragyog felénk. Zúgó taps és éfjenzes fogadta Apponyi Albert gróf gyönyörű emlékbeszédét, majd fölzendült a Himnusz, a­melynek akkord­jaival az egyszerű és mégis fölemelő ün­nepség véget ért. A kupolacsarnokból az ünnepségen résztvevő testületek és egyesületek az An­­drássy-szoborhoz vonultak, hogy megko­szorúzzák. Elsőnek Daruváry Géza kül­ügyminiszter tette le a szobor talapzatára Horthy Miklós kormányzó koszorúját a következő szavak kíséretében: — Magyarország kormányzója ő főmél­­tósága nevében teszem le ezt a koszorút, hogy vele Andrássy Gyula gróf emlékének áldozzak, a ki előtt, mint a magyarság tör­hetetlen életerejének és nagyrahivatottság személyesítője előtt hódol­ta a nem­et. Scitovszky Béla, a nemzetgyűlés, Ra­­kovszky Iván belügyminiszter a kormány, Folkusházy Lajos alpolgármester Buda­pest székesfőváros közönsége, Plelitska Sán­dor honvédelmi miniszter pedig a magyar királyi honvédség nevében koszorúzta meg a szobrot. Azután Zselinszk Szilárd a köz­munkák tanácsának nevében tett koszorút a szoborra, majd sorra járultak koszo­rúikkal a szobor elé a 48-as honvédek, a Nemzeti Kaszinó, az Andrássy-családok és Gömör- és Kishont vármegye közönsége és a Batth­yány-családoknak reprezentánsai. Mi­közben virágeső hullott a szobor talapza­tára, a honvédhelyőrség zenekara hazafias magyar­ dalokat játszott. Végül pedig a kö­zönség ajkán fölzendült a Szózat, a­mely­nek akkordjai közepett a lelkes ünnepség véget ért. Hamlet: — Shakespeare tragédiájának felújítása a Nemzeti Színházban 1923 április 30-án. — A Nemzeti Színház ma új betanulással adja elő Shakespeare legmélyebben járó tragédiáját, Hamletet, Hamletét, melynek lírai szubjektivitása éppen olyan varázsla­tos, mint drámai ereje. Shakespeare nagy­sága voltaképpen abban gyökeredzik, hogy­­egyaránt birt a kiválasztottakhoz és a nagy­­tömeghez szólni. Voltak írók, még pedig [a legelső sorból és rendből valók, —­ a­kik [sohasem értettek a tömegnyűgözés szug­­gasztiójához. Ezeknek az íróknak fanati­kus híveik vannak a legfelsőbbrendű kul­túrájú és differenciált egyének között, de sohasem bírtak azzal a mámorral megis­merkedni, melyet a tömeg lebírása okoz­hat­ a művészi léleknek. Tudom, hogy ilyen esetekben a hálás és megértő utó­korról szoktak beszélni és attól várják a jóvátételt." Csakhogy azok, a­kik a fensőbb­­rendű kiválasztott telkekhez beszélnek, az­­utókorban sem találnak több hívőre és­­hallgatóra, mint most. Az emberiség átla­gos színvonala nem változott és nem is fog megváltozni túlságosan, különben az utó­korra való appellálás a legproblematiku­­­sabb dolog a világon és mindig Anatole­­France egy anekdotáját juttatja eszembe. Renan halálának évfordulóján — mondja ‘Anatole France — ünnepi ülés volt az aka­­­démián. Egyik kollégám átadta Renant — mint már ilyenkor szokás — a dicső hal­hatatlanságnak és a hálás utókornak. ‘Akadémiai ülések után rendesen főfájást kapok, kimentem hát a Szajna partjára ■sétálni. Fiatal, szép asszonyok járkáltak ott udvarlóikkal, kedves, csinos leánykák­­hozzájuk való legényekkel, gyermekek ját­­­szottak, mulattak, hancúroztak. „Íme, a­­hálás utókor“ — mondtam végignézve raj­aink — itt van előttem és fogadni mernék,­­hogy ezek közül egyik sem gondol a sze­lvény megboldogult Renanra.“­­ Az utókor igazságszolgáltatása csak a felette naiv embereknek vigasztalás. De még ők is bizonyára fájdalmas irigységgel nézik azokat, a­kik undorító ügyességgel­­és szaporasággal gyártják tömegfogyasz­tásra való cikkeiket, úgy drámában, mint regényben, versben vagy novellában. Shakespeare nagysága abban van, hogy míg lebírta a tömeget, egyben olyan gon­dolat- és érzelemvilágot tárt föl, melyből Taine szerint a legtöbb emberi dokumen­tumot meríthetjük. A milyen merészen rántotta le a titkok­ titk­áról a leplet, a mi­lyen bátran repült föl mérhetetlen magas­ságokba és szállt le félelmetesen irtózatos mélységekbe, olyan nyugodtan, elszántan és bátorsággal tudott banális, közönséges, sőt gyakran ízléstelen is lenni. Nagyon is figyelembe vette a karzat tapsait, sokkal szuverénebb lélek volt, semhogy attól félt volna, hogy a kényes ízlésű­ kiválasztottak megszólják. Azt hiszem, ritkán törődött ember olyan kevéssé az esztétika szabá­lyaival vagy egyes kiválasztott egyének tet­szésével, mint éppen Shakespeare. A tö­meg volt folyton a szeme előtt. Hogy köz­ben mit mutatott meg nekünk gondolatai­ból, világnézetéből, érzésvilágából, az Ja­hin neki egészen mellékes volt. Darabot akart írni, sok-sok ezer ember számára. Darabot, melyre egész London betóduljon, figyeljen, tapsoljon. Hogy közben a nagy­­közönség ízlése szerint itt munkákból mint jött ki szinte emberfölötti nagysága, azzal talán nem is törődött. Neki a színpad volt a fontos, az életbevágó dolog. És éppen ezért élnek drámái minden időkön keresz­tül. Mert valahányszor egy újabb színész fölveszi egyik-másik alakjának habitusát, az megint új fényt és színt kap. Drámái­ból végtelen perspektíva nyílik a színészi munka számára. Mikor már egyes alak­jairól azt hisszük, hogy mindent tudunk, jön egy új színész és új színeket mutat be rajta. Hogy mit jelent Shakespeare az irodalomban, azt már elmondták, de hogy mivel tartozik Shakespearenek a színpad, erről még fölötte sokat lehetne beszélni. Megfejtette a legnagyobb problémát — sajnos, csak a maga számára fejtette meg, — hogy mint lehet a legvulgárisabb eszkö­zökkel a legművészibb, legfinomabb hatá­sokat elérni. A színész, a­ki az ő szavait mondja, feltétlen biztossággal tudja, hogy a nagy tömeg éppen úgy megérti a mesét és az alakot, mint a kiválasztottak a gon­dolatot, a világnézetet és az érzésvilágot. És ez erős, biztosságot, bátorságot ad a színésznek. A külső habitus teljesen fedi a belsőt. Semmi üresség, semmi érthetetlen­­ség nincs köztük. Gondolják el hogy el­mondom Hamlet meséjét. Van ennél egy­szerűbb, tömegre jobban ható História. Hiszen van itt titkos mérgezés, sírból fel­járó szellem, őrült leány, sírban való pár­baj, mérgezett tőr stb. stb. . . . Nem lát­ják itt egy közönséges rémdrá­ma minden szálát együtt? És ime ezekből a szálakból összeszőve megszületik a legnagyobb aka­rásba futó kétségbeesés, mert Hamlet nem­csak apját akarja megbosszulni, ennél sok­kal nagyobb, sokkal szentebb a célja: a kizökkent erkölcsi világrend helyreállítása. És megszületik a becsület, a tisztaság, a kiválóság, a nemesség, a férfiasság harca a gyilkossággal, a paráznasággal, az alávaló­­sággal, a gyávasággal És megszületik a sö­tét őrületbe vesző kétségbeesés, mikor egyedül állva a becsület kis szigetén látja, hogy mint nyel el a posvány, a szemét, a szenny mindent, férfius becsületet, hitvesi hűséget, alattvalói ragaszkodást, talán még ki tudja­ a leányi szűz tisztaságot és ár­tatlanságot is. És kételkedni kezd minden­ben és mindenkiben — végre saját magá­ban is, a­kit a végzet a legrettenetesebb sorsra, erején felüli munkára ítélt. Hogy is mondja Goethe: „Hamletnek olyan dol­got kell végrehajtani, a­mit az ő karakte­rével lehetetlen megcsinálni“. És itt van Hamlet tragikuma. Ennél senki sem látta jobban a boldogtalan bús dán királyfit, mint a­hogy Lessing mellett Goethe értette meg eddig legjobban azt a titokzatos, rej­telmes nagy valakit, a­kit Shakespeare Vil­mosnak hívtak, míg földi alakjában itt élt vala köztünk. A mai estén Odey vette magára a dán királyfi hagyományos köntösét. Egyéb megszokott aztán nem is volt rajta. Odry alakítására igazán ráillik, a­mit cikkünk­ elején mondottunk. Valahányszor egy új, igazi színész veszi fel egyik-másik alakjá­nak habitusát, az mindig új fényt és színt­ kap. Hamlet alakját bámulatos bátorság­gal és biztossággal építette fel. A­mint ki-) lép a színpadra, már ott van rajta tragikus sorsa s nagy dolgokra való elhivatottsága. Már ott van szemében a tudat alatti gyanú. Odry a legnagyobb művészi egyéniségek közül való, mert nála a tudatos felépítést valami csodálatos intuíció is támogatja, Hamletje mindenekfelett hihetetlenül elő­kelő, nagy úr. Ez az előkelőség valahogy különben ott van Odry lényében, mert minden szerepében kijön. Ez a Hamlet azonkívül végtelenül elmés, fensőbbséges, igen kevéssé líra­ s nem is tulon­tul sze­relmes, ebből talán elbírtunk volna na­gyobb adagolást is. Ellenben hihetetlen művészi gyönyörűséggel néztük, mikor szembenállt a királlyal, mikor Poloniussal játszott. Itt a tigris játékos graciózus ke­gyetlensége nyilvánult meg olyan színek­ben, melyről külön tanulmányt lehetne írni. Anyjával való leszámolása végtelenül erős, fájdalmas, keserű. A legmegrázóbb jelenetek egyike, a­mit eddig színpadon láttam. Egyáltalában a­mit ma este Odry produkált, annak nyoma kell hogy marad­jon a magyar színjátszás történetében. Gál Gyula Poloniusa az öreg szenilis fecsegő, kinek azonban egyes jeleneteiben pompásan megérzékelődik, hogy itt egy hajdani államférfival állunk szemben, ki valaha országos nagy ügyeket intézett el. Gál pompás alakításai mind biztos profillal bírnak. Fehér Gyula Glaudius királya ér­dekes, de még nem eléggé mély és színes. Nagy Adorján Horációja, Mihályfi Károly színészkirálya igen jó és művészi alakítá­sok. Váradi Aranka régi szerepét, Oféliát, játszotta. A közönség azzal a feszült érdek­lődéssel figyelt az előadásra, a­melyet ez a mai este megérdemelt. Lelkes ünneplés hívta a felvonások végén a lámpák elé Odryt. A rendezés Hevesi Sándor művészi munkája. Dánielné Lengyel Laura. ImresTitetup iss. ,o 1923 máju's 1, anyagból is fehérnemű és pylamak méret szerint. IV* Károly-k­örut 2. sz. Telefon 173—89 H Siopmányzó befejezi fsföraftját — tfasapnsxjfii t&agsyneanáEsásré zászló­­szessícSéssu u®í? pgszí. —■ „S&­haza Eíjisitísjj polgáránál n­agy laborban van m helye.« A kormányzó útja során vasárnap reg­gel Nagykanizsára érkezett. A pályaudva­ron díszes és előkelő közönség fogadta, köztük­­Parányi Ferenc, Zala és Vas vár­megye főispánja, Herbst Géza Zala vár­megye alispánja, Maróthy László nyugal­mazott főispán, Sabián Gyula, Nagyka­­nizsa és Czobor Mátyás, Zalaegerszeg pol­gármestere, Vargha Gábor nemzetgyűlési képviselő és még számosan. Tarányi Fe­renc főispán üdvözlését megköszönve, lel­kes éljenzés közben a kormányzó a város­házára hajtatott, a­hol Krakty István dr. városi főjegyző üdvözölte. Innen a ferenc­­rendiek templomába, a hatodik gyalog­ezred zászlószentelő ünnepére ment. A templom előtti téren megszemlélte az ezre­det,, majd végighallgatta a misét, melyet P. Zadravetz István tábori püspök mon­dott. A mise végeztével a tábori püspök hazafias beszéd kíséretében felszentelte az új zászlót, a­mit Zala vármegye közönsége adományozott a gyalogezrednek. A felszen­­telt zászlót ezután kivitték a templom előtti térségre, a­hol Horváth Olivér evangélikus és Kádár Lajos református lelkészek áldot­ták meg. Ezután következett a szegbeverés, mely után a kormányzó a következő be­széd kiséretében adta át az ezredparancs­­nak a zászlót: — Amikor ezennel átadom ősi dicsősé­günk e szimbólumát a magyar királyi hato­dik honvédgyalogezrednek, lelkem mélyéből fakad az a kívánság. Legyen ez a zászló majdan tanúja annak, hogy élnek még a magyarban az ősöktől ezer esztendőn át öröklött legdicsőbb katonai erények: a be­csület, a sírig tartó hűség, az önfeláldozó hazaszeretet és a vitézség, a­mely erények egyedül biztosítják azt, hogy nagy és boldog lesz ismét a ma porba sujtott haza. Vitéz Dobesz Mátyás ezredparancsnok át­vette a zászlót és feleskette az ezredet. A zászlószentelés után a kormányzó vissza­­halatolt a városházára, ahol tizenkét kül­döttséget fogadott s az üdvözlésekre a kö­vetkező beszéddel válaszolt: — Az önfeláldozás és összetartás emlé­két hagyták a Zrínyiek örökségül a magyar nemzetre. Sorsitsem volt a magyar nemzet­­nek nagyobb szüksége a két erényre, mint a mai vészterhes időkben. Ma inkább, mint valaha össze kell fogni minden osztálynak, a haza minden polgárának, mert különben elbukik a nemzet, elvész az ország és akkor mindenki tönkremegy. A haza minden be­csületes polgárának, bármily nyelven be­széljen is, egy táborban van a helye. A fogadás után a kormányzó a tiszti ét­kezőben rendezett díszebéden vett részt, majd délután 4 órakor a kanizsai ezred sportpályáján résztvett a Zrínyi Miklós emléktábla leleplezésén. Este 7 órakor a Polgári Egyletbe ment, hol a kanizsi ezred legénységének szavalóestéjét nézte végig. Az este után a pályaudvarra hajtatott is, ma reggel 8 órakor visszaérkezett Budapestre. Egyre nagyob»!» a fpairfi©i3“for»olc feszültség. — Lausanne bara rssaira menüit bántani az amerikai Sioniccessz­­sziókat. — Franciaország I ka­­tonai készülődése Szám­éban. Lausdnnei jelentés szerint a keleti kon­ferenciának szombaton kellett volna tár­gyalni azoknak a kisázsiai vasút- és bánya­­engedelmeknek ügyét, a­melyeket a törö­kök a Chester tengernagy vezetésével meg­alakult amerikai szindikátusnak biztosí­­tottak. A kérdésben nem döntöttek, mert helyesebbnek találták, ha az engedelmek ügyét Konstantinápolyban közvetetlenül a török kormánnyal vitatják meg az érde­kelt felek. Lausanneban tehát, úgy látszik, nem kerül nyílt kenyértörésre a dolog. Egyéb­ként azonban Franciaország és Törökor­szág között egyre feszültebb lesz a helyzet, a­mire a legjellemzőbb, hogy Franciaor­szág a török kötelezettségek törlesztésére még a saját papirosfrankjait sem akarja elfogadni, hanem aranyat követel. Poinca­­rénak és Millerandnak Franciaország konstantinápolyi főmegbízottjával, Pelle tábornokkal és valamennyiüknek az új szíriai főkomisszáriussal, Weygand tábor­nokkal való tanácskozásai arra vallanak, hogy a francia-török ellentétnek nagy fon­tosságot tulajdonítanak és minden eshető­ségre fel akarnak készülni. Francia lapjelentések szerint a törökök Szíria határán újabban öt hadosztályt von­tak össze. Ezzel szemben a franciáknak­ egész Szíriában mindössze 26.000 emberük­ van s ezért Weygand tábornok, a­ki pént­­­eken indul keletre, legelsőbb a szíriai ha­­­­tárra megy, s valószínű, hogy a francia kormány erősítésül két, gyarmati hadosz­tályt fog neki küldeni. Sőt Havas-jelentés szerint nem lehetetlen, hogy Angliát is fel fogják szólítani arra, hogy hasonló katonai intézkedéseket tegyen a saját érdekszférá­jában, Mezopotámiában. Min­dez azonban már nem változtat azon, hogy az amerikai koncessziók birtokosá­nak, a Chester-társaságnak a megbízottja, Cleyton Kennedy ezredes tegnap Ango­í­rába érkezett, a­hol a törökökkel kötött szerződést, — a­mely a francia izgalomnak a f­okozója — alá is írta és ezzel megmásít-­­hatatlanná tette.

Next