Budapesti Hírlap, 1924. szeptember (44. évfolyam, 181–204. szám)

1924-09-02 / 181. szám

4 sége működésének áldásait érezni, a­mely, mint a nemzetközi együttműködés szerve, abban a pillanatban, a­mikor ez a műkö­dése univerzálissá vált, munkájának tel­jes fényében ragyoghat föl. A fegyverkezés csökkentése. A közgyűlés elé kerülő kérdések közül egyike a legfontosabbaknak a fegyverkezés csökkentése, vagyis a leszerelés kérdése. A francia és angol lapok egyértelműen meg­állapítják, hogy ebben a kérdésben a Genf­ben összesereglett vezető államférfiak ma­gántanácskozások során tisztázni fognak sok olyan pontot, a­melyet a londoni ér­tekezleten megoldatlanul hagytak.­­A közgyűlés elé terjesztett jelentés rész­letesen foglalkozik e­ fegyverkezés csökken­téséivel és ismerteti azokat az intézkedése­ket, a­melyeket a tanács és a szövetségi bi­zottságok tettek, hogy a negyedik közgyű­lésnek e kérdésre vonatkozó határozatait végrehajtsák. A titkárság kidolgozza az egyes országok fegyverkezésének statiszti­káját. A fegyverekkel folytatott kereskedés ellenőrzésére a vegyes ideiglenes bizottság egy egyezménytervezetet dolgozott ki. A lövőszetek és fegyverek magánüzemekben valló gyártása tekintetében szűkebb körű al­bizottság állapítja meg a nemzetközi ellen­őrzés alapjául szolgáló egyezmény rendel­kezéseit. A kémiai háború kérdésében a bizottság szintén részletes jelentést dolgo­zott ki. A tengeri fegyverkezés korlátozása ügyében ebben az évben Rómában megálla­­pított pontokat valamennyi államok elküld­ték s az észrevételeiket az államok a jelen közgyűlésen fogják megtenni. A mai tárgyaláson, felmerült az a kérdés, hogy az ellenőrzési rendszert csupán Ilus­­páriára, Ausztriára és Magyarországra ter­­jesszék-e ki, vagy pedig most tekintettel le­gyenek már Németország ellenőrzésére is. A közgyűlésen erről a kérdésről hosszabb vita folyt. Végül az olasz javaslatot fogad­ták el, a­mely úgy határozott, hogy a nép­­szövetségi tanácsot arról értesítik, hogy a tanács a maga óhajtásait világos kérdő­­pontokban terjessze a bizottság elé, a­me­lyekben a kérdést határozottan körvonalaz­zák. Ma este a tanács megvitatta ezt a kér­dést és úgy határozott, hogy megoldását későbbi ülésre halasztja. A fegyverkezés csökkentésével összefügg a kölcsönös segítség kérdése is. Erre vonat­kozóan még a múlt közgyűlés tervezetet dolgozott ki, a­melyet megküldött az álla­moknak. A kérdésben nem fognak döntést hozni, mert a kormányok közül többen eddig még nem küldték be válaszukat. A kölcsönös segítség kérdésében ma egyébként a népszövetség titkársága köz­zétette Csehország tervezetét. A tervezet szerint a cseh kormány azon a nézeten van, hogy a kölcsönös segítségnyújtás szer­ződésének tervezetét nem lehet elejteni a­nélkül, hogy elsősorban a kisnemzeteknél ne keltsék azt a benyomást, hogy sohasem fognak még relatív biztossághoz sem jutni és hogy jogaikról mindig az erősebb álla­mok hatalma fog dönteni. A cseh kormány különösen utal a kötelező döntőbíróság gondolatának kiterjesztésre is. szése között a helvét állam három nyelvén, franciául, németül és olaszul mondott be­szédet. Bernből Genfbe utaztakban az Interpar­lamentáris Unió tagjainak hajója kikötött Lausanneban, a Nemzetek Szövetségének palotája előtt, a­hol Sir Eric Drummond, a Nemzetek Szövetségének főtitkára fogadta az Unió Nemzetek Szövetségének tagjait és beszédében hangsúlyozta a szövetség és az Unió együttműködésének fontosságát. A genfi tanácskozások egyik legfontosabb kér­dése a lefegyverzés volt. A fegyvergyártás­nak állami kezelésbe való átvételét a belga van Walleghem, a demilitarizált zónák kér­dését Spears angol tábornok, az általános lefegyverzés elveit pedig Munch volt dán hadügyminiszter ismertette. Nagy hatást tett Berzeviczy Albert, a­ki a fegyverkezés és le­fegyverzés egyenlőtlenségének veszélyes ki­hatásaira hívta fel az Unió figyelmét és rámutatott arra, hogy ír világ demokrati­zálásának a lefegyverkezés volna a feghat­­hatósabb eszköze, mert a katonaság az im­perializmus fejlesztője. Brakecz cseh sze­nátor megokolni igyekezett a kis­antant tö­rekvését a magyar katonai állomány ellen­őrzésére. Az Internarlamentáris Unió Szlerettye­sipó és Berzeviczy beszédei.­ ­ Ma érkezett levél az Interparlamentáris Unió genfi és berni üléséről még a követ­kező magyar vonatkozású részleteket közli: Kiemelkedő pontja volt a tanácskozásnak a reparációs kérdéskomplexum tárgyalása, a­melynek kivált a londoni konferencia adott különös jelentőséget. A kérdés tanul­mányozásával megbízott bizottság Szterényi József bárót kérte fel a kérdés ismerteté­sére. Szterényi József báró egy óra hosz­­szat tartó beszédében a jóvátétel problémá­jának történetét vázolta s rámutatott azokra a felfogásbeli változásokra, a­melyek szük­­ségszerüleg a londoni konferencia meg­egyezést kereső gazdaságpolitikájához ve­zettek. Ismertette a legyőzött államok ed­digi teljesítményeit s ezek közt különösen kiemelte a magyar jóvátétel nagy összegét, a­mely eléri az angol-amerikai szövetséges­­közi adósság tételeit. Magyarországnak 200 millió aranykorona, jóvátételt kellene fizetni évente, holott a magyar szanálásra az egész közgazdasági világ i­ legnagyobb nehézséggel teremtette elő a 250 milliót. Az előadást követő határozatok felolva­sása után Rathereadom lord angol képviselő a legnagyobb elismeréssel nyilatkozott Szte­rényi tanulmányáról s úgy ő, mint Dern­­burg volt német miniszter, Bianchi olasz delegátus. Treub volt holland pénzügymi­niszter és Merlin szenátor csatlakozott a felszólaló javaslataihoz, a­mely a nemzetek további együttműködését kéri a világ gaz­dasági felépítéséhez. Felemelő momentuma volt az Uniónak a berni kaszinó palotájában tartott hivatalos bankett, a­melyen a svájciak üdvözlete és Adelswaerd báró beszéde után Berzeviczy Albert, a magyar csoport elnöke. Svájcra emelte poharát és a jelenlévők nagy téte. Budapesti Hump 1921 szeptember 2. T18­. sz.) Vadász Lipót temetése (Saját tudósítónktól.) Vasárnap délben temették el óriási részvét mellett Vadász Li­pót nyugalmazott igazságügyi államtitkárt. Déli tizenkét óraikor már több száz főnyi közönség gyűlt össze a temető szertartási terme előtt. A fekete drapériával feldíszített halottasház előtt az államrendőrség dáz­­egyenruh­ás félszakasznyi legénysége állott sorfalat. A szertartási terem kapuja előtt szalagos koszorúerdőben nyugodott Vadász Lipót koporsója. A ravatalt az elhunyt csa­ládja, két fia és testvérei állották körül. A temetésen nagy számban jelentek meg a magyar közélet kiválóságai is. Jelen voltak a következők: Hazai Samu báró, Szurmay Sándor báró, Szerényi Sándor báró, Petri Pál, Lukács György, Horánszky Lajos, Ilosvay Lajos, Hein­rich Ferenc, Rákosi Jenő, Szterényi József báró, Kozma Andor, Mezei Mór, Chorin Fe­renc, Wolfner Tivadar báró, Hevesi Sándor, Grósz Emil, Tol­nay Kornél, Korányi Sándor báró, Angyal Dávid, Horváth Elek, Krausz Simon, Márkus Jenő, Böhm Alajos, Baracs Marcel, Siegescu József, Ormódy Vilmos, Szé­kely Ferenc, Lévay József báró, Degré Miklós, Benedek János, Dánielné Lengyel Laura, Vá­­rady Gábor, Papp József, Lévay Lajos báró, Lederer Sándor, Lengyel Zoltán, Sándor Ti­vadar, Glück Frigyes, Dési Béla dr., Werthei­mer Adolf, Behan Manó, Stein Emil, Enyedy Béni, Benedikt Henrik, Bródy Ernő, Szladics Károly, Kovács Sebestyén Endre, Szinyey- Merse István, Dárdai Ede, Hevesi Sándor dr., Schüler József, Baneth Sándor, Nadányi Emil és még számosan. Fischer Gyula dr. főrabbi búcsúztató be­szédében meleg szavakkal emlékezett meg Vadász Lipót államférfiul és emberi eré­nyeiről. Alakjának és működésének jelen­tőségét Tisza Istvánon keresztül domborí­totta ki. — Tisza István, korunk e legnagyobb ál­­lamférfia, — mondotta — a ki maradandó betűkkel írta bele nevét a magyar történe­lembe, a ki mártír halálával halhatatlanná tette nevét a késő nemzedékek előtt is, esz­méinek bizalmasává, munkatársává tette Vadász Lipótot, ezzel mutatva, milyen nagyra becsülte és értékelte Vadász Lipót működését, képességeit. Vadász Lipót egész életével, egé­sz közéleti munkálkodásával példát mutatott arra, hogy milyennek kell lennie a magyar zsidóság életének, ha bele akar kapcsolódni a magyar nemzet munká­jába. A mély hatást keltett búcsúztató után Mezei Mór a magyar zsidóság nevében, majd Léderer Sándor dr. a budapesti zsidó hitközség nevében búcsúztatták el a halot­tat. Ezután­­Kozma Andor lépett a koporsó­hoz, a­ki a Tisza István Kör és az Országos Tisza István Emlékbizottság nevében a kö­vetkező költői szárnyalású szavakkal bú­csúztatta el Vadász Lipótot: — Lipót kedves jó barátunk, — te gyönyörű szavú, nagy elméjű, rajongó szivü, történel­münk lelkétől áthatott igaz magyar, íme itt állok mélységes fájdalommal koporsódnál. Bú­csúzom tőled mindazon elbusult barátaid ne­vében a kikkel együtt ápoltad a Tisza István­­körben, a mi államférfiul és emberi eszmény­képünknek nemzetfölemelő emlék-kultuszát. A te csodás ékesszólásodnak sok szép ékes­sége közt az volt a legszebb, hogy neked min­den szavad meggyőződésből eredt s ezért min­dig meggyőzően igaz volt. Én csak egyetlen­egyszer mertem szeretetből nem hinni a te szavadnak,­­ a mikor nemrég nálad voltam s te busán, de bátran előre megmondtad ne­kem, hogy nemsokára koporsód mellett fogok állani, mert szived nem bírja már tovább. Oh, jaj, hogy még ez utolsó hozzám intézett, bal­jós szavaid is mihamar keservesen való igaz­nak bizonyult. A te szived csakugyan nem bírta tovább. Az a szegény szív túlságosan gazdag volt szeretet­­ben. Nagy, lobogó, égető, fájó, fanatikus sze­relőtek feszítették túl Magánéleted meleg ér­zései családi boldogsággal jutalmazottan, in­kább nyugtatták, mintsem zaklatták. Hapegi a közélet kegyetlen!... Rajongásod szeren­csétlen hazánkért és magasztos vezérünkért. Tisza Istvánért, éppen a legválságosabb, ször­nyű időkben, kibírhatatlanul nehéz próbára tették azt a szegény szívet. Hiszen, ha Ma­gyarország a háborúban győz vala s ha Tisza István, érdemeihez méltón, már életében el­nyeri vala az osztatlan nemzet örök háláját, akkor, Lipót, a te szived talán örömében sza­kadt volna meg. De a háború elveszett, Ma­gyarország összeroskadt, a nemzet hüdött testén vérszennyel áruló kriminalidok tipród­­tak —é s Tisza Istvánt megölték bérgyilkosaik. Ennyi­­borzalom után, óh, Lipót, a te szegény szívednek fájdalmában kellett megszakadnia! Nem szakadt meg mindjárt egészen. De a pokolkincs gyógyíthatatlan sebet, hogy ne mondjam , halálos ítéletet, már akkor meg­kapta. Azóta a te nyájas otthonodban vajmi gyakran már csak lábujjhegyen jártak közü­­led gyöngéd szeretteid, szavuk aggodalmas sut­togásra szokott — s mindannyiszor gondosan kitörölték szemeikből a fényes könnycseppet, mielőtt hozzád benyitottak, hogy biztatón rád mosolyogjanak. Te pedig kedvesen visszamo­solyogtál rájuk, hogy őket vigasztald, — de aztán gyöngülő kezedet megint csak odaszori­­tottad fájó, vergődő szivedre, megadással várva, mikor szakad meg egészen. S oh, még eköz­ben is az ádáz közéletből mennyi uj meg uj rossz hír hatott hozzád! Hány uj meg uj s bet kellett még annak a már úgyis halálos, sebzett szegény szivednek elszenvedni! Hán szót idézhetted még magadra Arany Jám verséből a szomorú, örök igazságot, hát „minden új seb a régire fáj!“ Kedves Lipót, te nagyon szeretted a régi , magyar verseket. Vörösmarty Szózatát külön­ben szeretted. Imádság volt az neked. Ha­ búcsúzzam tőled ennek a szent imádság! versnek ezzel a följajduló panaszával: ,,keser­ben annyi hü kebel szakadt meg a honért!“ Milyen régi vers és mégis milyen uj! Men­nyíre igaz! ... Bizonyság vagy erre magad ! te most megszakadt hü kebel. Isten veled, kedves Lipót! Emlékedben áldunk, nagyrabecsülünk és szeretünk. Kozma Andor beszéde után Papp Józsi dr., a Budapesti Ügyvédi Kamara elnöke, kamara nevében mondott búcsúszavakat ravatal mellett. A gyászbeszédek után az elhunyt két fi ék barátai a vállukra emelték a koporsót , vitték a sírhoz. Ezután lebocsátották sírba a koporsót, melyen a gyászhá ború özvegy koporsóját helyezték el és elhantol­ták Vadász Lipótot, a magyar politikai élt nagynevű halottját. ftlAPiHÍREK. Holtam Lisftdteest. Megkértem egy barátomat, a­ki sokat utazott és kitűnő matematikus, adjon vala­mi jó tanácsot, hogy azt a szerény tőkét, mely rendelkezésemre áll, hogyan használ­hatnám föl a legékszerű­bben üdülésemre. Barátom elővette a Ceruzáját, jó félóra hosszáig lázasan számítgatott, s miután a kalkulációba már szinte beleőszült, fejcsó­válva így szólt: — Bizony, bizony édes kevés az a pénz. Alig elég néhány napra. De talán ajánlhat­nék egy tervet, ha igényeidet a lehetőség legszélső határáig le tudnád szállítani. — Én ne tudnám? Hiszen tíz esztendő óta egyebet sem teszek, mint redukálom az igényeimet. A redukálás terén valósá­gos Übermensch vagyok s merem mon­dani, hogy a­ki nálam jobban le tudja szállítani az igényeit, az csal. — Rendben van. Akkor hát hallgass ide. Elmész hajón Bécsbe, onnét Lincbe és Passzauba, aztán ugyancsak hajón vissza. Körülbelül tíz nap alatt megteheted az utat. Útközben olyan panorámán legelte­ted a szemedet, melyet életed felejthetetlen emlékei között fogsz elraktározni. Látni fogok Bécs és Line között a Strudegngaut, a Nibelungengaut és a Wachaut, fantasz­tikus lovagvár romjaival, Line és Passzau között pedig a Raj­na-vidékkel vetekedő, hol pitoreszk, hol bájos természeti szépsé­gekben gyönyörködhetsz. A program tetszett, s másnap, csütörtö­kön este fölszálltam a MFT Erzsébet ki­rályné nevű pompás gőzösére s megkezd­tem tíz napra tervezett kirándulásomat. Péntek este a hajó kikötött Bécsben, a­hol meghaltam s szombat reggel a Franz Schu­bert szalongőzösön már folytattam utamat Line felé. A vidék valóban gyönyörű. Szinte percről-percre, kaleidoszkópszerűen váltakoztak a legszebb képek, melyeket a kora ősz napsütése még elragadóbbá va­rázsolt. Délben table d’hautre hívta a hajó gongja az utasokat s szempillantás alatt üres lett a fedélzet. Csak magam maradtam ott. Az utasok, a­kik kivétel nélkül osztrá­kok voltak, mind bevonultak az étterembe. Hja, ők már szanálva vannak! Nekünk még mindig redukálnunk kell. Pont éjfél volt, mikor a Franz Schubert Lincben kikötött. A hajóról mindössze ha­tan szálltunk ki. Egy négytagú bécsi csa­lád, egy fiatal bécsi ügyvéd és én. A többi utas jóelőre kabint váltott magának s a hajón töltötte az éjszakát. Koromsötét hű­vös éj volt, mikor partra szálltunk s neki­indultunk a városnak szállást keresni. Én vettem át a kis csapat vezetését. Podgyá­­szunk terhe alatt lihegve botorkáltunk a sötétben jó félóráig, mig rátaláltunk az Erzherzog Karl-, most Weinzinger-szállóra, mely a kikötőtől alig száz lépésnyire fek­szik, s Lincnek legelőkelőbb fogadója. Be­csöngettem s csakhamar kaput nyitottak. — Mi tetszik? — kérdezte nem a legnyá­jasabb hangon a portás, a kit úgy látszik, legédesebb álmából vert föl a csöngetés. — Szobát akarunk — feleltem határo­zott hangon. — Szobát, nálunk? — Hát hol, talán a trafikba menjünk szobáért? — De kérem, nálunk minden szoba el van foglalva. — Akkor legalább­ engedje meg, hogy a hallban töltsük az éjszakát. — Lehetetlen, — felelte a portás s már tuszkolt is bennünket kifelé. Nem messze a Weinzingertől van az Arany Sas-szálló. A kis csapat most oda­tartott, de hajh, itt is csalódás érte. A csengő fölött fehér alapon nagy fekete be­tükkel volt kiírva, hogy szoba nincs. — Quid nunc? — kérdezte a fiatal ügy­véd, a ki a legsúlyosabb hátizsákot cipelte s a­ki a legtü­relmetlenebbül várta, hogy fedél alá jusson. A legteljesebb remény­te­lenség vett rajtunk erőt. Nem tudtuk, mi­hez fogtunk, merre menjünk s életünkbe, talán először éreztük, mily rettenetes do­log hajléktalannak lenni. Egy munkáskül­sejü ember haladt el mellettünk. Megszó ütöttük, hogy nem tud-e valahol egy foga­dót a­hol szobát kaphatnánk? Az idegen elvezetett bennünket egy szűk utcába,­­ Zöld fá­hoz címzett jó, másodrendű, egy emeletes fogadó elé. Útközben egy dupli hátizsákkal fölszerelt potrohos turista csatlakozott hozzánk, a­ki valahol kissé felöntött a garatra. Ő is lakást keresett Becsöngettü­nk a Zöld fá­ba, de a csönge­tésnek semmi visszhangja sem támadt Ekkor nekiestünk a kapunak és bottal , cipősarokkal úgy megdolgoztuk, hogy majd betörtük az oldalát. Egy lélek sem moc­cant a pokoli dörömbölésre a fogadóban A potrohos turistát ez annyira felbőszí­tette, hogy lehúzta egyik lábáról szeges talpú bakancsát és belódította a nyitót ablakon. Hallottuk, mikor odabent valak nagyot nyekkent, de aztán csend lett me­gint. A fogadó kapuja még erre az erélyes kihívásra sem nyílt meg előttünk. Úgy látszik, itt megszokták, hogy éjjel turista bakancsokat dobálnak be az ablakon. Ott hagytuk a turistát a félcipőjével és visszacipekedtünk a Duna-partra. A Pöst­lingen-hegyről élesen és hűvösen fujdogált a szél, s betessékelt bennünket egy utca­sarokba, a­hol újra haditanácsot ültünk . Menjünk vissza a hajóra, — indít­ványoztam s általános helyezés jön a ju­talma a kitűnő ötletnek. Fölvettük cók­­mókjainkat s szép libasorban vonulton­ be a hajóra, a­hol akkor már mindenki mélyen aludt. Bekopogtattunk a másodka­pitány kabinjába. A kopogtatásra kijött a kapitány s megkérdezte, hogy mit aka­runk. Arra a kérésünkre, hogy engedje meg, hogy a hajó valamelyik zugában vár­­hassuk meg a reggelt, kategórikusan kije­lentette, hogy ezt csak igazgatósági enge­­delemmel tehetné meg. Se kérés, se kö­­ny­örgés nem tudta eltéríteni ettől az ulti­mátumtól s mi busán vonultunk ki a hajó­ról. Tehát újra az utcán voltunk­. Valami banképület előtt leraktuk podgyászunkat s kémszemlére küldtük ki az ügyvédet. Pár perc múlva visszajött s jelentette, hogy a közelben egy kávéházat fedezett föl. Nosza, újra fölpakkoltunk s behurcol­­kodtunk a kávéházba. Itt a kávés és a pin­cérek bevonásával ankétet tartottunk, hogy mitévők legyünk. A főpincér azt ajánlotta, hogy menjünk a Pöstlingbergre, a­hol va­lamelyik penzióban talán kapunk szállást. Ha jó hegymászók vagyunk, — mondotta, — harmadfél óra alatt fölérünk a hegyre. Mivel azonban éjjeli hegymászásra nem voltunk trenírozva, az ajánlatot nem fo­gadtuk el. — Ne nagyon törjék a fejüket, — szó­lalt meg Haslinger, a kávés. Most, ha meggebednek sem kapnak sehol szállást, mert a würtzburgi dalosok, a­kik ma, jobban mondva tegnap itt hangversenyt rendeztek, minden szobát lefoglaltak. Hanem mondok valamit. Két ór£v húsz perckor egy villamos megy ki a pályaudvarra. Men­je? »‘‘gyvéilire, ion­ niprnglukra, alapmngira, illamszámvitelre előkészítünk. Előkészítenek megkezdő­d­tek Vidékieknek a jegyzetet elére kiküldjük. Minden he­tén kettős könyvviteli tanfolyam nyílik SZIHTAGH-szeminárium, 511«.

Next