Budapesti Hírlap, 1924. augusztus (44. évfolyam, 156–180. szám)

1924-08-01 / 156. szám

XLIV. évfolyam, 156. szám. (Ára 2000 kor.) Péntek, augusztus 1 Budapest, 1924. Megjelenik hétfő kivételével mindennap. Előfizetési árai • Egy hónapra 40.000 korona, negyedévre 120.000 korona. Augatrisban egy példány ára hétköznap 2000 o. kor., vasárnapon 2700 o. kor. Ágyes szád ára hétköznap 2000 kor. Külföldre az előfizetés kétszerese. Hirdetéseket Budapesten felvesznek az összes hirdetési Irodák. Főszerkesztő: Rákosi Jenő. A szerkesztésért felelős: Csajthay Ferenc helyettes főszerkesztő. Szerkesztőség: Vili. kerület, Rökk Szilárd­ utca 4. szám. Igazgatóság és kiadóhivatal: Vill. ker., József-körút 5. sz. telefonszámok: József 43, József 53, József 63, József 23—84. a­e prossssidis. Budapest, jul. 31.­­ Most van öt éve, hogy a proletár­diktatúra rabjai, túszok és politikai foglyok utolsó csoportja is kiszabadult a kőbányai gyüjtőfogházból. Ennek emlékére a fogház jeles lelkésze, Psitek Brúnó pápai prelátus vasárnapra meg­hívja misére a fogház kápolnájába mindazokat, a­kik annak idején ott rab­ságot szenvedtek. Mert úgy van a dolog, hogy akkori­ban főtisztelendő Psitek Brúnó vasár­napi miséje volt az az óra, a­melyben a haza siralmas állapotából mi jól őr­zött rabok egy lélekben egyesülve meg­nyílt szívünkből szabadon bocsáthattuk az Úr elé érzelmeinket és kiáltozhat­tunk hozzá de profundis. Ott ültünk a kápolna padsoraiban túszok, foglyok és fegyencek. Igen vegyes társaság. Volt ott királyi herceg, volt püspök, volt excellenciás urak egész sora, mi­niszterek és titkos tanácsosok, mágná­sok, dzsentrik és polgárok; előkelő városi, megyei és miniszteri tisztvise­lők, bankárok, kereskedők, birtokosok és gazdálkodó vidéki zsidók, újság­írók, papok, szerzetesek, professzorok, gyárosok és volt köztünk paraszt-bíró is. És ott térdepeltünk felekezeti kü­lönbség nélkül s felálltunk mindnyájan az evangélium felolvasását meghall­gatni. Soha életemben nem tett rám oly megrendítő hatást az evangélium, mint a fegyházi lelkésznek kiválóan értelmes, rendkívül egyszerű és meg­hatott felolvasásában. Mintha a Meg­váltó szavait egyenként rakta volna megnyílt szivünkbe a pap, kinek fel­­vidékies kiejtése nem hogy rontotta volna, hanem mintha fokozta volna áhítatunkat, úgy tetszett, hogy nem közülünk való, hanem egy vigasztalá­sunkra megjelent idegen bocsátaná le ránk a magasból a kétezeréves igéket, s a néma csendet, mellyel hallgattuk, meg-megszakította egy elcsukló hang, egy elfojtott zokogás töredéke a hall­­"fr".ok sorából. A miséről pedig átmentünk, ismét vallás és felekezeti különbség nélkül, egy szomszéd teremben, a­hol a protes­táns lelkész szavai csepegtettek vigaszt, hitet és reményt, mint égi harmatot, zaklatott elménkre. Az Isten házából pedig átvonultunk celláinkba, a­hol kettesével-négyese­k laktunk. Volt szoba, melyben nyolc, volt, melyben tizenhat rab tanyázott. Lesz még, a­ki alaposan és apróra megírja azt az éle­tet, a­mely ott folyt. Én rám nézve egy emléke van ezeknek a különben szo­morú napoknak. Nem egyetértés, nem baráti jó viszony, hanem mondhatnám bibliai testvériség volt a foglyok kö­zt­l. Minden szív-., és minden elmén egy gondolat uralkodott s az formálta érzéseinket és gondolatainkat, hogy mindnyájan, a­kik ott voltunk, kicsiny és naiv, szegény és dúsgazdag, keresz­tény és zsidó, úr és paraszt, pap és laikus, mind egyazon okért vagyunk ott. Mert mindennél, sőt magunknál is jobban szerettük azt az ideált, me­lyet nemzeti naugyarságnak, magyar alkotmánynak és ehez való hűségnek neveznek. És ez volt beszélgetéseink tárgya. Ott levontuk és egymás szívébe szögez­tük a haza szörnyű állapotának tanul­ságait. Úgy éreztük, hogy tudjuk már, mi juttatott ennyire bennünket, és tud­juk már, mit kell tennünk, ha itt szaba­dulásunk órája. Erősségünk volt, hogy hittünk egymásban, szerettük egymást és azt gondoltuk, ha a sors kitárja bör­tönünk kapuit, egyenes után, biztos lép­tekkel, nem im. ".­ava se jobbra se balra, a börtönben ránk szállt testvéri s. V.cinben fogunk előre m­enni nemzeti ideáljaink utján. Mig ott benn voltunk, valóban csak a testünk volt rab, lel­künk szabadabb volt, mint bármikor az életben. És egy napon kijöttünk. Da ez, fájdalom, csak testünk kisza­badulása lett. Lelkünket elkapták­ az élet­be...anjai mindjárt első kilépésünk­kor, a­mikor mögöttünk bezárultak a börtön kapui. Ezt elragadta az ambí­ció, azt a hiúság, amazt a karriercsiná­­lás, egyet a kincsvágy, sokat a h­ata­­lomvágy és a börtönök békéjéből és lelki egyensú’".'^'»! ismét belevetettük magunkat az élet egyenetlenségeibe. Éa folytattuk a gyűlölködést, a vissza­vonást, az üldözést, a megtorlást ott, a­hol ellenségeink elhagyták. Nyilván­való dolog, hogy a bűnt büntetni kell. De ez az ország bíráinak a dől­é­s nem lehet se a társadalom feladata, sem politikai rendszer. Mert ha azzá tesz­­szük, csak a visszavonást, a f­ülössé­­get és a megtorlást tenyésztjük tovább, a végtelenségig. Ezer veszedelmekkel teli közállapotaink romlásának egyik font-­a ez. Ma hála Istennek, sajnos, fel­,érdek anyagi és erkölcsi kárvallás után böv­érebb és nemesebb szellem kezdi visz­­szanyerni uralmát rajtunk. De még ad­.dig vannak elvakítottak és buzgó vakítók is, a­kik érdekeiket kavicsolták a visszás helyzetbe s az emberi gyarló­ságokra építik rémér­veiket szándé­kaikat, nem az emberi erényekre. És a fában közéletünk vizeit ismét oly szelek hajtják hullámzásba, a minők­ből a mindent elsodró viharok kelet­keztek, a melyek földrelek­tettek ben­­n­ü­yet. A gyűjtőfogház szelidlelkü lelkésze­­i­nek szelleme, miséjének áhítata száll­­j-e ki mindnyájunkra, tartson és erősít­sen meg bennünket a jobbik után, a melyre minden jók vágyódnak, a me­lyen Krisztus urunk árt, mondván: Ego sum via, vita et veritas. Én vagyyokt az Út, az Élet, és az Igazság. Csokonai. Irta Fáy Ilona. Csúnya volt és ragyás, kicsi és jelenték­telen, de lénye csupa melegség, dalaiból áradt a tűz, beszédéből a szellem, szeméből a láng. Az élet mindig megrágta, sosem simogatta, s e kettőzött életkedvvel fizetett érette, nem úgy, mint a kutya, mely meg­harapja érte a gazdáját. Sok, célt tévesztett vándorlásai közben mindig újabb remény­ből kötött bokrétát tűzött kalapja mellé, de mind vadvirágnak bizonyult, mely so­sem talált kertészt, ki valamely puha tele­­vényben elhelyezte volna. Egy jóbarát hívása, vagy egy felcsillanó szerelmi ígéret, valamely hivatal kilátása, vagy valamely csalódás, végig vitte, űzte őt az országon, melyet eközben dalaival, mint megannyi virággal telehintett. Sza­valta, olvasta, emlékül hagyta mindenfelé, s igy elterjedt, közkedveltté vált, lelkesí­tett és gyönyörködtetett mindenike, mi­előtt valaha nyomdafestéket látott volna. Debrecenből, hol a félig gyermekként meghalt Róza emlékére font poétás koszo­rút, távoznia kellett. Egyéb körülményei és bánata a vándorbotot nyomták kezébe, s búcsúja csengő rímekbe simult: „Ah bár mindenek zöldellenek, de e hiv, beteg szív zord telet vár. Nem lellek fel többé angyalom már.“ Odébb, odébb vitte útja, mig Pozsonyban hosszabban megállapodott, s a Diétái Ma­gyar Múzsát szerkesztette. De a Diéta bezá­rult, s ő odébb vándorolt, mig egy januári estén Révkomáromba a Bédy-házhoz volt estére hivatalos, hol elérte őt végzete, leg­nagyobb, soha el nem múló szerelme. A Bódy háznál összegyűlt azon az estén a vidék fiatalsága, a győri, tatai notabilitá­sok és leányaik, fiatal írók, alkalmi vers­­készítők, kiket Bódyné, a még mindig szép és bájos, nagy szellemű asszony szeretett maga köré gyűjteni. Mint sas a verébcsapat közé, csapott le közéjük Csokonai Vitéz Mi­hály, kit a tatai szolgáiró hozott négy szür­kéjén, s az írók szó nélkül, mint megrebbent verebek álltak félre előle. Hire olyan talap­zatra állította Bédyné szemében, hogy min­de­nki elé maga mellé ültette az asztalföre. Pezsgett a jókedv, repült az éle, a harma­dik fogásnál felállt a vicispán és köszöntőt mondott a ház aszonyára, ki Múzsa és Hehe egy személyben és magyar mindenképpen. A poharak összecsendültek, az ifjúság lel­kesen éljenzett. Ekkor Csokonai pohárral kezében felállt és körülnézett. Az asztal körül a fiatalság adott találkozót a szépség­nek: hamvas arcok, égő szemek. — Éljenek a hölgyek, kezdte a költő, éljenek a szép lányok! Éljen a legszebb leány! Minden leány szem feléje varázslótt erre a szóra, de ő csak egyet kereste: a Vajda Lilláét, s mikor tekintetük összevillant, felhajtotta poharát, s nem ivott többé. Már nem csábította az aranyszín somjai, elég volt neki az egyik mámorból. De a leány ettől a perctől nem nézett rá többé. Érezte, hogy a költő nem veszi le róla a szemét, s ha fel is nézett, másfelé fordította tekinte­tét: nem mert a költő mohó pillantásával találkozni. Csokonai ezt visszautasításnak, semmibevevésnek vette, s ez kárhozottá, feszessé tette. Vacsora után mégis a fiatal­ság közé vegyült, s véletlen volt-e, vagy szándékolt, de Lilla mellé került. De elfo­­gódottan hallgatott, s ha megszólították is, hűvösen és szórakozottan felelt. — Szavalj valamit, kérték egy idő múl­­va a fiatal emberek. — Majd ha alkalom lesz rá, felelt a költő kedvetlenül, most cigány szól, tánc van. — Mit bánt ez, ha mi hallgatunk, szólt az egyik ifjú. — Majd később, odázta el Csokonai. — Nem voltál te máskor ilyen kényes, Miska, vert a vállára szolgabiró barátja. A költő nem felelt, s a fiatalság, néhány kivételével, táncolni ment. Vajda Lilla ott maradt mellette ülve. — Én sem képzeltem, hogy ilyen, a verseiről ítélve, kezdte egy idő múlva a leány. — Hát milyen? kapta fel a költő „szebb legény?" tolált az ajkára, de nem mondta ki. — Semmi esetre sem hittem ilyen feszes­nek, szertartásosnak, a­ki még a könyökét i­s hátra szorítja, felelt a leány. Belülről behallatszott a zene, egy fiatal­­ember táncra szólította Lillát, de az­t majd később el utasította el. "— Azt hitte, hogy inkább a könyököm­mel török magamnak utat? — kérdezte Csokonai felélénkülve. —­ Ha nem is azzal, de mégis utat akar törni az emberek lelkéhez ... szólt a leány.­­ — Talán a szivéhez? Úgy érti? — kezdte a költő és sötét szeme lángolón ta­padt a leány arcára, de az lesütötte te­kintetét. — Hja, az akarás és a siker között mély szakadék van s ha a szerencse ne­mver hidal rajta keresztül számunkra, mindig csak az innenső parton maradunk és leg­följebb álmainkban látjuk meg a tulsót. A költő a leány fölé hajolt, hangja remegett.­­ — Az álmot valóra lehet váltani, ha nem nyugszunk bele, hogy: — Nem leltek föl többé már, — idézte a leány a költő szavait. Csokonai belepirult. Egyszerre nagy vér­hullám öntötte el. Ez nem lehetett más, mint biztatás, bátorítás számára, ezt a hi­tét az sem vehette el, hogy szolgabiró­barátja odajött Lillához és az előre ígért táncát kérte s az szó nélkül elment vele. Erre ő is kiment a táncolókhoz. Hajnal felé már együtt járták a palotást Lillával, széles jókedvvel, csillogó szemmel. Vajda Péter épp akkor hagyta abba a kártyázást. Vesztett, ez különben is meg­rontotta az estéjét, de mikor a leányát meglátta a korhelyhitű, szabadszáju Vi­téz Mihály mellett, ez végleg elvette a ked­vét s már csak azon gondolkozott, hogy vihetné haza. Ő, lányának táncosul a vá­­rosbiró fiát, vagy a gazdag Pibert látta volna szívesen, de nem ezt az ágról sza­kadt költőt. Bédynének ki is jelentette, hogy megy, de az hallani sem akart róla, biztatta, tartóztata, káposzalevére hívta. — Kedves Julianna, sose marasztaljon. Megvallom, tartok tőle, hogy ez a Csoko­nai, mint szokott, becsip és még bolondo­kat beszél a leányomnak. — szólt Vajda. Lilla épp ott táncolt el előttük, a Cso­konai karján. Nem lehetett őket párnak mondani, de tüzesebben járták, mint bárki. — Atttól ne féljen, — vigasztalta Bé­dyné. — Csokonai ma mandulatejnél egye­bet nem ivott s ezentúl sem fog. — Annál rosszabb, józanul még jobban elbolondithatja. Mert furcsa az ilyen fia­tal fehérnép. Pedig olyanok együtt, mint a telivér csikó és a keshedt gebe, — hát nézzen oda, a mint forgatja Lillát, na, nem hiszi, — folytatta Vajda. Bédyné más nézeten volt. Ismerte Csoko­nai verseit, az 1741. diétát, tudta, hogy most is nem a mulatozási vágy, de lelkes cél vezette Komáromba: az inzurrekció megszervezése. A nemes magyarságnak fel­ülésére biztató költeményének részleteit már hallotta a költő ajkáról, oly tűzzel, oly hévvel elmondva, hogy nem látta többé Vitéz Mihály testi fogyatkozásait és csak £1 EsmbsSoisí izoitf®s»@s&cia. — Hiticsanos engedméntyek. — Keresik a megegyezést. — Poincsrö m­unkája a kulisszák mögött. — A londoni konferenciának tegnap kri­tikus napja volt. A hosszú és mégis meddő tárgyalások az államférfiak idegeit és türelmét súlyos teherpróbának vetik alá és ilyenkor könnyen felhangzik egy­­egy fenyegetődzés, melyet azonban nem lehet és nem szabad túlságosan komolyan venni. Herriot tegnap egyszerre kettős fe­nyegetéssel kívánt ellenfeleire hatni. A franciák legújabb javaslatáról, mint ulti­mátumról beszélt, de ezzel még be sem érte, hanem meg is toldotta azzal, hogy ő azonnal visszatér Párisba, ha ez a fran­cia javaslat sem nyeri meg az angolok és amerikaiak tetszését. Az amerikaiak sem restek ám és ők is előállottak egy úgy­nevezett utolsó javaslattal, a­melynek ku­darca után visszavonulnának a szorosan vett megfigyelői szerepkörre. Mint látható, a fenyegetések ellenére, még mindig vannak javaslatok és ellenjavaslatok, a­mi leg­jobb bizonyítéka annak, hogy a tárgyi in­dító okoknak ilyen erőszakos alátámasz­tása nem jár okvetlenül megsel­mlítéssel vagy robbantással. De ha a londoni kon­ferencia ezektől a fenyegetésektől még nem is robbant fel, tagadhatatlan, hogy a le­vegője ismét nagyon puskaporos. Pedig azok, a­kik Londonban ott vannak, lát­hatólag keresik a megegyezést, az enged­mények, melyeket kölcsönösen tesznek egymásnak, igazolják, hogy a konferencia kezdete óta jelentékeny közeledés történt a szélsőséges álláspontok között. Fel kell vetni tehát a kérdést, hogy miért mégis olyan puskaporos a levegő? Azért, mert a háttérben meghúzódnak a kártyakeve­rők, a­kik mindenáron a konferenciát si­kertelenségre akarják kárhoztatni. Ezeknek az élén Poincaré halad, a­ki noha nincs a jelenlevők között, ott mégis jelentős sze­repet játszik. Egyfelől azért, mert az an­golok és amerikaiak főleg az ő szellemi hagyatéka ellen harcolnak, másfelől, mert Ilerriot nem tudta magát Poincaré karmai közül kiszabadítani és a hagyaték részben való átvételével a saját helyzetét nagyon megnehezítette.

Next