Budapesti Hírlap, 1925. június(45. évfolyam, 123–143. szám)

1925-06-03 / 123. szám

Budapest, 1925. XLV. évfolyam, 123. szám. (Ára 2000 kor.) Szerda, junius 3. Megjelenik hétfő kivételével mindennap. Elefizetést árak egy hónapra 40.000 korona, negyedévre 130.000 korona. F­ontriában egy példány ára hétköznap 3000 o. kor., vasárnapon 3700 o. kor. Biye* »*ám ára hétköznap 2000 kor. K­ilföldre az előfixetés kétszer***. Hirdetéseket Budapesten felvez­nek az Sxxxen hirdetőm! Irodák. Főszerkesztő: Csajthay Ferenc. Felelős szerkesztő: Sándor Tivadar. Szerkesztőség: Vili, kerület, Rökk Szilárd­ utca 4. szám. Igazgatóság és kiadóhivatal, Vili. ker., József­ körút 5. sz. telefonszámok: József 43, József 53, József 63, József 23—84. Ünneprontás. Budapest, jan. 2. A piros pünkösdi ünneplő kedvet megrontotta a politika, egy vakmerő szenzáció minden kellékével felcifrá­zott politika. Nem gyönyörködhettünk istenigazában a pompás nyáreleji idő­ben, a biztatóan fejlődő vetésekben, nem engedhettük magunkat át zavar­talanul a hősök emlékezetének, akikre május utolsó vasárnapján hálával és megilletődve kellene gondolnunk. A Somogyi—Bacsó-gyilkosság egy okmá­nyát, Beniczky Ödön volt belügymi­niszternek a hadbíróság előtt tett írá­sos vallomását dobták bele a nyilvá­nosságba, hogy robbantson, rémítsen, törjön-zúzzon mindent, ami még ép és érintetlen ebben az országban. Akadt egy újság, mely a tiltott közlés vesze­delmeinek tette ki magát és akadt egy miniszterviselt politikus, aki a verdiktre illetékesebbnek tartotta a megtépett közvéleményt, mint a bíróságot. A bombát ugyan lefogták, az újságot or­szágszerte elkobozták, a miniszterviselt politikust letartóztatták, de a szenzáció mégis elsült és egyelőre nem is lehet tudni, hogy pusztításai hol fognak vég­ződni. A közönség riadva nézi, várja a fejleményeket és általános a felfogás, hogy ettől a kegyetlen politikai kísér­­lettől az országot megkímélhették volna. A Somogyi—Bacsó meggyilkolásának ügyéről nekünk régóta megvan a ma­gunk megállapodott véleménye. Ezt az ügyet a legnagyobb sietséggel kellett volna bírói úton elintézni, mert nyil­vánvaló volt, hogy huzavonáját, függő­ben tartását a legperverzebb politikai mahinációkra zsákmányolják ki és nincs tőle nyugta sem az országnak, sem a parlamentnek, sem az állami ha­talom tényezőinek. Az idők folyamán ez az ügy szinte specialitása lett a szo­cialistáknak, akik külföldi elvtársaik érdeklődését és gyűlöletét vele tartották ébren, sőt ma már fontosabbnak tart­ják, mint akár az általános, titkos vá­lasztójog sorsát. Specialitása lett Be­niczky Ödönnek és annak a politikai érdekkörnek, amelyhez tartozik és amely időközönként ennek az ügynek az ódiumával cserdített bele a köz­életbe, hogy életjelt adjon magáról és félelmetessé tegye szereplését. A legfelháborítóbb ennek az ügynek a politikai gyümölcsöz­tetésében az a körülmény, hogy akkor rántották elő, amikor az ország életérdekei azt kíván­ták, hogy a külföld nyugodtnak, biz­tatónak lássa a magyar talpraállást, a magyar élet fejlődését. Bethlen minisz­terelnök most időzik Genfben, hogy kiverekedje az ország anyagi, erkölcsi, politikai hitelét, hogy az óriási nehéz­ségekkel és szinte elviselhetetlen ter­hekkel megindult életet alátámassza. Nem első az eset, hogy a gáncsvetés és bosszúállás politikája akkor lép föl tá­madóan, akkor keveri rossz hírbe az országot, akkor dob ki rémmeséket a világba, mikor a külföld előtt tekintély­­lyel és emelt fővel kellene képviselni az ország érdekeit. Rendszer van ebben és itt az ideje, hogy a nemzet belelás­son ennek a rendszernek a rejtelmeibe. A Somogyi—Bacsó-gyilkosság tette­seit ki kell nyomozni és törvény elé­­ kell állítani, de akadályozza és lehetet­lenné teszi ennek a ptynek a tisztá­zását, ha tőle a politikát távol nem tartjuk. Mert a politika, a­ pártérdek nem a tetteseket, kutatja, hanem azon mesterkedik, hogy ki­ket lehetne a perbe belekeverni, meg­gyanúsítani, befeketíteni, megrágal­mazni és politikailag lehetetlenné tenni. Ezek a politikai ügyészek maguk mond­ják, hogy a gyilkosokat ismerik, de akkor is az volt az én érdeklődésemnek s álmaimnak legfőbb és legkedvesebb tárgya — bár kedvéért nem hanyagoltam el is­kolai tanulmányaimat, különösen két ked­velt tárgyamat: a földrajzot, meg a latin nyelvet sem. Ha kisvárosi elemi iskolás koromban azt forgattam is fejemben, hogy felnövekedvén, a „király kocsisa“ leszek — később, gimnazista fővel már földrajzi tanárság lett életem bevallott célja. Titokban azonban — s most már veszedelem nélkül elmondhatom ezt is, — színpadi dicsőségről álmodoztam, és pedig úgy, hogy én fogom meg is írni a darabo­kat, s el is játszom főszerepeiket. Hát bi­zony a gyermekálmokból nem sok telje­sedett be. Attól, hogy a király kocsisa le­gyek, nagyon hamar igen messze estem. A geográfiai tanárság ügye is rövidesen zátonyra futott. Színdarabot irtam­ ugyan jó csomót, néhányat elő is adtak, de bi­zony a szerzői pályán nem vittem olyan magasra, mintha sikerült volna első áb­rándom szerint a király kocsijának bak­jára fölkapaszkodnom. Színjátszásom pe­dig — e szó komolyabb formájában — egy pár műkedvelői előadásra korlátozó­dott, amely téren azonban (s ezt nem büszkeség nélkül mondom), eléggé sokra vittem, amennyiben a legszigorúbb szín­házi kritikusunk, Gyulai Pálnak elismeré­sét vívtam ki, mikor a kilencvenes évek­ben — már mint házas ember — családi körben, de a Népszínháztól kölcsön kért jelmezben és allenge-parókában. Moliére Tudós nők-jében Trissotin-t, az affektáló poétát adtam. De maradjunk csak az ötven évvel ez­előtti szép időkben. Akkor én még ■— test­véreimmel és iskolatársaimmal — csak a Jules Verne méltán kedvelt regényeiből magunk által elgondolt darabokat játszot­tuk vasárnap délutánonként commedia del' arte módjára, vagyis­­nem írtuk meg, csak nagyjában­­megbeszéltük a szerepeket, akkor mért köntörfalaznak, mért ke­reskednek tovább, mért nem nyugsza­nak addig, míg minden tisztességet, te­kintélyt és becsületet be nem mocskol­nak? Ezek a politikai ügyészek nem a gyilkosokat akarják látni az akasztó­fán, hanem­ ellenfeleiket szeretnék ki­terítve látni. Ezen a rendszeren háboro­dott fel a közvélemény, mikor az el­kobzás ellenére megismerte Beniczky Ödön vallomását, vagyis inkább vád­iratát. Beniczky Ödönnek módjában volt több ízben, hogy perdöntően nyúljon bele az ügybe. Ha belügyminiszter ko­rában is annyira szerette volna az igaz­ságot, mint most látszik szeretni, akkor módjában lett volna a nyomozást min­den akadályon keresztül lefolytatni, felújítani és dűlőre vinni. A nemzet­­gyűlésben is Bethlen miniszterelnök al­kalmat adott neki, hogy mondjon el mindent, amit tud, de Beniczky azzal tért ki a felszólítás elől, hogy nem adja ki kezéből a „fegyvert“. Tehát fegy­vernek, politikai fegyvernek tartogatta titkát. Nem az igazságért hevült, hanem a fegyvert szorongatta markában, várva a pillanatot, hogy beledöfhesse politi­kai ellenfeleibe. Leleplezései éveken át nem voltak sürgősek, de most egysze­riben annyira égették, hogy be sem várva a kellő időpontot, maga futott velük a nyilvánosság elé. Nem igazságszeretetről van itt szó, hanem politikai hajtóvadászatról. Nem a bírói fórum, nem a bírói ítélet sür­gős, hanem a nemzetgyűlés, a napirend előtti felszólalás, az interpelláció, a parlamenti zenebona és az egyoldalú, pártos beállítás. Beniczky legitimista­ vezér. De a le­gitimizmus semmitől sem esik olyan távol, mint a botrány­politikától. Az igazi legitimisták azt mondják erre a politikára, hogy országrontás. No, de ezek a családi intimitások — me­lyeknek során én egyszer egy indián sze­repében illetlen jelmezem, illetőleg jelmez­telenségem miatt anyai erőszakkal távolit­­tattam el nyílt színpadról, — nem tartoz­nak az 1875. év nevezetesebb színházi ese­ményeihez. Sokkal érdekesebb lesz, ha fölemlítem azt a két kis leányt, akik akkor jelentek meg először az igazi színpadon, s akikből aztán később a művészetnek valóban fényes csillagai lettek. 1873. júniusában a „szini tanoda“ vizs­gálatán feltűnt egy elsőéves növendé­­kecske, aki olyan szép hangon, oly mély érzéssel és sugárzó értelemmel sza­valta el Eötvös híres j­ucsu-ját — „Isten veled hazám, bátrak hazája“, — hogy a közönség nem győzött bámulni és tap­solni. Ez a leányka, akit csak nagy pro­tekcióval kivívott korenged­elem alapján vettek föl még gyermekfővel szint iskolai növendéknek,­­ már előbb, tizenkétéves korában, nagybátyjának, Horváth Boldi­zsárnak, a 67-es kabinet nagynevű igaz­ságügyminiszterének egy estjén szavalatá­val úgy elragadta a jelen volt Liszt Fe­rencet, — aki pedig nem is igen tudott magyarul, — hogy a nagy zenefejedelem össze-vissza csókolta az iruló-piruló leány­kát. A kis szavaló mögött egyébként mái­akkor nevezetes nyilvános siker állott, mert terézvárosi elemi ,iskolás korában, egy évvégi vizsgálaton valami versike nagyszerű elmondásával örömkönnyekre fakasztotta volt a közönséget. Éppen Hor­váth Boldizsár volt aztán az, akinek taná­csára a szülők — régi magyar, úri család­hoz méltó szorongások , és a jövőre vonat­kozó aggodalmak között — beadták a leánykát a színészeti iskolába. Ennek az 1875. évnek őszén tette aztán első nyilvános kísérletét a leányka a Vár­színházban, hol akkor hetenként három­szor a Nemzeti Színház tagjai játszottak A Budapesti Hírlap mai száma 14 oldal* Új állást kreált a kormány* írta Nagy Emil. Nem múlik el a nap, hogy ne jönne hoz­zám valaki könyörögni, hogy őt magát, az urát, a fiát, vagy az apját, akiket az úgynevezett és gyászosan jól ismert B- listára tettek, segítsem új álláshoz jutni, vagy kalauzoljam vissza a régibe, mert nincs kenyér a háznál, éhezik mindenki. A meghatónál­ meghatóbb levelek jön­nek hozzám naponkint ugyanilyen irányú kérelmekkel, s legutóbb egy jobb sorsra méltó úri­ember azzal fejezte be hozzám irt könyörgő levelét, hogyha már máskép­pen nem tudok a sorsán segíteni, hát leg­alább küldjék neki egy nadrágot,­­ ami­vel elmehet állást keresni. Elképzelem, hogy ha én hozzám, aki sem nem fürdöm, sem nem sütkérezem a kormányhatalom­ban, ennyi könyörgés érkezik anyagi és ennek nyomán erkölcsi züllés küszöbén álló úri­emberektől, mennyi ilyenfajta ké­relem érkezhetik a hatalom boldogtalan birtokosaihoz s a kormányhatalom úgyne­vezett „támaszaihoz“, akiknek hűséges pártvállán nyugszik a kormányzás alkot­mányosnak nevezett épülete. Nem tudom, hogy ezek a befolyásos nagy urak mikép­pen intézik el ezeket a kérelmeket, gya­nakszom, hogy jó néhai Wekerle Sándor által annyit taposott igézet földjére vezetik a nyomorultakat, de az is lehet, hogy ők is ugyanazt szokták tenni, mint én. Én ugyanis egészen egyforma stílusban szok­tam felelni a következőket. ..Magyarország átka a sok hivatalnok, bármennyire is fáj teh­át, hogy igen sokan állásukat elvesz­teni kénytelenek, mégis bele kell ebbe­­nyugodni, Bethlen István erélyes kézzel do­lgozik, de­ ha nem is vagyok vele min­den más kérdésben egy véleményen, ebben a kérdésben, a hivatalnoki létszám csök­kentésében egy ujjamat se nyújtom ki, hogy megfogjam az ő karját, hálátlan munkát csinál, de ez elkerülhetetlen“. Az én kedves titkárkisasszonyom kapott tőlem egy mintát a válaszra, ezt azután az ő társadalmi megértésével variálja, kombi­nálja és permutálja, az illető könyörgések — kétszer drámát, egyszer operát adva. Dumas-nak Alfonz úr című szép drámája került szinte s szerencsés véletlen folytán én is ott lehettem ezen az előadáson, az édesapám bérelte földszinti zártszékek egyikén. Prielle Kornélia és Paulayné — Paulay Ede első felesége: Gvozdanovics Julia —­s Feleki Miklós és Náday Ferenc voltak a főszereplők. A gyermekleány Adrienne szerepét pedig a Horváth Boldi­zsár említett kis unokahúga játszotta. Ma is előttem van nagy, okos, kék szemeivel, gyönyörű aranyszőke hajával, szívhez szóló hangjával az a még fejletlen gyer­mek — alig fakadt rózsabimbó, mely azon­ban a legnagyobb gyönyörűséget ígéri, ha kipattan és pompás virággá fejtik. Taná­rai: a jó szemű Paulay és a nagy színész Szigeti szinte fenntartás nélkül merték a legszebb jövőt jósolni ennek a kis leány­nak, akit mi ott a nézőtéren könnyáztatta kipirult arccal, tombolva tapsoltunk. Nos hát, nem csalatkoztak a tanárok s betelt reménysége a publikumnak is. Az a kis leány csakugyan büszkesége lett a ma­gyar színpadnak, mint ahogy akkor min­denki jósolta és várta , s büszkesége ma is. Mert Márkus Emilia volt az az el­bájoló gyermekleánya. A legnagyobb mű­vésznők egyike, kiben csak imént is, a Nemzeti Színház legutóbbi bemutatóján gyönyörködtünk s kinek még jobban tap­solnánk, ha különb feladatokat bízna rá a színház s nem ilyen „névtelen hajós“ szerepeket. A másik nevezetes kis leány pedig, aki­nek neve ebben a most szóban forgó eszten­dőben­ került először színlapra: a pöttöm Alszegi Irmácska volt, aki a Sardou felújí­tott kedves vigjátékában, a Benoiton-csa­­lád­ban játszotta a Nemzeti Színházban Fanfan gyermekszerepét, rendkívül ügye­sen. Az e leánykához fűzött szép remények szintén valóra váltak. A kis Fanfantól mi­lyen dicsőséges út vezetett a kísértetek­ben k ötven évvel ezelőtt. Irta Szász Károly. 1. A százados sok évforduló között hadd elevenítsem föl egy kissé az ötven eszten­dővel ezelőtti időket, amikre még sokan emlékezünk, és többen vannak köz­tünk, akik akkor már szerepeltek, névvel birtak s még ma is nemcsak hogy élnek, hanem kedvelt és tisztelt alakjai a köz­életnek. Én akkor még apró diákocska voltam, abban az 1875-iki esztendőben léptem át először a gimnázium küszöbét — a buda­­,várbeli Iskola­ téren ma is fennálló ósdi épületben — de sok minden érdekes do­logra emlékezem, s jól felfrissíthetem me­móriámat annak a két derék újságnak se­­■gitségével, amiknek már akkor is rendes olvasója voltam az apai házban, s melyek­nek bekötött évfolyamait ma is kegyelettel őrzöm és forgatgatom. A Vadnay Károly szerkesztette Fővárosi Lapok volt az egyik, mit az Athenaeum adott ki s amely a hét­főt kivéve minden nap reggelén megjelent, s amellett, hogy verset, eredeti és fordított elbeszélést és tanulságos tárcát hozott, egy­úttal a közélet minden eseményéről, úgy az irodalmiakról és művésziekről, mint a politikaiakról és társadalmiakról híven tájé­koztatott bennünket. És pedig nemcsak a fővárosban történtekről számolt be, hanem érdekes vidéki, bécsi és messzibb külföldi híreket is közölt, igen élvezetes formában. másik lap meg a Nagy Miklós szerkesz­tésében a Franklin-Társulatnál meztelent Vasárnapi Újság volt amit szombat dél­­ut­ánon­k­int nagy eped­ve vártunk, mert ab­ban aztán az érdekes közleményeken kívül szód képeket is kaptunk ifjúi fantáziánk ki­elégítésére és növelésére. De hadd térjek most rá félszázados em­lékezéseim során a színházra, mert már

Next