Budapesti Hírlap, 1924. május (44. évfolyam, 84–105. szám)

1924-05-06 / 84. szám

Budapest, 1924. XLIV. évfolyam, 84. szám. (Ára 2000 kor.) Kedd, május 6. Budapesti Hírlap Megjelenik hétfő kivételével mindennap. Elöfizetént ezek: Egy hónapra 40.000 korona, negyedévre 120.000 korona. Ausztriában egy példány éra hétköznap 2000 o. kor., vasárnapon 2500 o. kor. Egyes szám ára hétköznap 3000 kor. Külföldre ez előfizetés kétszerese. Hirdetéseket Budapesten­­elvesznek ez összes hirdetési irodák. Főszerkesztő: Rákosi Jenő. A szerkesztésért felelős: Csajthay Ferenc helyettes főszerkesztő. Szerkesztőség: Vili. kerület, Rükk Szilárd­ utca 4. szám. Igazgatóság és kiadóhivatal, Vill. ker., József-körút 5. sz. telefonszámok: József 43, József 53, József 63, József 23—84. m sztrájk. Budapest, máj. 5. Azoknak, a­kiknek mimikáját egy lármás sajtó sokszor inkább hátráltatja, semmint előre segíti, most három hétig, a­míg a sajtó némaságra volt ítélve, mód­jukban lett volna hirtelen s észrevétlen megmenteni ezt a szorongatott hazát. De úgy látszik, a­mit eddig nem tudtak megcsinálni a sajtó segítségével, lehetet­lennek bizonyult sajtó nélkül is. A há­rom hét nem volt eseményekben sze­gény, még egy hirtelen erőszakolt nem­zetgyűlési ülést is tartottak, Mr. Smith, a mi főellenőrünk megjött, elfoglalta helyét, megkezdte működését, első fel­lépésével kedvező benyomást tett min­den oldalon; a nemzeti bank részvé­nyeire való aláírást megnyitottuk s ille­tékes nyilatkozatok szerint „alkalma­sant“ kedvező eredménnyel fogják le is zárni; de az ország gazdasági és poli­tikai helyzete nem mozdult előre. Sőt, a pénzünk értéke ijesztően hanyatlott le a bécsi pénz értéktelensége alá, a piec­es a hóitok drágasága félelmetesen nő: a börzét addig szidták, hogy jóformán ab­b­an hever a földön s félh­ivatalosan már azt beszélik, hogy a kormány ter­vet készít a­­ szanálására. Mert hiszen itt maholnap már mindent „szanálni“ kell. Sajnos, hogy az embereket­­ nem lehet. Pedig a betegség nem az intézmé­nyekben, hanem az emberekben van. Mert hiszen mennyi minden reform­törvényt nem csináltunk már e pár esz­tendő óta, a­mi állítólag az előző idők mulasztásait volt hivatva pótolni. Az eredmény az, hogy az előző időkben elég jól ment a dolgunk, most pedig a sok reformtörvénnyel mind lejebb és lejebb csúszunk gazdasági, politikai és erkölcsi életünkben egyaránt Itt van ez a háromhetes sztrájk, a­mely véget ért azzal az eredménnyel, a­melyet már az első huszonnégy órában odakínáltak egymásnak a harcos felek. És meg kellett esnie annak a botrány­nak, hogy újságírók, lapkiadók és lap­szedők, szóval a­kik a sajtóból élnek, a húsvéti ünnepeken újság nélkül hagy­ták az ő közönségüket. Hogy ki ennek a fonák és jellemezhetetlen dolognak az oka, azon meddő dolog lenne ma vitat­kozni. Én azt hiszem, oka a lapszedők. Rajtuk múlt, hogy a húsvéti napokban lap nélkül maradtunk. Ezzel nem a bérharcukhoz való jogukat akarom két­­ségbe vonni, csak azt álltom, hogy ben­nük is meg kellett volna annyi idealiz­musnak szólalnia, hogy ne hagyják cser­ben — nem a kiadókat, hanem olvasói­kat. Mert az olvasó épp úgy az övék, mint a kiadóké és az enyém, ők épp úgy az újságok érdekkörébe tartoznak, mint mink írók s a kiadók. Hiszen ná­lunk van és volt szedő a­ki több mint huszonöt éven át mindig a Budapesti Hírlapot szedte. Az, úgy vélem, mégis csak tartozik valamivel a közönségünk­nek is Persze, a szedő urak azt mondják erre, hogy ezt a kiadókra is el lehet mondani, ők is elháríthatták volna a szégyent a húsvéttól. De ez hamis okos­kodás. Ha ők megadják ezért a szedők követelését, akkor rájuk nézve nemcsak húsvétra, hanem mindenkorra el van intézve az ügy. A­mit egyszer megadtak, azt vissza nem vehetik. Ellenben a sze­dők kiszedhették volna eddigi feltételeik szerint az ünnepi lapokat és a háborút hús­vét után kezdhették volna újra Szedők és kiadók közt pedig közbül áll az újságíró, a­kinek szintén nem rózsás a helyzete a mi kegyetlen viszonyaink közt, ő voltaképpen a harcos felek ál­dozata. Mert ő igazán semmiről se tehet ebben a dologban. De remélnem kell, hogy e s­iket na­pokban minden érdekelt fél talált ma­gának egy kis időt arra, hogy gondol­kozzék a modern társadalom s gazda­sági élet betegségeiről, melyeken úgy­szólván ki kitör a sztrájkok negyedna­pos hideglelése. Én azt tartom, hogy Marx tanításai, melyekhez az európai munkásmozgal­mak igazodnak, vészes irányba terelte a gazdasági életet. Érthető, hogy a vál­lalkozók erejével szemben annak idején mint ellentétet, ha­nem mint ellenséget szervezték a munkásosztályt. S igy fej­lett ki a mai állapot fonák erőszakos­sága, osztálybélyeggel éppen nem sze­mérmes homlokán s nemzetközi szoli­d­riiásával veszedelméül a nemzeti szo­lidaritásnak. A munkásosztály minálunk szinte ide­gen külön szervezett képződmény lett az állam szervezetében, gyakran szem­ben i­s vele. A célja e szervezkedésnek kettő volt: politikai hatalom megszer­zése s az élet szintjének emelése. Mind a két irányban Európában igen nagy a haladás. Egyes országokban már-már döntő a politikai befolyása és meg-meg­újuló sztrájkok — mindkét célt szol­gálván, hol együtt, hol külön — a mun­kásság anyagi helyzetén is nagyot len­dítettek. De egy évtized óta tapasztalja a vi­lág, hogy a politika mezején a szocializ­maus Marx-féle tanai máris súlyos ku­darcot vallottak. Itt ott meg se próbál­ták elveiket megvalósítani, s a­hol meg­próbálták, csak rombolni tudtak s ha­marosan bekanyarodtak a polgári kor­mányzás ösvényeire. Igaz, hogy e kí­sérletieket jóformán csak a nagy há­ború tette lehetővé, de háborúval vagy a nélkül, előbb-utóbb eljutottunk volna e kísérletekig. Mert mind a fejlemények alapja, a­melyek ily fonák — ma már szinte gyógyíthatatlan (pardon, „szanál­­hatatlan“) helyzetet teremtettek, az álla­mok súlyos mulasztása. A múlt század legnagyobb államférfiai is inkább csak sejtették a szocialista mozgalmak jelen­tőségét, semmint felismerték veszedel­meit, s legfölebb úgynevezett szociális alkotásokkal próbálták kielégíteni éh­ségét. Jótékony intézmények, apróbb kedvezések készültek itt-ott. Ez pedig nem lecsendesítette Marx tanítványai­­nak az étvágyát, hanem inkább csak fokozta, nem kielégítő vívmány volt nekik, hanem az ellenség kezéből ki­csikart fegyver, hogy ezzel is sikereseb­­b­en harcoljanak. A dolog így áll: Most két ellenfél áll egymással, mint érdekelt, szemben: a vállalat és a munkás. Az állam pedig hol mint közvetítő, hol mint kényur áll kettejük között, mögött vagy fölött. Pe­dig nem két érdekelt fél van, hanem három: a vállalkozó, a munkás és a munka. A vállalkozó több hasznot akar, és méltán; a munkás több keresetet akar és méltán. És míg ezek hajba kapnak egymással, addig mit csinál a har­madik ? Koplal, romlik, szenved, értélmében csökken. Kitalálják a nyolcórai munka­időt, kitalálják az óradíjat, a minimu­mokat, a túlórákat és mindazt, a­mi szüli az amerikázást és a lehetőséget annak, hogy kevesebb munkával több pénzt lehessen keresni. Privilégiumot teremtenek a rossz és gyenge mun­kásnak. Én el-elnézem egy helyen itt a fővá­­rosban, mint készül egy úri kertnek új kerítése. El­őbb jönnek a kőmivesek és betonalapra betonfalat húznak. Majd jönnek a lakatosok és hozzák a szépen kidolgozott vaskerítést. De hogy a kész falba be lehessen ereszteni a vasrácson kerítést, jön egy munkás, hogy kivesse a vaseresztékek helyét a betonfalból. Kiszámítottam alaposan, hogy egy-egy ilyen kivésett lyuk, a mai bérrendszer szerint, legkevesebb húszezer koronába kerül, ha a legény nem p­amenkázik. Azt tartom, a helyes dolog az, hogy minden munkás kapjon becsülettel annyi bért, a­mennyi munkát teljesít. Mert meg kell adni a munkásnak az ő munkája bérét. És meg kell a vállalkoz­­ónak keresnie a maga becsületes hasz­nát. A jó hasznát. Mert hiszen a vállal­kozás kockázattal jár s a vállalkozó belebukhatik. A munkás is vallja az ily bukás kárát, de keres és talál új mun­kát. Új tőkét a vállalkozó nem igen. De az államra nézve e két érdekelt fél ér­dekénél fontosabb a harmadik érdekelt fél érdeke: a munkáé. A m­unka komolyságát, a munka biz­­­tosságát, a munka szabadságát, ezt vé­delmezni az állatiakra! fő érdeke és el- Hui-huil írta Hozma Andor, Bütyök, Csücsök és Kücsög, három ádáz közlovas volt azon az óriási területen, mely a Fekete-tenge fölött Ázsia felé az Ural-hegységig terjed. Ott annyiféle nomád faj tombolt, kavargott, száguldozott és csapott egymásra, vagy egyéb körülöttük megtelepedett népekre, hogy nem tudható bizonyosan, melyik fajból is származott eredetien a három ádáz. A Lebediában, vagyis Levéd földjén élt díszes, méltóság­­teljes magyarokból semmiesetre sem, mert a három ádáz feltűnően szurtos, komisz fickó volt. De azért vakmerő és szilaj, mint az ördög.­ Alighanem valamely gazdag ma­gyar urnák szép keleti szövetekkel és drágaveretű fegyverekkel teli sátorát akar­ták kirabolni, mikor Leved vezér vitézei rajtacsípték őket, hogy az éj leple alatt, elfojtott huj-huj kiáltással a magyarok szállásai felé vágtatnak. Mikor már fog­lyul estek s Leved vezér előtt álltak, rö­högő szemtelenséggel azt vallották, hogy őket csak a magyarok nagy vitézi hite vonzotta, ők is nagy magyar vitézek sze­retnének lenni. Ha beállhatnak a magya­rok közé, bízzanak rájuk akármi vészes dolgot, mert nincs olyan, a­mit ők ne mernének.. Levéd vezér épp akkor tervezgette a hét magyar törzs egyesítését és honfoglaló útra indítását Álmos, vagy annak fia, Ár­pád fejedelemsége alatt. Azért azt gon­dolta, hogy efféle, beláthatatlanul kalan­dos vállalkozás közben sok olyan nem szép dolog is adódhat, a­mely nem úri lelkű magyarnak való. Már pedig az ilyet is el kell végezni valakinek, mert különben kész a kudarc. Leved tehát, mint a kedvező sors jókor jött ajándékát, tetszéssel vette szemügyre a három ádázt. Sok elszánt vi­dám gazfickót látott már, de ilyet, mint ez a három, még soha. Ezek a maguk ne­mében remekül kerültek ki a természet műhelyéből, mert még csak halvány sej­telmük sincs arról, hogy vannak dolgok, a­miket ha meg is kell tenni, megtenni nem becsület. Ez a három ádáz voltaképp a há­rom legjobbhiszemű ártatlan gyermek, mert mindig őszintén csakis ösztönei sze­rint cselekszik, nem ismerve sem bűnt, sem erényt. Megfontolva mindezt, Leved nemcsak elfogadta a három ádáznak ajánl­­kozását, hanem még azt is megengedte ne­kik, hogy elmenjenek a maguk tanyájára s onnan magukkal hozhassák egész lendé­­jüket. Nem sok idő múlva nagy huj-hujjal be is állított Levéd vezér törzsének szállására az egész ádáz pereputty. Arra persze volt gondja a magyar vezérnek, hogy az ádázok szurtos táborocskáját erős őrség különítse el az igazi magyar fajtáktól s hogy minden ádázt felakasszanak, a ki a magyaroktól is lop. Néhánynak felakasztása után nem is volt velük többé semmi baja. A nagy hon­foglaló vállalkozás folyamán pedig Bütyök, Csücsök és Kücsög a maguk huj-hujos se­­regecskéivel a legteljesebben beváltották Leved vezérnek hozzájuk fűzött reményeit. Ezzel szemben ne­m­ rontotta a magyar ve­zér kedvét az a sok szörnyűség sem, a­mit a német krónikások, az ádázok maréknyi csa­pata érdeméből, az egész magyarságra ken­tek rá. Persze azokat Leved nem is ol­vasta. Hanem mikor a honfoglalás már befeje­ződött, itt volt az új hazában Bütyök, Csücsök és Kücsög is. A magyar becsület nem engedte meg, hogy ezek nem szépen szerzett, de kétségkívül hasznos érdemei meg ne nyerjék jutalmukat. Viszont a tisz­tességes magyarság húzódott az ádáz érde­­mesektől s nem szerette volna, hogy ezek közéjük települjenek. A települési kérdést végül úgy oldotta meg a bölcs felsőbbség, (akkor még ilyen is volt), hogy az ádázok részére, az új ország közepéhez nem messze, jókora és jó földű területet rendelt, melyet azonban kellő kiterjedésű homok és tüskés bozóterdő vett körül. Az ádázok települő területe szinte sziget volt a szárazon, mely­­lyel a homokon s a tüskés bozóterdőn innen lakók nem igen közlekedtek. Ádázos­­nak nevezték el azt s ezer esztendőn át kö­vetkezetesen gyanuskodtak minden em­berre, a kit Ádázos felől láttak közeledni. Még a kutyák is hagyományul örökölték át eleiktől, hogy minden ádázosi embert sok­kal hangosabban kell megugatni, mint mást. Az ádázosi száraz sziget lakói nem sokat törődtek az őket környező s általuk bőven viszonzott idegenkedéssel. Ott három na­gyon szurtos, de egyúttal nagyon jómódú falu fejlődött: Bü­tykösd, Csücskösd és Kü­­csögd. A későbbi századokban már a tem­plom is épült mindegyikben. Nem annyira vallásosságból, hanem ambícióból építették az ádázosiak mind a hármat. A torony volt nekik a fő. Ha az csak egy arasznyival ma­gasabb, mint a másik falubéli, akkor eszi a másik falubelieket a rossz. Már pedig a más falubelieket hadd egye a rossz! ... A megkeresztelést is behozták a papok álta­lános kötelező szokásul már századokkal ezelőtt az Ádázos szigetre. Ebből az ádá­zosiak a puszita lakomának üdvös voltát elismerték, de lelkükben épp olyan ádázul derűs naiv pogányok maradtak ezer éven át, mint a minőkül­őket néhai Levéd vezér hajdanán megismerte. Istent, Krisztust és Szűz Máriát csak szörnyű káromkodások révén emlegették. Jó cselekedetről pedig sohasem volt szó köztük. A kötelező népoktatás is édeskeveset vál­toztatott rajtuk ama néhány utolsó évtized alatt, melynek folyamán az ábécé betűi az iskolának nevezett muszáj-házban tantörvé­nyesen internáztaltak. Ellenben az általános katonáskodási kötelezettség kétségkívül enyhítően hatott az Átázos sziget férfi­­ lakosságára. A legények a katonaságtól visszatérve, rendesebbek, becsülettudóbbak lettek. Azután is verekedtek, de a súlyos testi sértések és emberölések minősülésében az előre megfontolt szándék statisztikája csökkenést, az enyhítő körülményeké pedig növekedést mutatott. Egy szóval az ádáz­­ság ősi erkölcse fiágon megrendült. Női ágon nem. A női nem konzervatí­­vebb. De csak érzületeiben. Mert a modern kor eszméinek és műszaki vívmányainak felkapásában és kihasználásában rendsze­rint előtte jár a férfinemnek. A benső ma­­radiság s a külső divatosság szinte megkí­vánja egymást. A világháború folyamán véletlenül kirgiz­kozákok kerültek, mint orosz hadifogoly munkások az Ádázosba. Ezek is hatottak ott a nők ősi ádáz érzéseinek restaurálá­sára. Olyannyira, hogy a­mikor az össze­omlás után a háborúban vitézlett helybéli férfiak közül az el nem esettek, ki csonkán, ki bénán, ki testben-lélekben elnyitve, haza­kerültek, a nők vihogtak azok maflaságán. ludanisti Hinlan mai száma 16 oldó

Next