Budapesti Hírlap, 1925. július (45. évfolyam, 144–170. szám)

1925-07-01 / 144. szám

2 menniük, annál kevésbé, mert hiszen Ausztria dolgát nem lehet a többitől el­különítve rendbeszedni. Ez az első tanulság, melyet a bécsi tanulmányúiból levonhatunk. A má­sik nem az osztrákokra vonatkozik, hanem jómagunkra. Mi minden egyes dolgunkat a magyar globus egy-egy specifikumának szoktuk tekinteni. Eb­ből a szemszögből nézzük a magyar vámelkülönítést is. Most magu­k az osz­trákok is elismerik, hogy az utódálla­mok élén sok, sok hosszal a lengyelek lovagolnak, utánuk a jugoszlávok kö­vetkeznek, azután a csehek és csak a­­ csehek után mi. Ez mutatja, hogy a vámvédelemnek azt a fokát, mely a kö­teles iparoltalmon túl esik, úgy kény­­szerítették ránk és mi még elég szeré­nyen muzsikálunk abban a pokoli zene­karban, mely a világ fogyasztó közön­ségének most játssza a nagy­­ gyász­indulót. És sajnos, azt kell látnunk, hogy a most folyó és ezután meginduló kereskedelmi szerződéses tárgyalások is csak keveset vehetnek le abból a te­­herből, melyet a háború utáni háború vállainkra rakott. Mi csak kis porszem vagyunk, melyet vihar sodor. És fog sodorni mindaddig, míg újra ki nem süt a nap, észre nem tér az emberiség. (Vár.) Lengyel—magyar testvériség. Sok szó esett mostanában a magyar-len­­gyel barátságról. Lengyel és hazai politiku­,­soknak és a kereskedelem és ipar előkelő képviselőinek alkalma volt ny­ilatkozni a két nemzetnek közmondásossá vált belső v­iszonyáról. Minden oldalról hangoztatták a lelki rokonságot. Távol áll tőlem az érzéknek ez összhang­jának bárminő megzavarása. Mégis éppen a közös érzelmek tartóssága és fejlesztése érdekében szükségesnek tartom, hogy a lengyel követ, Molohalowsky őexcellenciájá­nak egy hírlapi nyilatkozatához néhány észrevételt fűztek. A követ úr azt állítja, hogy az 1916. no­vember 5-iki manifesztum, melyben Ferenc József és Vilmos császár az önálló Lengyelor­szág fölül­lítását hirdették, az orosszal való különbékének elérését vette volna célul. Világos, hogy ennek éppen ellenkezője áll. Ezzel a lépéssel, az addig e kérdésben této­vázó központi hatalmak elégették maguk mögött a hajókat és lehetetlenné tette a megegyezést Petrogrnaddal. A két uralkodó ez elhatározásával jótállást vállalt azért, hogy a lengyelek felszabadulnak a musiska zsarnokság állól. Sok ezer vitézünk hullott el Lengyelország felszabadításáért. Pedig a manifesztumban egyáltalában nincs szó arról, hogy a megalkotandó lengyel álla­mot alkotmány, béke, vagy bábom do­lgá­­ban bármiképp lekössék. Tudjuk, hogy az így esett és kívánatos volna, hogy Lengyel­­ország is tudja ezt és ne feledje, hogy nem az antant, hanem a magyar és a német küzdött a lengyel szabadságért. Már 1914. augusztusában elhatározta az antant a lengyel tartományok egyesítését,­­ de orosz uralom alatt. Izvokszky jelenti járásból augusztus 18-án, mekkora lelkese­dést keltett ott a cár elhatározása :.helyreállí­tani L­engyelország területi épségét és tel­jes autonómiát adni orosz helytartó alatt."­ De ezt a lelkesedést már másnap ugyan­csak letompította S­zaszanov külügyminisz­ter sürgönye. „A Havas-ügynökség a főhad­­parancsnok (Nikolajevics Miklós nagyher­ceg) kiáltványában az önkormányzat szót nyilván „autonómia“ terminussal fordí­totta, mi helytelen következtetésekhez ve­zethet. Egyelőre korai a kiáltványban fog­lalt, általános ígéreteket jogi formulákba ruházni. Az ország megszokott törvényhozó tevékenysége egy időre szükségképp szüne­tel. Oroszországnak el nem halasztható szükségletei háttérbe szorulnak a háború követelései előtt. Hogy a lengyel nép en­­gesztelődése Oroszországgal őszinte és szi­lárd lehessen, bizalom és türelmes készség szükséges a kérdések elnapolására a háború befejezéséig. Ez a birodalmi Duma felfo­gása; ezt a lengyeleknek is el kell sajátítá­­nkuk. Ily értelemben'Világosítsa fel a ma­gyarázatot kérőket,“ Ebből' -látható­,­ minő szakkörű­ lett volna az „önkormányzat“ -— ha az antant győz és a cárság megmarad. Hogy a lengyelek is oly szemmel nézték, kitűnik abból, hogy Izvolszky propagan­dát kiván. Már pedig, ami népszerű, ahhoz propaganda nem kell Ugyancsak Izvolszky egy későbbi levelében a monarchia összes népeinek függetlenségét követeli a lengyelek kivételével. Viszont szem- és fül tanúja voltam an­nak, minő örömmel fogadta a lengyelek színe-java a két császár nyilatkozatát. A lengyelek közt csak a nemzeti demokrata párt elégedett meg az orosz megoldással, a többiek tőlünk és a németektől várták, re­mélték vágyaik megvalósulását, bár nem volt kétséges előttük, hogy még sok nehéz­séggel kell megküzdeniük. Azután Németország ellen fordul a követ úr, igen élesen. Sziamére veti, hogy az elve­szettnek visszanyerésére gondol, hogy nyughatatlan elem, melyet féken kell tar­tani. Megfontolta-e őexcellenciája, hogy ne­künk magyaroknak ugyanaz a helyzetünk és lelkiállapotunk? Becsületes magyar, be­csületes német, soha sem ismerheti el a reánk kényszerített békekötések örök ér­vényét. Szívünkben örvendünk annak, hogy Lengyelországnak sikerült az utolsó perc­ben a győztesekkel társulnia, de legforróbb érzelmeinket még sem szabad ily módon érinteni. Nem is tekintve azt, hogy sem mi, sem a németek még jó időre nem rendelke­zünk semmi eszközzel védelmünkre, úgy hogy szomszédainkat csak a le­lkiismeret bántja. Védtelenek megtámadása hozhat pillanatnyi hasznot, de lovaglásnak nem mondható. És hát min is nyugszik a mai keserves állapot? Tudatos valótlanságon, azon az állításon, hogy kizáróan a központi hatal­makra hárul a háborúért való felelősség. De máris utat tör magának az igazság. Napról-napra gyűlnek, halmozódnak a bi­zonyítékok. Bizony sok időbe telik az út a meglátástól a következések levonásáig, de a döntő fordulat, a mai rabszolgatar­tó rend­szer békés vége mégsem maradhat el. Kí­vánjuk és reméljük, hogy ez az időpont, jobb jövő hajnalhasadása, Lengye­lországot nem találja készületlenül. Egy őszinte lengyelbarát. gári közigazgatás vitelére melléje beosz­tott Geringer báróhoz, aki — ugy látszik — nem nagyon sietett ezt Haynauval kö­zölni s bár ő — Ha jurán — saját inicia­­tivájából megkezdte már a kegyel­mezese­ket, de ezeknek a palifikáció érdekében kétségkivül észlelt jótékony hatását az ő működése nem élvezhette. Hogy azonban Hayrvau ekkor már tulaj­donképpen elejtett ember volt, arra bizony­ságul szolgál az a tény, hogy Schwarzen­berg, annak ellenére, hogy itt igazán főben­járó ügy­ekről volt szó, melyeknél nem volt közömbös a kegyel­mezési jognak ki által­a minő módon történő g­yakorlása, mégis erre az előterjesztésre csak december 12-én válaszolt. Ebben a levelében elnézést kér ugyan a késedelemért, de ezt nagy elfog­laltságával mentegeti. (!) Közli aztán, hogy a császár szóban forgó bizalmas óhaját Bach belügyminiszter közölte Ger­ingerrel, mint az ő alárendeltjével, abban a hi­­s Je­űben, hogy ez az ő hatásköréhez tarto­zik. (!) Ily körülmények közt Schwarzen­berg csak sajnálatos túlbuzgóságnak minő­síti Bach eljárását. Ellenben konstatálja, hogy egy valóságos császári rendel­et nem is küldhet Haynaunak, mert ilyen nem is létezik, (!) csupán egy miniszteri rendelet, t. i. a Baché, melyet ez az ő legtevéke­nyebb és legenergikusabb kollégája a leg­jobb szándékkal küldött Geringerhez. Nyil­vánvaló e szerint, hogy a kivégzések és ke­­gy­elmezések ügyében az irányadó tény­ezők tudatosan annyira összebonyolították a helyzetet s ebben a kérdésben az őszinteség hiánya annyira kézenfekvő, hogy a valódi tényállást megállapítani úgyszólván lehe­tetlen. Volt is császári ukáz, nem is volt. Intézkedett oly miniszter, akinek erre ha­tásköre nem volt, a miniszterelnök pedig — két hónap múlva — letagadott úgy,szól­­ván mindent. Ebből két következtetés von­ható: az egyik, hogy Schwarzenbergék az uralkodó felelősségét akarták minden áron csökkenteni, a másik pedig, hogy a közve­­­tem­ény előtt az időközben történtekért akartak valakit felelőssé tenni, aki nem volt más, mint Hay­nau. Ez egyáltalában nem csökkenti ugyan Haynau vérszopó munkájának a gy­űlöletességét, de érthe­tővé teszi azt, hogy mikor már elérkezett az enyhébb eszközökkel való kormányzás ideje, mikor már tokjába kellett tenni a borotvát­, akkor a hatalom bir­tokosai menesztették azt a gyászos ala­kot, aki annak a kornak a szomorú esemé­nyeiért a felelősséget vállalta. És ez a menesztés el is következett, bár csak félév múlva. Közbejött a Bémer-eset, mely Haynau bukását még inkább megér­lelte. Bémer László báró nagyváradi püspö­köt azért, mert az 1849. április 14-iki füg­getlenségi nyilatkozatot az alá­ja rendelt papsággal pásztorlevélben tudatba s annak a kihirdetését rendelte el, ugyanazon év telén, a szabadságharc leverése után, elfog­ták és bitó általi halálra, majd húsz évi várfogságra ítélték, de a szabadságvesztést ebben a formában nem hajtották rajta végre, hanem Bach előterjesztésére a csá­szárt arra kérték, hogy engedje meg Be­mernek azt, hogy büntetését egy kolostor­ban tölt­se el. Ez felbőszítette Hajm­au­t, mert hiszen Bemert ő ítéltette el. 1850. március 22-én Heveid itt behat Schwarzen­­bengmese, melyben affedetti csodálkozását fe­jezi ki, hogy a minisztertanács a papokkal szemben más igazságot mér, mint egyéb halandókkal szemben, holott a papok ép­pen magasabb morális pozíciójuk miatt fo­kozott felelősséggel tartoznak. Ugyanebben a levélben jelenti különben, hogy Bemer bárót feltűnés nélkül már Bécsbe küldte, a kolostori­ leendő internálás céljából. Kép­zelhető ezek után, minő megütközést kel­tett Bachnak az egy héttel később, március 19-én lefoly­t miniszertanácson tett ama közlése, mely szerint a Fremdenblatt szer­kesztősége arról értesült, hogy Haynau Be­mert megláncolva Olmützbe szállíttatja. Tekintve, hogy ez a minisztertanács intéz­kedésével — melyhez a császár is hozzájá­rult — ellentétben volt, Bach utasította a határon fekvő Gänserndorfban lévő rend­­őrség­, hogy dia Bemnert odahozzák, hala­déktalanul Bécsbe továbbítsák. Ez a kon­fliktus egy­ébként világot vet a Bach, illetve az ő befolyása alatt lévő minisztertanács és Haynau közti nagy ellentétre is, mely a minisztérium rendelkezéseinek a nyílt meg­­tagadásáig fajult. De Haynau még mindig tartotta magát, sőt véres munkájáért anyagi jutalmat is kért. Bár 1850 januárjában fizetésemelést kívánt, holott akkor már 26 ezer forint volt az évi járandósága, ami mai érték szerint igen sok milliónak felel meg, hiszen olvassuk pl., hogy az új osztrák alkotmány kidolgozására előkelő egyénekből össze­állított bizottság tagjai 10 forint napidíjat kaptak, tehát kétségtelen, hogy ekkora napi összegből, vagy­is évi 3600 frtból ak­kor már utasan meg lehetett élni, — né­hány hónap múlva, áprilisban, azt a ké­rését terjesztette a minisztérium elé Hay­nau, hogy két megjelölt magyar pusztának az értékét, kétmillió forintot, ajándékként adják neki, kiváló szolgálatai elismeréséül s bár ezt nem kapta meg, április 30-án mégis elhatározta —­ a császár hozzájáru­lásával — a minisztertanács azt, hogy úgy Haynau, mint Windischgrätz és Jel­­lachich egyenként 400 ezer forint értékű állampapírt kapjon ajándékul, a kincstár (természetesen a magyarországi jövedel­mek) terhére. Hogy várjon ez a határozat végre lett-e hajtva, arra nézve a minisz­tertanács aktái közt nem található adat, de tény, hogy Haynau még a Bémer-eset után is tartotta magát, bár elképzelhető, hogy Bach s az általa inspirált Schwarzen­berg most már elérkezettnek látták az időt az ő megbuktatására, hisz nekik iga­zán kellemetlen volt egy ilyen teljhatalmú katonai parancsnok. 1850 július 6-án történt meg aztán a döntő lépés, mikor a császár jelenlétében minisztertanácsot tartottak. Az előadói tisztet maga Schwarzenberg látta el s el­mondta, hogy Haynaut még április 15-én felhívták a vizsgálat alatt álló, volt ma­gyar országgy­űlési képviselők elleni eljá­rás tárgyában sürgős javaslat kidolgozá­sára , ámbár két hónappal később ezt a munkálatot megsürgették, Haynau elkö­vette azt a mulasztást, hogy az e tárgy­ban egy bizottság által kidolgozott és már jú­nius 8. óta kezében levő elaborátumot csak a császár külön meghagyásából .június 28-án hozzá intézett újabb sürgetésre küldte be. De még tovább ment. Nem várta meg a császár döntését, hanem­­ a vádlottak egy részének már június 4-én kihirdette a hadbírósági ítéletet, amivel kétségtelenül a császár legfőbb elhatározási jogát magának sajátította ki. Ezen a sú­lyos mulasztáson kívül a miniszterelnök­ rámutatott aztán még több oly adatra, amely azt igazolta, hogy Ilaj'nau — is­mételt figyelmeztetés, erélyes kitanítás és a minisztertanács részéről alk­almazott rendreutasítás ellenére — olyan hangú és tartalmú intézkedéseket tett, amelyek a közigazgatás szabályszerű­ menetével és a kormány intencióival össze nem egyeztet­­hetők. S mivel pedig Haynau eljárása a kor­mányt ismételten kompromittálta, az ösz­­szes miniszterek egyhangú javaslata az volt, hogy az őfelsége parancsai ellen ta­núsított engedetlenség okából távolittassék el ön állásából. A császár ehhez az előter­jesztéshez hozzájárult és azt az óhaját fe­jezte ki, hogy Haynau báró azonnal nyug­állományba helyeztessék és Schwarzen­berg azzal lett megbízva, hogy az elhatáro­zás okait Haynauval közölje. A válasz nem sokáig váratott magára. Már július 10-én beszámolt Schwarzenberg Haynaunak hozzá intézett leveléről, mely­ben az kijelenti hogy boldognak érzi ma­gát (?), hogy 50 évi szolgálat után nyuga­lomba mehet, ezt ő már kérni is akarta, (!), sőt Grácban már lakást is bérelt, ahol le akar telepedni. Mégis azt szerette volna, h­a megvárják nyugdíjaztatása iránt saját maga által beadott kérvényét, mert szerinte a hadseregnél nem jó benyomást fog tenni az, ha a főparancsnokot kérelme nélkül nyugdíjazzák. Mikor Schwarzenberg a levél felolvasá­sában eddig ért, a minisztertanács jegyző­könyve szerint, nem folytatta tovább, h­a­nem­ röviden odavetette: etc­, etc.! Ebben a két szóban: stb. stb., minden benne van. Haynau a szó szoros értelmében elintézett ember volt. Nem voltak kiváncsiak az ér­veire, levelét — az egykor teljhatalmú diktátornak, annyi derék magyar ember hóhérának a levelét — el sem olvasták, hanem ad acta tették. A mór megtette kötelességét, a mór mehetett. Budapesti Hírlap 1925 július 1. (144. sz.) Tisztelettel kérjük igen t, vidéki előfizetőinket, hogy lápunk zavarta­lan küldése érdekében az előfizetést idejében megújítani szíveskedjenek. A Mérnöki Kamara közgyűlése. — A magyar mérnöki kar helyzete. •— A magyar Mérnöki Kamara e hónap 28-án tartotta a régi képviselőházban ren­des közgyűlését, amely a mérnöki kar hely­zetével és kiváltságaival foglalkozott. A közgyűlést Herman Miksa elnök nyi­totta meg, hangoztatván elsősorban is an­nak szükséges voltát, hogy a kamara életé­ből minden pártpolitika kiküszöböltessék és a mérnöki kar belső egysége megszálár­­díttassák. Biztosította a kormányzót a mérnöki kar hűségéről, majd méltatta az állami pénzügyek rendezésének jelentősé­gét, üdvözölte felépülése alkalomából Beth­len István gróf miniszterelnököt és Bod János pénzügyminisztert, ki műegyetemi katedrája révén a magyar mérnökökhöz küzd áll. Hangoztatta, hogy a magánmér­­nöki és építészeti tevékenységet be kell vonni az állami munkálatokba. Megemlí­tette, hogy az ügyvédi kamarával és az or­­vosszövetséggel karöltve kérte a kormány­nál, hogy a lakásépítő mozgalommal kap­csolatban gondoskodjanak arról is, hogy a szabad szellemi foglalkozásúak számára kellő számú lakás és irodahelyiség álljon rendelkezésre, nehogy ezek kiszoruljanak a perifériákra és így kereseti forrásuktól el­­vágassanak. Az elnöki megnyitó után elhatározta a közgyűlés, hogy az ügyrendet külön rend­kívüli közgyűlésen tárgyalja. Azután a közgyűlés határozattá emelte a kamarának a kereskedelemügyi miniszter­hez intézett jelentését, amelyet Thoma Fri­gyes kamarai titkár terjesztett elő. A jelentés föltárja a magyar mérnöki kar helyzetét, ismertetve a helyzetet súlyosbító­­uszonyokat, így a kevés munkaalkalmat, a szakma túlzsúfoltságát, a létszámcsök­kentéseket, valamint a külföldön való el­helyezkedés elé a külföldi államok által emelt akadályokat. A tagok létszáma 3756.­ Ezek mellett megkezdte a kamara a mér- - nöki rendtartás végrehajtásával járó teen­dőket is. Erélyesen folyik a mérnöki cím jogosulatlan használatának üldözése, vala­mint a mérnöki gyakorlat ellenőrzése és a kamara fegyelmi jogának gyakorlása is. Felhívta a jelentés az illetékes körök figyel­mét arra a visszásságra, hogy egyes közsé­gek és testületek felelős állásba kellő gya­korlattal nem­ bíró kezdő mérnököket al­kalmaznak. Kérte ennek megszüntetését. A kamara számos esetben eljárt a ma­gánmérnökök és a mérnöktisztviselők érde­keinek védelmében. Így kérte a mérnöki munkadíjak valorizálását, a magán­mérnö­kök könyvelési kötelezettségének egyszerű­sítését, a forgalmi adóellenőrzés könnyíté­­sét, a mérnöki irodáknak bérfizetés szem­

Next