Budapesti Hírlap, 1923. november (43. évfolyam, 247–271. szám)

1923-11-01 / 247. szám

Budapest, 1923. XLIII. évfolyam, 247. szám. (Ára 350 kor.) Csütörtök, november 1. Budapesti Hírlap Megjelenik hétfő kivételével mind­ennap. Főszerkesztő: c­­­um ba-niot dsu, e-n­í­rt...».... a­­ Megjelenik hétfő kivételével mindennap. Előfizetési árak: Egy hónapra 7000 korona, negyedévre 20.000 korona. Ausztriában egy példány ára hétköznap 2000 o. kor., vasárnapon 2500 o. kor. Ugye, szám­ára hétköznap 360 korona. Külföldre az előfizetés kétszerese. Hirdetéseket Budapesten felvesznek az összes hirdetési Irodák. Főszerkesztő: Rákosi Jenő Helyettes főszerkesztő: Csajthay Ferenc Szerkesztőség: Vili. kerület, Rökk Szilárd­ utca 4. szám. Igazgatóság és kiadóhivatal: Vili. ker., József-körut 5. sz. Telefonszámok: József 43, József 53, József 63, József 23—84. iTiszn Istin­ásn­ém a magyar* tragédia. — tavasz L&Issie reS. péaspeSs l­esaéde a Tisza IsSwám­ercísSélsaimBsepegí. — Budapest, okt. 31. Minden fizikai nagyságnál, a hegy­óriásoknál, a tenger mérhetetlenségénél nagyobb az emberi nagyság. De ismét ember kell hozzá, a ki egy emberi nagy­ság tüneményei, titokzatosságai, csúcsai, mélységei és szakadékai közt elkalauzol­jon bennünket, lényét feltárja, formáit kidomborítsa. Ily ihletett, kongeniáns emberre talált Tisza István nagysága Ravasz László ref. püspök személyében, a­ki ma a Tisza István emlékünnepen beszédet mondott róla, méltót tárgyához, méltót egy nagy költői szívhez, egy ere­deti gondolatokkal gazdag tudós elméhez és egy művészi lélekkel dolgozó szónok­hoz. A Budapesti Hírlap olvasói kétségen kívül hálásan veszik, ha e remek alko­tásnak engedjük át mai számunkban az első szót. Berzeviczy Albertnek tacitusi tömörségű mondatokba foglalt elnöki megnyitója s Bárd Miklós gyönyörű verse után, melyet Kozma Andor mondott el lelkesen, Ravasz László püspök mondotta el az itt következő beszédet: Fölteszem először, hogy a mai napon ■miniden megemlékezésen valami komor érzés suhan át. Egy árnyék, a­melyik nagyon messziről jött és óriás fekete seprűjével végigcsap a magyar szíveken, mint egy, hirtelen támadt napfogyatko­zás. E­z az érzés, ez az árnyék az, hogy a magyar tragikus nemzet. Én azt hi­szem, hogy a­ki ezt még nem érezte meg, vagy nem magyar, vagy egészen létha. Másodszor pedig azt, hogy minden nagy magyar közt a legtragikusabb hős Tisza István. Vannak egy páran, a­kiknek tragédiája nagyság és jelentőség dolgá­ban az öviével egy színvonalon áll vagya­ talán föléje emelkedik, például a Széchenyié, a Rákóczié, Martinuzzié; ezeknek a traédiája azonban, hogy­ úgy mondjam, esztétikailag nem olyan kris­tályos és nem oly példányszerűen töké­letes, mint a Tisza Istváné. A Tisza-emlékünnepek grandiózus vonalát éppen az adja, hogy­ ez a két tragédia: a magyar nemzeté és a Tisza Istváné, pont a tetején összeér és egyik a másik szimbóluma lesz. Széchenyivel, Rákóczival, Zrínyivel egy nagy ügy bu­kott el, de a nemzet megmaradt. Tiszá­ban Magyarország bukott el s legördült a függöny a magyar történelemnek ne­vezett óriás tetralógia harmadik darabja után. Augsburg, Mohács, Budapest, — jaj, nem kell-e ebben ezeréves megál­­doztatásunk három lépcsőfokát lát­nunk? Nézzünk bele sorsunk könyvébe s ol­vassuk el, a­mi ott írva áll e cím alatt: Tisza István és a magyar tragédia. Tragikus az a sorsvonal, a­melyen egy élni akaró és élni méltó egyéniség éppen azért, mert az életet így akarja, kicsapódik abból és fájdalmasan elvész. Ez a vonal mindig szöget alkot az élet­nek kívánatos, lehetséges és szép vona­lához, és szomorú valóság, hogy vilá­gunknak éppen ez a vonal a tengelye. Világosan látom ezt a vonalat a Kár­pátok alá csapódott magyar nép sorsá­ban. Annyi tűz, annyi akarás van benne. Egyszer Bizánc kapuját döngeti, más­kor Velencét akarja lóhátról megvenni, vagy a szentgalleni zárdában üli duhaj áldomását. Keletről idevetődött mese­beli nép, ki tudjja, mit álmodott, milyen keménységtől lett mámoros, hogy lóra pattant s Nyugat felé vágtatott. Itt aztán nótásan, nevetve, ázsiai puszták hevétől tüzesen berontottak a történelem ásító, tragédiákat közlő nagy arénájára. Ho­gyan állott meg Augsburg alatt, mint a szaglóütött fiatal csikó, úgy érzi, mind­en j­e­l elveszett. Az illúziók népe beleütközött a valóságba. A­mint a megenoníki-­­ lőtt gyászmagyarok haza szállingóznak, eszünkbe jut a parthoz csapódó hófehér , tarajos hullám, a­melynek elcsattanása után sáros lé csorog vissza a tengerbe. Hogy jöttek és hogy térnek vissza ... Befejeződött az első tragédia: a habzó, kalandos életakarat, a nyugatot nótásan emésztő ősi betyárs­ág tragédiája. A másik színműben már a polgária­­sult M­agyar­országot látjuk magunk előttt. A tragikus vonal ekliptikája itt még szembeötlőbb. Fiatal erős állam, az egyetlen szilárd pont a népek eme gyű­­rődött tömkelegében. Eleven darabja a germán keresztyén kultúrának s köréje csoportosul, az ő kapavágásai szerint özönlik, higgad, ülepedik az északi és déli szláv tenger. Bár minden idejét le­foglalná önönmaga művelésének nagy munkája, hogy helyrepótolja azt a fél-­­ ezer évet, a­mennyivel nyugati testvé­­­­reitől elmaradt, mégis, egyre több vérbe, időbe kerül a kései nép vándorlási hul­­­­lám­oknak kivédése, megtelepítése és feldolgozása. Nemsokára megjelenik ke­let felől egy félelmetes árnyék, az isz­lám, a­mint rá akarja vetni magát a nyugati kultúrára és el akarja nyelni azt, mint a sárkány a napot. Ki ne érezné rá a magyarság tragikus helyze­tét? Egykor ő is úgy töri Nyugatnak, mint most az iszlám s­ime, most az ő teste, mint egy jégsarkantyú,­­ védi a nyugati kultúra ezüst hídját. Tud­ja, hogy előbb ő fog meghalni, a maga faj­­tájányik kardja által s nem mehet még­sem hozzájuk, egymásra nézve tűzzé és vízzé leltek. Nyugatért fog meghalni, a melyik soha sem értette meg és soha sem becsülte meg őt és soha sem segí­tette. Egyedül, magára hagyatva vérzik: az öreg Hunyadi busa feje ettől a tra­gikumtól füstölög. Fiában, Mátyásban kinő ez a tragikum. Ő meglátja, hogy ha a római birodalom, azaz Európa magva, az ő jogara alá kerülne, neki volna ereje feloldani a­­magyar tragiku­mot és lebirni a törököt. Ráteszi tehát színes, gazdag életét a nyugati hatalom megszerzésére s ezért kelet felé még mu­lasztásokat is elkövet, de mikor már­­már elérné az ötszáz év óta kergetett ál­mot, a titokzatos Grál-kincset, utolsót vonaglik Bécsnek büszke városában a Nyugatra néző, utolsó magyar király. Egy emberöltővel később Mohácsnál pozdorjává törik a lelkében megkorhadt és meghasonlott nemzet. Legördül a függöny az elbukott önálló Magyaror­szág fölött. A harmadik darabja a nagy tetraló­giának már Magyarországot mint a Slabsb­urg- b­i­rod­alom égyük élő darabját mutatja. A tragikus vonal úgy csap át ezen a korszakon is, mint a halálra ítélt szobrokon a repedés. Két iszonyú erő tépi a magyart; égyük életösztöne, a méh­­szabadságot, önállóságot akar, másik életlehetősége, a­mely­ az Ausz­triával való együttélés végzetét paran­csolja rá. Ennek a két divergens erőnek szaggatott, cikázó eredője a magy­ar tör­­ténelem. Mindaz, a­mi a magyarban ér­zelmi erő: elszánt, tajtékos tempera­mentuma, bús, haragos gőgje, egy lelán­colt al­batrosz-lélek földet ingató vergő­dése, az mind a centrifugális erőt ne­velte, az mind elszakadást, az éleit bátor kockázatát parancsolta és követelte. Mindaz, a­mi a magyarban józan, szá­mító, felelős lélek, tehát nemzeti gé­niusz gátló képzetei, mind­ a maradásra, kiegyezésre, megalkuvásra kényszerített. Erre kényszerültt a kőkemény valóság, a­melyen véresre tört a kurucok patyo­latserege, a Rákóczi fényes alakja, a 48-as forradalom minden becsületes magyarja. Lassan kint kezdett megfo­ganni és nőni az a gondolat, hogy, Ausz­triával szemb­en is az véd meg, ha vele tartunk, mert a­míg Béccsel megteremt­jük a mának harmóniáját, a holnapot preventíve megerősíthetjük és megtart­hatjuk magunknak. Ez volt a Zrínyi, a Teleki Mihály, sőt ez volt a Széchenyi gondolata is. Minél inkább megnehezí­tette ezt Ausztria ostobasága, vagy go­noszsága, — különben, ez nem jó kife­jezés —­ Ausztria önző élössiöne, an­nál inkább fellobogott a magyar aspirá­ciók tűzhányója; viszont, minél tisztább, nemesebb és megokoltabb volt ez a szenvedély, annál nehezebb volt igaz magy­ar embernek a közösség politiká­ját vallani. Míg járt a magyar krízis fekete ingája a mélység felett, a mely annyi drága szív vérét s annyi fény­es agy szárnya­­szegett gondolatait nyelte el, a magyar tragédia egy sötét fordulattal lett gazda­gabb. Az ország körül a gyötrődött nép­fajok kezdettek önálló nemzetekké fej­lődni s magukkal vonták azoknak a tö­megeknek a lelkét is, a­kik az ország területén laktak, mint a kipusztult, meg­gyérült magyarság réseibe feltóduló tör­ténelem­ alatti tömeg. Miután Magyar­­országot részben, Ausztriát egy kis mag kivételével egészen olyan nemzetiségek lakták, melyeknek természetes lelki kö­zéppontja az ország határán kívü­l esett, előállott az a szinte lehetetlen feladat,­­hogy politikailag összetartsunk egy or­szágot,h a pieljük ,fajilag centrifugális elemekből­­áll. A monarkia egy politikai, mondjuk hatalmi alakulat lön, a­mely annyiban válik anakronizmussá, a menj­,­­nyiben nem sikerül a politikai közössé­get lelki közösséggé tennie. A tragédiát fokozta, hogy a­mikor megjelent a pró­bálm­a, már megoldhatatlan volt; a­míg meg lehetett volna oldani, nem vette észre senki. A kiegyezéskor Deák, sőt Kossuth is szinte megkövetik és esdek­­lik azokat a nemzetiségeket, a­mely­ek húsz évvel előbb magy­ar asszonyokat és gyermekeket kon­coltak fel nemzeti hőseik vezérlete alatt, é­s ezek a nem­zetiségek előkelő sértődöttséggel lépnek rá a passzív elzárkózottság terére. Világos­­ön tehát, hogy­ a nemzetiségi kérdés már hatalmi kérdés lett, azaz csak addig nem alakulnak ki a Habs­­burg-birodalom területén a jelenlegi utódállamok, míg a monarkia nagyha­talom marad; nagyhatalom, a­mely maga és szövetséges erejével impo­nálni tud még Oroszországnak is, a kis, születni akaró államok hatalmas protek­­torának. Ausztria csak Magyarországgal együtt lehet nagyhatalom, mert ha az egyik túlnő a másik fölött, egymás kö­­zötti harcuk emészti fel minden erejü­ket. Tehát Ausztria-Magyarország nagy­hatalmi állásának egyetlen lehetséges formája a dualizmus s egyszersmind Magyarországra nézve is ez az egy­etlen út, a­melyen erős, magyar és relatíve legszabadabb lehet. A kiegyezés volt a harmadik nagy tra­gédia sorsfordulata, midőn a megoldás lehetősége mosoly­gott a nemzetre, mint a fáraó sírjába az évenkint egyszer be­özönlő napsugár. A mennyiben megáll Deák és Ferenc József műve s ennek alapján a m­oharkia nagyhatalmi állása, a magy­ar nemzet jövendője biztosítva van. A kinek ér valamit a magyarság, az meg ne próbálja a kiegy­ezést mál­­lasztani, a dualizmus arányát megvál­toztatni s az ezzel összefüggő közép­európai hatalmú blokkot megosztani. Európa tengelye abba a cement-blokk­ba volt beágy­azva, a­melyet a Deák ha­talmas szelleme formált. Magyarország vágy’ úgy él tovább, a­hogy Deák gon­dolta, vagy sehogy­. S jött egy, békés, boldog ötven esztendő, a­melyik alatt Magyarország többet fejlődött, mint máskor századok alatt; a rendiség és el­nyomatás mélységeiből modern nyugat­európai álllam jön. De ez a derült égbolt soha nem látott tájfunt rejtegetett a méh­ében. Le kel­­lett számolni a középponti hatalmak­­kal: igy kívánta ezt Franciaország lo­­bogó dühe, Anglia féltékenysége, Orosz­ország terjeszkedő politikája s a még csak lélekben jegecesedő új nemzeti ál­lamok életös­rtöne. Minden kockán for­gott: az ezeréves Magyarország léte és nemléte. Nem segíthetett semmi rajta, csak a kiegyezés cement-blokkján ráj­ugvó monarkia nagyhatalmi állásá­nak fen­tartása s az ez által biztosítotti béke. De jaj, féktelen izgatás járta be az országot s éppen a szinmagyar népet tette a kiegy­ezés ellenségévé. 67-tel szembeállították 48-at, holott az emen­nek betetőzése­i úgy viszonylanak egy­­máshoz, mint a virág a gyü­mölcshöz. A nemzetet a többség érzése és akarata ellen kellett kormányozni egy fájdalmas prófétai akarat erőszakával, innen a választói jog kérdésének tragikus mély­­sége. A fenyegető világháború fegyver­kezést parancsolt s a létszámemelést a magyar parlament ürügyül használta közjogi huzavonák számára. Innen a látóknak rettentő elkeseredése a tekni-­­kai obstrukció felett. Beleszólt a dolog­, ha a Ferenc Ferd­innád sötét alakja, ki a recsegő monarkiát a magyarság próz­dául dobásával mentette volna meg, —. talán addig sem, a­meddig így élt: egy szláv hangnemre áthangolt monarkia már csak átmeneti stáció lett volna a mai állapothoz. A Ferenc Ferdinand komor holtteteme néma ékesszólással példázta a szláv illúziók képtelenségét. Ezzel ki is tört az ítéletidő. A ránk zú­dult viharban, mikor minden attól füg­gött, kibírja-e a nép morális ereje a ret­tentő próbát a becsületes békéig: ide­­benn összeverődött álmodókból, osto­bákból és gazemberekből egy tábor, a­melyik hitte, hirdette, hogy ha ellensé­geink pártjára állunk, megmentjük ma­­gunkat. Hirdették, hogy itt a reakció és a progresszió viágharca foly, hogy min­ket azért támadnak, mert reakcionáriu­­sok vagy­unk; legyünk csak progreszi­­vek s mindjárt keblükre ölelnek gy­ő­­zelmes ellenségeink. Olyanok voltunk, mint a sötét kamarában halálos hajt vi­vők, nem láttuk, ki az ellenségünk, ki a barátunk. Eldobtuk a fegyvert — a Rákócziak nemzete egy kardvágást sem tett annak a Magyarországnak megvé­­ désére, a­melyet végre-valahára függet­lenné nyilvánított. Úgy vesztett el min­dent, mint egy tettenért szamár, a­mely­ről lehúzzák a tigrisbőrt. Egy' képet rajzoltam, melynek a fő­személye hiányzik, egy' tragédiát mon­dottam el, a nélkül, hogy'­ szóltam volna a hősről. Ugy­e vak, üres és nyomorult a magy­ar tragédia a Tisza István alakjai nélkül? Jöjj ezüst Szent György lovag, adj lelket a magyar tragédiának! Mi, a mai nemzedék hozzászoktunk Tisza Istvánhoz. Előttünk nőtt, közöt­tünk forgódorót s olyan természetesnek találtuk, mint a Napot. De mit érez az, a­ki érett ésszel először lát Napot? Mi­lyen benyomást tenne ránk, ha először, váratlanul ex machina találkoztunk volna Tisza Istvánnal? Szellemét már rég ismertem és cso­dáltam, mielőtt személyét láttam volna. Az volt a benyomásom róla, hogy ő a megtestesült intelligencia; a legböl­­­csebb bíró, a­kinek Röntgen szeme van­ A Budapesti Hírlap mai száma 12 oldal.

Next