Budapesti Hírlap, 1925. július (45. évfolyam, 144–170. szám)
1925-07-01 / 144. szám
2 menniük, annál kevésbé, mert hiszen Ausztria dolgát nem lehet a többitől elkülönítve rendbeszedni. Ez az első tanulság, melyet a bécsi tanulmányúiból levonhatunk. A másik nem az osztrákokra vonatkozik, hanem jómagunkra. Mi minden egyes dolgunkat a magyar globus egy-egy specifikumának szoktuk tekinteni. Ebből a szemszögből nézzük a magyar vámelkülönítést is. Most maguk az osztrákok is elismerik, hogy az utódállamok élén sok, sok hosszal a lengyelek lovagolnak, utánuk a jugoszlávok következnek, azután a csehek és csak a csehek után mi. Ez mutatja, hogy a vámvédelemnek azt a fokát, mely a köteles iparoltalmon túl esik, úgy kényszerítették ránk és mi még elég szerényen muzsikálunk abban a pokoli zenekarban, mely a világ fogyasztó közönségének most játssza a nagy gyászindulót. És sajnos, azt kell látnunk, hogy a most folyó és ezután meginduló kereskedelmi szerződéses tárgyalások is csak keveset vehetnek le abból a teherből, melyet a háború utáni háború vállainkra rakott. Mi csak kis porszem vagyunk, melyet vihar sodor. És fog sodorni mindaddig, míg újra ki nem süt a nap, észre nem tér az emberiség. (Vár.) Lengyel—magyar testvériség. Sok szó esett mostanában a magyar-lengyel barátságról. Lengyel és hazai politiku,soknak és a kereskedelem és ipar előkelő képviselőinek alkalma volt nyilatkozni a két nemzetnek közmondásossá vált belső viszonyáról. Minden oldalról hangoztatták a lelki rokonságot. Távol áll tőlem az érzéknek ez összhangjának bárminő megzavarása. Mégis éppen a közös érzelmek tartóssága és fejlesztése érdekében szükségesnek tartom, hogy a lengyel követ, Molohalowsky őexcellenciájának egy hírlapi nyilatkozatához néhány észrevételt fűztek. A követ úr azt állítja, hogy az 1916. november 5-iki manifesztum, melyben Ferenc József és Vilmos császár az önálló Lengyelország fölüllítását hirdették, az orosszal való különbékének elérését vette volna célul. Világos, hogy ennek éppen ellenkezője áll. Ezzel a lépéssel, az addig e kérdésben tétovázó központi hatalmak elégették maguk mögött a hajókat és lehetetlenné tette a megegyezést Petrogrnaddal. A két uralkodó ez elhatározásával jótállást vállalt azért, hogy a lengyelek felszabadulnak a musiska zsarnokság állól. Sok ezer vitézünk hullott el Lengyelország felszabadításáért. Pedig a manifesztumban egyáltalában nincs szó arról, hogy a megalkotandó lengyel államot alkotmány, béke, vagy bábom dolgában bármiképp lekössék. Tudjuk, hogy az így esett és kívánatos volna, hogy Lengyelország is tudja ezt és ne feledje, hogy nem az antant, hanem a magyar és a német küzdött a lengyel szabadságért. Már 1914. augusztusában elhatározta az antant a lengyel tartományok egyesítését, de orosz uralom alatt. Izvokszky jelenti járásból augusztus 18-án, mekkora lelkesedést keltett ott a cár elhatározása :.helyreállítani Lengyelország területi épségét és teljes autonómiát adni orosz helytartó alatt." De ezt a lelkesedést már másnap ugyancsak letompította Szaszanov külügyminiszter sürgönye. „A Havas-ügynökség a főhadparancsnok (Nikolajevics Miklós nagyherceg) kiáltványában az önkormányzat szót nyilván „autonómia“ terminussal fordította, mi helytelen következtetésekhez vezethet. Egyelőre korai a kiáltványban foglalt, általános ígéreteket jogi formulákba ruházni. Az ország megszokott törvényhozó tevékenysége egy időre szükségképp szünetel. Oroszországnak el nem halasztható szükségletei háttérbe szorulnak a háború követelései előtt. Hogy a lengyel nép engesztelődése Oroszországgal őszinte és szilárd lehessen, bizalom és türelmes készség szükséges a kérdések elnapolására a háború befejezéséig. Ez a birodalmi Duma felfogása; ezt a lengyeleknek is el kell sajátítánkuk. Ily értelemben'Világosítsa fel a magyarázatot kérőket,“ Ebből' -látható, minő szakkörű lett volna az „önkormányzat“ -— ha az antant győz és a cárság megmarad. Hogy a lengyelek is oly szemmel nézték, kitűnik abból, hogy Izvolszky propagandát kiván. Már pedig, ami népszerű, ahhoz propaganda nem kell Ugyancsak Izvolszky egy későbbi levelében a monarchia összes népeinek függetlenségét követeli a lengyelek kivételével. Viszont szem- és fül tanúja voltam annak, minő örömmel fogadta a lengyelek színe-java a két császár nyilatkozatát. A lengyelek közt csak a nemzeti demokrata párt elégedett meg az orosz megoldással, a többiek tőlünk és a németektől várták, remélték vágyaik megvalósulását, bár nem volt kétséges előttük, hogy még sok nehézséggel kell megküzdeniük. Azután Németország ellen fordul a követ úr, igen élesen. Sziamére veti, hogy az elveszettnek visszanyerésére gondol, hogy nyughatatlan elem, melyet féken kell tartani. Megfontolta-e őexcellenciája, hogy nekünk magyaroknak ugyanaz a helyzetünk és lelkiállapotunk? Becsületes magyar, becsületes német, soha sem ismerheti el a reánk kényszerített békekötések örök érvényét. Szívünkben örvendünk annak, hogy Lengyelországnak sikerült az utolsó percben a győztesekkel társulnia, de legforróbb érzelmeinket még sem szabad ily módon érinteni. Nem is tekintve azt, hogy sem mi, sem a németek még jó időre nem rendelkezünk semmi eszközzel védelmünkre, úgy hogy szomszédainkat csak a lelkiismeret bántja. Védtelenek megtámadása hozhat pillanatnyi hasznot, de lovaglásnak nem mondható. És hát min is nyugszik a mai keserves állapot? Tudatos valótlanságon, azon az állításon, hogy kizáróan a központi hatalmakra hárul a háborúért való felelősség. De máris utat tör magának az igazság. Napról-napra gyűlnek, halmozódnak a bizonyítékok. Bizony sok időbe telik az út a meglátástól a következések levonásáig, de a döntő fordulat, a mai rabszolgatartó rendszer békés vége mégsem maradhat el. Kívánjuk és reméljük, hogy ez az időpont, jobb jövő hajnalhasadása, Lengyelországot nem találja készületlenül. Egy őszinte lengyelbarát. gári közigazgatás vitelére melléje beosztott Geringer báróhoz, aki — ugy látszik — nem nagyon sietett ezt Haynauval közölni s bár ő — Ha jurán — saját iniciativájából megkezdte már a kegyelmezeseket, de ezeknek a palifikáció érdekében kétségkivül észlelt jótékony hatását az ő működése nem élvezhette. Hogy azonban Hayrvau ekkor már tulajdonképpen elejtett ember volt, arra bizonyságul szolgál az a tény, hogy Schwarzenberg, annak ellenére, hogy itt igazán főbenjáró ügyekről volt szó, melyeknél nem volt közömbös a kegyelmezési jognak ki általa minő módon történő gyakorlása, mégis erre az előterjesztésre csak december 12-én válaszolt. Ebben a levelében elnézést kér ugyan a késedelemért, de ezt nagy elfoglaltságával mentegeti. (!) Közli aztán, hogy a császár szóban forgó bizalmas óhaját Bach belügyminiszter közölte Geringerrel, mint az ő alárendeltjével, abban a his Jeűben, hogy ez az ő hatásköréhez tartozik. (!) Ily körülmények közt Schwarzenberg csak sajnálatos túlbuzgóságnak minősíti Bach eljárását. Ellenben konstatálja, hogy egy valóságos császári rendelet nem is küldhet Haynaunak, mert ilyen nem is létezik, (!) csupán egy miniszteri rendelet, t. i. a Baché, melyet ez az ő legtevékenyebb és legenergikusabb kollégája a legjobb szándékkal küldött Geringerhez. Nyilvánvaló e szerint, hogy a kivégzések és kegyelmezések ügyében az irányadó tényezők tudatosan annyira összebonyolították a helyzetet s ebben a kérdésben az őszinteség hiánya annyira kézenfekvő, hogy a valódi tényállást megállapítani úgyszólván lehetetlen. Volt is császári ukáz, nem is volt. Intézkedett oly miniszter, akinek erre hatásköre nem volt, a miniszterelnök pedig — két hónap múlva — letagadott úgy,szólván mindent. Ebből két következtetés vonható: az egyik, hogy Schwarzenbergék az uralkodó felelősségét akarták minden áron csökkenteni, a másik pedig, hogy a közvetemény előtt az időközben történtekért akartak valakit felelőssé tenni, aki nem volt más, mint Haynau. Ez egyáltalában nem csökkenti ugyan Haynau vérszopó munkájának a gyűlöletességét, de érthetővé teszi azt, hogy mikor már elérkezett az enyhébb eszközökkel való kormányzás ideje, mikor már tokjába kellett tenni a borotvát, akkor a hatalom birtokosai menesztették azt a gyászos alakot, aki annak a kornak a szomorú eseményeiért a felelősséget vállalta. És ez a menesztés el is következett, bár csak félév múlva. Közbejött a Bémer-eset, mely Haynau bukását még inkább megérlelte. Bémer László báró nagyváradi püspököt azért, mert az 1849. április 14-iki függetlenségi nyilatkozatot az alája rendelt papsággal pásztorlevélben tudatba s annak a kihirdetését rendelte el, ugyanazon év telén, a szabadságharc leverése után, elfogták és bitó általi halálra, majd húsz évi várfogságra ítélték, de a szabadságvesztést ebben a formában nem hajtották rajta végre, hanem Bach előterjesztésére a császárt arra kérték, hogy engedje meg Bemernek azt, hogy büntetését egy kolostorban töltse el. Ez felbőszítette Hajmaut, mert hiszen Bemert ő ítéltette el. 1850. március 22-én Heveid itt behat Schwarzenbengmese, melyben affedetti csodálkozását fejezi ki, hogy a minisztertanács a papokkal szemben más igazságot mér, mint egyéb halandókkal szemben, holott a papok éppen magasabb morális pozíciójuk miatt fokozott felelősséggel tartoznak. Ugyanebben a levélben jelenti különben, hogy Bemer bárót feltűnés nélkül már Bécsbe küldte, a kolostori leendő internálás céljából. Képzelhető ezek után, minő megütközést keltett Bachnak az egy héttel később, március 19-én lefolyt miniszertanácson tett ama közlése, mely szerint a Fremdenblatt szerkesztősége arról értesült, hogy Haynau Bemert megláncolva Olmützbe szállíttatja. Tekintve, hogy ez a minisztertanács intézkedésével — melyhez a császár is hozzájárult — ellentétben volt, Bach utasította a határon fekvő Gänserndorfban lévő rendőrség, hogy dia Bemnert odahozzák, haladéktalanul Bécsbe továbbítsák. Ez a konfliktus egyébként világot vet a Bach, illetve az ő befolyása alatt lévő minisztertanács és Haynau közti nagy ellentétre is, mely a minisztérium rendelkezéseinek a nyílt megtagadásáig fajult. De Haynau még mindig tartotta magát, sőt véres munkájáért anyagi jutalmat is kért. Bár 1850 januárjában fizetésemelést kívánt, holott akkor már 26 ezer forint volt az évi járandósága, ami mai érték szerint igen sok milliónak felel meg, hiszen olvassuk pl., hogy az új osztrák alkotmány kidolgozására előkelő egyénekből összeállított bizottság tagjai 10 forint napidíjat kaptak, tehát kétségtelen, hogy ekkora napi összegből, vagyis évi 3600 frtból akkor már utasan meg lehetett élni, — néhány hónap múlva, áprilisban, azt a kérését terjesztette a minisztérium elé Haynau, hogy két megjelölt magyar pusztának az értékét, kétmillió forintot, ajándékként adják neki, kiváló szolgálatai elismeréséül s bár ezt nem kapta meg, április 30-án mégis elhatározta — a császár hozzájárulásával — a minisztertanács azt, hogy úgy Haynau, mint Windischgrätz és Jellachich egyenként 400 ezer forint értékű állampapírt kapjon ajándékul, a kincstár (természetesen a magyarországi jövedelmek) terhére. Hogy várjon ez a határozat végre lett-e hajtva, arra nézve a minisztertanács aktái közt nem található adat, de tény, hogy Haynau még a Bémer-eset után is tartotta magát, bár elképzelhető, hogy Bach s az általa inspirált Schwarzenberg most már elérkezettnek látták az időt az ő megbuktatására, hisz nekik igazán kellemetlen volt egy ilyen teljhatalmú katonai parancsnok. 1850 július 6-án történt meg aztán a döntő lépés, mikor a császár jelenlétében minisztertanácsot tartottak. Az előadói tisztet maga Schwarzenberg látta el s elmondta, hogy Haynaut még április 15-én felhívták a vizsgálat alatt álló, volt magyar országgyűlési képviselők elleni eljárás tárgyában sürgős javaslat kidolgozására , ámbár két hónappal később ezt a munkálatot megsürgették, Haynau elkövette azt a mulasztást, hogy az e tárgyban egy bizottság által kidolgozott és már június 8. óta kezében levő elaborátumot csak a császár külön meghagyásából .június 28-án hozzá intézett újabb sürgetésre küldte be. De még tovább ment. Nem várta meg a császár döntését, hanem a vádlottak egy részének már június 4-én kihirdette a hadbírósági ítéletet, amivel kétségtelenül a császár legfőbb elhatározási jogát magának sajátította ki. Ezen a súlyos mulasztáson kívül a miniszterelnök rámutatott aztán még több oly adatra, amely azt igazolta, hogy Ilaj'nau — ismételt figyelmeztetés, erélyes kitanítás és a minisztertanács részéről alkalmazott rendreutasítás ellenére — olyan hangú és tartalmú intézkedéseket tett, amelyek a közigazgatás szabályszerű menetével és a kormány intencióival össze nem egyeztethetők. S mivel pedig Haynau eljárása a kormányt ismételten kompromittálta, az öszszes miniszterek egyhangú javaslata az volt, hogy az őfelsége parancsai ellen tanúsított engedetlenség okából távolittassék el ön állásából. A császár ehhez az előterjesztéshez hozzájárult és azt az óhaját fejezte ki, hogy Haynau báró azonnal nyugállományba helyeztessék és Schwarzenberg azzal lett megbízva, hogy az elhatározás okait Haynauval közölje. A válasz nem sokáig váratott magára. Már július 10-én beszámolt Schwarzenberg Haynaunak hozzá intézett leveléről, melyben az kijelenti hogy boldognak érzi magát (?), hogy 50 évi szolgálat után nyugalomba mehet, ezt ő már kérni is akarta, (!), sőt Grácban már lakást is bérelt, ahol le akar telepedni. Mégis azt szerette volna, ha megvárják nyugdíjaztatása iránt saját maga által beadott kérvényét, mert szerinte a hadseregnél nem jó benyomást fog tenni az, ha a főparancsnokot kérelme nélkül nyugdíjazzák. Mikor Schwarzenberg a levél felolvasásában eddig ért, a minisztertanács jegyzőkönyve szerint, nem folytatta tovább, hanem röviden odavetette: etc, etc.! Ebben a két szóban: stb. stb., minden benne van. Haynau a szó szoros értelmében elintézett ember volt. Nem voltak kiváncsiak az érveire, levelét — az egykor teljhatalmú diktátornak, annyi derék magyar ember hóhérának a levelét — el sem olvasták, hanem ad acta tették. A mór megtette kötelességét, a mór mehetett. Budapesti Hírlap 1925 július 1. (144. sz.) Tisztelettel kérjük igen t, vidéki előfizetőinket, hogy lápunk zavartalan küldése érdekében az előfizetést idejében megújítani szíveskedjenek. A Mérnöki Kamara közgyűlése. — A magyar mérnöki kar helyzete. •— A magyar Mérnöki Kamara e hónap 28-án tartotta a régi képviselőházban rendes közgyűlését, amely a mérnöki kar helyzetével és kiváltságaival foglalkozott. A közgyűlést Herman Miksa elnök nyitotta meg, hangoztatván elsősorban is annak szükséges voltát, hogy a kamara életéből minden pártpolitika kiküszöböltessék és a mérnöki kar belső egysége megszálárdíttassák. Biztosította a kormányzót a mérnöki kar hűségéről, majd méltatta az állami pénzügyek rendezésének jelentőségét, üdvözölte felépülése alkalomából Bethlen István gróf miniszterelnököt és Bod János pénzügyminisztert, ki műegyetemi katedrája révén a magyar mérnökökhöz küzd áll. Hangoztatta, hogy a magánmérnöki és építészeti tevékenységet be kell vonni az állami munkálatokba. Megemlítette, hogy az ügyvédi kamarával és az orvosszövetséggel karöltve kérte a kormánynál, hogy a lakásépítő mozgalommal kapcsolatban gondoskodjanak arról is, hogy a szabad szellemi foglalkozásúak számára kellő számú lakás és irodahelyiség álljon rendelkezésre, nehogy ezek kiszoruljanak a perifériákra és így kereseti forrásuktól elvágassanak. Az elnöki megnyitó után elhatározta a közgyűlés, hogy az ügyrendet külön rendkívüli közgyűlésen tárgyalja. Azután a közgyűlés határozattá emelte a kamarának a kereskedelemügyi miniszterhez intézett jelentését, amelyet Thoma Frigyes kamarai titkár terjesztett elő. A jelentés föltárja a magyar mérnöki kar helyzetét, ismertetve a helyzetet súlyosbítóuszonyokat, így a kevés munkaalkalmat, a szakma túlzsúfoltságát, a létszámcsökkentéseket, valamint a külföldön való elhelyezkedés elé a külföldi államok által emelt akadályokat. A tagok létszáma 3756. Ezek mellett megkezdte a kamara a mér- - nöki rendtartás végrehajtásával járó teendőket is. Erélyesen folyik a mérnöki cím jogosulatlan használatának üldözése, valamint a mérnöki gyakorlat ellenőrzése és a kamara fegyelmi jogának gyakorlása is. Felhívta a jelentés az illetékes körök figyelmét arra a visszásságra, hogy egyes községek és testületek felelős állásba kellő gyakorlattal nem bíró kezdő mérnököket alkalmaznak. Kérte ennek megszüntetését. A kamara számos esetben eljárt a magánmérnökök és a mérnöktisztviselők érdekeinek védelmében. Így kérte a mérnöki munkadíjak valorizálását, a magánmérnökök könyvelési kötelezettségének egyszerűsítését, a forgalmi adóellenőrzés könnyítését, a mérnöki irodáknak bérfizetés szem