Budapesti Hírlap, 1924. október(44. évfolyam, 205–231. szám)

1924-10-17 / 219. szám

8 k­özgald­sa@— A nemzetközi m&jrs&£gs£ägi$pi hat&rozatok. — Papp Dezső dr. államtitkár előadása. — JA nemzetközi munkaügyi határozatok és alkalmazásuk Magyarországon“ címmel, igen érdekes előadást tartott az Országos Iperregyesületben Papp Dezső dr. állam­titkár. Előadásának gor­do k­imenete a követ­­­kező volt: — A munkaügy azelőtt tisztán az egyes államnak belügye volt, most mindinkább homloktérbe nyomulnak nemzetközi vonat­kozásai. Példa erre, hogy ő a német biro­dalmi kancellárnak már békében felvetett eszméje, mely szerint azokkal az államok­kal szemben, a­melyek a munkafeltételek leszorításával támasztanak tisztességtelen versenyt, a munkaügy terén haladottabb államoknak, a vámpolitika terén kell megfelelő retorzióról gondoskodnak,­­ ma már testet öltött. Igaz, hogy eddig csak egy államnak, Ausztriának vámtörvényé­ben. Utalt a Nemzetközi Munkaügyi Szer­vezetre, a népszövetségnek erre az affi­­liált, tevékenységének jelentőségében azon­ban magával a népszövetséggel vetélkedő intézményére, a­melynek feladata szintén az, hogy a nemzetek összességének súlyá­val terelje a fejlődés útjára az egyes nem­zetek munkaügyét és a­mely szervezet ré­vén az összes államoknak állandó megfi­gyelése és szinte ellenőrzése mlatt áll az, hogy mi történik és mi nem történik a munkaügy terén az egyes államokban.­­ A Nemzetközi Munkaügyi Szervezet 1919-be­n tartott első konferenciája óta eddig hat konferenciát tartott. Ezek közül azonban ,a Szervezetnek a békeszerződé­sekben megállapítot­­t alkotmánya szerint, csak a három elsőnek, a washingtoni, gó­­muai és az első genfi konferenciáinak hatá­rozatai tekintetében vált eddig esedékessé a magyar kormánynak az a kötelezettsége, hogy a határozatokat elfogadás vagy el nem fogadás iránti állásfoglalás végett a magyar törvényhozás elé terjessze.­­ Megvilágítva a kormány által elfoga­dásra ajánlott határozatoknak jelentőségét és várható hatásait a mi munkaügyünkre, ismertette a munkanélküliségről, a nőknek szülés előtt és után való foglalkoztatásáról: a nők, továbbá a 18 évesnél fiatalabb munkások én­ek­ munkájának tilalmazásá­­ról: a mezőgazdasági munkára alkalmaz­ható gyermekek legkisebb életkoráról: a mezőgazdasági munkások balesetbiztosítá­sáról szóló egyezségeket, azután pedig a kormány által ugyancsak elfogadásra ja­vasolt azokat az ajánlásokat, melyek bi­zonyos iparegészsényaii veszedelmeknek elhárítására, az ipartecindelet tökéletesbí­­tésére, a mezőgazdaságban alkalmazott nők és fiatalkorúak éjjeli pihenő idejének, a mezőgazdasági munkások megfelelő el­szállásolásának biztosítására, a mezőgazda­­sági szakoktatás fejlesztésére és a mező­gazdasági munkanélküliség elhárítására vo­natkoznak. Ha a nemzetgyűlés ezeket a határozatokat mielőbb elfogadná, és ezt e határozatoknak lelkiismeretes végrehajtása­­ követné, munkaügyi szertátunk ezzel lé- s üvegesen gyarapodnék. Rátért azután az­­ előadó azoknak a határozatoknak megbe­szélésére, melyeket a kormány a nemzet­gyűléshez intézett jelentésében nem tart elfogadhatóknak. Megérthetőnek tartja a kormány ebbeli állásfoglalását mai viszo­nyaink közt a nyolcórai munkaidőre vo­natkozó egyezséa tekintetében, melyet a szövegezés kellő hajlékonyságának hiánya miatt, még azoknak az államoknak legna­gyobb része sem ratifikálhatott eddig, me­lyek a nyolcórai munkaidőnek elvét saját törvényhozásukban már megvalósították. Érthetőnek mondta a kormánynak állás­foglalását, mellyel nem tartja­ elfogadható­nak azt az egyezményt sem, mely az ipari munkára bocsátás alsó korhatárát tizen­­négy évben állapítja meg. — A munkanélküliségre vonatkozó aján­lás tekintetében megállapította, hogy a kormány elutasító állásfoglalásának ez ajánlással szemben csak egy oka lehetett, az, hogy abban a munkanélküliségi bizto­sításról is szó van. Miután azonban azóta a kormány többször is bejelentette már, hogy maga is szükségesnek tartja a mun­kanélküliség ellen való biztosítás beveze­tését és hogy az erre vonatkozó törvény­javaslatot mielőbb a nemzetgyűlés elé ter­jeszti, ebbeli ajánlás elutasításának most már nincs érthető oka.­­ Kifogásolta, hogy a kormányjelentés az elutasítás álláspontjára helyezkedik az­zal az egyezséggel és ajánlással szemben, melyek közül az előbbi a mezőgazdasági munkásoknak ugyanazt az egyesülési jo­­got akarja biztosítani, a­mellyel az ipari munkások már rendelkeznek; az utóbbi pedig a külföldi munkásoknak akarja a trunkásvédelem és különösen az egyesülési jog tekintetében az egyenlő bánásmódot a belföldiekkel biztosítani.­ Kimutatta, hogy a mi mai egyesülési jogunk az ötvenes évek Ausztriájának rendőrállamából visz­­szamaradt jog, melytől maga Ausztria is sietett már 1867-ben szabadulni, a köz­­igazgatási bíróság kezébe adván a jogor­voslatot, a közigazgatási hatóságok tény­kedései ellen. Itt maradt meg­ magyar spe­cialitásnak, miután saját hazájában is ré­gen föladták, az abszolutisztikus Ausztriá­nak egyesülési jogi­. Sehol nem jelent hát oly keveset a mezőgazdasági munkások egyesülési jogának egyenlősítése az ipari munkásokéval, mint nálunk s mégis éppen csak mi húzódozunk attól, a­mi másutt magától értetődik. A­mi pedig a külföldi munkásokat illeti, rámutatott arra, hogy ezek száma Magyarországon elenyészően csekély, viszont a magyaroké külföldön, fájdalom, elég tekintélyes. Hogyan akar­juk mi ezeket együtt tartani, hogyan le­szünk képesek számukra a szervezkedést nemzeti alapon lehetővé tenni, ha ma­gunk adunk alapot a külállamoknak arra, hogy a viszonosságnak általunk hangozta­tott hiányára utalással ezt megakadályoz­zák.­­ Kimutatta végül, hogy nem szerencsés azoknak az ajánlásoknak az elutasítása sem, melyek a mezőgazdasági munkások betegségi biztosításának és a mezőgazda­sági munkásnak anyasági biztosításának bevezetését javalják és azokat a megbe­csülhetetlen népesedéspolitikai előnyöket, melyek ez ajánlások elfogadásából az or­szágra hárulnának.­­ Befejezésül azt fejtegette, hogy min­den kornak és pillanatnyi helyzetéhez ké­pest minden államnak megvannak jelleg­zetes társadalmi problémái. A Nemzetközi Mukaügyi Szervezet három első nagygyűlé­sének a szociális irányban haladottabb külföld számára legelső és legsúlyosabb ilyen problémája a nyolcórai munkaidő volt. Mi még nem jutottunk el addig. Mi reánk az a jellemző, hogy nálunk prob­léma még a gyermekvédelem; probléma a társadalom kötelessége a munkanélküliség társadalmi csapásával szemben; probléma az önsegély lehetőségétől megfosztott egyik legnépesebb társadalmi rétegnek, a mező­gazdasági munkásságnak egészségügye; és probléma, az egész világnak immár eldön­tött jogfölfogásával és állásfoglalásával szemben­i a munkásság gazdasági szervezke­désének joga. Hogy törvényhozásunk meny­nyire érti meg a társadalmi reformnak ko­runk e leghatalmasabb, legbiztatóbb és leg­nyugtalanítóbb problémájának követelmé­nyeit, az abból világlik ki, milyen állás­pontot foglal majd el éppen a fent említett jellegzetes sorsdöntő problémáinkkal szem­ben. A nagy tetszéssel fogadott előadásért Matlekovits Sándor v. b. t. t., elnök mon­dott köszönetet. HOMOK ÉS DÉLIBÁB - REGÉNY.­­ 13 IRTA BALLA IRMA. — A múltkor olvastam valami könyvet. „Vengerkák“, vagy mi volt a címe. Még el­gondolni is rettenetes — szólt fölhábo­rodva én megsimogatta a Szuhay néni fehé­ren tartózott haját. — Lelkem egy felesé­gem. Bizony jobb lesz, ha maga elkíséri aranyos. Egy kicsit bamba képet vághattam, még megsértődni is elfelejtettem. De Kata ráhu­­nyorított és én helyeslően bólintottam Szu­hay bácsinak. Végre fölvirradtunk a nagy napra. A székesegyházban, melynek csodájára jár­hatna egész Európa, ünnepi beszédet tar­tott az öreg apátplébános, még pedig tó­tul és magyarul, méltatva a nagy napot.­­A tótocskák tátott szájjal figyeltek az igékre, de különösen az a részlet tetszett nekik, mely a drágakövekkel kirakott szent koronáról és Szilveszter pápáról szólt. Megható volt, mikor mise után a nyelvben meg-megbotolva, de szárnyalva a lekes magyar érzésben, az urakkal együtt (a­kik teljes számban kivonultak a nagy napra) énekelték a Himnuszt. Lengtek a szép Boldogasszonyos zászlók. A kipirult arcokban fölragyogtak a szemek és sóha­­josan tört föl a szívekből, szárnyalt az ének a tömjén aranyozott felhőin át és összevegyült a muzsikáló színekkel és a glóriás fénnyel: „Isten áldd meg a ma­gyart! . . Szuhay bácsi egy könnyet morzsolt szét a szeme sarkában a keze fe­jével. Az oltárhoz közel egy ismeretlen, karcsú úr állt, őszülő halántéka. Egyszer hátranézett és a monokliján keresztül raj­tam felejtette a tekintetét. Nem tudom, a nézése okozta e, de éreztem, hogy nagyon elpirulok. Mikor kifelé mentünk­, a templom előtt egy szép fogat állt, tibériás hajdúval a bakján. — Gyere, rohanjunk előre. Már itt a város fogatja, — húzott maga után Kata, — pedig inkognito akart maradni! Tudod, hogy agglegény. — Kicsoda? De Kata nem felelt. Ész nélkül rohant és én a nyomában hazáig, a­hol az ebéd­lőben már ott ragyogott Szuhay néni da­­masztján a szomszédoktól összehordott ezüst és parcellán. Az asztal közepén nagy virágcsokor pompázott, Szuday nénin az ünneplő fekete lüszter-ruhája, Szuday beleszorítva sok vihart látott Ferencjózsef­­jébe, izgatottan járt föl s alá az ebédlőben. Megérkeztek az urak. Az egész város­háza, a polgármester kivételével, az apát­plébános, a doktor, a patikus, kihízva, vagy kifogyva régi Ferencjózsefjeikből. És végre megérkezett az államtitkár. Valami finom, kellemes parfüm és havanna-szivar illata áradt a nyomában. Az államtitkárnak, — a­ki úgy látszik, szűk családi kört remélt. — egy kicsit megnyúlt az ábrázata. De hát Szuhay bácsi nem volt irigy természetű. Miért ne jus­son másoknak is egy sugár az ő dicsősé­géből. Különben valóságos lámpalázban égett az arca­. Az asztalnál Kata, a­ki, úgy vettem észre, túlságosan vastag púderréteget ra­kott ebből az alkalomból az arcára, az ál­lamtitkár mellett foglalt helyet. Én szem­bekerültem vel . . . T . Közelről az államtitkár nem tett rám olyan jó hatást, mint messziről. Nem tud­nám megmondani, a hanghordozásában volt-e, vagy a nézésében valami bántó le­ereszkedésféle, mellyel Katát és engem is, elintézett. Igaz, hogy az államtitkár idő­sebb úr volt, de a bajusza mintha túlságo­san megőrizte volna feketeségét a kopa­szodó fejéhez képest. Katát, a­ki világéletében nem vette, vagy nem akarta észrevenni ezeket sz­ár­­nyalatbeli különbségeket (Nem a bajusz­ban!), ez egyáltalán nem zavarta­. Úgy lát­szik, ki akarta használni a rövid időt az államtitkár meghódítására, mert kacérsá­­gánek egész fegyvertárát felvonultatta. Az urak nagyon jóétvágyúak és jókedvünk voltak, a­mihez bizonyára hozzájárultak a Szuhav bécsi kitűnő borai, a­melyekből, mi tűrés-tagadás, ma­gam is felhörpintet­tem egy pár pohárral az ünnep örömére, a­mitől aztán nagyon közlékeny lettem Végre egyszer egy férfi. — gondoltam. — nagyműveltségű, világlátott, nagytudású (legalább így képzeltem el egy államtit­kárt) és szapora nyelvvel kifejtettem elötte az ország szociális és kulturális bajait és az orvoslás módjaira is rámutattam. Ér­deklődve, figyelmesen hallgatta, a­mi, ugy látszik, nem volt fivére Katának, mert néha egy türelmetlen, ferde pillantást lö­vétt felém. De én elememben voltam. A­­ történelemtanítást bíráltam Szent Istvánnal kapcsolatban. — Csodálatos. — szólottam. — hogy mennyire nem tudják lélekkel telíteni, ki­domborítani a mi történelmünk nagyjai­nak az alakját. Például Szent Istvánról, ellentétben a világtörténelem hús, és vér­ből való alakjéival, mi csak olyan papir­­m­asé-alakot kapunk. Nem tudják közelebb fesani !t Az államtitkár, komolyan, szinte gyö­nyörködve hallgatta és diadalmasan álla­pítottam meg magamban, hogy az előbbi leereszkedő tónust valami, hogy ne mond­jam, tiszteletteljes érdeklődés váltotta fel. — Kérlek Frizsinka, hagyj föl már a szónoklataiddal, már szédül a fejem­. A kegyelmes úré még nem? — és mámoros pillantást vetett az államtitkárra. — Az én fejem­ is szédül, de egészen mástól — szólt ki nagy vendég és ugyan­olyan ábrándosan nézett Katára A kacsa és pulyka között Szuhay bácsi emelkedett szólásra és tremolázó hangon vázolta a nagy megtiszteltetést, mely a vá­rost és szerény hajlékát a magas látogatás­sal érte. Hosszú, virágos, de nehezen höm­pölygő mondatok dagadoztak az államtit­kár felé, a­ki a teszt végeztével szeretetre­méltó beszédben „kedves barátomnak“ te­gezve a háziurat, — megköszönte a nagy­szerű vendéglátást, dicsérte a várost, az urak lojalitását, halvány célzást tett a közeli vá­lasztásokra, aztán egy elegáns fordulattal a háziasszonyra és a hölgyekre (Kata, Fa­biola, a­ki hosszú ruhában mint hölgy sze­repelt ez alkalommal, meg én) ürítette poharát. Búcsúzáskor soká tartotta a kezemet izmos, keskeny kezében. A viszontlátásra, igen ’­ — szólt és mélyen a szemembe né­zett. Megint elpirultam. — Igen — szóltam alig hallhatóan, de Kata mégis felfogta a szót. — Mire mondtad, hogy „igen" — kér­dezte epésen. — Azt kérdezte, hogy jól érzem-e maga­mat nálatok? — hazudtam szokásom elle­nére, és magam sem tudtam, miért titko­lódtam Kata előtt. w XBorst fcoyjj­e. Budapesti Hírlap 1924 október 17. (219. sz.) . . Városi pótadót szednek a társulati adó után. A pénzügyminiszter legutóbb rendeletben szabályozta a községek é­s vá­rosok háztartásának vitelét. A rendelet sze­rint a városok a földadó, a házadó és a részvénytársaságokat terhelő társulati adó után az adó legfeljebb ötven százalékáig terjedő pótadót szedhetnek saját háztartá­suk költségeinek fedezésére. A rendelet a részvénytársaság alakjában működő válla­latok között nagy meglepetést keltett, mert a helyreállítási törvény tárgyalása alkalmá­val megállapodás létesült az érdekeltség és a pénzügyminiszter között, hogy a társulati adó mentesül a községi és városi pótadó alól, ennek ellenében azonban nagyobb lesz az adó kulcsa. Az adókulcs emelése megtör­tént s igy egészen váratlanul érkezett a pénzügyminiszter rendelete, mely ennek ellenére a társulati adót községi, illetőleg városi pótadó alá vonja. Súlyosbítja a hely­zetet, hogy a főváros vezetősége a társulati adót nem a rendelet szerint maximálisan megállapított ötven százalék erejéig akarja pótadóval terhelni, hanem a pótadó kulcsát az adóalap 65%-ban szándékszik megálla­pítani azzal a megokolással, hogy erre vo­natkozóan megállapodása van a belügymi­niszterel, akihez a főváros háztartásának felügyelete tartozik és a pénzügyminiszter egy ilyen adókulcs melletti adóztatás lehe­tőségét biztosító rendelet kibocsátását a fő­városnak kilátásba helyezte. Aranyimreika fia dr. Alapy Viktor drnak, a Magyar Munkaadók Középpontja igazgatójának nyilatkozata. Néhány nappal ezelőtt közöltük Alapy Viktor dr.-nak, a Magyar Munkaadók Kö­zéppontja igazgatójának nyilatkozatát arról, hogy az ipari munkáskategóriák je­lentékeny részének óránkénti átlagos aranykeresete eléri, sőt meg is haladja azok békebeli keresetét. Most, hogy a Sta­tisztikai Havi Közlemények legutóbbi szá­mában a gyáripari termelési statisztika főbb eredményéről közzétett adatok ismer­tetésével kapcsolatban a sajtóban oly közlemények jelentek meg, hogy az ipari munkások aranykeresete általában a béke­belinek csak egyharmad, illetve egyne­gyedén áll, szükségesnek láttuk a kérdés tisztázását. Ez okból Alapy Viktor dr.­­hoz fordultunk, ki felkérésünkre a követ­kezőkben világította meg a helyzetet. — A nyilatkozatomban közölt adatok az 1921 augusztus 31-iki kereseteket tüntetik fel. Ezzel szemben a Statisztikai Havi Köz­lemények adatai 1921, illetve 1922-re vo­natkoznak. Nyilvánvaló tehát az adatok időbeli különbözősge. E mellett az én ada­­­fcaim az átlagos tényleges „óránkénti“ ke­reseteket hasonlítják össze, m­íg a feldol­gozásokban napvilágot látott keresetek, a Statisztikai Havi Közlemények adataiból kiszámított „évi" keresetek. Már­pedig köztudomású, hogy ma az évi összmunka­­idő átlagosan 20 százalékkal kisebb, mint békében. Míg tehát az én adataim azo­nos munkaidők keresetét, addig az emlí­tett feldolgozások a különböző munkaidők kereseteit hasonlítják össze egymással. Ily körülmények között természetes, hogy ezek a feldolgozások az általam közölt adatok helyességét nemcsak hogy le nem rontják, de nem is érintik.­­ De mindezt nem tekintve, az aláb­biakból nyilvánvaló az is, hogy az egyes feldolgozásokban kimutatott összegeknél, úgy abszolúte, mint a békebelihez viszo­nyítva, lényegesen nagyobb volt 1922-ben a munkáskategóriák keresete arányban. Ugyanis 1. a Statisztikai Havi Közlemé­nyek 1922. évi adatai csak „ideiglenes“ adatok és a­mint a kisérőszöve­g maga is megjegyzi: „mint a gyáripari statisztika előzetes eredményei még módosulni fog­nak“; 2. a statisztika munkáslétszám­­ rova­tában nem a tényleges és nem is az átlagos, hanem az évi legnagyobb mun­k­áslétszám szerepel, már­pedig 3. az 1922. év folya­mán alakult gyárak nagyrésze az évnek csak egy kisebb, vagy pláne jelentéktelen részében dolgozott, úgy hogy a tényleges munkáslétszám — a­melyre a kimutatott munkabérek vonatkoznak — a kimutatott­nál jóval kisebb és a mellett a tényleges létszám egy-egy munkásának megdolgo­zott munkaideje, vagyis helyesen a tényle­ges munkaórák száma is jóval kevesebb, mint egy egész évi rendes munkaidő; 4. a gyárak egy része 1922-ben olcsóbb áron juttatta alkalmazottait különböző szükség­leti cikkekhez, mások beszerzési előlege­ket, segítségeket adtak alkalmazottaiknak; ezeknek a szolgáltatásoknak az ellenértéke — a­mi pedig a keresetet jelentékenyen növelte­ — a gyárak nagy részének beval­lásaiból hiányzik, úgy hogy a Statisztikai Közlemények „kifizetett munkabérek“ ro­vatának adatai a tényleges összjavadalom-

Next