Budapesti Hírlap, 1925. július (45. évfolyam, 144–170. szám)
1925-07-01 / 144. szám
Budapest, 1925. XLV. évfolyam, 144. szám. (Ára 2000 kor.)______Szerda, julius 1. Megjelenik hétfő kivételével mindennap. Előfizetési árak egy hónapra 40.000 korona, negyedévre 120.000 korona. Ansztriában egy példány ára hétköznap 2000 o. kor., vasárnapon 2700 o. kor. Egyes számára hétköznap 2000 kor. Külföldre az előfizetés kétszerese Hirdetéseket Budapesten felvesznek az összes hirdetési irodák. Főszerkesztő: Csajthay Ferenc. Felelős szerkesztő: Sándor Tivadar. Szerkesztőség: Vili. kerület, Rökk Szilárd utca 4. szám. Igazgatóság és kiadóhivatal, Vill. ker., József-körút 5. sz. telefonszámok: József 43, József 53, József 63, József 23—84. Moszkva keze. Budapest, júl. 30. A rendőrség éberségét dicséri, hogy a kommunistákat legújabb szervezkedésük közben nyakoncsípte. Az aluszékony polgári társadalom azt hitte, hogy nálunk ,a kommunizmusnak már magja veszett. Vági és társai pártütésében a szocialista párt gyöngülését és szétszakadását látta, még örült is neki. Vágiék egy darabig ügyesen játszották a radikális szárnyat, mely elégedetlen a szociáldemokrata párt lagymatag parlamenti szereplésével, ere csakhamar levetették álarcukat. A Népszava szerkesztőségének minapi megrohamozása, a szociáldemokraták utcai lehurrogatása, a Kun Béla korszakának kezdeteire emlékeztetett. Kun Béláék bevezető támadásainak a célpontja is nem a polgári társadalom volt, hanem a szociáldemokrata párt. Ezúttal azonban a trükk árulójuk lett, a rendőrség nem engedte magát félrevezetni és Vágiés társai horogra kerültek, szervezkedésük, moszkvai összeköttetésük és propagandájuk összes bizonyítékaival. Néha azzal ringattuk el magunkat, hogy mi már be vagyunk oltva a kommunizmus ellen, rajtunk már nem fog. A világ képe azonban azt mutatja, hogy a nagy bábomnak ez a legveszedelmesebb utódaja néhány év leforgása alatt megmételyezte az egész emberiséget. A földgömbnek nincsen egyetlen állama, melyet a kommunista, propaganda munkába nem vett volna. Először a legyőzött hatalmakat, de aztán a győzőket nem hagyta ki. A mai rend legfőbb őrei megfoghatatlan rövidlátással és léhasággal kezelték ezt a moszkvai pestist. Nekünk például azt sem engedték meg, hogy hathatósan védekezzünk ellene. Egyszerűen próbanyúlnak tekintettek bennünket. A románok a megszállás első napjaiban üldözték a kommunistákat, de utóbb pártfogásukba vették és egyedül falusi népünk ellenálló erejének köszönhetjük, hogy a kommunizmus nem tudott tartós rendszerré fejlődni. Az európai hatalmak, míg a vörös foltok nem ütköztek ki saját testükön, szinte utat csináltak Európába a keleti résznek. A legtöbbje elismerte az orosz szovjet uzalmat, kereste a moszkvai urak barátságát, követségeket küldtek és fogadtak, egy asztalhoz ültek Lenin népbiztosaival és szinte versenyezve iparkodtak velük kereskedelmi összeköttetéseket létesíteni. Most már másképp gondolkoznak. Most már látják, hogy a külföldi szovjet követségek nem egyebek szabadalmazott propagandafészkeknél. Hogy a gazdaságilag tönkrement bolosevista Oroszországgal nem hasznos dolog kereskedelmet űzni. Hogy a nyugati műveltségnek és világrendnek nincs kérlelhetetlenebb ellensége a szovjet uralomnál, mely mindeneket átfogó szervezetével, exotikus eszméivel a legtöbb világrész népeit Európa ellen tudja sorakoztatni és fellázítani. De a romboló szellem nemcsak Ázsia és Afrika elnyomott, félműveit népeit ejti meg, hanem eljutott Amerikáig és megvetette lábát Európa legműveltebb centrumaiban. A párizsi és a berlini utcákon és parlamentekben vígan verekednek a kommunisták. Valamikor mosolyogtunk a világforradalom gondolatán. De ma már alig van ország, ahol nem állandósultvolna a felforgató harc az állam és a társadalom rendje ellen, ahol nem döngetnék a keresztény civilizáció alapjait, ahol nem szorongatnák a polgári elemet. A világháborúokozta nyomorúság, a népek elégedetlensége és szenvedése nem elég magyarázata a forradalmi szellem hódításának. A nyomorúság, a szenvedések még csak elviselhetők volnának, de az európai béke és civilizáció érdekének ürügye alatt elkövetett igazságtalanságok épp úgy forradalmasítják a lelkeket, mint a bolosevista eszmék. A szovjet rendszer nem alaptalanul keres igazolást abban a szellemben, amely Európa népeit háborúba sodorta és aztán olyan békeszerződéseket hozott létre, melyek kiapadhatatlan forrásai az igazságtalanságoknak, a jogtalanságoknak, a legzsarnokibb elnyomásnak és legmegalázóbb szolgaságnak. Kegyetlenség, világrontás dolgában Európa mostani urai nem igen tehetnek szemrehányást Moszkva urainak és híveiknek. Ma már a győztes hatalmak is kénytelenek védekezni a kommunizmus ellen, de védekezésük csak akkor fog sikerrel járni, ha rátérnek az igazság útjára, megadják minden népnek a magáét, a rend és a béke vágyát, az igazság szeretetét ültetik el a lelkekben. Ez az egyetlen biztos szer a világ forradalmasítása ellen. Európa csak ezen az alapon, népeinek összebékílésével irthatja ki és tarthatja távol az ázsiai rothadást. . Mi egy izben már megbirkóztunk a vörös szellemmel Európa nélkül, most is idejében vettük észre újból való jelentkezését, de nem tudjuk, hogy mi lesz Európával, ha egymásra uszított népei ki nem beleülnek, hogy aztán egyesült erővel verjék vissza a bolosevista kísérleteket és előretöréseket. Ebben talán még a szociáldemokraták is egyetértenek velünk, mert aligha felejtették el, hogy mit jelent rájuk nézve is a vörös uralom. A szabadságharc bizalmas aktáiból. — Haynau bukása• — írta Köttevényi Olivér. "Amikor az 1849. telén Magyarország ellen vitt hadjárat az osztrák hadseregnek egyik kudarc után a másikat eredményezte, a bécsi irányadó körökben mind erősebbé vált az a meggyőződés, hogy a magyarországi osztrák ármádia fővezérét, Windischgrätz helces, el az állásából távolítani s a hadsereg vezetését más kézre bizni. De ez nagyon kényes ügy volt. Windischgrätz, az öreg tábornagy, óriási tekintélyt élvezett és vele szemben a fiatal császár is nehezen szánta rá magát a döntő lépésre. A sorozatos vereségek azonban mégis megérlelték a tábornagy bukását, bár ennek még maga a császár is érezte a kellemetlen utóhatását, ami kitűnik a bécsi udvari és állami levéltár amaz aktáiból, amelyek a császárnak a herceghez — az utóbbi fölmentése után — intézett levelét tartalmazzák. Ebben a császár megdöbbenéssel értesül Windischgrätz keserűségéről, mely otáig fejlődött, hogy az a rangjáról és rendjeleiről is le akart mondani és az uralkodó kérlelésére csak nehezen határozta el magát arra, hogy a magyarországi hadsereg főparancsnokságától való fölmentését tudomásul vegye s aneki fölajánlott csehországi katonai főparancsnokságot elvállalja. A császár fölajánlotta neki, hogy korlátlan tartamú szabadságidőt vehet igénybe és régi környezetének azokat a tagjait viheti magával aj állásába, akiket leginkább kedvel. Szóval, kemény dió volt ez a fölmentés, de mégis meg kellett történnie. Előzően azonban sokat törték a minisztertanácson a fejüket, hogy ki legyen Windischgrätz utóda? Schwarzenberg herceg miniszterelnök azon a véleményen volt, hogy legjobb lenne a győzelmes olaszországi hadseregtől néhány neves tábornokot — köztük Benedeket —, áthelyezni a magyarországihoz s ezáltal biztosítani az utóbbinak astratégiai sikereit. Jellemző, hogy a mindenható Schwarzenbergnek ez a terve Bach ellenzésén szenvedett hajótörést, aki, bár nem volt katona s ez esetben tényeg egy katonai kérdés eldöntéséről volt szó, mégis keresztülvitte azt, hogy a mondott tervet ne realizálják, mert Bach abban nem vélte a gyökeres megoldást megtalálni. Akkor már kezdtek az orosz segítség kérdéséről is komolyan tárgyalni, de ugyancsak Bach, valamint Stadion és Krausz miniszterek ezt is ellenezték. A sok tervezgetés közben aztán megérett Windischgrätz bukása. Április 12-én a császár elnöklésével tartottak minisztertanácsot, melyen a tábornagy fölmentése — bár nagyon tapintatos formában — határozatba ment és utódjául a tanácskozáson részt vett Weiden báró tábornagyot nevezte ki a császár. Weiden nyomban be is mutatta a magyarországi és erdélyi hadjárat vezetésére vonatkozó kidolgozott elaborátumát, ami általános helyesléssel találkozott.Minthogy pedig az új főparancsnok kötelessége volt a polgári kormányzat legfőbb irányítása is, amelyhez nem értett. Jósika báró, volt erdélyi kancellárt császári kézirattal kérték föl arra, hogy a táborszernagyot e téren tanácsokkal lássa el. De Weiden vállalkozása alig néhány heti kísérletezés után kudarccal végződött. Már a május 5-én, a császár jelenlétében megtartott minisztertanácson megkérdezték Weldent, hogy betegsége esetére kit találna alkalmasnak utódjául? Ez a menesztésnek már nem is leplezett formája volt. Welden azonnal Haynaut ajánlotta, aki akkor az olaszországi hadseregnél szolgált s éppen néhány héttel megelőzően verte le a bresciai forradalmat és pedig oly' kegyetlenséggel, hogy a közvélemény a ..bresciai hiéna“ megbélyegző jelzőjét ruházta reá. Haynau durvaságát hadvezére, Radetzky tábornagy is jól ismerte s állítólag azt a megjegyzést tette reá, hogy Haynau olyan, mint a borotva: használat után azonnal tokba kell lenni, nehogy kárt tegyen másokban. Ezzel a gúnyos megjegyzéssel azt akarta kifejezni, hogy egy-egy, sok kíméletlenséget követelő katonai akcióra alkalmas ugyan, de aztán jégre kell tenni, mert különben többet árt, mint használ. Nos, az ilyen hirhedtségű embert a bécsi körök alkalmasnak vélték arra, hogy a magyar „lázadókkal“ elbánjon. Kinevezése néhány hétig mégis késett, de május 29-én Weiden — egészségi okokból — azonnal leendő felmentését kérte s a minisztertanácson aznap már meg is jelent Haynau báró altábornagyot azonnal kinevezte a császár a magyarországi osztrák hadsereg főparancsnokává, Weiden pedig — bizonyára kiváló katonai érdemei elismeréséül — a bécsi katonai parancsnokságot vette át, hol legalább stratégiai baklövésekre nem nyílt alkalma. Hogy Haynau minő gyászos munkát végzett Magyarországban, azt minden magyar ember jól tudja, s épp azért ennek a részleteivel nem is óhajtunk itt foglalkozni. De kevésbé ismertek az ő bukásának a körülményei, jelesen az, hogy mi érlelte meg az ö, egy év múlva történt felmentését? A minisztertanács aktáiból kétségtelenül megállapítható, hogy ott igen befolyásos ellenfele volt neki Bach, aki nem mulasztotta el egyetlen alkalommal sem azt, hogy ahol csak lehetett, borsot törjön az orra alá, illetőleg akként irányította a határozatokat, hogy azok a minden ható Haynau befolyását fokozatosan csökkentsék sőt esetleg oly intézkedésekért is felelőssé tegyék, melyeket közvetetlenül alig lehetett volna, az ő terhére írni. Jellemző erre a következő eset. 1849 október 26-én Bach belügyminiszter előterjesztést tett a minisztertanácsban, mely szerint elérkezett az ideje a Magyarországban hozott halálos ítéletek végrehajtása felfüggesztésének. (Akkor már, az aradi gyásznap s a pesti ntéptiszti kivégzések után, hol valóban legjobbjaink lettek a bosszú áldozatai, megokoltnak látták az enyhébb eljárást s a halálos ítéletek helyett súlyos börtönbüntetések kiszabását.) Erre Schmerling igazságügy miniszter közölte, hogy a császár éppen akkor el is rendelte már a politikai bűntettek miatti kivégzések felfüggesztését. Arról, hogy a vonatkozó császári rendeletet hova küldték végrehajtás végett, akkor szó nem esett. Egy hónappal később, november 27-én aztán Haynau élénken panaszkodik egy, Schwarzenberg herceg miniszterelnökhöz intézett előterjesztésében, hogy az említett bizalmas jellegű császári ukázt nem neki küldték meg, aki Magyarország teljhatalmú parancsnoka volt, hanem a pár- A népszövetség Bécsben Budapest, jun. 30. A népszövetség két szakértője a legközelebbi órákban Bécsbe, érkezik. Vagy talán már oda is érkezett. Kiküldték őket, hogy tanulmányozzák az osztrák gazdasági helyzetet és ez alapon tegyenek javaslatot a szanálás dolgában. A fényesen sikerült első szanálást követő második szanálás dolgában. A helyszínen való tanulmányozással nem kell sokat vesződniük. Elég, ha el- olvassák azokat a nyilatkozatokat, melyek bécsi iparosok és kereskedők tollából a tegnapi bécsi lapokban megjelentek. Valamennyinek egy a refrénje; nem lehet boldogulni, mert Ausztria túlfejlett ipara nem tud megélni kivitel nélkül, az utódállamok pedig irgalmatlan vámokat vetnek ki azokra a cikkekre, melyeket Ausztriának exportálnia muszáj. És vámtételeket sorolnak fel állításuk alátámasztására, vámtételeket, melyektől a fogyasztónak borsódzik a háta. Az osztrák-magyar vámtarifa tételeinek 1000—lőz0 százalékos emelése éppenséggel nem tartozik a ritkaságok közé. Hegyibe még felhozzák, hogy nemcsak az utódállamokról van szó: Németország, Anglia, sőt Amerika is elzárkóznak a behozatal elől. A feljajdulásokból egy általános vámháborít képe bontakozik ki: bellum omnium contra omnes. A nemzetek gazdaságilag ma is éppen úgy széjjel vannak tagolva, mintha még javában dörögnének a világháború ágyúi, mindegyik állam ércfalat von maga és a többi közé és az elszigeteltségben véli megtalálni boldogulásának kulcsát. Mindegyik azért ragaszkodik a nagy vámokhoz, mert a szomszédja nem akar belőlük engedni. Világáramlat ez, mellyel mindegyik úszni akar. Ezért a népszövetség hiába küldi Bécsbe legkiválóbb szakerőit. Ezek az urak jelentésükben legfeljebb azt mondhatják a „győzteseknek“, hogy kár volt elpusztítani azt a nagy gazdasági területet, mely imponáló termelési és fogyasztási egységet képviselt és öngyilkosság fejszecsapásokkal tovább darabolni a világpiacot, mert a világpiac végleges atomizálásának újabb világkatasztrófát kell felidéznie. Sőt ellenkezőleg: ennek a világpiacnak helyreállítása nélkül avilággazdasági helyzet javulása el nem képzelhető és minden szanálás csak csalóka ópiumálom marad mindaddig, míg a nagynemzetek a világnyomorúság ellenszerét nem a gazdasági szolidaritásban keresik. Ahhoz azonban, hogy erre a következtetésre jussanak, nem kell Bécsbe A Budapesti Hírlap mai száma 16 oldal.