Budapesti Hírlap, 1925. június(45. évfolyam, 123–143. szám)
1925-06-03 / 123. szám
Budapest, 1925. XLV. évfolyam, 123. szám. (Ára 2000 kor.) Szerda, junius 3. Megjelenik hétfő kivételével mindennap. Elefizetést árak egy hónapra 40.000 korona, negyedévre 130.000 korona. Fontriában egy példány ára hétköznap 3000 o. kor., vasárnapon 3700 o. kor. Biye* »*ám ára hétköznap 2000 kor. Kilföldre az előfixetés kétszer***. Hirdetéseket Budapesten felveznek az Sxxxen hirdetőm! Irodák. Főszerkesztő: Csajthay Ferenc. Felelős szerkesztő: Sándor Tivadar. Szerkesztőség: Vili, kerület, Rökk Szilárd utca 4. szám. Igazgatóság és kiadóhivatal, Vili. ker., József körút 5. sz. telefonszámok: József 43, József 53, József 63, József 23—84. Ünneprontás. Budapest, jan. 2. A piros pünkösdi ünneplő kedvet megrontotta a politika, egy vakmerő szenzáció minden kellékével felcifrázott politika. Nem gyönyörködhettünk istenigazában a pompás nyáreleji időben, a biztatóan fejlődő vetésekben, nem engedhettük magunkat át zavartalanul a hősök emlékezetének, akikre május utolsó vasárnapján hálával és megilletődve kellene gondolnunk. A Somogyi—Bacsó-gyilkosság egy okmányát, Beniczky Ödön volt belügyminiszternek a hadbíróság előtt tett írásos vallomását dobták bele a nyilvánosságba, hogy robbantson, rémítsen, törjön-zúzzon mindent, ami még ép és érintetlen ebben az országban. Akadt egy újság, mely a tiltott közlés veszedelmeinek tette ki magát és akadt egy miniszterviselt politikus, aki a verdiktre illetékesebbnek tartotta a megtépett közvéleményt, mint a bíróságot. A bombát ugyan lefogták, az újságot országszerte elkobozták, a miniszterviselt politikust letartóztatták, de a szenzáció mégis elsült és egyelőre nem is lehet tudni, hogy pusztításai hol fognak végződni. A közönség riadva nézi, várja a fejleményeket és általános a felfogás, hogy ettől a kegyetlen politikai kísérlettől az országot megkímélhették volna. A Somogyi—Bacsó meggyilkolásának ügyéről nekünk régóta megvan a magunk megállapodott véleménye. Ezt az ügyet a legnagyobb sietséggel kellett volna bírói úton elintézni, mert nyilvánvaló volt, hogy huzavonáját, függőben tartását a legperverzebb politikai mahinációkra zsákmányolják ki és nincs tőle nyugta sem az országnak, sem a parlamentnek, sem az állami hatalom tényezőinek. Az idők folyamán ez az ügy szinte specialitása lett a szocialistáknak, akik külföldi elvtársaik érdeklődését és gyűlöletét vele tartották ébren, sőt ma már fontosabbnak tartják, mint akár az általános, titkos választójog sorsát. Specialitása lett Beniczky Ödönnek és annak a politikai érdekkörnek, amelyhez tartozik és amely időközönként ennek az ügynek az ódiumával cserdített bele a közéletbe, hogy életjelt adjon magáról és félelmetessé tegye szereplését. A legfelháborítóbb ennek az ügynek a politikai gyümölcsöztetésében az a körülmény, hogy akkor rántották elő, amikor az ország életérdekei azt kívánták, hogy a külföld nyugodtnak, biztatónak lássa a magyar talpraállást, a magyar élet fejlődését. Bethlen miniszterelnök most időzik Genfben, hogy kiverekedje az ország anyagi, erkölcsi, politikai hitelét, hogy az óriási nehézségekkel és szinte elviselhetetlen terhekkel megindult életet alátámassza. Nem első az eset, hogy a gáncsvetés és bosszúállás politikája akkor lép föl támadóan, akkor keveri rossz hírbe az országot, akkor dob ki rémmeséket a világba, mikor a külföld előtt tekintélylyel és emelt fővel kellene képviselni az ország érdekeit. Rendszer van ebben és itt az ideje, hogy a nemzet belelásson ennek a rendszernek a rejtelmeibe. A Somogyi—Bacsó-gyilkosság tetteseit ki kell nyomozni és törvény elé kell állítani, de akadályozza és lehetetlenné teszi ennek a ptynek a tisztázását, ha tőle a politikát távol nem tartjuk. Mert a politika, a pártérdek nem a tetteseket, kutatja, hanem azon mesterkedik, hogy kiket lehetne a perbe belekeverni, meggyanúsítani, befeketíteni, megrágalmazni és politikailag lehetetlenné tenni. Ezek a politikai ügyészek maguk mondják, hogy a gyilkosokat ismerik, de akkor is az volt az én érdeklődésemnek s álmaimnak legfőbb és legkedvesebb tárgya — bár kedvéért nem hanyagoltam el iskolai tanulmányaimat, különösen két kedvelt tárgyamat: a földrajzot, meg a latin nyelvet sem. Ha kisvárosi elemi iskolás koromban azt forgattam is fejemben, hogy felnövekedvén, a „király kocsisa“ leszek — később, gimnazista fővel már földrajzi tanárság lett életem bevallott célja. Titokban azonban — s most már veszedelem nélkül elmondhatom ezt is, — színpadi dicsőségről álmodoztam, és pedig úgy, hogy én fogom meg is írni a darabokat, s el is játszom főszerepeiket. Hát bizony a gyermekálmokból nem sok teljesedett be. Attól, hogy a király kocsisa legyek, nagyon hamar igen messze estem. A geográfiai tanárság ügye is rövidesen zátonyra futott. Színdarabot irtam ugyan jó csomót, néhányat elő is adtak, de bizony a szerzői pályán nem vittem olyan magasra, mintha sikerült volna első ábrándom szerint a király kocsijának bakjára fölkapaszkodnom. Színjátszásom pedig — e szó komolyabb formájában — egy pár műkedvelői előadásra korlátozódott, amely téren azonban (s ezt nem büszkeség nélkül mondom), eléggé sokra vittem, amennyiben a legszigorúbb színházi kritikusunk, Gyulai Pálnak elismerését vívtam ki, mikor a kilencvenes években — már mint házas ember — családi körben, de a Népszínháztól kölcsön kért jelmezben és allenge-parókában. Moliére Tudós nők-jében Trissotin-t, az affektáló poétát adtam. De maradjunk csak az ötven évvel ezelőtti szép időkben. Akkor én még ■— testvéreimmel és iskolatársaimmal — csak a Jules Verne méltán kedvelt regényeiből magunk által elgondolt darabokat játszottuk vasárnap délutánonként commedia del' arte módjára, vagyisnem írtuk meg, csak nagyjábanmegbeszéltük a szerepeket, akkor mért köntörfalaznak, mért kereskednek tovább, mért nem nyugszanak addig, míg minden tisztességet, tekintélyt és becsületet be nem mocskolnak? Ezek a politikai ügyészek nem a gyilkosokat akarják látni az akasztófán, hanem ellenfeleiket szeretnék kiterítve látni. Ezen a rendszeren háborodott fel a közvélemény, mikor az elkobzás ellenére megismerte Beniczky Ödön vallomását, vagyis inkább vádiratát. Beniczky Ödönnek módjában volt több ízben, hogy perdöntően nyúljon bele az ügybe. Ha belügyminiszter korában is annyira szerette volna az igazságot, mint most látszik szeretni, akkor módjában lett volna a nyomozást minden akadályon keresztül lefolytatni, felújítani és dűlőre vinni. A nemzetgyűlésben is Bethlen miniszterelnök alkalmat adott neki, hogy mondjon el mindent, amit tud, de Beniczky azzal tért ki a felszólítás elől, hogy nem adja ki kezéből a „fegyvert“. Tehát fegyvernek, politikai fegyvernek tartogatta titkát. Nem az igazságért hevült, hanem a fegyvert szorongatta markában, várva a pillanatot, hogy beledöfhesse politikai ellenfeleibe. Leleplezései éveken át nem voltak sürgősek, de most egyszeriben annyira égették, hogy be sem várva a kellő időpontot, maga futott velük a nyilvánosság elé. Nem igazságszeretetről van itt szó, hanem politikai hajtóvadászatról. Nem a bírói fórum, nem a bírói ítélet sürgős, hanem a nemzetgyűlés, a napirend előtti felszólalás, az interpelláció, a parlamenti zenebona és az egyoldalú, pártos beállítás. Beniczky legitimista vezér. De a legitimizmus semmitől sem esik olyan távol, mint a botránypolitikától. Az igazi legitimisták azt mondják erre a politikára, hogy országrontás. No, de ezek a családi intimitások — melyeknek során én egyszer egy indián szerepében illetlen jelmezem, illetőleg jelmeztelenségem miatt anyai erőszakkal távolittattam el nyílt színpadról, — nem tartoznak az 1875. év nevezetesebb színházi eseményeihez. Sokkal érdekesebb lesz, ha fölemlítem azt a két kis leányt, akik akkor jelentek meg először az igazi színpadon, s akikből aztán később a művészetnek valóban fényes csillagai lettek. 1873. júniusában a „szini tanoda“ vizsgálatán feltűnt egy elsőéves növendékecske, aki olyan szép hangon, oly mély érzéssel és sugárzó értelemmel szavalta el Eötvös híres jucsu-ját — „Isten veled hazám, bátrak hazája“, — hogy a közönség nem győzött bámulni és tapsolni. Ez a leányka, akit csak nagy protekcióval kivívott korengedelem alapján vettek föl még gyermekfővel szint iskolai növendéknek, már előbb, tizenkétéves korában, nagybátyjának, Horváth Boldizsárnak, a 67-es kabinet nagynevű igazságügyminiszterének egy estjén szavalatával úgy elragadta a jelen volt Liszt Ferencet, — aki pedig nem is igen tudott magyarul, — hogy a nagy zenefejedelem össze-vissza csókolta az iruló-piruló leánykát. A kis szavaló mögött egyébként máiakkor nevezetes nyilvános siker állott, mert terézvárosi elemi ,iskolás korában, egy évvégi vizsgálaton valami versike nagyszerű elmondásával örömkönnyekre fakasztotta volt a közönséget. Éppen Horváth Boldizsár volt aztán az, akinek tanácsára a szülők — régi magyar, úri családhoz méltó szorongások , és a jövőre vonatkozó aggodalmak között — beadták a leánykát a színészeti iskolába. Ennek az 1875. évnek őszén tette aztán első nyilvános kísérletét a leányka a Várszínházban, hol akkor hetenként háromszor a Nemzeti Színház tagjai játszottak A Budapesti Hírlap mai száma 14 oldal* Új állást kreált a kormány* írta Nagy Emil. Nem múlik el a nap, hogy ne jönne hozzám valaki könyörögni, hogy őt magát, az urát, a fiát, vagy az apját, akiket az úgynevezett és gyászosan jól ismert B- listára tettek, segítsem új álláshoz jutni, vagy kalauzoljam vissza a régibe, mert nincs kenyér a háznál, éhezik mindenki. A meghatónál meghatóbb levelek jönnek hozzám naponkint ugyanilyen irányú kérelmekkel, s legutóbb egy jobb sorsra méltó úriember azzal fejezte be hozzám irt könyörgő levelét, hogyha már másképpen nem tudok a sorsán segíteni, hát legalább küldjék neki egy nadrágot, amivel elmehet állást keresni. Elképzelem, hogy ha én hozzám, aki sem nem fürdöm, sem nem sütkérezem a kormányhatalomban, ennyi könyörgés érkezik anyagi és ennek nyomán erkölcsi züllés küszöbén álló úriemberektől, mennyi ilyenfajta kérelem érkezhetik a hatalom boldogtalan birtokosaihoz s a kormányhatalom úgynevezett „támaszaihoz“, akiknek hűséges pártvállán nyugszik a kormányzás alkotmányosnak nevezett épülete. Nem tudom, hogy ezek a befolyásos nagy urak miképpen intézik el ezeket a kérelmeket, gyanakszom, hogy jó néhai Wekerle Sándor által annyit taposott igézet földjére vezetik a nyomorultakat, de az is lehet, hogy ők is ugyanazt szokták tenni, mint én. Én ugyanis egészen egyforma stílusban szoktam felelni a következőket. ..Magyarország átka a sok hivatalnok, bármennyire is fáj tehát, hogy igen sokan állásukat elveszteni kénytelenek, mégis bele kell ebbenyugodni, Bethlen István erélyes kézzel dolgozik, de ha nem is vagyok vele minden más kérdésben egy véleményen, ebben a kérdésben, a hivatalnoki létszám csökkentésében egy ujjamat se nyújtom ki, hogy megfogjam az ő karját, hálátlan munkát csinál, de ez elkerülhetetlen“. Az én kedves titkárkisasszonyom kapott tőlem egy mintát a válaszra, ezt azután az ő társadalmi megértésével variálja, kombinálja és permutálja, az illető könyörgések — kétszer drámát, egyszer operát adva. Dumas-nak Alfonz úr című szép drámája került szinte s szerencsés véletlen folytán én is ott lehettem ezen az előadáson, az édesapám bérelte földszinti zártszékek egyikén. Prielle Kornélia és Paulayné — Paulay Ede első felesége: Gvozdanovics Julia —s Feleki Miklós és Náday Ferenc voltak a főszereplők. A gyermekleány Adrienne szerepét pedig a Horváth Boldizsár említett kis unokahúga játszotta. Ma is előttem van nagy, okos, kék szemeivel, gyönyörű aranyszőke hajával, szívhez szóló hangjával az a még fejletlen gyermek — alig fakadt rózsabimbó, mely azonban a legnagyobb gyönyörűséget ígéri, ha kipattan és pompás virággá fejtik. Tanárai: a jó szemű Paulay és a nagy színész Szigeti szinte fenntartás nélkül merték a legszebb jövőt jósolni ennek a kis leánynak, akit mi ott a nézőtéren könnyáztatta kipirult arccal, tombolva tapsoltunk. Nos hát, nem csalatkoztak a tanárok s betelt reménysége a publikumnak is. Az a kis leány csakugyan büszkesége lett a magyar színpadnak, mint ahogy akkor mindenki jósolta és várta , s büszkesége ma is. Mert Márkus Emilia volt az az elbájoló gyermekleánya. A legnagyobb művésznők egyike, kiben csak imént is, a Nemzeti Színház legutóbbi bemutatóján gyönyörködtünk s kinek még jobban tapsolnánk, ha különb feladatokat bízna rá a színház s nem ilyen „névtelen hajós“ szerepeket. A másik nevezetes kis leány pedig, akinek neve ebben a most szóban forgó esztendőben került először színlapra: a pöttöm Alszegi Irmácska volt, aki a Sardou felújított kedves vigjátékában, a Benoiton-családban játszotta a Nemzeti Színházban Fanfan gyermekszerepét, rendkívül ügyesen. Az e leánykához fűzött szép remények szintén valóra váltak. A kis Fanfantól milyen dicsőséges út vezetett a kísértetekben k ötven évvel ezelőtt. Irta Szász Károly. 1. A százados sok évforduló között hadd elevenítsem föl egy kissé az ötven esztendővel ezelőtti időket, amikre még sokan emlékezünk, és többen vannak köztünk, akik akkor már szerepeltek, névvel birtak s még ma is nemcsak hogy élnek, hanem kedvelt és tisztelt alakjai a közéletnek. Én akkor még apró diákocska voltam, abban az 1875-iki esztendőben léptem át először a gimnázium küszöbét — a buda,várbeli Iskola téren ma is fennálló ósdi épületben — de sok minden érdekes dologra emlékezem, s jól felfrissíthetem memóriámat annak a két derék újságnak se■gitségével, amiknek már akkor is rendes olvasója voltam az apai házban, s melyeknek bekötött évfolyamait ma is kegyelettel őrzöm és forgatgatom. A Vadnay Károly szerkesztette Fővárosi Lapok volt az egyik, mit az Athenaeum adott ki s amely a hétfőt kivéve minden nap reggelén megjelent, s amellett, hogy verset, eredeti és fordított elbeszélést és tanulságos tárcát hozott, egyúttal a közélet minden eseményéről, úgy az irodalmiakról és művésziekről, mint a politikaiakról és társadalmiakról híven tájékoztatott bennünket. És pedig nemcsak a fővárosban történtekről számolt be, hanem érdekes vidéki, bécsi és messzibb külföldi híreket is közölt, igen élvezetes formában. másik lap meg a Nagy Miklós szerkesztésében a Franklin-Társulatnál meztelent Vasárnapi Újság volt amit szombat délutánonkint nagy epedve vártunk, mert abban aztán az érdekes közleményeken kívül szód képeket is kaptunk ifjúi fantáziánk kielégítésére és növelésére. De hadd térjek most rá félszázados emlékezéseim során a színházra, mert már