Budapesti Hírlap, 1924. szeptember (44. évfolyam, 181–204. szám)
1924-09-02 / 181. szám
4 sége működésének áldásait érezni, amely, mint a nemzetközi együttműködés szerve, abban a pillanatban, amikor ez a működése univerzálissá vált, munkájának teljes fényében ragyoghat föl. A fegyverkezés csökkentése. A közgyűlés elé kerülő kérdések közül egyike a legfontosabbaknak a fegyverkezés csökkentése, vagyis a leszerelés kérdése. A francia és angol lapok egyértelműen megállapítják, hogy ebben a kérdésben a Genfben összesereglett vezető államférfiak magántanácskozások során tisztázni fognak sok olyan pontot, amelyet a londoni értekezleten megoldatlanul hagytak.A közgyűlés elé terjesztett jelentés részletesen foglalkozik e fegyverkezés csökkentéséivel és ismerteti azokat az intézkedéseket, amelyeket a tanács és a szövetségi bizottságok tettek, hogy a negyedik közgyűlésnek e kérdésre vonatkozó határozatait végrehajtsák. A titkárság kidolgozza az egyes országok fegyverkezésének statisztikáját. A fegyverekkel folytatott kereskedés ellenőrzésére a vegyes ideiglenes bizottság egy egyezménytervezetet dolgozott ki. A lövőszetek és fegyverek magánüzemekben valló gyártása tekintetében szűkebb körű albizottság állapítja meg a nemzetközi ellenőrzés alapjául szolgáló egyezmény rendelkezéseit. A kémiai háború kérdésében a bizottság szintén részletes jelentést dolgozott ki. A tengeri fegyverkezés korlátozása ügyében ebben az évben Rómában megállapított pontokat valamennyi államok elküldték s az észrevételeiket az államok a jelen közgyűlésen fogják megtenni. A mai tárgyaláson, felmerült az a kérdés, hogy az ellenőrzési rendszert csupán Iluspáriára, Ausztriára és Magyarországra terjesszék-e ki, vagy pedig most tekintettel legyenek már Németország ellenőrzésére is. A közgyűlésen erről a kérdésről hosszabb vita folyt. Végül az olasz javaslatot fogadták el, amely úgy határozott, hogy a népszövetségi tanácsot arról értesítik, hogy a tanács a maga óhajtásait világos kérdőpontokban terjessze a bizottság elé, amelyekben a kérdést határozottan körvonalazzák. Ma este a tanács megvitatta ezt a kérdést és úgy határozott, hogy megoldását későbbi ülésre halasztja. A fegyverkezés csökkentésével összefügg a kölcsönös segítség kérdése is. Erre vonatkozóan még a múlt közgyűlés tervezetet dolgozott ki, amelyet megküldött az államoknak. A kérdésben nem fognak döntést hozni, mert a kormányok közül többen eddig még nem küldték be válaszukat. A kölcsönös segítség kérdésében ma egyébként a népszövetség titkársága közzétette Csehország tervezetét. A tervezet szerint a cseh kormány azon a nézeten van, hogy a kölcsönös segítségnyújtás szerződésének tervezetét nem lehet elejteni anélkül, hogy elsősorban a kisnemzeteknél ne keltsék azt a benyomást, hogy sohasem fognak még relatív biztossághoz sem jutni és hogy jogaikról mindig az erősebb államok hatalma fog dönteni. A cseh kormány különösen utal a kötelező döntőbíróság gondolatának kiterjesztésre is. szése között a helvét állam három nyelvén, franciául, németül és olaszul mondott beszédet. Bernből Genfbe utaztakban az Interparlamentáris Unió tagjainak hajója kikötött Lausanneban, a Nemzetek Szövetségének palotája előtt, ahol Sir Eric Drummond, a Nemzetek Szövetségének főtitkára fogadta az Unió Nemzetek Szövetségének tagjait és beszédében hangsúlyozta a szövetség és az Unió együttműködésének fontosságát. A genfi tanácskozások egyik legfontosabb kérdése a lefegyverzés volt. A fegyvergyártásnak állami kezelésbe való átvételét a belga van Walleghem, a demilitarizált zónák kérdését Spears angol tábornok, az általános lefegyverzés elveit pedig Munch volt dán hadügyminiszter ismertette. Nagy hatást tett Berzeviczy Albert, aki a fegyverkezés és lefegyverzés egyenlőtlenségének veszélyes kihatásaira hívta fel az Unió figyelmét és rámutatott arra, hogy ír világ demokratizálásának a lefegyverkezés volna a feghathatósabb eszköze, mert a katonaság az imperializmus fejlesztője. Brakecz cseh szenátor megokolni igyekezett a kisantant törekvését a magyar katonai állomány ellenőrzésére. Az Internarlamentáris Unió Szlerettyesipó és Berzeviczy beszédei. Ma érkezett levél az Interparlamentáris Unió genfi és berni üléséről még a következő magyar vonatkozású részleteket közli: Kiemelkedő pontja volt a tanácskozásnak a reparációs kérdéskomplexum tárgyalása, amelynek kivált a londoni konferencia adott különös jelentőséget. A kérdés tanulmányozásával megbízott bizottság Szterényi József bárót kérte fel a kérdés ismertetésére. Szterényi József báró egy óra hoszszat tartó beszédében a jóvátétel problémájának történetét vázolta s rámutatott azokra a felfogásbeli változásokra, amelyek szükségszerüleg a londoni konferencia megegyezést kereső gazdaságpolitikájához vezettek. Ismertette a legyőzött államok eddigi teljesítményeit s ezek közt különösen kiemelte a magyar jóvátétel nagy összegét, amely eléri az angol-amerikai szövetségesközi adósság tételeit. Magyarországnak 200 millió aranykorona, jóvátételt kellene fizetni évente, holott a magyar szanálásra az egész közgazdasági világ i legnagyobb nehézséggel teremtette elő a 250 milliót. Az előadást követő határozatok felolvasása után Rathereadom lord angol képviselő a legnagyobb elismeréssel nyilatkozott Szterényi tanulmányáról s úgy ő, mint Dernburg volt német miniszter, Bianchi olasz delegátus. Treub volt holland pénzügyminiszter és Merlin szenátor csatlakozott a felszólaló javaslataihoz, amely a nemzetek további együttműködését kéri a világ gazdasági felépítéséhez. Felemelő momentuma volt az Uniónak a berni kaszinó palotájában tartott hivatalos bankett, amelyen a svájciak üdvözlete és Adelswaerd báró beszéde után Berzeviczy Albert, a magyar csoport elnöke. Svájcra emelte poharát és a jelenlévők nagy téte. Budapesti Hump 1921 szeptember 2. T18. sz.) Vadász Lipót temetése (Saját tudósítónktól.) Vasárnap délben temették el óriási részvét mellett Vadász Lipót nyugalmazott igazságügyi államtitkárt. Déli tizenkét óraikor már több száz főnyi közönség gyűlt össze a temető szertartási terme előtt. A fekete drapériával feldíszített halottasház előtt az államrendőrség dázegyenruhás félszakasznyi legénysége állott sorfalat. A szertartási terem kapuja előtt szalagos koszorúerdőben nyugodott Vadász Lipót koporsója. A ravatalt az elhunyt családja, két fia és testvérei állották körül. A temetésen nagy számban jelentek meg a magyar közélet kiválóságai is. Jelen voltak a következők: Hazai Samu báró, Szurmay Sándor báró, Szerényi Sándor báró, Petri Pál, Lukács György, Horánszky Lajos, Ilosvay Lajos, Heinrich Ferenc, Rákosi Jenő, Szterényi József báró, Kozma Andor, Mezei Mór, Chorin Ferenc, Wolfner Tivadar báró, Hevesi Sándor, Grósz Emil, Tolnay Kornél, Korányi Sándor báró, Angyal Dávid, Horváth Elek, Krausz Simon, Márkus Jenő, Böhm Alajos, Baracs Marcel, Siegescu József, Ormódy Vilmos, Székely Ferenc, Lévay József báró, Degré Miklós, Benedek János, Dánielné Lengyel Laura, Várady Gábor, Papp József, Lévay Lajos báró, Lederer Sándor, Lengyel Zoltán, Sándor Tivadar, Glück Frigyes, Dési Béla dr., Wertheimer Adolf, Behan Manó, Stein Emil, Enyedy Béni, Benedikt Henrik, Bródy Ernő, Szladics Károly, Kovács Sebestyén Endre, Szinyey- Merse István, Dárdai Ede, Hevesi Sándor dr., Schüler József, Baneth Sándor, Nadányi Emil és még számosan. Fischer Gyula dr. főrabbi búcsúztató beszédében meleg szavakkal emlékezett meg Vadász Lipót államférfiul és emberi erényeiről. Alakjának és működésének jelentőségét Tisza Istvánon keresztül domborította ki. — Tisza István, korunk e legnagyobb államférfia, — mondotta — a ki maradandó betűkkel írta bele nevét a magyar történelembe, a ki mártír halálával halhatatlanná tette nevét a késő nemzedékek előtt is, eszméinek bizalmasává, munkatársává tette Vadász Lipótot, ezzel mutatva, milyen nagyra becsülte és értékelte Vadász Lipót működését, képességeit. Vadász Lipót egész életével, egész közéleti munkálkodásával példát mutatott arra, hogy milyennek kell lennie a magyar zsidóság életének, ha bele akar kapcsolódni a magyar nemzet munkájába. A mély hatást keltett búcsúztató után Mezei Mór a magyar zsidóság nevében, majd Léderer Sándor dr. a budapesti zsidó hitközség nevében búcsúztatták el a halottat. EzutánKozma Andor lépett a koporsóhoz, aki a Tisza István Kör és az Országos Tisza István Emlékbizottság nevében a következő költői szárnyalású szavakkal búcsúztatta el Vadász Lipótot: — Lipót kedves jó barátunk, — te gyönyörű szavú, nagy elméjű, rajongó szivü, történelmünk lelkétől áthatott igaz magyar, íme itt állok mélységes fájdalommal koporsódnál. Búcsúzom tőled mindazon elbusult barátaid nevében a kikkel együtt ápoltad a Tisza Istvánkörben, a mi államférfiul és emberi eszményképünknek nemzetfölemelő emlék-kultuszát. A te csodás ékesszólásodnak sok szép ékessége közt az volt a legszebb, hogy neked minden szavad meggyőződésből eredt s ezért mindig meggyőzően igaz volt. Én csak egyetlenegyszer mertem szeretetből nem hinni a te szavadnak, a mikor nemrég nálad voltam s te busán, de bátran előre megmondtad nekem, hogy nemsokára koporsód mellett fogok állani, mert szived nem bírja már tovább. Oh, jaj, hogy még ez utolsó hozzám intézett, baljós szavaid is mihamar keservesen való igaznak bizonyult. A te szived csakugyan nem bírta tovább. Az a szegény szív túlságosan gazdag volt szeretetben. Nagy, lobogó, égető, fájó, fanatikus szerelőtek feszítették túl Magánéleted meleg érzései családi boldogsággal jutalmazottan, inkább nyugtatták, mintsem zaklatták. Hapegi a közélet kegyetlen!... Rajongásod szerencsétlen hazánkért és magasztos vezérünkért. Tisza Istvánért, éppen a legválságosabb, szörnyű időkben, kibírhatatlanul nehéz próbára tették azt a szegény szívet. Hiszen, ha Magyarország a háborúban győz vala s ha Tisza István, érdemeihez méltón, már életében elnyeri vala az osztatlan nemzet örök háláját, akkor, Lipót, a te szived talán örömében szakadt volna meg. De a háború elveszett, Magyarország összeroskadt, a nemzet hüdött testén vérszennyel áruló kriminalidok tipródtak —é s Tisza Istvánt megölték bérgyilkosaik. Ennyiborzalom után, óh, Lipót, a te szegény szívednek fájdalmában kellett megszakadnia! Nem szakadt meg mindjárt egészen. De a pokolkincs gyógyíthatatlan sebet, hogy ne mondjam , halálos ítéletet, már akkor megkapta. Azóta a te nyájas otthonodban vajmi gyakran már csak lábujjhegyen jártak közüled gyöngéd szeretteid, szavuk aggodalmas suttogásra szokott — s mindannyiszor gondosan kitörölték szemeikből a fényes könnycseppet, mielőtt hozzád benyitottak, hogy biztatón rád mosolyogjanak. Te pedig kedvesen visszamosolyogtál rájuk, hogy őket vigasztald, — de aztán gyöngülő kezedet megint csak odaszoritottad fájó, vergődő szivedre, megadással várva, mikor szakad meg egészen. S oh, még eközben is az ádáz közéletből mennyi uj meg uj rossz hír hatott hozzád! Hány uj meg uj s bet kellett még annak a már úgyis halálos, sebzett szegény szivednek elszenvedni! Hán szót idézhetted még magadra Arany Jám verséből a szomorú, örök igazságot, hát „minden új seb a régire fáj!“ Kedves Lipót, te nagyon szeretted a régi , magyar verseket. Vörösmarty Szózatát különben szeretted. Imádság volt az neked. Ha búcsúzzam tőled ennek a szent imádság! versnek ezzel a följajduló panaszával: ,,keserben annyi hü kebel szakadt meg a honért!“ Milyen régi vers és mégis milyen uj! Mennyíre igaz! ... Bizonyság vagy erre magad ! te most megszakadt hü kebel. Isten veled, kedves Lipót! Emlékedben áldunk, nagyrabecsülünk és szeretünk. Kozma Andor beszéde után Papp Józsi dr., a Budapesti Ügyvédi Kamara elnöke, kamara nevében mondott búcsúszavakat ravatal mellett. A gyászbeszédek után az elhunyt két fi ék barátai a vállukra emelték a koporsót , vitték a sírhoz. Ezután lebocsátották sírba a koporsót, melyen a gyászhá ború özvegy koporsóját helyezték el és elhantolták Vadász Lipótot, a magyar politikai élt nagynevű halottját. ftlAPiHÍREK. Holtam Lisftdteest. Megkértem egy barátomat, aki sokat utazott és kitűnő matematikus, adjon valami jó tanácsot, hogy azt a szerény tőkét, mely rendelkezésemre áll, hogyan használhatnám föl a legékszerűbben üdülésemre. Barátom elővette a Ceruzáját, jó félóra hosszáig lázasan számítgatott, s miután a kalkulációba már szinte beleőszült, fejcsóválva így szólt: — Bizony, bizony édes kevés az a pénz. Alig elég néhány napra. De talán ajánlhatnék egy tervet, ha igényeidet a lehetőség legszélső határáig le tudnád szállítani. — Én ne tudnám? Hiszen tíz esztendő óta egyebet sem teszek, mint redukálom az igényeimet. A redukálás terén valóságos Übermensch vagyok s merem mondani, hogy aki nálam jobban le tudja szállítani az igényeit, az csal. — Rendben van. Akkor hát hallgass ide. Elmész hajón Bécsbe, onnét Lincbe és Passzauba, aztán ugyancsak hajón vissza. Körülbelül tíz nap alatt megteheted az utat. Útközben olyan panorámán legelteted a szemedet, melyet életed felejthetetlen emlékei között fogsz elraktározni. Látni fogok Bécs és Line között a Strudegngaut, a Nibelungengaut és a Wachaut, fantasztikus lovagvár romjaival, Line és Passzau között pedig a Rajna-vidékkel vetekedő, hol pitoreszk, hol bájos természeti szépségekben gyönyörködhetsz. A program tetszett, s másnap, csütörtökön este fölszálltam a MFT Erzsébet királyné nevű pompás gőzösére s megkezdtem tíz napra tervezett kirándulásomat. Péntek este a hajó kikötött Bécsben, ahol meghaltam s szombat reggel a Franz Schubert szalongőzösön már folytattam utamat Line felé. A vidék valóban gyönyörű. Szinte percről-percre, kaleidoszkópszerűen váltakoztak a legszebb képek, melyeket a kora ősz napsütése még elragadóbbá varázsolt. Délben table d’hautre hívta a hajó gongja az utasokat s szempillantás alatt üres lett a fedélzet. Csak magam maradtam ott. Az utasok, akik kivétel nélkül osztrákok voltak, mind bevonultak az étterembe. Hja, ők már szanálva vannak! Nekünk még mindig redukálnunk kell. Pont éjfél volt, mikor a Franz Schubert Lincben kikötött. A hajóról mindössze hatan szálltunk ki. Egy négytagú bécsi család, egy fiatal bécsi ügyvéd és én. A többi utas jóelőre kabint váltott magának s a hajón töltötte az éjszakát. Koromsötét hűvös éj volt, mikor partra szálltunk s nekiindultunk a városnak szállást keresni. Én vettem át a kis csapat vezetését. Podgyászunk terhe alatt lihegve botorkáltunk a sötétben jó félóráig, mig rátaláltunk az Erzherzog Karl-, most Weinzinger-szállóra, mely a kikötőtől alig száz lépésnyire fekszik, s Lincnek legelőkelőbb fogadója. Becsöngettem s csakhamar kaput nyitottak. — Mi tetszik? — kérdezte nem a legnyájasabb hangon a portás, a kit úgy látszik, legédesebb álmából vert föl a csöngetés. — Szobát akarunk — feleltem határozott hangon. — Szobát, nálunk? — Hát hol, talán a trafikba menjünk szobáért? — De kérem, nálunk minden szoba el van foglalva. — Akkor legalább engedje meg, hogy a hallban töltsük az éjszakát. — Lehetetlen, — felelte a portás s már tuszkolt is bennünket kifelé. Nem messze a Weinzingertől van az Arany Sas-szálló. A kis csapat most odatartott, de hajh, itt is csalódás érte. A csengő fölött fehér alapon nagy fekete betükkel volt kiírva, hogy szoba nincs. — Quid nunc? — kérdezte a fiatal ügyvéd, a ki a legsúlyosabb hátizsákot cipelte s aki a legtürelmetlenebbül várta, hogy fedél alá jusson. A legteljesebb reménytelenség vett rajtunk erőt. Nem tudtuk, mihez fogtunk, merre menjünk s életünkbe, talán először éreztük, mily rettenetes dolog hajléktalannak lenni. Egy munkáskülsejü ember haladt el mellettünk. Megszó ütöttük, hogy nem tud-e valahol egy fogadót ahol szobát kaphatnánk? Az idegen elvezetett bennünket egy szűk utcába, Zöld fához címzett jó, másodrendű, egy emeletes fogadó elé. Útközben egy dupli hátizsákkal fölszerelt potrohos turista csatlakozott hozzánk, aki valahol kissé felöntött a garatra. Ő is lakást keresett Becsöngettünk a Zöld fába, de a csöngetésnek semmi visszhangja sem támadt Ekkor nekiestünk a kapunak és bottal , cipősarokkal úgy megdolgoztuk, hogy majd betörtük az oldalát. Egy lélek sem moccant a pokoli dörömbölésre a fogadóban A potrohos turistát ez annyira felbőszítette, hogy lehúzta egyik lábáról szeges talpú bakancsát és belódította a nyitót ablakon. Hallottuk, mikor odabent valak nagyot nyekkent, de aztán csend lett megint. A fogadó kapuja még erre az erélyes kihívásra sem nyílt meg előttünk. Úgy látszik, itt megszokták, hogy éjjel turista bakancsokat dobálnak be az ablakon. Ott hagytuk a turistát a félcipőjével és visszacipekedtünk a Duna-partra. A Pöstlingen-hegyről élesen és hűvösen fujdogált a szél, s betessékelt bennünket egy utcasarokba, ahol újra haditanácsot ültünk . Menjünk vissza a hajóra, — indítványoztam s általános helyezés jön a jutalma a kitűnő ötletnek. Fölvettük cókmókjainkat s szép libasorban vonulton be a hajóra, ahol akkor már mindenki mélyen aludt. Bekopogtattunk a másodkapitány kabinjába. A kopogtatásra kijött a kapitány s megkérdezte, hogy mit akarunk. Arra a kérésünkre, hogy engedje meg, hogy a hajó valamelyik zugában várhassuk meg a reggelt, kategórikusan kijelentette, hogy ezt csak igazgatósági engedelemmel tehetné meg. Se kérés, se könyörgés nem tudta eltéríteni ettől az ultimátumtól s mi busán vonultunk ki a hajóról. Tehát újra az utcán voltunk. Valami banképület előtt leraktuk podgyászunkat s kémszemlére küldtük ki az ügyvédet. Pár perc múlva visszajött s jelentette, hogy a közelben egy kávéházat fedezett föl. Nosza, újra fölpakkoltunk s behurcolkodtunk a kávéházba. Itt a kávés és a pincérek bevonásával ankétet tartottunk, hogy mitévők legyünk. A főpincér azt ajánlotta, hogy menjünk a Pöstlingbergre, ahol valamelyik penzióban talán kapunk szállást. Ha jó hegymászók vagyunk, — mondotta, — harmadfél óra alatt fölérünk a hegyre. Mivel azonban éjjeli hegymászásra nem voltunk trenírozva, az ajánlatot nem fogadtuk el. — Ne nagyon törjék a fejüket, — szólalt meg Haslinger, a kávés. Most, ha meggebednek sem kapnak sehol szállást, mert a würtzburgi dalosok, akik ma, jobban mondva tegnap itt hangversenyt rendeztek, minden szobát lefoglaltak. Hanem mondok valamit. Két ór£v húsz perckor egy villamos megy ki a pályaudvarra. Menje? »‘‘gyvéilire, ion niprnglukra, alapmngira, illamszámvitelre előkészítünk. Előkészítenek megkezdődtek Vidékieknek a jegyzetet elére kiküldjük. Minden hetén kettős könyvviteli tanfolyam nyílik SZIHTAGH-szeminárium, 511«.