Budapesti Hírlap, 1924. november (44. évfolyam, 232–256. szám)

1924-11-01 / 232. szám

Szombati szám­ára 3000 korona. Budapest, 1924. XLIV. évfolyam, 232. szám. Szombat, november 1. Megjelenik hétfő kivételével mindennap. Elvásetési árak Egy hónapra 40.000 korona, negyedévre 120.000 korona. Ausztriában egy példány ára hétköznap 2000 o. kor., vasárnapon 2700 o. kor. Egyes számára hétköznap 2000 kor. Külföldre az előfizetés kétszerese. Hirdetéseket Budapesten felvesznek ez összes hirdetési irodák. Főszerkesztő-Rákosi Jenő. A szerkesztésért felelős: Csajthay Ferenc helyettes főszerkesztő. Szerkesztőség: Vili, kerület, Rökk Szilárd­ utca 4. szám. igazgatóság és kiadóhivatal: Vill. ker., József-körút 5. sz. telefonszámok: József 43, József 53, József 63, József 23—84. Halottak napja Budapest, okt. 31. Halottak napja, igazán a mi nem­zeti ünnepünk ez. Siratni azokat, a­kik meghaltak, gyertyát gyújtani szívünk­ben annak, a­mi meghalt nekünk, bi­zony bőven van okunk a halottak emlé­kének a napján. A sorsnak szomorú epi­grammája talán az, hogy a hősök, a­kik idegen földben pihennek, éppen erre a napra küldöttek bús deputációt haza, egy pár vitéz bajtársukat, a­kiket az a poszthumusz megnyugvás ér, hogy hazajöhettek, magyar földbe, örök nyu­galomra. Meghatottan fogadta őket a közönség nagy sokasága és megindító beszédeket mondottak az összes fele­kezetek papjai. Az engesztelődés szel­leme lengett a sokaság fölött, mely ki­vonult fogadni a halottakat. A gyász­beszédek pedig méltók voltak az alka­lomhoz, mindenikben egy-egy felcsil­lanó gondolata a reménynek, letakarva fekete fátyollal. Oh, nem így gondolták el a hazaté­rést, ilyet mondott Zadravecz püspök, a­mikor búcsúztak tőlünk felvirágzott kocsikon, ajkukon dallal, szívükben lelkes kedvvel mentek el, és íme, fe­kete koporsókban jönnek haza. De nem a halál a legkegyetlenebb sors, a­mi manap érhet bennünket. Több halot­tat tudok, mint élőt, a­kire irigységgel gondolok. Az életem eltelt abban, hogy ragyogó eszmékért lángoltam, hogy csillogó gon­dolatok után futottam. És most olyan időkben kell élnünk, hogy sötét és emésztő gondolatok űznek, kergetnek, üldöznek. Koporsótokra, ti holtan haza­tértek, száraz szemmel borulva szeret­ném rátok kérdezni: Nem ti volta­­tok-e az utolsó magyarok, a­kik ősei­tek hagyományainak szellemében vidá­man, büszkén, elszántan rohantatok a világviharba, meghalni királyért és ha­záért? ... De hallva az Isten szolgái­nak beszédét és látva a közönség köny­je hullását, mikor a drága hazad föld röge a sirba hullva megkopogtatja koporsó­tok födelét, hallom sírotokból a választ rá: itthon vagyunk, hozzuk a többiek üzenetét: Hazajöttünk vándor halottak, hazajöttünk a zálognak azokért, a ki­ket idegen föld takar. Hazajöttünk, hogy édesebb legyen a honi földben a pihenésünk. Meghaltunk értetek, a­kik éltek, de nyugodalmunk itt is csak addig lesz, a­míg érezzük, hogy ti is készek vagytok meghalni azokért, a­kikkel éltek; a földért, melyben mi pihenünk, hogy a feltámadás napja is itt találjon bennünket és megitéltessü­nk a szerint, a­hogy kötelességünket meg­tettük. Azokból él a nemzet, a­kik vérüket adták érte. Szám szerint nagyobb nem­zet van akárhány a világon. Nemzet, mely több vért adott a hazáért, nin­csen több olyan, mint a magyar. Min­denki gondoljon halottak napján a hazatért hősökre legmelegebb gondo­latával, ők látszólag ingyen hulltak el. Ném­ diadalt nyertek vitézségükkel, mert nyert csatáik után mireánk gyász és balsors felhői borultak. Ám ez az isteni Gondviselés rejtelmes szándéka volt, nem a mi véres agyvelőnk töp­rengéseinek a tárgya. Istennek gyerme­kei vagyunk, Isten igazságának része­sei. Földig aláztathatunk ma v égig dicsőittethetü­nk holnap. De csak, ha halottaink emlékét híven őrizzük, az élők kötelességét önfeláldozásig telje­sítjük és Isten igazságának részesei maradunk. Hőseink, vitéz halottaink, dicső mártírjaink őrködnek felettünk, hogy ennek meg tudjunk felelni. Tisza István gróf és a R­atar nép. _ Herczeg Ferenc beszéde a Tisza István emlékünnepen. — A magyar esztendő 365 napja közül októ­ber 31-ének van a legsötétebb alkonya. Le­hetnek ennél tragikusabb emléknapjaink, de szomorúbb egy sincs, mert egy ilyen re­ménytelen, nyirkos őszi estén érte el tető­fokát a magyar elmék és szívek zavara. "Annak az estének képe úgy él a lelkekben, mint egy formátlan barlangnyílás, a­mely teli van sötétséggel és rettegéssel. Sokan közülünk régen várták, előre meg is jósol­ták a katasztrófát, mert hiszen a háború előtti magyarság lakomáin már nem egy­szer ijesztő lángí­ás jelent meg a falakon. "Az októberi aknarobbanást évtizedekig tartó, nem is nagyon titkos, földalatti munka ké­szítette elő. A munka, a­melyben tudatosan és tudatlanul, de testvéries egyetértésben­ együtt fáradoztak: konzervatív főurak, vö­rös nyakkendős felforgatók, külföldi ma­gyarfalók és negyvennyolcas hazafiak. Az akna felrobbant, mert fel kellett rob­bannia és csodálatos, hogy ezzel módfelett meglepett sok embert, a­ki a legbuzgóbb aknaásók közé tartozott. Az országra sötét­ség borult. A fekete keretben tiszta, fényes és határozott csak egy emberi alak maradt: Tisza István gróf. Az általános felfordulás­ban ő nem vesztette el az egyensúlyát. És midőn október 31-ének esti köde sűrű gyászfátyolként ráereszkedett Budapest ut­cai lámpáira, ő már tudta, mi az ő fel­adata: egy férfias életet férfias halállal kell befejeznie. Szókratész nem vette el nyugod­­tabb kézzel a halál poharát, pedig Tisza keze nem volt még fáradt, ereiben forró életerő lüktetett. Midőn a gyilkosok ráemel­ték fegyverüket, a gyilkosok remegtek, ő nem. Miféle forradalom volt az, a­mely Ma­gyarországot megfosztotta Tisza Istvántól és cserébe nem adott semmit, semmi való­ságot, csak egy csomó régismert jelszót?! Miféle forradalom volt az? Hiszen nem volt egy gondolata, egy tette, egy gesztusa, a­mely méltó lett volna az ezer év óta politi­záló magyarság átlagos értelmi színvonalá­hoz. A nagy francia forradalomról hallot­tuk, hogy a magja igazság volt, igazság, melyet a pokol tüzébe mártottak; az októ­beri forradalom a pokol tüzébe mártott ha­zugság volt. A hazugságok közül, a­melyek régóta alá­ásták a talajt és előkészítették a nagy föld­omlást, különösen fájdalmas volt az az egy, a mely el tudta választani a magyar népet Tisza István gróftól. Hogy a városok szer­vezett proletársága bőszülten felágaskodott a gránátbástya előtt, a melyet Tisza ma­gyarsága az útjába állított, az még érthető, de hogy az Alföld földmíves népét nemzeti zászlók alatt mozgósítani lehetett a magyar föld legigazabb fia ellen, az nemzeti törté­nelmünk egyik bus fejezett marad, a­mely ráutal a magyarság ősi hibáira. Hiszen a jó Isten általában gondoskodni szokott róla, hogy a fák ne nőj­jenek az égbe, a magyar fákkal azonban nincs sok dolga, a­hány éles balta van az országban, az mind ügyel, hogy a magyar irtásból ne lehessen egy­hamar erdő. Én a magam részéről sohasem ismertem férfit, a­ki a magyar népet annyira szerette és olyan nagyra becsülte volna, mint Tisza István. Hivő lelk­üknél gyakran tapasztal­juk, hogy valami gyermeki tiszteletet érez­nek a kérges kéz iránt, a­mely az emberi­ségnek a kenyeret nyújtja; az anyaföld a maga művelőjének átenged valamit a sa­ját komoly méltóságából. Tisza azonban nem a foglalkozást becsülte a magyar pa­rasztban, hanem annak emberi mivoltát. Meg volt róla győződve, hogy az alföldi nép, mint faj, az emberiség világa. Ez a józan reálpolitikusnál, a­ki rendszerint egy kaján kis­ mosollyal szokta elintézni az út­jában felbuborékoló romantikát, mégis csak valami regényes túlzás volt, a­mi az ő tüzes, ösztönös és egész valóját átjáró fajszeretetéből fakadt. Mert hiszen az ő hűvös és keményvágású férfiarca mögött egy forrószívü, rajongó lappangott. Neki az alföldi naplemente volt a földgömb leg­­megragadóbb látványossága. Arany János a világ legkülönb költője, atavisztikus ma­gyar ösztöneivel szenvedélyesen kedvelte a lovaséletet, a katonai virtust, a magyar zenét, a nemzeti táncot; olyan forró, lova­­gias rajongással szerette a nemzetét, a­ho­gyan csak egy boldogtalan, szép király­leányt lehetne szeretni, a magyar paraszt­sághoz pedig olyan mély, testvéri szeretet­tel vonzódott, a­melyet soha semmiféle de­mokrata népvezér nem érzett meg. Fiata­labb éveiben egyszer egy pusztító kolera­­járványt élt végig Szatmár megyében. A falvaikban nem volt orvos és rávall Ti­szára, hogy maga vette föl a harcot a csá­szárok császára ellen. Az örökkévalóság előcsarnokában Tisza és a magyar nép egy­másra ismertek. A hány gazda a halálát érezte, mind elhivatta őt, hogy még egy­szer kezet szoríthasson vele. Tisza látta, hogyan hal meg a magyar paraszt és a férfias egykedvűség, a­melybe a haldoklók emberi méltósága öltözött, mélységes ro­konérzéssel töltötte el. Hiszen ez elég kü­lönös gondolat: Ádám és Éva bűnbeesése óta egyebet sem tesznek az emberek, mint meghalni és lám, semmi sem éri őket olyan váratlanul, mint a halál. Pedig valami koz­mikus ildomosságfélé azt kívánná, hogy a A magyar nemzet gyógyulásának útja, írta Bophl Gyula tíz­ nemzetgyűlési képviselő. Forradalmi és ellenforradalmi jelenségek voltak, sajnos vannak, de arra kell töre­kednünk, hogy kiküszöböltessenek. Mi ta­gadás benne, hogy az elmúlt napok kor­mány- és pártválsága súlyosan összefügg a forradalmi jelenségekkel. Eszünkbe sem jut, hogy a kormány brutális föllépését sürgessük ezekkel a társadalmi és politikai eldurvulásokkal szemben. Tudjuk, hogy a háború és a forradalmak és a rájuk követ­kező ellenforradalom nagy ellentéteket vál­tott ki a társadalmi és politikai életben. Ezeket az ellentéteket pedig csak fokozato­san és megfelelő szociális és gazdasági rendszabályokkal lehet elsősorban gyógyí­tani és nem rendőri beavatkozásokkal. Van azonban a kormányzatnak és elsősorban Bethlen István miniszterelnöknek fontos és súlyos kötelessége a nemzettel szemben és ez az, hogy kormányzati tevékenységével siettesse a forradalmi jelenségek kiveszését a köz és társadalmi életből. A konszolidáció útja igen nehéz, de egé­szen világosan látható. A forradalom és az ellenforradalom mérge elöntötte az állami és a községi adminisztráció csaknem egész szervezetét. Sajnos, a bolosevizmus bukása után a magyar állam közalkalmazottai na­gyobb mértékben­ vonattak be a politikába, mint az állam érdeke megkívánta. A párt­politikai szenvedélyek és a velük járó gyű­lölködés és elfogultság tanyát ütött a köz­hivatalokban. Mindannyian tudjuk, hogy a kormányzati és a legtöbb közhivataban a tisztviselők jelentékeny része, sokat politi­zál. Nemcsak az adminisztráció mentén, de szellemén is rajta van a forradalom és az ellenforradalom romboló bélyege. Ezek a romboló jelenségek nemcsak az állami adminisztrációban, de a parlament­ben, a sajtó egy részében, különféle társa­dalmi egyesületekben, sajnos az egyetemi és a középiskolai ifjúság lelki idében is túl­zottan jelentkeznek. Az első és a legfontosabb kormányzati feladat, hogy a miniszterelnök kemény kéz­zel nyúljon hozzá az egész állami élet és adminisztráció átformálásához. A főváros és a vidéken minden vezető pozíció birto­kosát gondos vizsgálódás alá kell venni. Az állami adminisztráció és a közhivatali szel­lem akkor áll hivatása magaslatán és az egyetemes nemzeti érdekek szolgálatában, ha pártpolitikai elfogultságtól mentes és hivatását kizáróan a törvény és a törvé­nyen alapuló kormányzati intézkedés szabja meg. Az állami élet egész vonalán, úgy fönt, mint lent, el kell távolítani a vezető állásokból mindazokat, a­kik nem képesek lelküket a forradalmi elfogultságtól meg­tisztítani. Hiába a miniszterelnök minden jószándéka és igyekezete akkor, a­mikor a kormányzati hivatalokban, nagy állami üze­meknél, kint a vidéken a vármegyék élén, a közigazgatási járások vezető pozícióiban, sőt sajnos nem egy rendészeti és katonai pozícióban is olyan férfiak foglalnak helyet, a­kik nemcsak hogy nem támogatják elfo­gulatlanul a miniszterelnököt konszolidációs nehéz munkájában, de egyéni felfogásukat és pártpolitikai elfogultságukat az alájuk rendelt hivatali közegekre és a nagy­közön­ségre is igyekeznek rátukmálni. Tudjuk, hogy a forradalmi jelenségek eltávolítása nem könnyű feladat. A miniszterelnök jó­szándéka, az állami és társadalmi rend meg­teremtésére irányult tevékenysége nem egy­szer hajótörést szenvedett, mert a végre­hajtó közegek vagy nem, vagy tessék-lássék igyekeztek őt nehéz munkájában támogatni. A közkormányzás irányát és az adminisz­tráció szellemét a miniszterelnök szabja meg; az állam minden alkalmazottja köte­les magát ennek alárendelni. Ez az állam legfőbb érdeke, a­ki ezt respektálni nem akarja, annak pusztulni kell az állami ad­minisztráció és kormányzat vezető helyei­ről. Szánjon rá a miniszterelnök néhány, hetet az állami adminisztráció gondos át­­fésülésére. Kormányzati sikere és ered­ménye azonnal jelentkezni fog. Neki van képessége és elszántsága arra, hogy ezt a nehéz munkát sikerrel elvégezze. Ez nem nagy fiuk és leányok, ha már eljátszották kisded játékaikat a verőfényes földön és a Halál angyala nevükön szólítja őket, föl­emelt fővel és megbékült szívvel lépjenek át a fekete küszöbön. Az emberek átlag nem értenek a meghaláshoz, úgy látszik azonban, a magyar paraszt ért és Tisza is értett hozzá. Hogyan van az, hogy Tisza István soha nem nyitotta meg szivét a nép előtt? Les­gyünk őszinték: a nép egyáltalában nem volt hajlandó elhinni, hogy azon az olda­lon, a­hol Tisza ül, emberi szivek is te­nyésznek, Tisza pedig legkevésbé sem volt az az ember, ki az óraláncára akasztotta volna a szivét. A nép őt jóformán csak politikai ellenfelinek ítélete alapján is­merte. És micsoda ellenfelei voltak neki? Ezt ő maga is csak akkor kezdte sejteni, midőn egy nagy napi­lap, — a magyar sajtószabadság maradó dicsőségére! — azt írta, hogy a geszti uradalomban rakásra halnak a cselédek, mivel Tisza — merő fukarságból — nem tisztítatja meg a kuta­kat. Ha szabad ez alkalommal az ideális szót használni, akkor ez a legideálisbb kut­­mérgezés volt, a­melyet a sajtó valaha el­követett. Tiszát szivén találta a szörnyű rágalom, éppen mert azt szennyezte be, a­mi a leg­­gyöngédebb, a legtisztább és a legmelegebb volt a szivében, a keserűnek, levertnek csak akkor láttuk. Valahányszor eszünkbe jut, miféle em­berei­ vezették rohamra a magyar népet a legmagyarabb államférfi ellen, — embe­rek, a­kik gondolkodás és érzés dolgában egy milliméterrel sem állottak közelebb az alföldi magyarsághoz, mint a patagóniai indiánokhoz. — valahányszor eszünkbe jut, miféle eszközökkel igyekeztek tőle elidege­níteni a népet: okunk van pirulni, pirulni azért, mert mindannyiunkat, a magyar ér? A Budapest­ Hírlap mai száma 20 oldal.

Next