Budapesti Hírlap, 1925. október(45. évfolyam, 220–246. szám)

1925-10-01 / 220. szám

Budapest, 1925. XLV. évfolyam, 220. szám. (Ára 2000 kor.) Csütörtök, október 1. Megjelenik hétfő kivételével mindennap. Előfizetési árak : egy hónapra 40.000 korona, negyedévre 120.000 korona. Ausztriában egy példány ára hétköznap 2000 o. kor., vasárnapon 2700 o. kor. Egyes szám ára hétköznap 2000 kor. Külföldre az előfizetés kétszerese. Hirdetéseket Budapesten felvesznek az összes hirdetési irodák. Főszerkesztő: Csajthay Ferenc, Felelős szerkesztő: Sándor Tivadar. Szerkesztőség: Vili. kerület, Bükk Szilárd­ utca 4. szám. Igazgatóság és kiadóhivatal, Vili. ker., József­ körút 5. sz. Telefonszámok: József 43, József 53, József 63, József 23—84. Levélcím: Budapest 4. Postafiók 55. A vörös terror. Budapest, szept. 30. A Budapesti Hírlap megtette már észrevételeit a külföldi vörös szerveze­tek fenyegető leveleire. Ezek azonban olyan dokumentumok, melyeken nem szabad egykönnyen napirendre térni. Mindenekelőtt bizonyítják, hogy Rá­kosi Mátyás és társai nem a maguk jó­szántából jöttek Magyarországba, nem kéjkirándulást tettek, hanem Moszkva parancsából az volt a küldetésük, hogy Magyarországból ismét vörös tarto­mányt csináljanak, természetesen a fennálló társadalmi és állami rend romjain. Bizonyítják továbbá, hogy Moszkva urai még mindig nem mond­tak le Magyarországról és a magyar talajt még mindig alkalmasnak talál­ják a vörös uralom helyreállítására. Ezen nem is csodálkozunk, mert innét Magyarországból szállítják Moszkvá­nak és a külföldnek azokat az infámis szólamokat, melyek barátainkat elked­vetlenítik, ellenségeinket felbátorítják. Bizonyítják végezetül ezek a dokumen­tumok, hogy állandóan készenlétben kell lennünk és hogy a budapesti rend­őrség éppen a kellő pillanatban fülelte le Rákosi Mátyásékat és szerelte le támadásukat. Mégis azt kell tapasztalnunk, hogy a magyar közvélemény egy része csak egy közönséges rendőri eseményt lát a szélesen előkészített vörös offenzívá­­ban. Ugyanazzal a naivitással állunk szemben, mint amikor először köszön­tött ránk a vörös uralom. Ki nem em­lékeznék arra, hogy szinte általános sajnálkozással olvasták annak idején a Kun Béla állítólagos megkínzatásáról szóló riportot. Pedig ez nem volt egyéb, mint Kun Béla népszerűsítése és a vö­rös uralom útjának az egyengetése. Most is vannak vélekedések, hogy nem kell Rákosi Mátyásék lefüleléséből nagy dolgot csinálni. És ahelyett, hogy eli­­smernék a rendőrség érdemét, azzal gáncsoskodnak, hogy a rendőrség csu­pán olcsó dicsőségre pályázott. A ha­talmas Egyesült Államok, Anglia, Franciaország komolyan veszik a vö­rösök minden megmozdulását, a leg­csekélyebbet is. A legerélyesebb pre­ventív intézkedésekkel védekeznek, csak a kicsi, gyönge Magyarország ma­radjon flegmatikus, Hetényi Imre ne szimatoljon a vörösök után, ne nyug­talanítsa leleplezéseivel a közönséget, mert mi már be vagyunk oltva a ve­szedelem ellen. Hát mi sem félünk, mi is azt mondjuk, hogy olyan könnyen már nem eshetünk a moszkvai járvány áldozatául, mert egyet-mást mégis okultunk a Kun Béláék meglepetésétől, de mikor a legnagyobb, legerősebb nemzetek védekeznek, nekünk még ke­vésbé szabad tétlenül várni az időt, amikor máról-holnapra újból ránk kö­­szönthetnek a vörösök béklyói, pincéi, akasztófái. Nem ijedünk meg a fenyegető leve­lektől sem, amelyeket a magyar kor­mány kapott. De észre kell vennünk, meg kell látnunk, ami a levelek mö­gött van. A félrevezetett külföldi köz­vélemény lappang mögötte. Igen széles körben még mindig azt hiszik, hogy Magyarország a leggyengébb, a legelma­­radottabb, a legelhagyottabb. Hiszik, mert nemcsak tudatlanok és rosszaka­­ratúak, hanem mert­ magából Magyar­­országból harsognak feléjük szakadat­lanul a nemzetgyalázó rágalmak. Mert is ne hinnék, hogy Magyarország ismét megérett a bolosevizmusra, mikor ma­gyar forrásból olvashatják, hogy a ma­gyar közállapotok tették porhanyóvá a talajt az országfelforgatásra. Miért ne hinnék, mikor a szocialisták szócsöve nem a kommunistákban találja a hajt, hanem abban a „bomlott és esztelen kalandor-csoportban, mely el akarja pusztítani ezt a szép országot“. A Rote Hilfe szemtelenkedése nem is olyan vérlázító, ha itthon „mellényzsebben tartott boluseviki összeesküvésről“ be­szélnek. Az otromba hazugságokkal teli fe­nyegető levelek küldői ellen nem tehe­tünk semmit. Nem is érdemes, nem is lehetséges. A Rote Hilfe és társai tár­sadalmi jellegű intézmények és a moszkvai vörösök alkotásai. Diplomá­ciai lépést is hiába tennénk, amiért Moszkva népbiztosokat küld a nya­­kunkra. Ki bír ma Moszkvával? Amióta a leghatalmasabbak is keresték kegyeit, minden erkölcsi fogalom tótágast áll és Moszkva példátlan cinizmussal játsza a világ rémének szerepét. Egyet azon­ban nem mulaszthat el a kormány: a külföld tájékoztatását. A külföldön min­den tisztességes polgári társadalom a legtermészetesebbnek fogja találni a vörösök ellen való védekezésünket és hogy nem engedjük szabadon ki-bejárni a­ rablógyilkos népbiztosokat. Már a nyugati népek is tudják, hogy mi a bolysevizmus: világveszedelem. Magyar­­ország kicsi ahhoz, hogy a tüzet eloltsa, de arra még mindig elég éber és erős, hogy ne nálunk gyulladjon ki. A Nyu­gat népei ezért is hálával tartoznak nekünk. Kaptisimer. Irta Königsegg Lajos gróf. Dél van. Az egyenlítői nap tűzsugarai szinte fel­gyújtják a fehér mészsziklára épített Har­­rár városát. Az utcák néptelenek, a csar­­zsián csak három, vagy négy mezítelen szomáli halálmegvetéssel árulja a teveva­jat, melyet a legyek ezrei dongnak körül. Mintha a sakáltól, tanulta volna, üvölt a djamia karcsú tornyáról a müezzin: La al­­lahn el allahn. Mohamed rászul allah. Hir­telen megrántja ató Hajlagorgisz a kis ha­rang kötelét, nem mulasztva el megje­gyezni: Lám, a testvér, már megint meg­előzött. A piactérre torkoló egyik keskeny me­nedékes, nagy­­kövekkel kirakott sikátor­ban játszik egy kis, talán hároméves gye­rek. Ugyan mivel mulathat egy ilyen csöpp abessin? Órákon át elnézi, hogy egy nagy skarabeus micsoda erőmegfeszítéssel és ki­tartással görgeti hegynek föl galacsinját és egészségeseket kacag, ha az ismét legurul.­­A bogár megy utána és a játék újra kez­dődik. Utolsót csendül a harang a piactér fe­löl, közeledik lassú léptekkel egy abessin. Ez a tó Nogató, belső ember, amennyiben ő a vámhivatal első írnoka. A kis Josef hangos kiáltással szalad atyja elé és a ko­moly férfi arca mosolyra derül. Ölbe veszi és úgy lép be a kis házba. Annak elő­­részében lakik­­, hátul egy emberséges pasmaklik, azaz papucsfoltozó varga, a Juszuf. Deneiszterli köszön, de k­armes kind, mondja reá szűkszavúan nője, a méti Tesszama. Az ő arca is komor, ura fürké­szően rápillant, majd szó nélkül leül a gyékényre. A mézi utána, Kaptisimer, a gurage rabszolgalány kisírt szemekkel hozza be az vizserát, majd utána a tálat helyezi a gyékény közepére. Orrcsiklan­­dóan gőzölög, mire Negata letör egy darab vizserát és benyúl vele a tálba. A többi követi példáját. A szülők némák, de a kis Josefnek nem áll be a szája. Már most, akinek egy kis tapasztalata van, az rögtön tudja, hogy itt a családi boldogság égén komor viharfelhők tornyo­sulnak. Úgy is van. Alighogy kiürül a tál, megszólal a mozi. — Voltál a lányánál? (Mielőtt Negaro válaszolna, magyarázzuk meg, mi is az a bánya? Egy ősi abessin intézmény, amely nélkül nem jön létre há­zasság. Minden valószínűség szerint az európai házasság közvetítő őse. Kettejük között a különbség az, hogy míg nálunk az esküvővel szerepe véget ér, ott mint a fiatalok barátja, tanácsadója, az egész életen szerepel, sőt, ha esetleg a házastár­sak el is válnának, úgy ő intézi hivatalból a vagyonfölosztást, amiért neki jutalmul kijár egy öszvér. Ató Negató bányája. Ató Hajlastefan volt, szinte belső ember, amennyiben nagadras. Afféle ügyész.) — Voltam — és biccent a fejével a tó Ne­gató. — Mit mondott? — Hogy nekem van igazam. — Igen, — csattan fel az asszony —­­majd beszélek én vele. Most mindjárt hozzá megyünk! — Esi, válaszol megadással Negató. Úgyis­­ott. A gyereket rábízták Juszufék­ra, ők meg elindultak. Persze, hogy a délelőtt már Negaro mindent elmondott a lányának. A dolog ott kezdődött, mikor a­­zerberai vásáron egy muzulmántól meg­vette Kiaptisimernek az anyját. Ez nem csalta meg, erős, keményhusu, jófogú volt. Egy kis szipákoló hat éves leánya csimpatkozott bele. Először nem is akarta megvenni, de hát már ha az ember tehe­net vesz, szereti ha bornya is van alatta. Na, meg hát az is megnő, és leszúrta érték a hároli tallért. Meg is nőtt. Most már szép nagy eladó leány. Mentül többet nézi, an­nál jobban tetszik neki. Jogos tulajdona, kivel azt tehet, amit akar. Hát akkor mit okoskodik a méti Tesszama. Törvény tör­vény. A bánya mosolyogva fogadta őket,­­kezet csókolt a métinek, türelmesen hall­gatta előadását. Mindenre bólogatott és azt mondta „Esi, esi“. Midőn végre elfogyott a szó, igy szólt: — Édes méti Tesszama, te tudod, hogy én téged nagyon* szeretlek, de Abesszíniá­ban csak egy törvény van. — Akkor válok. — kiált a mézi szikrázó szemekkel. — Ha váltok — mond rezignáltam —­­úgy ne menjetek a Sumhoz, mert az drága ember, hanem a főpaphoz, majd az elintézi az ügyeteket. Az olcsó ember. A házaspár megköszöni a jó tanácsot, elköszön és el­megy. Alig csukódott be a kapu mögöttük, a mézi ellentmondást nem tűrő hangon megadja az irányt: — Az alunához. A férfi csak bólint, szótlanul ballag utána. Nem messze kell menniük. Csak a szomszéd sikátorba. Ott a harangláb már messziről jelezte, hogy itt lakik a szent­atya. A boltozatos kapu előtt a mozi egy pillanatra megtorpant, de hirtelen elhatáro­zással meghúzza a zsineget. Árnyas, kű­s kertbe lépnek be. Egy sötétzöld nagylevelű­ banán tövében ott ül a fehérhajú, jóságos kinézésű a­bum Mikhael. Előtte egy nyi­tott könyv, fejét körülzsongják kedvencei, a méhecskék. Mély hódolattal csókolnak kezet. — Deneiszterli. Isten hozott gyermekeim. Mi jót hoztok? A méh­ elsápad és szégyenkezve előadja haját. Hangja meg-megcsuklik, könnyei folynak és a főpap arca mind komorabba válik. Panaszát végezve ráborul a kezére és úgy zokog. Ez reszketve simogatja fejét, Soká maga elé mered, míg végre halk han­gon megszólal: — Kis Tesszama, a törvény törvény. — Úgy, én válok, atyám! A főpap gondolkozva nézi. . — Válsz leányom? Ám jó. Családod van-e? — Egy fiam van, a Jósef, azt viszem magammal. Ató Negató megrázza fejét. — Nem, az az enyém. — Lemondok az öszvérek feléről, csak­ add nekem. — Nem, fiút az atyának kell nevelni. A városházáról* Irta György Henrik. Budapest, szept. 30. Az esztendei egyezséget tehát nyél­be­­ütötték. Fájó szívvel, a kényszerítő helyzet súlya alatt járultak hozzá a fő­városi pártok. Hogy a kiváló finánc­kapacitások nem tudtak kedvezőbb fel­­tételeket lecsikarni, ezt is annak a fa­lánk mentalitásnak tulajdonítjuk, amely a háború után úrrá lett a lelkeken, amely nem ismer irgalmat és vad önzé­séken keresztülgázol mindenen. Mert n­a már a győztesek — a nyugati civi­lizáció úgynevezett fáklyavivői — oly kegyetlenül megsarcolták az országot, mit várhattunk a külföldi hitelezőktől, akik végre is csak pénzüket és kama­taikat követelik — csengő aranyban. Pedig a deputációt, amely az egyez­ség aranygyapját akarta elhozni eszt­­endőből, jól összeállították. Politikusok, kiváló bankemberek, a főváros ügyei­nek alapos ismerői tárgyaltak és vitat­koztak ott napokon át. Vezérük Te­­leszkv­a lázon volt, akinél keresve se találtak volna bölcsebbet, hivatottabbat. Nem tudjuk, hogy az alkudozások folyamán mily érveket vittek harcba. Szomorú feladat, mikor a szegény, agyonzaklatott embernek még bizonyí­tania kell szorongatottságát. A külföldi hitelezők ideküldték ellenőrző szakér­tőiket, hogy a főváros pénzügyi helyze­téről tájékozást szerezzenek. Megszok­tuk már, hogy egyszer rejtett fegyve­rek, máskor meg rejtett jólét után szi­matolnak nálunk. Nem kellett sokat kutatniok a rejtett jólét után. Látták a fényes kirakatokat, a száguldó autó­kat, a mulatókat, dőzsölőket és a divat orgiáit, aztán megnézték a költségvetést és — mirabile dicht— abban is „fölös­leget“ tudtak kisütni. De nem látták a lakásínséget, a drágaságot, a tömegnyo­mort, a koldusok és nyomorékok fa­­lankszát, a középosztály hajótöröttjeit, a munka- és foglalkozás nélkülieket, a valorizálásért sóvárgók seregét, a va­gyonuk h­omjain sirán­kozókat, a sok öngyilkosságot, a kényszeregyezségek és csődök tömegét. Nem látták, hogy ez a főváros, amely azelőtt a maga ember­ségéből tudott megélni, már évek óta csak adókból, illetékekből és állami támogatással tarthatja fönn magát. De miért is legyenek a külföldi hite­lezők tárgyilagosabbak a főváros urai­nál? Nemcsak az érdekelt külföldiek látják rózsásnak a helyzetet. Már a fő­város 1921. évi zárószámadását kísérő jelentésben olvassuk, hogy a bevételek erélyes fejlesztése és a szükégletek kor­látozása árán sikerült elérni, hogy a fő­város háztartása ismét aktívvá vált (?). Csak a minap dicsekedett egy pártve­zér a nemzetgyűlésben, hogy az 1921. évben a költségvetéssel szemben 353 millió koronával kedvezőbb eredményt értek el. Aktív költségvetésről és ked­vező eredményről beszélnek, de elfelejt­tik m­gmondani, hogy úgy 1921-ben, mint azelőtt és azután is éveken át a közigazgatási, tanügyi és kórházi alkal­mazottak illetményeinek legnagyobb ré­szét, valamint kedvezményes ellátását is az állam fizette és hogy a külföldi kölcsönökre évek hosszú során át sem­mit sem fizetett a főváros, a­hogy az A Budapesti Hírlap mai száma 16 oldal.

Next