Budapesti Hírlap, 1923. május (43. évfolyam, 98–121. szám)
1923-05-01 / 98. szám
s --------------------------------------------------------|főbb tényezője volt. Mindenki föltétlenül sbizott szavában. A bizalomnak és a biztosísági érzetnek sajátságos atmoszférája vette föt körül, melynek megérzése elől ellenfeleiem zárkózhattak el. Az ilyen egyéniségek [könnyen találnak szövetségesekre, mertmiindenki"szeret a 'biztosra támaszkodni. [ Assponyi gróf azután részletesen foglalkozott azzal, hogy a magyar nemzet millyen magatartást tanúsított Andrássyval Issemben. — Politikájának exponálására, eszméinek gyakorlatba való átvitelére nem vállalkozott senki. Ezzel igen nagy méltatlanságot követtek el Andrássyn, aki mint modern ember, ismerte a közvélemény jelentőségét, de azt nem úgy értelmezte, hogyminden áramlat előtt meg kell hajolni, hanem úgy , hogy annak ő adjon irányt. Ennél a személyi sérelemnél is súlyosabb, hogy politikájának nemzetnevelő hatása a kellő időben nem érvényesült Ezt Andrásinak is tapasztalnia kellett, a mikor állásáról lemondott s a bokor visszahívására senki sem gondolt, sőt egyenesen lehetetlenné t tettek éppen azzal a módszerrel, amellyel tartalmikig helyt nem állottak politikájáért. I* — Hogy Magyarország, sőt Európa is,ezzel mit vesztett, azt utólag alig lehet megállapítani. A végső összeomlás és az azt megelőző szomorú tények, elhomályosítoták Andrássy alkotásait, de méltán fel lehet enni akérdést, vajjontó passziv szemlélő és hallgatag résztvevő maradt volna-e a [német ] politikának a bismarcki hagyományoktól ,eltérő kockázatos kifejlődésévelszemben,amely feszültséget idézett elő (egyidejűen a két világhatalommal: az oroszszal és az angollal? Vájjon nem láttavolna-e előre ennek a fejleménynek veszedelmeit? Vájjon nem sikerült volna-e neki [tekintélyével'a szövetséget ettől az úttól el-téríteni, vagy a monarkia sorsát annak «esélyeivel szemben másképp biztosítani? !Andrássy egyéniségének tanulmányozásaképp az ellenkezőre utal. Korán bekövetkezett haláláig pedig akkor még több év állott rendelkezésére, amelyben érvényesülhetett és talán gondolatvilágától áthatott utódot nevelhetett volna. [ » Andrássy konkrét alkotásainak rombadőlése^ tehát mit sem bizonyít kotcepciájának’, eredeti helyessége ellen, csak azepigonok elégtelenségét állapítja meg. A romok nem temették maguk alá az oszlopot, amelyet ő magának a történelemben emelt, ahelyzet, gyökeres megváltozásanem csökkentette annak a tanításnak, értelmét, melyet a nemzet e nagy fiának életéiből meríthet. — Ez a tanítás lehetővé tette volna, shogy fajunkból kifejtsük a nagy célokért';' [való lelkesedést, a katonai és polgári erényeket, a melyeknek csirája megvan anemzeti lélekben és távoltartsuk magunkat azoktól a hibáktól, azoktól az eltévelyedésektől, amelyeknek sokasága maga alá temeti nemzeti nagy tulajdonságainkat. Vagy mikor lett volna nagyobb szükség tárgyi nagy szempontok uralmára a gondolkozásban, és a mérlegelést követőtántoríthatatlan elhatározásban, mint ma. Mikor volt parancsolóbb a nemzet lelki világának ilyen értelmű ki- és átalakulása, mint most, amidőn saját lábunkon kell ákartunk és saját higgadtan mérlegelt erőnkkel kell magunknak utat vágni a mai világhelyzet pusztaságában? A mi képességünk erre van, azt Andrássy nevelte belénk; a mi nekünk abból hiányzik, az azért hiányzik, mert Andrássy irányitó és nevelő befolyásának fonala idő előtt megszakadt.— Ezt a fonalat kell újra fölvennünk, ebbe az irányba indítja gondolkodásunkat a mai ünnep, amely nem szól egy végleg elhantolt múltnak, hanem egy örökéletű gondolatnak. Andrássy napsugaras alakja, a míg élt, friss és nyugodt tetterőt jelképezett, emlékéből is a föltámadási gondolatnak fénye ragyog felénk. Zúgó taps és éfjenzes fogadta Apponyi Albert gróf gyönyörű emlékbeszédét, majd fölzendült a Himnusz, amelynek akkordjaival az egyszerű és mégis fölemelő ünnepség véget ért. A kupolacsarnokból az ünnepségen résztvevő testületek és egyesületek az Andrássy-szoborhoz vonultak, hogy megkoszorúzzák. Elsőnek Daruváry Géza külügyminiszter tette le a szobor talapzatára Horthy Miklós kormányzó koszorúját a következő szavak kíséretében: — Magyarország kormányzója ő főméltósága nevében teszem le ezt a koszorút, hogy vele Andrássy Gyula gróf emlékének áldozzak, a ki előtt, mint a magyarság törhetetlen életerejének és nagyrahivatottság személyesítője előtt hódolta a nemet. Scitovszky Béla, a nemzetgyűlés, Rakovszky Iván belügyminiszter a kormány, Folkusházy Lajos alpolgármester Budapest székesfőváros közönsége, Plelitska Sándor honvédelmi miniszter pedig a magyar királyi honvédség nevében koszorúzta meg a szobrot. Azután Zselinszk Szilárd a közmunkák tanácsának nevében tett koszorút a szoborra, majd sorra járultak koszorúikkal a szobor elé a 48-as honvédek, a Nemzeti Kaszinó, az Andrássy-családok és Gömör- és Kishont vármegye közönsége és a Batthyány-családoknak reprezentánsai. Miközben virágeső hullott a szobor talapzatára, a honvédhelyőrség zenekara hazafias magyar dalokat játszott. Végül pedig a közönség ajkán fölzendült a Szózat, amelynek akkordjai közepett a lelkes ünnepség véget ért. Hamlet: — Shakespeare tragédiájának felújítása a Nemzeti Színházban 1923 április 30-án. — A Nemzeti Színház ma új betanulással adja elő Shakespeare legmélyebben járó tragédiáját, Hamletet, Hamletét, melynek lírai szubjektivitása éppen olyan varázslatos, mint drámai ereje. Shakespeare nagysága voltaképpen abban gyökeredzik, hogyegyaránt birt a kiválasztottakhoz és a nagytömeghez szólni. Voltak írók, még pedig [a legelső sorból és rendből valók, — akik [sohasem értettek a tömegnyűgözés szuggasztiójához. Ezeknek az íróknak fanatikus híveik vannak a legfelsőbbrendű kultúrájú és differenciált egyének között, de sohasem bírtak azzal a mámorral megismerkedni, melyet a tömeg lebírása okozhat a művészi léleknek. Tudom, hogy ilyen esetekben a hálás és megértő utókorról szoktak beszélni és attól várják a jóvátételt." Csakhogy azok, akik a fensőbbrendű kiválasztott telkekhez beszélnek, azutókorban sem találnak több hívőre éshallgatóra, mint most. Az emberiség átlagos színvonala nem változott és nem is fog megváltozni túlságosan, különben az utókorra való appellálás a legproblematikusabb dolog a világon és mindig AnatoleFrance egy anekdotáját juttatja eszembe. Renan halálának évfordulóján — mondja ‘Anatole France — ünnepi ülés volt az akadémián. Egyik kollégám átadta Renant — mint már ilyenkor szokás — a dicső halhatatlanságnak és a hálás utókornak. ‘Akadémiai ülések után rendesen főfájást kapok, kimentem hát a Szajna partjára ■sétálni. Fiatal, szép asszonyok járkáltak ott udvarlóikkal, kedves, csinos leánykákhozzájuk való legényekkel, gyermekek játszottak, mulattak, hancúroztak. „Íme, ahálás utókor“ — mondtam végignézve rajaink — itt van előttem és fogadni mernék,hogy ezek közül egyik sem gondol a szelvény megboldogult Renanra.“ Az utókor igazságszolgáltatása csak a felette naiv embereknek vigasztalás. De még ők is bizonyára fájdalmas irigységgel nézik azokat, akik undorító ügyességgelés szaporasággal gyártják tömegfogyasztásra való cikkeiket, úgy drámában, mint regényben, versben vagy novellában. Shakespeare nagysága abban van, hogy míg lebírta a tömeget, egyben olyan gondolat- és érzelemvilágot tárt föl, melyből Taine szerint a legtöbb emberi dokumentumot meríthetjük. A milyen merészen rántotta le a titkok titkáról a leplet, a milyen bátran repült föl mérhetetlen magasságokba és szállt le félelmetesen irtózatos mélységekbe, olyan nyugodtan, elszántan és bátorsággal tudott banális, közönséges, sőt gyakran ízléstelen is lenni. Nagyon is figyelembe vette a karzat tapsait, sokkal szuverénebb lélek volt, semhogy attól félt volna, hogy a kényes ízlésű kiválasztottak megszólják. Azt hiszem, ritkán törődött ember olyan kevéssé az esztétika szabályaival vagy egyes kiválasztott egyének tetszésével, mint éppen Shakespeare. A tömeg volt folyton a szeme előtt. Hogy közben mit mutatott meg nekünk gondolataiból, világnézetéből, érzésvilágából, az Jahin neki egészen mellékes volt. Darabot akart írni, sok-sok ezer ember számára. Darabot, melyre egész London betóduljon, figyeljen, tapsoljon. Hogy közben a nagyközönség ízlése szerint itt munkákból mint jött ki szinte emberfölötti nagysága, azzal talán nem is törődött. Neki a színpad volt a fontos, az életbevágó dolog. És éppen ezért élnek drámái minden időkön keresztül. Mert valahányszor egy újabb színész fölveszi egyik-másik alakjának habitusát, az megint új fényt és színt kap. Drámáiból végtelen perspektíva nyílik a színészi munka számára. Mikor már egyes alakjairól azt hisszük, hogy mindent tudunk, jön egy új színész és új színeket mutat be rajta. Hogy mit jelent Shakespeare az irodalomban, azt már elmondták, de hogy mivel tartozik Shakespearenek a színpad, erről még fölötte sokat lehetne beszélni. Megfejtette a legnagyobb problémát — sajnos, csak a maga számára fejtette meg, — hogy mint lehet a legvulgárisabb eszközökkel a legművészibb, legfinomabb hatásokat elérni. A színész, aki az ő szavait mondja, feltétlen biztossággal tudja, hogy a nagy tömeg éppen úgy megérti a mesét és az alakot, mint a kiválasztottak a gondolatot, a világnézetet és az érzésvilágot. És ez erős, biztosságot, bátorságot ad a színésznek. A külső habitus teljesen fedi a belsőt. Semmi üresség, semmi érthetetlenség nincs köztük. Gondolják el hogy elmondom Hamlet meséjét. Van ennél egyszerűbb, tömegre jobban ható História. Hiszen van itt titkos mérgezés, sírból feljáró szellem, őrült leány, sírban való párbaj, mérgezett tőr stb. stb. . . . Nem látják itt egy közönséges rémdráma minden szálát együtt? És ime ezekből a szálakból összeszőve megszületik a legnagyobb akarásba futó kétségbeesés, mert Hamlet nemcsak apját akarja megbosszulni, ennél sokkal nagyobb, sokkal szentebb a célja: a kizökkent erkölcsi világrend helyreállítása. És megszületik a becsület, a tisztaság, a kiválóság, a nemesség, a férfiasság harca a gyilkossággal, a paráznasággal, az alávalósággal, a gyávasággal És megszületik a sötét őrületbe vesző kétségbeesés, mikor egyedül állva a becsület kis szigetén látja, hogy mint nyel el a posvány, a szemét, a szenny mindent, férfius becsületet, hitvesi hűséget, alattvalói ragaszkodást, talán még ki tudja a leányi szűz tisztaságot és ártatlanságot is. És kételkedni kezd mindenben és mindenkiben — végre saját magában is, akit a végzet a legrettenetesebb sorsra, erején felüli munkára ítélt. Hogy is mondja Goethe: „Hamletnek olyan dolgot kell végrehajtani, amit az ő karakterével lehetetlen megcsinálni“. És itt van Hamlet tragikuma. Ennél senki sem látta jobban a boldogtalan bús dán királyfit, mint ahogy Lessing mellett Goethe értette meg eddig legjobban azt a titokzatos, rejtelmes nagy valakit, akit Shakespeare Vilmosnak hívtak, míg földi alakjában itt élt vala köztünk. A mai estén Odey vette magára a dán királyfi hagyományos köntösét. Egyéb megszokott aztán nem is volt rajta. Odry alakítására igazán ráillik, amit cikkünk elején mondottunk. Valahányszor egy új, igazi színész veszi fel egyik-másik alakjának habitusát, az mindig új fényt és színt kap. Hamlet alakját bámulatos bátorsággal és biztossággal építette fel. Amint ki-) lép a színpadra, már ott van rajta tragikus sorsa s nagy dolgokra való elhivatottsága. Már ott van szemében a tudat alatti gyanú. Odry a legnagyobb művészi egyéniségek közül való, mert nála a tudatos felépítést valami csodálatos intuíció is támogatja, Hamletje mindenekfelett hihetetlenül előkelő, nagy úr. Ez az előkelőség valahogy különben ott van Odry lényében, mert minden szerepében kijön. Ez a Hamlet azonkívül végtelenül elmés, fensőbbséges, igen kevéssé líra s nem is tulontul szerelmes, ebből talán elbírtunk volna nagyobb adagolást is. Ellenben hihetetlen művészi gyönyörűséggel néztük, mikor szembenállt a királlyal, mikor Poloniussal játszott. Itt a tigris játékos graciózus kegyetlensége nyilvánult meg olyan színekben, melyről külön tanulmányt lehetne írni. Anyjával való leszámolása végtelenül erős, fájdalmas, keserű. A legmegrázóbb jelenetek egyike, amit eddig színpadon láttam. Egyáltalában amit ma este Odry produkált, annak nyoma kell hogy maradjon a magyar színjátszás történetében. Gál Gyula Poloniusa az öreg szenilis fecsegő, kinek azonban egyes jeleneteiben pompásan megérzékelődik, hogy itt egy hajdani államférfival állunk szemben, ki valaha országos nagy ügyeket intézett el. Gál pompás alakításai mind biztos profillal bírnak. Fehér Gyula Glaudius királya érdekes, de még nem eléggé mély és színes. Nagy Adorján Horációja, Mihályfi Károly színészkirálya igen jó és művészi alakítások. Váradi Aranka régi szerepét, Oféliát, játszotta. A közönség azzal a feszült érdeklődéssel figyelt az előadásra, amelyet ez a mai este megérdemelt. Lelkes ünneplés hívta a felvonások végén a lámpák elé Odryt. A rendezés Hevesi Sándor művészi munkája. Dánielné Lengyel Laura. ImresTitetup iss. ,o 1923 máju's 1, anyagból is fehérnemű és pylamak méret szerint. IV* Károly-körut 2. sz. Telefon 173—89 H Siopmányzó befejezi fsföraftját — tfasapnsxjfii t&agsyneanáEsásré zászlószessícSéssu u®í? pgszí. —■ „S&haza Eíjisitísjj polgáránál nagy laborban van m helye.« A kormányzó útja során vasárnap reggel Nagykanizsára érkezett. A pályaudvaron díszes és előkelő közönség fogadta, köztükParányi Ferenc, Zala és Vas vármegye főispánja, Herbst Géza Zala vármegye alispánja, Maróthy László nyugalmazott főispán, Sabián Gyula, Nagykanizsa és Czobor Mátyás, Zalaegerszeg polgármestere, Vargha Gábor nemzetgyűlési képviselő és még számosan. Tarányi Ferenc főispán üdvözlését megköszönve, lelkes éljenzés közben a kormányzó a városházára hajtatott, ahol Krakty István dr. városi főjegyző üdvözölte. Innen a ferencrendiek templomába, a hatodik gyalogezred zászlószentelő ünnepére ment. A templom előtti téren megszemlélte az ezredet,, majd végighallgatta a misét, melyet P. Zadravetz István tábori püspök mondott. A mise végeztével a tábori püspök hazafias beszéd kíséretében felszentelte az új zászlót, amit Zala vármegye közönsége adományozott a gyalogezrednek. A felszentelt zászlót ezután kivitték a templom előtti térségre, ahol Horváth Olivér evangélikus és Kádár Lajos református lelkészek áldották meg. Ezután következett a szegbeverés, mely után a kormányzó a következő beszéd kiséretében adta át az ezredparancsnak a zászlót: — Amikor ezennel átadom ősi dicsőségünk e szimbólumát a magyar királyi hatodik honvédgyalogezrednek, lelkem mélyéből fakad az a kívánság. Legyen ez a zászló majdan tanúja annak, hogy élnek még a magyarban az ősöktől ezer esztendőn át öröklött legdicsőbb katonai erények: a becsület, a sírig tartó hűség, az önfeláldozó hazaszeretet és a vitézség, amely erények egyedül biztosítják azt, hogy nagy és boldog lesz ismét a ma porba sujtott haza. Vitéz Dobesz Mátyás ezredparancsnok átvette a zászlót és feleskette az ezredet. A zászlószentelés után a kormányzó visszahalatolt a városházára, ahol tizenkét küldöttséget fogadott s az üdvözlésekre a következő beszéddel válaszolt: — Az önfeláldozás és összetartás emlékét hagyták a Zrínyiek örökségül a magyar nemzetre. Sorsitsem volt a magyar nemzetnek nagyobb szüksége a két erényre, mint a mai vészterhes időkben. Ma inkább, mint valaha össze kell fogni minden osztálynak, a haza minden polgárának, mert különben elbukik a nemzet, elvész az ország és akkor mindenki tönkremegy. A haza minden becsületes polgárának, bármily nyelven beszéljen is, egy táborban van a helye. A fogadás után a kormányzó a tiszti étkezőben rendezett díszebéden vett részt, majd délután 4 órakor a kanizsai ezred sportpályáján résztvett a Zrínyi Miklós emléktábla leleplezésén. Este 7 órakor a Polgári Egyletbe ment, hol a kanizsi ezred legénységének szavalóestéjét nézte végig. Az este után a pályaudvarra hajtatott is, ma reggel 8 órakor visszaérkezett Budapestre. Egyre nagyob»!» a fpairfi©i3“for»olc feszültség. — Lausanne bara rssaira menüit bántani az amerikai Sioniccesszsziókat. — Franciaország I katonai készülődése Száméban. Lausdnnei jelentés szerint a keleti konferenciának szombaton kellett volna tárgyalni azoknak a kisázsiai vasút- és bányaengedelmeknek ügyét, amelyeket a törökök a Chester tengernagy vezetésével megalakult amerikai szindikátusnak biztosítottak. A kérdésben nem döntöttek, mert helyesebbnek találták, ha az engedelmek ügyét Konstantinápolyban közvetetlenül a török kormánnyal vitatják meg az érdekelt felek. Lausanneban tehát, úgy látszik, nem kerül nyílt kenyértörésre a dolog. Egyébként azonban Franciaország és Törökország között egyre feszültebb lesz a helyzet, amire a legjellemzőbb, hogy Franciaország a török kötelezettségek törlesztésére még a saját papirosfrankjait sem akarja elfogadni, hanem aranyat követel. Poincarénak és Millerandnak Franciaország konstantinápolyi főmegbízottjával, Pelle tábornokkal és valamennyiüknek az új szíriai főkomisszáriussal, Weygand tábornokkal való tanácskozásai arra vallanak, hogy a francia-török ellentétnek nagy fontosságot tulajdonítanak és minden eshetőségre fel akarnak készülni. Francia lapjelentések szerint a törökök Szíria határán újabban öt hadosztályt vontak össze. Ezzel szemben a franciáknak egész Szíriában mindössze 26.000 emberük van s ezért Weygand tábornok, aki pénteken indul keletre, legelsőbb a szíriai határra megy, s valószínű, hogy a francia kormány erősítésül két, gyarmati hadosztályt fog neki küldeni. Sőt Havas-jelentés szerint nem lehetetlen, hogy Angliát is fel fogják szólítani arra, hogy hasonló katonai intézkedéseket tegyen a saját érdekszférájában, Mezopotámiában. Mindez azonban már nem változtat azon, hogy az amerikai koncessziók birtokosának, a Chester-társaságnak a megbízottja, Cleyton Kennedy ezredes tegnap Angoírába érkezett, ahol a törökökkel kötött szerződést, — amely a francia izgalomnak a fokozója — alá is írta és ezzel megmásít-hatatlanná tette.