Budapesti Hírlap, 1925. október(45. évfolyam, 220–246. szám)
1925-10-01 / 220. szám
Budapest, 1925. XLV. évfolyam, 220. szám. (Ára 2000 kor.) Csütörtök, október 1. Megjelenik hétfő kivételével mindennap. Előfizetési árak : egy hónapra 40.000 korona, negyedévre 120.000 korona. Ausztriában egy példány ára hétköznap 2000 o. kor., vasárnapon 2700 o. kor. Egyes szám ára hétköznap 2000 kor. Külföldre az előfizetés kétszerese. Hirdetéseket Budapesten felvesznek az összes hirdetési irodák. Főszerkesztő: Csajthay Ferenc, Felelős szerkesztő: Sándor Tivadar. Szerkesztőség: Vili. kerület, Bükk Szilárd utca 4. szám. Igazgatóság és kiadóhivatal, Vili. ker., József körút 5. sz. Telefonszámok: József 43, József 53, József 63, József 23—84. Levélcím: Budapest 4. Postafiók 55. A vörös terror. Budapest, szept. 30. A Budapesti Hírlap megtette már észrevételeit a külföldi vörös szervezetek fenyegető leveleire. Ezek azonban olyan dokumentumok, melyeken nem szabad egykönnyen napirendre térni. Mindenekelőtt bizonyítják, hogy Rákosi Mátyás és társai nem a maguk jószántából jöttek Magyarországba, nem kéjkirándulást tettek, hanem Moszkva parancsából az volt a küldetésük, hogy Magyarországból ismét vörös tartományt csináljanak, természetesen a fennálló társadalmi és állami rend romjain. Bizonyítják továbbá, hogy Moszkva urai még mindig nem mondtak le Magyarországról és a magyar talajt még mindig alkalmasnak találják a vörös uralom helyreállítására. Ezen nem is csodálkozunk, mert innét Magyarországból szállítják Moszkvának és a külföldnek azokat az infámis szólamokat, melyek barátainkat elkedvetlenítik, ellenségeinket felbátorítják. Bizonyítják végezetül ezek a dokumentumok, hogy állandóan készenlétben kell lennünk és hogy a budapesti rendőrség éppen a kellő pillanatban fülelte le Rákosi Mátyásékat és szerelte le támadásukat. Mégis azt kell tapasztalnunk, hogy a magyar közvélemény egy része csak egy közönséges rendőri eseményt lát a szélesen előkészített vörös offenzívában. Ugyanazzal a naivitással állunk szemben, mint amikor először köszöntött ránk a vörös uralom. Ki nem emlékeznék arra, hogy szinte általános sajnálkozással olvasták annak idején a Kun Béla állítólagos megkínzatásáról szóló riportot. Pedig ez nem volt egyéb, mint Kun Béla népszerűsítése és a vörös uralom útjának az egyengetése. Most is vannak vélekedések, hogy nem kell Rákosi Mátyásék lefüleléséből nagy dolgot csinálni. És ahelyett, hogy elismernék a rendőrség érdemét, azzal gáncsoskodnak, hogy a rendőrség csupán olcsó dicsőségre pályázott. A hatalmas Egyesült Államok, Anglia, Franciaország komolyan veszik a vörösök minden megmozdulását, a legcsekélyebbet is. A legerélyesebb preventív intézkedésekkel védekeznek, csak a kicsi, gyönge Magyarország maradjon flegmatikus, Hetényi Imre ne szimatoljon a vörösök után, ne nyugtalanítsa leleplezéseivel a közönséget, mert mi már be vagyunk oltva a veszedelem ellen. Hát mi sem félünk, mi is azt mondjuk, hogy olyan könnyen már nem eshetünk a moszkvai járvány áldozatául, mert egyet-mást mégis okultunk a Kun Béláék meglepetésétől, de mikor a legnagyobb, legerősebb nemzetek védekeznek, nekünk még kevésbé szabad tétlenül várni az időt, amikor máról-holnapra újból ránk köszönthetnek a vörösök béklyói, pincéi, akasztófái. Nem ijedünk meg a fenyegető levelektől sem, amelyeket a magyar kormány kapott. De észre kell vennünk, meg kell látnunk, ami a levelek mögött van. A félrevezetett külföldi közvélemény lappang mögötte. Igen széles körben még mindig azt hiszik, hogy Magyarország a leggyengébb, a legelmaradottabb, a legelhagyottabb. Hiszik, mert nemcsak tudatlanok és rosszakaratúak, hanem mert magából Magyarországból harsognak feléjük szakadatlanul a nemzetgyalázó rágalmak. Mert is ne hinnék, hogy Magyarország ismét megérett a bolosevizmusra, mikor magyar forrásból olvashatják, hogy a magyar közállapotok tették porhanyóvá a talajt az országfelforgatásra. Miért ne hinnék, mikor a szocialisták szócsöve nem a kommunistákban találja a hajt, hanem abban a „bomlott és esztelen kalandor-csoportban, mely el akarja pusztítani ezt a szép országot“. A Rote Hilfe szemtelenkedése nem is olyan vérlázító, ha itthon „mellényzsebben tartott boluseviki összeesküvésről“ beszélnek. Az otromba hazugságokkal teli fenyegető levelek küldői ellen nem tehetünk semmit. Nem is érdemes, nem is lehetséges. A Rote Hilfe és társai társadalmi jellegű intézmények és a moszkvai vörösök alkotásai. Diplomáciai lépést is hiába tennénk, amiért Moszkva népbiztosokat küld a nyakunkra. Ki bír ma Moszkvával? Amióta a leghatalmasabbak is keresték kegyeit, minden erkölcsi fogalom tótágast áll és Moszkva példátlan cinizmussal játsza a világ rémének szerepét. Egyet azonban nem mulaszthat el a kormány: a külföld tájékoztatását. A külföldön minden tisztességes polgári társadalom a legtermészetesebbnek fogja találni a vörösök ellen való védekezésünket és hogy nem engedjük szabadon ki-bejárni a rablógyilkos népbiztosokat. Már a nyugati népek is tudják, hogy mi a bolysevizmus: világveszedelem. Magyarország kicsi ahhoz, hogy a tüzet eloltsa, de arra még mindig elég éber és erős, hogy ne nálunk gyulladjon ki. A Nyugat népei ezért is hálával tartoznak nekünk. Kaptisimer. Irta Königsegg Lajos gróf. Dél van. Az egyenlítői nap tűzsugarai szinte felgyújtják a fehér mészsziklára épített Harrár városát. Az utcák néptelenek, a csarzsián csak három, vagy négy mezítelen szomáli halálmegvetéssel árulja a tevevajat, melyet a legyek ezrei dongnak körül. Mintha a sakáltól, tanulta volna, üvölt a djamia karcsú tornyáról a müezzin: La allahn el allahn. Mohamed rászul allah. Hirtelen megrántja ató Hajlagorgisz a kis harang kötelét, nem mulasztva el megjegyezni: Lám, a testvér, már megint megelőzött. A piactérre torkoló egyik keskeny menedékes, nagykövekkel kirakott sikátorban játszik egy kis, talán hároméves gyerek. Ugyan mivel mulathat egy ilyen csöpp abessin? Órákon át elnézi, hogy egy nagy skarabeus micsoda erőmegfeszítéssel és kitartással görgeti hegynek föl galacsinját és egészségeseket kacag, ha az ismét legurul.A bogár megy utána és a játék újra kezdődik. Utolsót csendül a harang a piactér felöl, közeledik lassú léptekkel egy abessin. Ez a tó Nogató, belső ember, amennyiben ő a vámhivatal első írnoka. A kis Josef hangos kiáltással szalad atyja elé és a komoly férfi arca mosolyra derül. Ölbe veszi és úgy lép be a kis házba. Annak előrészében lakik, hátul egy emberséges pasmaklik, azaz papucsfoltozó varga, a Juszuf. Deneiszterli köszön, de karmes kind, mondja reá szűkszavúan nője, a méti Tesszama. Az ő arca is komor, ura fürkészően rápillant, majd szó nélkül leül a gyékényre. A mézi utána, Kaptisimer, a gurage rabszolgalány kisírt szemekkel hozza be az vizserát, majd utána a tálat helyezi a gyékény közepére. Orrcsiklandóan gőzölög, mire Negata letör egy darab vizserát és benyúl vele a tálba. A többi követi példáját. A szülők némák, de a kis Josefnek nem áll be a szája. Már most, akinek egy kis tapasztalata van, az rögtön tudja, hogy itt a családi boldogság égén komor viharfelhők tornyosulnak. Úgy is van. Alighogy kiürül a tál, megszólal a mozi. — Voltál a lányánál? (Mielőtt Negaro válaszolna, magyarázzuk meg, mi is az a bánya? Egy ősi abessin intézmény, amely nélkül nem jön létre házasság. Minden valószínűség szerint az európai házasság közvetítő őse. Kettejük között a különbség az, hogy míg nálunk az esküvővel szerepe véget ér, ott mint a fiatalok barátja, tanácsadója, az egész életen szerepel, sőt, ha esetleg a házastársak el is válnának, úgy ő intézi hivatalból a vagyonfölosztást, amiért neki jutalmul kijár egy öszvér. Ató Negató bányája. Ató Hajlastefan volt, szinte belső ember, amennyiben nagadras. Afféle ügyész.) — Voltam — és biccent a fejével a tó Negató. — Mit mondott? — Hogy nekem van igazam. — Igen, — csattan fel az asszony —majd beszélek én vele. Most mindjárt hozzá megyünk! — Esi, válaszol megadással Negató. Úgyisott. A gyereket rábízták Juszufékra, ők meg elindultak. Persze, hogy a délelőtt már Negaro mindent elmondott a lányának. A dolog ott kezdődött, mikor azerberai vásáron egy muzulmántól megvette Kiaptisimernek az anyját. Ez nem csalta meg, erős, keményhusu, jófogú volt. Egy kis szipákoló hat éves leánya csimpatkozott bele. Először nem is akarta megvenni, de hát már ha az ember tehenet vesz, szereti ha bornya is van alatta. Na, meg hát az is megnő, és leszúrta érték a hároli tallért. Meg is nőtt. Most már szép nagy eladó leány. Mentül többet nézi, annál jobban tetszik neki. Jogos tulajdona, kivel azt tehet, amit akar. Hát akkor mit okoskodik a méti Tesszama. Törvény törvény. A bánya mosolyogva fogadta őket,kezet csókolt a métinek, türelmesen hallgatta előadását. Mindenre bólogatott és azt mondta „Esi, esi“. Midőn végre elfogyott a szó, igy szólt: — Édes méti Tesszama, te tudod, hogy én téged nagyon* szeretlek, de Abesszíniában csak egy törvény van. — Akkor válok. — kiált a mézi szikrázó szemekkel. — Ha váltok — mond rezignáltam —úgy ne menjetek a Sumhoz, mert az drága ember, hanem a főpaphoz, majd az elintézi az ügyeteket. Az olcsó ember. A házaspár megköszöni a jó tanácsot, elköszön és elmegy. Alig csukódott be a kapu mögöttük, a mézi ellentmondást nem tűrő hangon megadja az irányt: — Az alunához. A férfi csak bólint, szótlanul ballag utána. Nem messze kell menniük. Csak a szomszéd sikátorba. Ott a harangláb már messziről jelezte, hogy itt lakik a szentatya. A boltozatos kapu előtt a mozi egy pillanatra megtorpant, de hirtelen elhatározással meghúzza a zsineget. Árnyas, kűs kertbe lépnek be. Egy sötétzöld nagylevelű banán tövében ott ül a fehérhajú, jóságos kinézésű abum Mikhael. Előtte egy nyitott könyv, fejét körülzsongják kedvencei, a méhecskék. Mély hódolattal csókolnak kezet. — Deneiszterli. Isten hozott gyermekeim. Mi jót hoztok? A méh elsápad és szégyenkezve előadja haját. Hangja meg-megcsuklik, könnyei folynak és a főpap arca mind komorabba válik. Panaszát végezve ráborul a kezére és úgy zokog. Ez reszketve simogatja fejét, Soká maga elé mered, míg végre halk hangon megszólal: — Kis Tesszama, a törvény törvény. — Úgy, én válok, atyám! A főpap gondolkozva nézi. . — Válsz leányom? Ám jó. Családod van-e? — Egy fiam van, a Jósef, azt viszem magammal. Ató Negató megrázza fejét. — Nem, az az enyém. — Lemondok az öszvérek feléről, csak add nekem. — Nem, fiút az atyának kell nevelni. A városházáról* Irta György Henrik. Budapest, szept. 30. Az esztendei egyezséget tehát nyélbeütötték. Fájó szívvel, a kényszerítő helyzet súlya alatt járultak hozzá a fővárosi pártok. Hogy a kiváló finánckapacitások nem tudtak kedvezőbb feltételeket lecsikarni, ezt is annak a falánk mentalitásnak tulajdonítjuk, amely a háború után úrrá lett a lelkeken, amely nem ismer irgalmat és vad önzéséken keresztülgázol mindenen. Mert na már a győztesek — a nyugati civilizáció úgynevezett fáklyavivői — oly kegyetlenül megsarcolták az országot, mit várhattunk a külföldi hitelezőktől, akik végre is csak pénzüket és kamataikat követelik — csengő aranyban. Pedig a deputációt, amely az egyezség aranygyapját akarta elhozni esztendőből, jól összeállították. Politikusok, kiváló bankemberek, a főváros ügyeinek alapos ismerői tárgyaltak és vitatkoztak ott napokon át. Vezérük Teleszkva lázon volt, akinél keresve se találtak volna bölcsebbet, hivatottabbat. Nem tudjuk, hogy az alkudozások folyamán mily érveket vittek harcba. Szomorú feladat, mikor a szegény, agyonzaklatott embernek még bizonyítania kell szorongatottságát. A külföldi hitelezők ideküldték ellenőrző szakértőiket, hogy a főváros pénzügyi helyzetéről tájékozást szerezzenek. Megszoktuk már, hogy egyszer rejtett fegyverek, máskor meg rejtett jólét után szimatolnak nálunk. Nem kellett sokat kutatniok a rejtett jólét után. Látták a fényes kirakatokat, a száguldó autókat, a mulatókat, dőzsölőket és a divat orgiáit, aztán megnézték a költségvetést és — mirabile dicht— abban is „fölösleget“ tudtak kisütni. De nem látták a lakásínséget, a drágaságot, a tömegnyomort, a koldusok és nyomorékok falankszát, a középosztály hajótöröttjeit, a munka- és foglalkozás nélkülieket, a valorizálásért sóvárgók seregét, a vagyonuk homjain siránkozókat, a sok öngyilkosságot, a kényszeregyezségek és csődök tömegét. Nem látták, hogy ez a főváros, amely azelőtt a maga emberségéből tudott megélni, már évek óta csak adókból, illetékekből és állami támogatással tarthatja fönn magát. De miért is legyenek a külföldi hitelezők tárgyilagosabbak a főváros urainál? Nemcsak az érdekelt külföldiek látják rózsásnak a helyzetet. Már a főváros 1921. évi zárószámadását kísérő jelentésben olvassuk, hogy a bevételek erélyes fejlesztése és a szükégletek korlátozása árán sikerült elérni, hogy a főváros háztartása ismét aktívvá vált (?). Csak a minap dicsekedett egy pártvezér a nemzetgyűlésben, hogy az 1921. évben a költségvetéssel szemben 353 millió koronával kedvezőbb eredményt értek el. Aktív költségvetésről és kedvező eredményről beszélnek, de elfelejttik mgmondani, hogy úgy 1921-ben, mint azelőtt és azután is éveken át a közigazgatási, tanügyi és kórházi alkalmazottak illetményeinek legnagyobb részét, valamint kedvezményes ellátását is az állam fizette és hogy a külföldi kölcsönökre évek hosszú során át semmit sem fizetett a főváros, ahogy az A Budapesti Hírlap mai száma 16 oldal.