Budapesti Hírlap, 1924. december (44. évfolyam, 257–279. szám)

1924-12-02 / 257. szám

Budapest, 1924._______ ________XLIV. évfolyam, 257. szám. (Ara 2000 kor.) Kedd, december 2. Megjelenik hétfő kivételével mindennap. Előfizetési árak­ e­gy hónapra 40.000 korona, negyedévre 120.000 korona. Ausztriában egy példány ára hétköznap 2000 o. kor., vasárnapon 2700 o. kor. Egyes szám ára hétköznap 2000 kor. Külföldre az előfizetés kétszerese Hirdetéseket Budapesten felvesznek az összes hirdetési irodák. Főszerkesztő: Rákosi Jenő A szerkesztésért felelős: Csajthay Ferenc helyettes főszerkesztő. Szerkesztése: VIIi. kerület, Rökk Szilárd-utca 4. szám. igazgatóság és kiadóhivatal: Vili, ker., Jozsef-kurut 5. sz. telefonszamok: Jozset 43. József 53. Jozsef 63. Jozsef 23—84. A Hrtatuis vétisi nép. , Budapest, dec. 1. Csodálkozással nézi az ember azo­kat az elkeseredett kakasviadalokat, a­melyek a magyar f­órum porondján komolyan folynak. Azt a benyomást, hogy itt egy ország dolgát intézik, egy­általán nem kapja a szemlélő. Mégis fennáll az a tragikus valóság, hogy az i­­szág sorsa dűl el ott. Erőszakoljunk magunkra nyugalmat és tartsunk szem­lét a szombat óta lefolyt események fölött. A nemzetgyűlés mentelmi bizottsága meghozta ítéletét a szombati zendülés hősei fölött s elítélte őket tiztől huszon­öt napig való kizárásra. Ebben külön­bözik a mentelmi bíróság a büntető­bíróságtól. Amott kizárják, emitt be­zárják a bűnösöket. Ez ítéletre az ellenzéki demokrata front deklarációt határozott, melyet ma felolvastak a Házban. Az ellenzék­­ egy higgadtabb csoport kivételével kijelentette benne, hogy kerülni fogja az üléseket s a házszabályreform tár­gyalása idejére abszentálja magát. Mert az elítéltekkel szolidaritást vállaltak s mind a legnagyobb büntetést rója ma­gára. Ha a Ház letárgyalja a h­ázsza­­bályreviziót, azt, mikor visszatérnek a kilépettek, érvényesnek es nem ismerik. Bethlen István gróf miniszterelnök erre rövid beszédben visszautasította a deklaráció állításait, érvelés­ét el nem fogadta komolynak és kijelentette, hogy tántoríthatatlanul megy politi­kája útján előre a célok felé, melye­ket az ország érdekében maga elé ki­tűzött. Már most a­mi a renitens kép­vise­lőkre kiszabott büntetést illeti, az poli­tikailag helytelennek látszik, mert sem meg nem oldja, de még csak ki se expediálja az útból a konfliktust. Ha a gyilkosok perében bűnösségük mér­téke szerint kire huszonöt évet, kire tizet ítél a bíróság, kire fegyházat, kire börtönt, ezt mindenki természe­tesnek találja. A parlamenti bűnösök dolga más. Ha a főbűnösnek talált vádlott huszonötnapi­g szabadságot kap, az bizony szinte jutalomnak lát­szik a legkisebb bűnös tíznapi szabad­ságához képest. Huszonöt napig nem járni az ülésekre, nem olyan, mint huszonötévi fegyház. Itt a kiszabott büntetésnek morális ereje és jelentő­sége van s nincs különbség benne a szerint, hogy hány ülésre szól. És hozzávetésem szerint a bűnösség dol­gában nincsen különbség abban, hogy ki volt az első zendülő s ki volt az utolsó. Mind a Ház elnöke, a Ház tekintélye és komolysága, a Ház rend­je és erkölcse ellen zendü­ltek föl s egy­formán bűnösök, meglehet éppen párt­határozatból. Magának annak kell sú­lyosnak lenni, hogy kitilta­nak az ülé­sekről, hogy hányról, az ebben a vonat­kozásban mellékes. De nem mellékes politikai szempont­ból. Elvégre senkinek sem érdeke, se az országnak, se a nemzetgyűlésnek, se a pártoknak (ha komolyan veszik hivatásukat), hogy az izgalom, az el­keseredés, az ellenséges indulat tüze tovább szittassék, hanem ellenkezőleg a közérdek az, hogy szelidittessék, le­­fokoztassék. Azzal az ominózus huszon­öt üléssel alkalmat vagy ürügyet adtak a kivonult ellenzéknek a szolidaritá­sa-?, lazaságát szorosabb összeforrás...': ár­toztatták. Gondolhatja valaki, hogy ezek békésebb szándékkal fognak a huszonhatodik ülésen megjelenni? Az energikus kormányelnök mondhatja szándékai tisztaságának tudatában, hogy állok el­be, nem fogok megijedni. De végre is nem ez a célja se a kor­mánynak, se a nemzetgyűlésnek, hogy megújult harcokban virtuskodjanak, hanem hogy együtt dolgozzanak, még­pedig az ellenzékkel. Az ellenzék dolgára nézve pedig saj­nálattal kell konstatálnunk, hogy nin­csen körében egy higgadt vezérelnie, a­ki elhatározásainak és cselekedetei­nek azt a méltóságot tudná megadni, a­mely nélkül ellenzék sem lehet eh­ez az ellenzék magaviseletével, szer­telenségeivel és féktelenségeivel azt a gondolatot erőszakolja az emberre, mintha o­­z, ágában sem volna az, hogy előb­b­ vagy utóbb átvegye a kormány­­hatalmat. A komoly parlamenti har­cokat pedig éppen az jellemzi, hogy az ellenzék mindig abban a tudatban készíti meg akcióit, hogy siker eseté­ben át kell vennie az ország kormány­zását. A nemzetgyűlés ellenzéke pedig szinte elenyésző csekélységgel úgy viselkedik, hogy minden józan adó­fizető polgár állandó gondolata az, hogy Isten mentsen meg attól, hogy ezek kezébe kerüljön a sorsunk. Ko­moly politikusaink ezért vagy távol­­tartják magukat a parlamenti bika­­viadaloktól, vagy ha ott vannak, hall­gatva nézik az indulatoskodás kicsa­pongó csatáit. Mert, ha nem helyeslik a kormány politikáját, jobban retteg­nek attól, hogy e turbulens had ke­zébe jusson a közhatalom s ismét kezd­jünk még lejebb csúszni a lejtőn, a­melyen már-már kezdünk ismét föl­felé kapaszkodni. Mert nyilvánvaló dolog, hogy Bethlen István egyénisé­gében erő, kormányzóképesség és ko­moly akarat van, a­mi állandóságot jelent a kormányzásban és egyensúlyt ígér züllött állapotunkban. Ezért idéztük vasárnapi cikkünkben szombati beszédének elszánt monda­tait. Ezekhez hasonlókat mondott ma is. De a­hogyan ma formulázta el­szántságát, hivatkozva a törvényalko­tásokra, melyekre a nemzetgyűléssel készül, bennem azt az aggodalmat kelti föl, hogy energiáját éppen ott a nem­zetgyűlésen akarja kijátszani. Csodálkozni kell azon, hogy ebből­­ a specifikus nemzetgyűlési parlament­i turizmusból még nem ábrándult ki a miniszterelnök. A­hol tanácskozás út­ján kell alkotni, ott az energiát nem lehet a végletekig vinni. Akármilyen perniciózus is egy ellenzék, az is vá­lasztót­ törvényhozó, egyenjogú fél vagy ellenfél, azt nem lehet házszab s bálival és mentelmi bizottsággal meg­­­­juh­ászítani. Sőt mentül könnyelműbb és konokabb, annál kevésbé. És ha a­­ rendeletileg készült választójoggal nem lehet olyan nemzetgyűlést adni a nem­zetnek, a­milyenre olyan égető szük­ségünk van, akkor — azért volnánk államférfiak — ki kell találni a mód­ját, hogy miképpen lehet az ország­ban komoly és végleges rendet csinálni. A végleges rendhez pedig tartozik az is, hogy az országnak megfelelő, mun­kaképes, hivatása magaslatán álló tör­vényhozása legyen. A régi, az alkot­mányos országgyűlést eltemették. Ká­­­­rolyi és őrült társai el tudták bolon­­­­dítani ezt a háború által kimerített közönséget. De mint kontárok, hamar elbuktak. A kommunisták megfélemlí­téssel dolgoztak és senki sem mert ellenük moccanni. Mikor tőlük vissza­kaptuk az országot, dilettánsok ke­zébe kerültünk, a­kik szemforgató jel­szókkal a közérdeket és a hiszékeny közönséget mellékvágányokra terelték, a­hol gyászosan tovább kellett zülle­­nü­nk. Bethlen vállalkozóit arra, hogy­­ megállítja a pusztítás és pusztulás e sivár folyamatát. Vállalkozott a­ nem­zetgyűléssel. Ha pedig férfias ener­giája komoly és látja végre, hogy nem­zetgyűléssel nem megy tovább a dolog, akkor egy lépés még és meg kell kisér­tenie a nemzetgyűlés nélkül. A­mit mások oly vakmerően mertek az or­szág romlására, nem merheti-e ő azért,­­hogy visszaadja a nemzetnek alkotmá­nyát és visszaadja az ősi alkotmány­nak a nemzetet? Barátom, a miniszter. írta Forbáth Sándor. Kosáry Béla rosszkedvűen lőtt haza. Kissé korábban is érkezett, mint máskor. Rendszerint az utolsók között hagyta el a vámhivatal épületét, mintaképe volt a pon­tos és lelkiismeretes hivatalnoknak. Ma m­­ég két óra sem volt, Vilma asszony ép­pen ezért meglepetten r.Vitott ajtót a tü­relmetlen csengetésre. Béla rosszkedvét is rögtön észrevette, san-pál aggodalmasabban kérdezősködött: — Csak nincs valami baj, az Isten sze­relmére? __ Semmi, — válaszolta Kosáry Béla zordul, és hogy a további kérdezősködést elkerülje, máris, a dolgozó­ robaja felé tar­­tott. Vilma asszony utána ment és kér­lelte: ■r— Ejnye Béla, nem szép magától, hogy titkai vannak előttem. Tudja jól, úgy is­merem magát, mint a tenyeremet. Valami kellemetlenség esett meg magával, vagy bántja valami. Öntve ki a szivét előttem, hiszen a felesége vagyok! — Kedvesen az ölébe ült Bélának, akiből lassan megeredt a szó. — Képzelje! Csörgő Elemért nevezték ki közoktatásügyi miniszternek. Vilma asszony felkacagott. — No, csak ennyi az egész? Csak nem emiatt indulatoskodi­k ennyire? Kosáry Béla két tenyerébe fogta az asz­­szony jobb kezét. — Tudja Vilma, én nem vagyok irigy ember. Vannak azonban dolgok, amiket el­viselni és hidegen szemlélni nehéz. Erre csak az alakoskodók képesek. Őszintén megvallom, engem bánt ez a dolog. Csörgő Elemér iskolatársam volt a középiskolától az utolsó egyetemi esztendőig. Egy idő­ben a tanítója is voltam. A legszerényebb képességű fiuk egy­ike volt, amellett fel­színes és könnyelmű ember. Eléggé isme­rem, hiszen napról-napra együtt voltunk. Mikor nagy nehezen letette a doktorátust, az apja birtokán gazdálkodott, vagyis in­kább a birtok jövedelméből folytatta könnyű és vidám életét. Én akikor már az adóhivatalban körmöltem reggeltől késő délutánig. Pedig milyen jövőt jósoltak nekem! A legjobb diák voltam­ mindig! És mire vittem? Osztályfőnök lett belő­lem! Ha nagyon jól megy, talán felviszem az aligazgatóságig. Ellenben Csörgő Ele­mér, a vidéki zsentnek váltam a miniszteri székire emelkedett. Nincs igazság a földön! Vilma asszony vigasztalta Bélát: — Én megértem magát, nem az irigy­ség, a megsértett becsvágy beszél magából. Hát persze, hogy a maga kisujjában, több tudás és képesség van, mint az egész Csörgő Elemérben és a többi Csorgóban, a­ki összeköttetések és ismeretségek révén előkelő közéleti tisztségekbe emelkedett. No, de ez így volt, mióta áll a világ. Nyugodjék meg ebben a dologban, úgy­sem tehet mást és alkalmazkodjék a világ­rendhez. Használja fel a Csorgóval való régi ismeretségét és barátságát, most, hogy miniszter lett belőle! Talán tud általa a saját sorsán lendíteni! Kosáry indulatosan felugrott. Hogy én ettől kérjek valamit? Hogy én megaláz­kodjam előtte, a­kit mindig lekicsinyeltem és megvetettem! Hogy mondhat ilyet! In­kább életfogytiglan­ul temetkezem az adó akták és poros jegyzőkönyvek között, de ilyen erkölcstelenségre nem vagyok kap­ható! No jó, jó, nem így gondoltam. — békí­­tette Vilma asszony. — azután ebédhez iöitek. Kosáry Béla egész nap ezen a dol­gon rágódott. Még éjszaka sem tudott aludni miatta. Szinte maga előtt is restell­­kedve föl-fölmerült benne a gondolat, hogy a kinevezés alkalmából gratulál Csorgónak. Végre is, ezek az üdvözlések többnyire olyan léleknélküli, komolytalan dolgok, ezzel nem tiszteli meg Csörgő Elemért, legfeljebb a társadalmi formákat tartja be. De háziba Csörgő félreérti majd? Még azt hiszi, hogy akar tőle valamit! (Itt olyasfélét gondolt Béla, talán az öntudat küszöbe alatt, hogy sohasem lehet tudni, mikor szorul az ember mégis egy befo­lyásos barátjára. Ezt a gondolatot azonban hamar és pironkodva elhessegette.) Félre­magyarázások elkerülése végett csak annyit fog írni, hogy ,,p. f“. Mint ahogy az a felsőbb körökben szokás, így határozott magában Béla, de a feleségének nem tett róla említést. Az előző napi beszélgetés után restellte volna. Reggel, a­mint a hivatalba ért, névjegyet vett elő. Sokáig rágta a tollat. Azután karcgrafikus betűkkel megírta: p. f. Majd valami hill­át talált az ,,í“ betűben. Újra megírta a névjegyet. Most a ,,p“ betű nem volt elég szabályos. Másik névjegyet vett elő és ráírta: Boldog örömmel üdvözöl, igaz barátod stb. Mint valami tettenért bűnös, körülnézett, hogy nem leste-e meg valaki, hogy mit irt. Az arca lángba borult a szégyenkezéstől Gyorsan borítékba tette a névjegyet, lerohant az utcára és maga dobta be a postaszekrénybe. A ladikét megzörgette hogy a levél meg ne akadjon a nyilasban. Azután visszament a hiva­talba. Ideges és rosszkedvű volt, alig várta­­ a két órát. Akkor hazament és oly jól­­­ nézett egész nap Vilma asszonyra, mintha­­ az a lelkébe látna. Még sohasem érezte I magát ily becstelennek és alakoskodónak. Néhány nap múlva Vilma asszony su­­­­gárzó arccal fogadta Kosáry Bélát, mikor hazajött a hivatalból. „Levél a miniszter­röl“ — kiáltotta már messziről és magasan­­ lobogtatta a finom, merített papirosból kép i­s szült, nagy pecsétes borítékot. Izgatottan ,­­ felbontották. Gépírásos levél volt. „Kedves­­ szeretett barátom!. Meleg és szívből jött­­ üdvözlésedé': meghatottál­ köszönöm. Ötöl a régi barátsággal: Elemér-1. Vilma asszony meglepetten nézett Bélára. Az köhögött és krákogott zavarában. Hát tudja, egy névjegyet irtam­ neki. Undorral és lázadó lélekkel. Csak annyit, hogy p.­f. (Itt elfordult Béla, nehogy Vilma asszony rákvörös arcán észrevegye, hogy füllentett.) Látja, — felelte az asszony, — mégis, milyen kedvesen és szeretetreméltóan vá­laszol! Mégis csak kérnie kellene tőle va­lamit! Kosáry Béla nagy mühamggal utasította vissza újra ezt a gondolatot. De most már őt is szüntelenül nyugtalanította. Csak­ugyan, kérni kellene tőle valamit! — gon­dolta magában, preparálta és biztatta ma­gát. Benső megvetésemet, a­mit ez iránt az ember iránt érzek, azzal kellene kifejezésre juttatnom, hogy nem restellek tőle kérni valamit. Annyira semmibe veszem, hogy még csak nem is bántana tőle szívességet elfogadni. Végre is ő minden képesség és rátermettség hijján, csak a protekció révén emelkedett a magasba. Ha én protekció révén előbbre jutnék, rám igazán nem mondhatná senki, hogy tehetségtelen fráter vagyok legfeljebb, hogy jó összekötteté­seim vannak. Ez pedig nem szégyen! De mit kérjek tőle? Mit? Ezen a kérdésen Béla hetekig törte a fejét. A biztos adóhivatali állást, mely, bármily kevés fizetéssel járt is, mégis a gond nélküli, nyugodt megélhetést, a nyug­díjat és főképp a megszokott foglalkozást jelentette, nem akarta fölcserélni egy bi­zonytalan új állással, melyet esetleg csak addig tölthet be, m­íg a miniszter uralmon van. Kitüntetések, elnek, nem érdekelték. A jó alkalmat azonban, a­mi talán egyszer adódik az életben, mégsem akarta elsza­lasztani. Hetekig és hónapokig őrlődött a gondolaton, mit tegyen, mit kérjen a mi­nisztertől? Egy­ napon, mikor hazaért a hivatalból A Budapesti Hírlap mai szám­a 14 oldal.

Next