Budapesti Hírlap, 1925. február (45. évfolyam, 26–48. szám)

1925-02-01 / 26. szám

Budapest, 1925. XLV. évfolyam, 26. szám. Vasárnapi szám ára 3000 korona. Vasárnap, február 1. Budapesti Hírlap Megjelenik hétfő kivételével mindennap. Előfizetési árak Egy hónapra 40.000 korona, negyedévre 120.000 korona. Ausztriában egy példány ára hétköznap 2000 o. kor., vasárnapon 2700 o. kor. Egyes számára hétköznap 2000 kor. Külföldre az előfizetés kétszerese Hirdetéseket Budapesten (elvesznek az összes hirdetés) irodák. Főszerkesztő: Csajthay Ferenc. Felelős szerkesztő: Sándor Tivadar. Szerkesztőség Vili. kerület, Rökk Szilárd­ utca 4. szám. Igazgatóság és kiadóhivatal: Vill. ker., József­ körút 5. sz. Telefonszámok: József 43, József 53, József 63, József 23—84. II föld gondjai. Ina Bustsy Barna, Budapest, jan. 31. Rossz telünk van, szomjúság kinozza a termő talajt. Száraz a föld s mezte­len, hiányzik a jótékony hótakaró, ki van szolgáltatva a vetés egereknek, varjaknak s egyéb kártevőknek s ez a jóétvágyu társaság már idáig is sok­­százmilliárd koronára tehető kárt csi­nált. Helyenként ki kell szántani a tönkrement őszi vetést, helyéb­e tavaszt kerül, a­mely kettős munka és költség ellenében csak féltermést hoz. A nagyobb üzemek még csak inkább megbirkóznak a vetések pótlásának fel­adatával, de mit kezdjen a kisember és különösen az, a­ki csak most ült bele újdonsült parcellájába s minden pénz­erejét és hitelképességét belevetette és belemunkálta a földbe? Kétszer fész­kelni a talajban, kétszer vetni egy év alatt, az ő számára roppant nehéz vál­lalkozás. Attól félek, sokan inkább otthagyják a földet, semmint kiszánt­sák a reménytelen vetést idegen iga­erővel s újra vessék a földet idegen­ből szerzett drága maggal, gyenge ara­tás kilátása fejében. Az a föld pedig, a­­melytől megfutnak, lesz a senkié: nem terem se nekem, se neked. És az az uj birtokos, a ki menekülni kényte­len a földjétől, addig szalad, a­míg keserű csalódottságának és lelki meg­­hasonlásának megfelelő társaságra nem talál, onnan fog fenyegetni és szidni bennünket földreformunkkal és jog­rendünkkel együtt. Hogyan mentsük meg a termést és­­ az embert: ime ez egyik nagy téli gond. Annyi bizonyos, hogy úgy, a­hogyan a földreformot most csináljuk, nem mentjük meg sem a termést, sem a kis­embert, sem a társadalmi békét. A mai módon csak problémákat halmozunk, mert a­mint kiosztjuk a földet a va­gyontalan földművesek között, attól a gondtól kezd fájni a fejünk, hogyan boldoguljanak ezek az uj birtokosok felszerelés, igásjószág és vagyoni erő hiányában. Billiókat kellene hitelez­nünk az uj birtokosoknak, hogy a ter­melő eszközöket megszerezzék. De mert nincsenek billióink, tanácstalanul va­karjuk a fejünket s a termelés meg­akad. Mennyire egyszerűsíthetnénk a kér­dést, ha visszatérnénk a részes művelés rendszeréhez! Miért ne kaphatná a kis­ember a földreform törvény útján jut­tatható földet részes művelésre? A ré­szes munkás elhelyezkedése sokkalta előnyösebb, mint a felszereletlen par­cella bérlőé, mert a részes földet a bir­tokos szántja meg s veti be, ez adja a vetőmagot, ez szolgáltatja a fuvart, a kisember csak a két keze munkáját adja s a termésen szépen megosztoz­nak. Ide nem kell se felszerelés, se forgó tőke; attól a gondtól, a­mely ezek hiánya miatt nyom bennünket, jó­részt felszabadulnánk. És még csak nem is kellene az embereket semmi újhez szoktatnunk, mert hiszen a részes mű­velést eddig is mindenütt ismerte az élet. Hogy a kisembernek nem csupán munkaalkalom, hanem tulajdonjog is kell? Hiszen ezt is megszerezheti. Nyitva tarthatjuk számára azt a lehe­tőséget, hogy bizonyos időn belül egy­szerre vagy részletekben kifizetheti­­ej számára kijelölt parcella árát s ezen a módon részes munkásból éppen úgy lehet földbirtokos, mint abból, a­ki most haszonbérbe kapja a földet, a tulajdonjogi megszerzés fentartásával. Sőt a részes munkásnak jobb kilátása volna a boldogulásra, mint a maga­tehetetlen kisbérlőnek; a kiosztott föld is többet teremne, jól járna így min­denki. Ha nem is mindig, de sok eset­ben célra vezetne ez a megoldás s ren­geteg gondot kiküszöbölne. Ha nem, elismerem, van egy hibája. S ez az, hogy­­ roppant egyszerű. A pénztelenség persze nem csupán a kisemberek baja, osztoznak ebben a birtokosok mind, a legkisebbtől a leg­nagyobbig. Nincs pénz, nincs hitel. Mi magunk nem is bírjuk kielégíteni a ter­melés hitelszükségletét egy századré­szében sem, a külföldi tőke pedig csak flörtöl velünk. Minduntalan kisiklik az ölelésünk alól, kevesli az adható biztosítékot; nem akar adni kölcsönt még a legszilárdabb fedezetre, a földre sem, mert azt mondja, hogy ma a­ föld­del nem a birtokos rendelkezik, hanem a birtokrendező bíróság. A hitelező joga nincs kellően biztosítva se a birtok fel­osztása, se árverezése esetén, röviden: a földbirtoktörvény egyes intézkedései aggodalmat keltenek a földbirtokra kebelezett tartozások realizálhatása tekintetében. És a kifogások nem ok nélkül valók. Most aztán nekigyürkőzött a kor­mány, hogy az árverést szabaddá fogja tenni. Szép lesz tőle. Hanem hát miért nem teszi szabaddá magát a földbirto­kot is, ha már nincs vele elszámolni valója? Miért nem állítja helyre a tu­lajdonos szabad rendelkezését a birtok­nak arra a részére nézve, a­melyet az állam amúgy sem akar megváltani? Ikitelkielégítés, vállalkozás, forgalom: ez mind megakad a földreformmal járó szörnyű megkötöttség miatt. Olyan furcsa műtét folyik most itt, hogy a­ki­nek le akarják metszeni, mondjuk, az­­ egyik fülét, annak szorosan összekötö­zik a kezét-lábát, s ott hagyják a műtő­asztalon még hónapokon és éveken át, hogy moccanni se tudjon. Valami kü-.­fonos örömöt talál az államhatalom abban, hogy mozdulatlanságot paran­csoljon a földbirtokosokra; mennyire koszos lehet, hogy a napot is nem bírta megállítani, míg a földosztó doktorok le nem vetik a gumikertyűt. Ugyan nyissanak már ajtót a föld­reform börtönébe szorított földbirto­kosokra, hogy a nyitott ajtón át bejö­hessen a szabadság, a biztosság, a befek­­tetés és vállalkozás készsége, a hite­lező tőke s a termelő kedv és mindaz, a­mi szükséges ahhoz, hogy a termelés a mai holtpontból kilendüljön! Koboz. A nemzetköziség is szép dolog. Ha testvérszeretetre gondolok. Mert a ki Abel-ember e világon Akárhol él s küzd, mind atyafiságom — S a Káin-embert itthon is utálom. Hanem a többi „nemzetköziség!“ ... Azoknak nem zöngöm dicsét. A magjuk hatalomvágy s gyűlölet. Mely minden szépet s lót feled. Nemzetközi szótöm­jénfristben Vigyorog Moloch, a rém Önisten. Ideál semmi, nincs más csak érdek. Csalárdság s durvaság temérdek. Az ilyen nemzetköziségek. Vigyázz magyar! megölnek téged. Nézd, mi a nemzetközi rend S ui Európát mint teremt! Aláír olyan békét véled. Mely rád szabott halálitélet. S ha mégis élsz, bár neve rajta, Meg még e zord kötést se tartja. Hazádnak szét vagdossa testét, 8 van nemzetközi népszövetség. [ Győzők és gyözöttek jogát­­] Mint tiszteli, azt megcsodáld' Fel fegyverez erősöket,­­ Lefegyverez tört hősöket; Emennek kincsét amannak osztja. Amazt hizlalja, emezt kifosztja; A torhadt jog­dúst féltve őrzi. A sorvadt koldust ellenőrzi; S ha gyáva „győzők“ tenger hadja Fajunkat irtja, helybehagyja — S magyar hiába tesz panaszt. Papírkosárba dobja azt. Ez most a nemzetközi jog — S tört nemzetek jogán ez győzni fog. És mégis vannak magyar honosok. Kiknek e nemzetköziség se sok. Ívik Bécsbe futnak most panasszal. Kiket remény épp most vigasztal. Hogy kínozott hazájuk tetemét így kapják ismét körmeikbe még. Népbiztosok és emigráncs elvtársak Bővébe’ vannak az okos tanácsnak. Már azt azok tapasztalatlul osztják. Mint kell csinálni Budapestből Moszkvát S Magyarországból ismét megvetett. Poloskás, éhes, véres szovjetet. Obstrukció kell elsőbb, nemzeti! Vázsonyi Bethlent ám hadd kezdje ki, Csalfán segítsetek neki. Majd üssetek rá! s ha végsőt zihál: Forradalom kell ! — Károlyi Mihály! S ha majd e züllött gróf is eleblábolt, Az lesz megint, mi egyszer már volt: Népbiztosok a szovjetházban Fejdelmi módban néhány százan. Lenin-k­ őrség, kézigránát. Pince-tortúrák, lánchíd-drámák. Közpréda burzsujok lakása. Túszok, nagyszemü árpakása. Tökfőzelék, de nem elég. Zárt boltok, rongyos úri csőcselék. Fenyegető ocsmányul torz plakátok. — Hogy végre áldott lesz az átok. Mikor mint rendcsináló hérosz Vitéz Kis Antant bemaséroz , nem lesz magyar, ki talpra áll ... Ily nemzetköziség, nemzethalál. Hugocska. Irta Gyula diák. Valójában ott kezdődik a dolog, hogy nem is volt hugocskám. Éppen ezért szük­ségesnek tartom elmondani, hogyan volt mégis a hugocskám, annak ellenére, hogy testvérem sem volt, meg idősebb is volt vagy három évvel, mint én. Mi bizony sokan voltunk testvérek. A legidősebb bátyám komoly felnőtt ember volt már, a­mikor én járni kezdtem. Csak ritkán jött hozzánk abból a nagy erdőből, a­hol erdész volt. Nagyobbára csak kará­csonykor, meg húsvétkor. Olyankor két­­három napig nálunk volt a feleségével, meg Hugocskával. Mert Hugocska az ő lá­nya volt. Nagyszemű, szőke hajú, vidám kis jószág, ki nem kápráztató simulékonyság­gal tudott hízelegni az anyámnak. Életem első összekoccanása különben e miatt tör­tént Hugocskával. A korbeli különbség ugyanis még nem számított köztünk, egy ponton azonban teljesen eltérő véleményen voltunk. Mert tessék elképzelni: Hugocska „nagyanyónak“ szólította az én édesanyá­mat, holott az egész család — de még a felnőttek is! —­ „anyukának“ nevezték. Ez nem ment a fejembe. Részint, mert soha mástól akkor még nem hallottam, hogy „nagyanyónak“ hívta volna anyámat s Hu­gocska e kifejezésében holmi előjogokat — s hozzáteszem önző, kivételezést — láttam megnyilvánulni, a mi mélyen sértette a csa­ládunkban szigorúan érvényesülő egyenlő elbánás és egyenlő jogok elvét; másrészt a tényekkel is ellenkezett ez a megszólítás, mert anyám épen nem volt „nagy“, hanem inkább picike, mindig mosolygó, tipegő nénike. Úgy négyéves lehettem, mikor e miatt Hugocskát felelősségre vontam. — De igenis, nagyanyó! — vágott vissza Hugocska, egyrészt különleges jogát védel­mezvén, másrészt tisztára női nyakasság­­ból, hogy neki legyen igaza. — De nem nagyanyó, ha mondom! — roppantottam én. Hugocska még nagyobbat toppantott: — De igenis, nagyanyó! — Akkor pofonütlek! — Hm. kis csacsi fiú — fölényeskedett Hugocska. —■ hiszen még iskolába se jársz, én meg már elsőbe és egyesem is van hit­tanból, meg olvasásból. Akkor még nem tudom mi volt az — ma már tudom: a férfitekintély védelme, — de egyszer csak csattant a tenyerem Hugocska tiszta, hamvas kis arcán. Soha, mig élek, el nem felejtem azt a végtelen fájdalm­i, könnybeboruló két kék szemet, a mellyel rámnézett Hugocska. S a lebiggyedő, reszkető, finom kis száját sem. Két perc múlva már a sarokban álltam égő arccal és dacos fejjel. Körülöttem ki­tört a szűnni nem akaró vihar apa, anya — s a Hugocskával szemben érthetetlenül elfogult — bátyák és nénék felől. — Rossz kis gyerek! — mondotta anyára és ölbe vette Hugocskát. — Lókötő, hátrakötöm a sarkad! — mennydörgőn apa, mint Jupiter az Olim­­puszról. A Budapesti Hírlap mai száma 22 oldal. a trianoni kenyér. Budapest, jan. 31. Nagy nyugtalanságot keltett az or­szágban a búza árának spekulációs föl­hajtása. Magukat a gazdákat két szem­pontból sújt­­te ez a dolog. Egyrészt, sok gazdának olyan gyenge volt a ter­mése, hogy a konvenció egy részét meg kell vásárolnia. Másrészt, mert a búza, mint nálunk már megszokott ér­tékmérő, minden drágulásával fölhajtja az iparcikkek máris túlcsigázott árát és a pénzzel fizetett munkabéreket is. A készpénzkészlet Magyarországon, aranyértékben, tudvalévően jóval keve­sebb a szükségesnél. A nagy tömegek jövedelme csak töredékrésze a békebe­linek. Még olcsó kenyérre is alig van itt pénz, drága búzára és drága ipar­cikkekre még kevesebb. Az így beállott helyzet súlyát csak az teszi elviselhe­tővé, hogy az ország lakossága tíz év, óta hozzászokott a nélkülözéshez, a sa­nyarú életviszonyokhoz. Az a kérdés, a­mivel komolyan szá­mot kell vetnünk, hogy várjon az or­szág mai viszonyai közepette, milyenek a kilátásaink a helyzet­­javulására? Más szavakkal, tudunk-e annyi kenyérnek valót termelni, a­mennyire szükségünk van, hogy gazdasági viszonyainkban, a­mely a kenyértermények árával együtt ingadozik, bizonyos egészséges stabili­tás álljon be. Vizsgáljuk meg tehát a termelésre és fogyasztásra vonatkozó hivatalos ada­tokat. Az ország területéből 9,51 millió kataszteri hold a szántóföld, melyből 8,78 millió a bevetett terület. Ennek majdnem harmadrészén, 2,46 millió holdon búza terem, 1,14 millió holdon rozs. A két legutolsó esztendőből az első nagyon jó volt, mert holdanként majdnem nyolc mázsa búzát, hét és fél mázsa rozsot adott. A második, a ta­valyi ellenben nagyon rossz. A búzater­més állaga öt és fél mázsára, a rozsé négy és egynegyed mázsára sülyedt. Vagyis míg 1923-ban tizennyolc és fél millió mázsa volt a búza, majdnem

Next