Budapesti Hírlap, 1925. február (45. évfolyam, 26–48. szám)
1925-02-01 / 26. szám
Budapest, 1925. XLV. évfolyam, 26. szám. Vasárnapi szám ára 3000 korona. Vasárnap, február 1. Budapesti Hírlap Megjelenik hétfő kivételével mindennap. Előfizetési árak Egy hónapra 40.000 korona, negyedévre 120.000 korona. Ausztriában egy példány ára hétköznap 2000 o. kor., vasárnapon 2700 o. kor. Egyes számára hétköznap 2000 kor. Külföldre az előfizetés kétszerese Hirdetéseket Budapesten (elvesznek az összes hirdetés) irodák. Főszerkesztő: Csajthay Ferenc. Felelős szerkesztő: Sándor Tivadar. Szerkesztőség Vili. kerület, Rökk Szilárd utca 4. szám. Igazgatóság és kiadóhivatal: Vill. ker., József körút 5. sz. Telefonszámok: József 43, József 53, József 63, József 23—84. II föld gondjai. Ina Bustsy Barna, Budapest, jan. 31. Rossz telünk van, szomjúság kinozza a termő talajt. Száraz a föld s meztelen, hiányzik a jótékony hótakaró, ki van szolgáltatva a vetés egereknek, varjaknak s egyéb kártevőknek s ez a jóétvágyu társaság már idáig is sokszázmilliárd koronára tehető kárt csinált. Helyenként ki kell szántani a tönkrement őszi vetést, helyébe tavaszt kerül, amely kettős munka és költség ellenében csak féltermést hoz. A nagyobb üzemek még csak inkább megbirkóznak a vetések pótlásának feladatával, de mit kezdjen a kisember és különösen az, aki csak most ült bele újdonsült parcellájába s minden pénzerejét és hitelképességét belevetette és belemunkálta a földbe? Kétszer fészkelni a talajban, kétszer vetni egy év alatt, az ő számára roppant nehéz vállalkozás. Attól félek, sokan inkább otthagyják a földet, semmint kiszántsák a reménytelen vetést idegen igaerővel s újra vessék a földet idegenből szerzett drága maggal, gyenge aratás kilátása fejében. Az a föld pedig, amelytől megfutnak, lesz a senkié: nem terem se nekem, se neked. És az az uj birtokos, a ki menekülni kénytelen a földjétől, addig szalad, amíg keserű csalódottságának és lelki meghasonlásának megfelelő társaságra nem talál, onnan fog fenyegetni és szidni bennünket földreformunkkal és jogrendünkkel együtt. Hogyan mentsük meg a termést és az embert: ime ez egyik nagy téli gond. Annyi bizonyos, hogy úgy, ahogyan a földreformot most csináljuk, nem mentjük meg sem a termést, sem a kisembert, sem a társadalmi békét. A mai módon csak problémákat halmozunk, mert amint kiosztjuk a földet a vagyontalan földművesek között, attól a gondtól kezd fájni a fejünk, hogyan boldoguljanak ezek az uj birtokosok felszerelés, igásjószág és vagyoni erő hiányában. Billiókat kellene hiteleznünk az uj birtokosoknak, hogy a termelő eszközöket megszerezzék. De mert nincsenek billióink, tanácstalanul vakarjuk a fejünket s a termelés megakad. Mennyire egyszerűsíthetnénk a kérdést, ha visszatérnénk a részes művelés rendszeréhez! Miért ne kaphatná a kisember a földreform törvény útján juttatható földet részes művelésre? A részes munkás elhelyezkedése sokkalta előnyösebb, mint a felszereletlen parcella bérlőé, mert a részes földet a birtokos szántja meg s veti be, ez adja a vetőmagot, ez szolgáltatja a fuvart, a kisember csak a két keze munkáját adja s a termésen szépen megosztoznak. Ide nem kell se felszerelés, se forgó tőke; attól a gondtól, amely ezek hiánya miatt nyom bennünket, jórészt felszabadulnánk. És még csak nem is kellene az embereket semmi újhez szoktatnunk, mert hiszen a részes művelést eddig is mindenütt ismerte az élet. Hogy a kisembernek nem csupán munkaalkalom, hanem tulajdonjog is kell? Hiszen ezt is megszerezheti. Nyitva tarthatjuk számára azt a lehetőséget, hogy bizonyos időn belül egyszerre vagy részletekben kifizethetiej számára kijelölt parcella árát s ezen a módon részes munkásból éppen úgy lehet földbirtokos, mint abból, aki most haszonbérbe kapja a földet, a tulajdonjogi megszerzés fentartásával. Sőt a részes munkásnak jobb kilátása volna a boldogulásra, mint a magatehetetlen kisbérlőnek; a kiosztott föld is többet teremne, jól járna így mindenki. Ha nem is mindig, de sok esetben célra vezetne ez a megoldás s rengeteg gondot kiküszöbölne. Ha nem, elismerem, van egy hibája. S ez az, hogy roppant egyszerű. A pénztelenség persze nem csupán a kisemberek baja, osztoznak ebben a birtokosok mind, a legkisebbtől a legnagyobbig. Nincs pénz, nincs hitel. Mi magunk nem is bírjuk kielégíteni a termelés hitelszükségletét egy századrészében sem, a külföldi tőke pedig csak flörtöl velünk. Minduntalan kisiklik az ölelésünk alól, kevesli az adható biztosítékot; nem akar adni kölcsönt még a legszilárdabb fedezetre, a földre sem, mert azt mondja, hogy ma a földdel nem a birtokos rendelkezik, hanem a birtokrendező bíróság. A hitelező joga nincs kellően biztosítva se a birtok felosztása, se árverezése esetén, röviden: a földbirtoktörvény egyes intézkedései aggodalmat keltenek a földbirtokra kebelezett tartozások realizálhatása tekintetében. És a kifogások nem ok nélkül valók. Most aztán nekigyürkőzött a kormány, hogy az árverést szabaddá fogja tenni. Szép lesz tőle. Hanem hát miért nem teszi szabaddá magát a földbirtokot is, ha már nincs vele elszámolni valója? Miért nem állítja helyre a tulajdonos szabad rendelkezését a birtoknak arra a részére nézve, amelyet az állam amúgy sem akar megváltani? Ikitelkielégítés, vállalkozás, forgalom: ez mind megakad a földreformmal járó szörnyű megkötöttség miatt. Olyan furcsa műtét folyik most itt, hogy akinek le akarják metszeni, mondjuk, az egyik fülét, annak szorosan összekötözik a kezét-lábát, s ott hagyják a műtőasztalon még hónapokon és éveken át, hogy moccanni se tudjon. Valami kü-.fonos örömöt talál az államhatalom abban, hogy mozdulatlanságot parancsoljon a földbirtokosokra; mennyire koszos lehet, hogy a napot is nem bírta megállítani, míg a földosztó doktorok le nem vetik a gumikertyűt. Ugyan nyissanak már ajtót a földreform börtönébe szorított földbirtokosokra, hogy a nyitott ajtón át bejöhessen a szabadság, a biztosság, a befektetés és vállalkozás készsége, a hitelező tőke s a termelő kedv és mindaz, ami szükséges ahhoz, hogy a termelés a mai holtpontból kilendüljön! Koboz. A nemzetköziség is szép dolog. Ha testvérszeretetre gondolok. Mert a ki Abel-ember e világon Akárhol él s küzd, mind atyafiságom — S a Káin-embert itthon is utálom. Hanem a többi „nemzetköziség!“ ... Azoknak nem zöngöm dicsét. A magjuk hatalomvágy s gyűlölet. Mely minden szépet s lót feled. Nemzetközi szótömjénfristben Vigyorog Moloch, a rém Önisten. Ideál semmi, nincs más csak érdek. Csalárdság s durvaság temérdek. Az ilyen nemzetköziségek. Vigyázz magyar! megölnek téged. Nézd, mi a nemzetközi rend S ui Európát mint teremt! Aláír olyan békét véled. Mely rád szabott halálitélet. S ha mégis élsz, bár neve rajta, Meg még e zord kötést se tartja. Hazádnak szét vagdossa testét, 8 van nemzetközi népszövetség. [ Győzők és gyözöttek jogát] Mint tiszteli, azt megcsodáld' Fel fegyverez erősöket, Lefegyverez tört hősöket; Emennek kincsét amannak osztja. Amazt hizlalja, emezt kifosztja; A torhadt jogdúst féltve őrzi. A sorvadt koldust ellenőrzi; S ha gyáva „győzők“ tenger hadja Fajunkat irtja, helybehagyja — S magyar hiába tesz panaszt. Papírkosárba dobja azt. Ez most a nemzetközi jog — S tört nemzetek jogán ez győzni fog. És mégis vannak magyar honosok. Kiknek e nemzetköziség se sok. Ívik Bécsbe futnak most panasszal. Kiket remény épp most vigasztal. Hogy kínozott hazájuk tetemét így kapják ismét körmeikbe még. Népbiztosok és emigráncs elvtársak Bővébe’ vannak az okos tanácsnak. Már azt azok tapasztalatlul osztják. Mint kell csinálni Budapestből Moszkvát S Magyarországból ismét megvetett. Poloskás, éhes, véres szovjetet. Obstrukció kell elsőbb, nemzeti! Vázsonyi Bethlent ám hadd kezdje ki, Csalfán segítsetek neki. Majd üssetek rá! s ha végsőt zihál: Forradalom kell ! — Károlyi Mihály! S ha majd e züllött gróf is eleblábolt, Az lesz megint, mi egyszer már volt: Népbiztosok a szovjetházban Fejdelmi módban néhány százan. Lenin-k őrség, kézigránát. Pince-tortúrák, lánchíd-drámák. Közpréda burzsujok lakása. Túszok, nagyszemü árpakása. Tökfőzelék, de nem elég. Zárt boltok, rongyos úri csőcselék. Fenyegető ocsmányul torz plakátok. — Hogy végre áldott lesz az átok. Mikor mint rendcsináló hérosz Vitéz Kis Antant bemaséroz , nem lesz magyar, ki talpra áll ... Ily nemzetköziség, nemzethalál. Hugocska. Irta Gyula diák. Valójában ott kezdődik a dolog, hogy nem is volt hugocskám. Éppen ezért szükségesnek tartom elmondani, hogyan volt mégis a hugocskám, annak ellenére, hogy testvérem sem volt, meg idősebb is volt vagy három évvel, mint én. Mi bizony sokan voltunk testvérek. A legidősebb bátyám komoly felnőtt ember volt már, amikor én járni kezdtem. Csak ritkán jött hozzánk abból a nagy erdőből, ahol erdész volt. Nagyobbára csak karácsonykor, meg húsvétkor. Olyankor kéthárom napig nálunk volt a feleségével, meg Hugocskával. Mert Hugocska az ő lánya volt. Nagyszemű, szőke hajú, vidám kis jószág, ki nem kápráztató simulékonysággal tudott hízelegni az anyámnak. Életem első összekoccanása különben e miatt történt Hugocskával. A korbeli különbség ugyanis még nem számított köztünk, egy ponton azonban teljesen eltérő véleményen voltunk. Mert tessék elképzelni: Hugocska „nagyanyónak“ szólította az én édesanyámat, holott az egész család — de még a felnőttek is! — „anyukának“ nevezték. Ez nem ment a fejembe. Részint, mert soha mástól akkor még nem hallottam, hogy „nagyanyónak“ hívta volna anyámat s Hugocska e kifejezésében holmi előjogokat — s hozzáteszem önző, kivételezést — láttam megnyilvánulni, a mi mélyen sértette a családunkban szigorúan érvényesülő egyenlő elbánás és egyenlő jogok elvét; másrészt a tényekkel is ellenkezett ez a megszólítás, mert anyám épen nem volt „nagy“, hanem inkább picike, mindig mosolygó, tipegő nénike. Úgy négyéves lehettem, mikor e miatt Hugocskát felelősségre vontam. — De igenis, nagyanyó! — vágott vissza Hugocska, egyrészt különleges jogát védelmezvén, másrészt tisztára női nyakasságból, hogy neki legyen igaza. — De nem nagyanyó, ha mondom! — roppantottam én. Hugocska még nagyobbat toppantott: — De igenis, nagyanyó! — Akkor pofonütlek! — Hm. kis csacsi fiú — fölényeskedett Hugocska. —■ hiszen még iskolába se jársz, én meg már elsőbe és egyesem is van hittanból, meg olvasásból. Akkor még nem tudom mi volt az — ma már tudom: a férfitekintély védelme, — de egyszer csak csattant a tenyerem Hugocska tiszta, hamvas kis arcán. Soha, mig élek, el nem felejtem azt a végtelen fájdalmi, könnybeboruló két kék szemet, a mellyel rámnézett Hugocska. S a lebiggyedő, reszkető, finom kis száját sem. Két perc múlva már a sarokban álltam égő arccal és dacos fejjel. Körülöttem kitört a szűnni nem akaró vihar apa, anya — s a Hugocskával szemben érthetetlenül elfogult — bátyák és nénék felől. — Rossz kis gyerek! — mondotta anyára és ölbe vette Hugocskát. — Lókötő, hátrakötöm a sarkad! — mennydörgőn apa, mint Jupiter az Olimpuszról. A Budapesti Hírlap mai száma 22 oldal. a trianoni kenyér. Budapest, jan. 31. Nagy nyugtalanságot keltett az országban a búza árának spekulációs fölhajtása. Magukat a gazdákat két szempontból sújtte ez a dolog. Egyrészt, sok gazdának olyan gyenge volt a termése, hogy a konvenció egy részét meg kell vásárolnia. Másrészt, mert a búza, mint nálunk már megszokott értékmérő, minden drágulásával fölhajtja az iparcikkek máris túlcsigázott árát és a pénzzel fizetett munkabéreket is. A készpénzkészlet Magyarországon, aranyértékben, tudvalévően jóval kevesebb a szükségesnél. A nagy tömegek jövedelme csak töredékrésze a békebelinek. Még olcsó kenyérre is alig van itt pénz, drága búzára és drága iparcikkekre még kevesebb. Az így beállott helyzet súlyát csak az teszi elviselhetővé, hogy az ország lakossága tíz év, óta hozzászokott a nélkülözéshez, a sanyarú életviszonyokhoz. Az a kérdés, amivel komolyan számot kell vetnünk, hogy várjon az ország mai viszonyai közepette, milyenek a kilátásaink a helyzetjavulására? Más szavakkal, tudunk-e annyi kenyérnek valót termelni, amennyire szükségünk van, hogy gazdasági viszonyainkban, amely a kenyértermények árával együtt ingadozik, bizonyos egészséges stabilitás álljon be. Vizsgáljuk meg tehát a termelésre és fogyasztásra vonatkozó hivatalos adatokat. Az ország területéből 9,51 millió kataszteri hold a szántóföld, melyből 8,78 millió a bevetett terület. Ennek majdnem harmadrészén, 2,46 millió holdon búza terem, 1,14 millió holdon rozs. A két legutolsó esztendőből az első nagyon jó volt, mert holdanként majdnem nyolc mázsa búzát, hét és fél mázsa rozsot adott. A második, a tavalyi ellenben nagyon rossz. A búzatermés állaga öt és fél mázsára, a rozsé négy és egynegyed mázsára sülyedt. Vagyis míg 1923-ban tizennyolc és fél millió mázsa volt a búza, majdnem