Budapesti Hírlap, 1924. október(44. évfolyam, 205–231. szám)
1924-10-01 / 205. szám
Budapest, 1924. XLIV. évfolyam, 205. szám. (Ára 2000 kor.) Szerda, október 1. Megjelenik hétfő kivételével mindennap. Előfizetést Arak. Egy hónapra 40 000 korona, negyedévre 120,000 korona. Ausztriában egy példány ára hétköznap 2000 o. kor., vasárnapon 2 700 o. kor. Egry©Harám ára hétköznap 2000 kor. Külföldre az előfizetés kétszerese. Hirdetéseket Budapestenelvesznek az össz©3 hirdetési irodák. Főszerkesztő: RákosiFenő. A szerkesztésért felelős: Ceajthay Ferenc helyettes főszerkesztő. Szerkesztőség VIIl. kerület, Rükk Szilárd utca 4. szám. igazgatóság és kiadóhivatal, Vill. ker., József-korut 5. sz. telefonszámok: József 43, József 53, József 63, József 23—84. A belügyminiszter titkán. Budapest, szept. 30. Miniszter kezéből súlyosabb és fontosabb személyi nyilatkozat alig látott napvilágot mint a Rakovszky Iván belügyminisztré, mely a Budapesti Hírlap mai számában volt olvasható; fontosságát emeli, hogy a belügyminiszter akkor adta ki, minekutána a dologról a miniszterelnökkel hosszasabban és behatón tárgyalt. Megállapodtak ugyan abban, hogy bevárják a hiteles adatokat, minthogy eddig csak az újságokból értesültek; a tárgyalás és az ítélet hiteles szövege még nem jutott el hozzájuk, de addig is a belügyminiszter, kiadott nyilatkozatában, a maga álláspontját a nyilvánosság előtt leszögezte. Ránézve az ügy konfliktust jelent egyfelől az igazságszolgáltatás, másfelől az állami adminisztráció között. Két közhatóság, amely egymás tekintélyét romboljaebben az időben, amikor minduntalan a tekintély hiányát hánytorgatjuk bajaink egyik okául. Ez az, amit igazán destrukciónak nevezünk. A kormányzat két ága közül az egyik oly szellemben dolgozik, amely mellett a belügyminiszter nem vállalja a hivatalával járó felelősséget. Azt tartom, a belügyminiszter álláspontja korrekt s nyilatkozatának közzététele férfias cselekedet. Az a nyíltság és elszántság szólal meg benne, amely nélkül beteg közállapotainkon segíteni nem lehet. Mert a csongrádi ítélet s a bonyodalom, melyet felidézett, nem maga a betegség, hanem csak szimptoma. A betegség a társadalomban van s amit az ítéletben, megokolásában, a tárgyalás egyes mozzanataiban s mindabban, amit Rakovszky Iván olyan lapidárisan felpanaszol, az már arra mutat, hogy közéletünk betegsége már infloiálja a hatóságokat, melyekre pedig a társadalomban és a közéletben mutatkozó bajnak orvoslása, konfliktusnak megoldása, visszásságnak megigazítása bízva van. Mint polgárok, ki jobboldalt, ki baloldalt áll. Mindenkinek szabad választása és joga van ahhoz, hogy hová álljon. De a közhatóságnak, a közigazgatásnak éppen úgy, mint az igazságszolgáltatásnak nem szabad se jobbra, se balra állani, de csak nézni sem. Az közbül áll és emberi lehetőség szerint tesz igazságot a maga hatáskörében közöttünk, akik konfliktusba keveredünk. Ha nem így cselekszik, azt részrehajlásnak, pártosságnak nevezzük. Ez már azután nem az egyesek betegsége, hanem az államé, melynek alapja rendül meg. Ha a közhatóságok egymásban nem bíznak, honnan vegye a közönség a bizalmát a közhatóságokba. A szolnoki ítélet, íme, nem jöhetett volna létre, ha az egyik hatóság a másik hatóság előkelő embereinek eskü alatt tett vallomását nem ignorálja, a vádlottaknak virtuozitással összetanult vallomásával szemben. De az ítélet, ha meg nem áll, megigazítható a felsőbíróság által. Az a hallatlan lebecsülése azonban kiváló állású férfiak esküjének, ha föllebbvalójuk nem tudja őket megvédelmezni, orvosolhatatlan és, mint a rákos seb, tovább eszi a közhatóságok hitelét és tisztességét. Sajnos, az emberi ítéletnek és gondolkozásnak ez az elbetegesedése közviszonyainkból táplálkozik. Mióta a forradalom tart, azóta itt kétféle hazafiság, kétféle tisztesség s kétféle becsület van, mely egyik a másikat tagadja és üldözi. Kétféle kormány is van: egy nyilvános a törvényesség látszatával s egy önkéntes, rejtett, egyesületekben szervezett, hadban a nyilvánossal. Ez a kettő vívja meg csatáját hol a parlamentben, hol a törvényszék termeiben, hol a hivatali szobákban. Ez marcangolja a nemzet testét. Ez tört be gazdasági életünkbe és akadályozza felkavart részeinek egyensúlyba jutását. Ez rombolja közhatóságaink tekintélyét, ez teszi lehetetlenné, hogy a nemzetgyűlés komolyabb törvényhozó hivatása magaslatára emelkedjék; ez állja útját annak, hogy érzelmi és nézetbeli egység keletkezzék az ország dolgainak a megítélésében s végre rájussanak az egyetlen érdemes cél kitűzésére, az alkotmány helyreállítására s törvénykönyvünk uralmának szükségességére. Munkatársunknak itt következő érdekes és tanulságos cikke ingadozik a kérdés megítélésében. Szerintünk a kérdést az dönti el, hogy mit tartalmaz a szerződés. Sem Oroszország, sem mostani uralma nem szűnik meg létezni, ha mi nem kötünk vele szerződést. A Budapesti Itirlap szerkesztője. Mióta a Budapesti Itirlap hasábjain az augusztusban megkötött angol-orosz szerződést ismertettem , angliai hirek irontál beszámoltam arról ájulásról, amelyet e szerződés aláírása keltett, a szovjettel való diplomáciai megegyezés problémája az európai politika homlokterébe került. Nemcsak Angliában, ahol a pártpolitikai és a gazdasági élet hullámai a fantommá vált Russian Treaty körül gyűrűznek, hanem hazánkban is a közvélemény figyelme az Oroszországgal létesített berlini egyezség felé fordul. A harc, amely hatalmas méretekben bontakozik ki az angol-szovjet szerzőődés körül, egymagában is érdemes a legnagyobb figyelemre. Élesen tükröződik e küzdelemben Anglia politikai helyzete, amelynek két pólusa: a szocialista kormány s a konzervatív liberális nagytőke; de kiváló alkalom ez az angolszász szellem megfigyelésére is, amely szilárdan állva vallási és erkölcsi hagyományainak talaján, védekezik az Antikrisztus birodalmának előretörése ellen. Különösen tanulságos azonban e világesemények észlelése magyar szempontból: a berlini egyezség a londoninak fényében új értelmet kap. Noha az angol parlament csak november végén fog a szerződéssel foglalkozni, az angliai helyzet képe már kialakultnak tekinthető. A kisebbségi szocialista kormány — úgy saját gyengeségének, mint különösen a szerződés fogyatékosságának tudatában — kénytelen lesz az orosz egyezség ügyét elasztikusan kezelni és nem kötvén magát a mindenki által képtelennek ítélt okmány betűihez, nem fog e botránykövön elbukni. Macdonald miniszterelnök már az első órától fogva hangoztatta, hogy a szerződés szükség szerint módosítható lesz. A kormány fejének elméleti állásfoglalása e tárgyban felettébb gyenge. Emlékezetes genfi beszéde, amelyben egyfelől újból megrögzítette az angolmunkáskormány forradalomellenes „evolucionista“ irányát, másfelől azt a bámulatraméltóan naiv hiedelmet fejezte ki, hogy az orosz kormánypolitika az utóbbi időben megváltozott. Az orosz bolosevizmus szerinte most a régi diplomácia útjain járó szerződéseket kötvén, komolyan arra törekszik, hogy „az európai koncert tagjaként növelje a Nemzetek Szövetségének tekintélyét és befolyását"*. Erről a mondatról az anynyira mértéktartó Times azt írta, hogy „egyszerűen nincsen értelme“. Anglia polgári közvéleménye ma már nagyon is jól tudja, hogy az orosz szerződések egész apparátusa nem egyéb, mint a világ forradalmasításának leplezése, csupán az angol szocializmus nem látja, vagy nem akarja ezt látni. A bolosevizmus lényegét ismeri félre a Budapesti Hírlap jeles berlini levelezője, aki az orosz-magyar egyezségés ez a közönségesen tudvalevő, de tehetetlenül eltűrt, sőt néha merészen letagadott konfliktus ütődött ki a szolnoki ítéletben. A haza megmentése bizony nagy és szép gondolat. De nem minden bolond vagy kalandor van hivatva arra, hogy ő diktálja rá a nemzetre, hogy hogyan kell megmenteni. És ez dívik nálunk s innen van, hogy akik hivatva volnának rá, azok se tudják a honmentés munkáját sikerrel végezni. Remélnünk kell, ha az ellenzék nem fogja mellékcélokra és céltalan pártérdekek javára kiaknázni, remélnünk lehet, hogy a nemezi gyógyítás munkája kecsegtető fordulatot vesz a csongrádi bombától. Jől minap írt levelében azt vallja, hogy ,,a világforradalom eszméje Oroszországban csak belső politikai jelszó, a szovjet kormány külső politikájában már csak névleg szerepel“. Első cikkünkben utaltunk rá, hogy a bolosevizmus minden tette tudatosan és öntudatlanul, mert szükségszerűen propaganda. A szeptember elején Hullban lefolyt angol szakszervezeti kongreszszuson megjelentek az orosz bolosevisták is: szereplésükről mostanában számolnak Iii az orosz virágok. Orosz-vörös szemüvegen nézve: sikerült az apatikus angol munkástömegeket megmozgatni s az orosz hatásnak köszönhető, hogy az osztályharc eszméje a munkáspárti politika tengelye lett. Éket vert a bolysevizmus az angol munkásmozgalomba s erősek az orosz reménységek, hogy végül sikerül Angliát is balfelé terelni. Ez az utóbbi a bolysevizmusnak egyébiránt a legfőbb külpolitikai célja. A kompromisszumra hajló nyugati polgárszocializmust elkeseredett gyűlölséggel figyeli: Macdonaldról és Herriotról az orosz sajtó úgy ír, mint „burzsoá lakájokról“. A nyugati kormányok „áldozatait“ — olvasom — a szovjet egy külön szerve, a Mopr istápolja. Ez a „nyomorgó forradalmárokat segélyező testület“ legutóbb 8.000 fontot osztott szét Európában, az elosztó listán Magyarország is szerepel. De minden napj meglepetésekkel szolgál ezen a téren: a Kanadába nemrégiben megérkezett „kereskedelmi“ szovjetbizottság negyven tonnányi podgyászából húsz tonna volt az Anglia ellen lázító és a forradalmat szító propagandanyomtatániy. A magyarázat állítólag úgy hangzott, hogy ezek a röpiratok csupán a delegátusok ruhaneműjének — pakkoló- Damma! A szerződés ellen, amely tudvalévően pénzt és szabad mozgást biztosít a szovjet ágenseinek Anglia földjén, úgy a liberális, mint a konzervatív párt a legélesebben tiltakozik. A konzervatív párt az augusztus 6-án aláírt szerződést kereken elítéli és a legkíméletlenebb, inkább világnézeti, mint tárgyi alapon folyó harcot indította ellene. Megvilágítására álljon itt néhány sor egy cikkből, a minő százával jelenik meg a középirányú Timesben (ez az álláspont jellemzőbb, mint az ultrakonzervatív Morning Post felfogása): „Nagy nemzet méltóságához nem illő, hogy kereskedelmi kapcsolatba lépjen oly kormánnyal, a mely több emberéletért felelős, mint a mennyi a háborúban pusztult el s a mely nyiltan megtagadja a tisztesség, illendőség és a vallás alapvető elveit. Egy nemzet csak önmaga vívhatja ki saját üdvösségét s az orosz nép sokkal gyorsabban fogja ezt megtenni, ha magára hagyják s ha kénytelen ráeszmélni, hogy addig, a mig ilyen kormányzat uralmát eltűri, addig egy önmagát tisztelő nemzet sem lesz hajlandó a vele való érintkezésre, — még tisztán kereskedelmi utakon sem." E tiszteletreméltó állásfoglalásnál politikailag kétségkívül fontosabb a liberális párté, amelynek segítsége nélkül a munkáskormány a parlamentben tehetetlen. Ez a párt, amely annak idején elsőként fordult Oroszország felé, — fenntartván azt a felfogását, hogy Oroszországgal keresni kell a megegyezést, de merőben más alapon — most nem átalja egy röpiratban (A Sham Treaty) ezt az „álszerződést“ „előkészített maskarádénak“ bélyegezni, amely sem üzlet, sem pedig emberbaráti cselekedet“. Lloyd George utolsó beszédének szavaival „bűnös gondatlanság oly időben, amikor az angol kereskedelemnek minden fölös fillérre szüksége van, kezességet vállalni hatalmas összegekért, amelyeket egy idegen ország tékozló és romboló kormányzata fog elkölteni.“ Asquith, — aki a párt mérsékeltebb szárnyát képviseli, — higadtabban, de nem kevésbé elítélően nyilatkozik egyik politikai levelében: nem akar kereszteshadjáratot Oroszország ellen, de a kölcsönt illetően világosan megszabott feltételeket és kielégítő garanciákat kíván; ez pártjának álláspontja. Látnivaló, hogy az angol-orosz szerződés lesz az első polgári zátony, amelyen a szocialista kormány sajkája megfeneklik: üggyel-bajjal fog csak mélyebb vizekre visszaevezni. De a jelek mégis arra vallanak, hogy a hőn óhajtott csodatevő „formulát“ Macdonald meg fogja találni abban a hat hétben, amely a szerződés parlamenti tárgyalásáig még rendelkezésére áll. Ez a formula alighanem inkább politikai eredmény lesz, semmint tárgyi jelentőségű: nem valószínű, hogy a parlament hozzájárul a szovjetkölcsön állami garantálásához. Márpedig kölcsön nélkül a szovjet nem hajlandó korábbi regime-ek tartozásait törleszteni, s ennek híján az angol gazdasági világ nem akar újabb hitelnyújtásról hajlani. Az angol ipar és kereskedelem erkölcsi testületei egyébiránt függetlenül minden politikai motívumtól, tiltakoznak a megegyezés ellen. Sir Eric Geddes-nek, az angol „Gyosz“ elnökének szavai Magyarországon is megszívlelést érdemelnek: „Nem értjük a szerződést. Lehetetlen megmondani, mi lesz egy angol kereskedőház helyzete ama „kereskedelmi urakkal“ szemben, akik Angliában a szerződés biztosította diplomáciai immunitás védelme alatt fognak velük üzleteket kötni. Azok a cégek, amelyek eddig szerződtek Oroszországgal és amelyeknek hosszabb lejáratú kötéseik vannak, valóban nagy nehézségek közé jutottak. A szerződés megvonta tőlük a védelmet, de változatlan kötelezettségben tartja őket...“ 1 . E sorokat olvasva nehéz megérteni, hogy Anglia nyomán most sorra megmozdulnak a kontinens iparilag számottevő hatalmasságai és nyújtják ki kezüket a várva-várt keleti piac felé. .Várjon az orosz piacok meghódítása kivezeti-e Nyugat- és Középeurópát súlyos gazdasági válságából, vagy be fog-e bizonyosodni, hogy a szovjettel való kereskedelmi barátkozás csupán a nagy politika divatja s az is marad, ha ugyan nem rejt magában nagyobb veszedelmet? De némi jószándékkal elvégre érthető, hogy a nagyhatalmak példája a magyar kormányt is vonzza s a magyar gazdasági világ is érdeklődéssel fordul az új reménységek felé. A Budapesti Hírlap már idézett berlini levele— e kérdéseknek egyébiránt rendkívüli érdekes megvilágítása mellett — azt a felfogást vallja, hogy a berlini magyar-orosz egyezségnek nincsen politikai, csupán gazdasági jelentősége. Ennek a felfogásnak cáfolatát hozzák orosz hivatalos közlemények nyomán a ma érkezett angol hírlapok. Kun Béla szólal meg „ex cathedra“: szerinte az egyezségnek a legnagyobb politikai súlya van, különösen a Balkánra való tekintettel. Magyar nacionalisták — úgymond — amaz elvek alapján, amelyeket a szovjet a nemzetiségek jogait illetően nemrégiben deklarált, erős barátságot kívánnak a szovjettel. „Kunnak ezek és más kifejezései — fűzi hozzá a Times — arról tanúskodnak, hogy a szovjet kormány a Magyarországgal való egyezséget fegyverként kívánja felhasználni Románia ellen." Magyarország mai állapotában talán nem szegülhet ellen az európai nagy politika áramlatainak, de — úgy véljük — a bolozsevizmussal szemben, amelyet jobban ismer, mint a nyugati államok bármelyike, joga, sőt kötelessége különvéleményt hallatosa. Hivatalos köreink bölcs, mert talán szükséges megalkuvása mellett a son fűz orosz szerz.i8és®ii. Irta: Balogh Jesset.