Budapesti Hírlap, 1925. november (45. évfolyam, 248–271. szám)

Vasárnapi n­év ára 4000 korona. Budapest, 1925. _______________XLV. évfolyam, 247. szám.________________Vasárnap, november 1. Megjelenik hétfő kivételével mindennap. Előfizetési árak: Egy hónapra 50.000 korona, negyedévre 150.000 korona. Ausztriában egy példány ára hétköznap 2000 o. kor., vasárnapon 2700 o. kor. Egyet szám­ára hétköznap 2000 kor. Külföldre az előfizetés kétszerese. Hirdetéseket Budapesten felvesznek az összes hirdetési irodák. Főszerkesztő: Csajthay Ferenc, Felelős szerkesztő: Sándor Tivadar. Szerkesztőség: Vili. kerület, Rökk Szilárd­ utca 4. szám* Igazgatóság és kiadóhivatal: Vili. ker., József-körút 5. sz. Telefonszámok: József 43, József 53, József 63, József 23—84. Levélcím: Budapest 4. Postafiók 55. Sok-e a magyar? Irta Buday Barna. Budapest, okt. 31. Magyar ember nem foglalkozhatik most körkérdésekkel a nélkül, hogy a lelke ne esne nehéz problémák rab­jává. Nehezek a magyar problémák, rendkívül nehezek annak, aki azoknak súlyát őszintén elméjére veszi. Tépe­­lődvén a magyarság jövőjén, össze kel­lene roskadnunk a kérdés súlya alatt, ha nem bíznánk a természet bölcsesé­­gében, amiben Isten keze van, aki előre vezet, emberi ésszel le nem küzdhető nehézségeken is. A Gondviselés ezután is segíteni fog. Egészen reánk marad azonban az a feladat, hogy erős embertömeget állít­sunk porondra. Bizonyára csak a lelki és testi kultúra eszközeivel nyerhetünk csatát, csakhogy ezekhez az eszközök­höz először is ember kell. Ámde itt jön a reményt gyilkoló kétség. Hogyan ne­veljünk számerős népet, ha a magyar anyák nem ajánlják fel a gyermekek hadseregét?! A magyarság szaporodása megcsök­kent. Magyarországon a termékenység­nek általában csak a legszegényebb néposztály enged szabad folyást. Job­ban elhelyezkedett, módos földmíves­­népü­nk és úgyszólván az egész felső értelmiség hadat visel a gyermekáldás ellen, mert egyre, kettőre­­korlátozzák a gyermekek számát. Éppen azon a te­rületen fojtják el tehát az új élet csí­ráit, ahol az egészséges vérgazdálkodás feltételei leginkább adva vannak. A statisztika azt mutatja, hogy ez a gyer­mekmegtagadás a magyar nemzetet el­sorvasztó tragédiává készül érni. De hát hogyan lehetne ennek a csapásnak elejét vennünk? Hogyan lehetne a ma­gyar anyákat rábírni több gyermek­felajánlásra? Ezeknek a kérdéseknek a láncát húztam, amikor kezembe került az Új-Somogy c­ímű újság. Ebből olvasom egy somogyi úrnak azt a javaslatát, hogy a magyar faj szaporaságát csök­kenteni kell. A túlságos népszaporulat káros hatásáról elmélkedik a javaslat­tevő és az egyke mellett tör lándzsát. Soha még újságcikk ennyire meg nem döbbentett. Olyan szelet éreztem az ol­vasás pillanataiban, mintha a magyar­ság jövője előtt becsapták volna az ajtót. Somogy vármegye törvényhatósága elé van szánva az egykés indítvány s a következőket mondja: Az egykerend­szer fentartása az alsóbb néposztályok­­ban közérdek, mert a túlszaporulat a csonka ország szűk keretein belül meg­élni nem tud, kivándorolnia nem lehet, a túlzott szaporodás tehát fokozza a munkanélküliség sivár kilátásait, — előmozdítja a magzatelhajtás és a gyer­mekkitétel bűnét,­­— a közegészségügy és a népoktatás intézményeinek fejlesz­tésére kényszerít, ezzel az adóterhek új lavináját zúdítja a közönségre, s a túlszaporodott alsó osztályok majori­­zálják a vezetésre hivatott értelmiséget s igy az idők folyamán a kultúrát, sőt a civilizációt is veszedelemmel feny­e­getik. Mindezeknél fogva szerzőnek "az az indítványa, hogy az egykeellenes mozgalomból kapcsoljuk ki az alsó néposztályt, sőt egyelőre a letört, or­szágban nehezen boldoguló más osztá­lyokat is. A furcsaságok gyűjteményébe soroz­hatnánk ezt a javaslatot, ha valamely bogaras tudós lovagolna rajta. Hanem hát az indítvány előterjesztője ismert magyar úr, neve Csorba Ferenc, nagybajomi földbirtokos s tudtommal nyugalmazott kultuszminiszteri taná­csos, aki tehát nemcsak vármegyéjé­ben, hanem az országos életben is a felső értelmiséget, a közfeladatokhoz művelt intelligenciát képviseli. És az­tán ez a magyar úr, akinek jóra irá­nyuló szándékát kétségbevonni nem szabad, nem áll elszigetelten. Sok száz­ezren máris csinálják azt, amit ő java­sol; titkos híveinek száma tehát egész régió. Azért az ő javaslata nem afféle excentrikus kirándulás a malthusi el­mélet vidékére, hanem társasutazás, amelynek máris tömérdek résztvevője van. De hát mi ütött fejébe ennek a társaságnak, hogy családját és fajtáját kihalásra ítélve, nemzetét is a biztos pusztulás útjára viszi! Bizonyára az élet mai szertelen nehéz­ségeiből vezetik le azt a következtetést, hogy máris sok az ember ebben a kis országban és minél többen leszünk, annál nehezebben bírunk elhelyez­kedni. Ha a küzdő ember látja a rette­netes dulakodást a mindennapi ke­nyérért s látja sok, önhibáján kívül le­tört, nyomorgó embertársát, csakugyan arra a gondolatra jut, hogy esztetenség szaporítani az embereket az ínség far­kasainak biztos zsákmányául. Csak­hogy ez a következtetés nem igaz. Magyarországot még nem fenyegeti a túlnépesedés baja. Gazdasági területe még sokkal több embert elbírna, mint amennyi rajta él. Nem túlszaporultat éhezi most ez a nép, hanem a vesztett háborút, a gazdasági összeomlást és kultúrájának fejletlenségét. Káprázat, hazugság az, hogy sokan lennénk. Nyolcvanhat ember egy négyzetkilom­é­é­ter területén; hogy volna ez sok, mikor Észak-Írországban is 95 ember lakik egy négyzetkilométeren; Németország­ban 126, Nagybritanniában 187, Né­metalföldön 200, Belgiumban 245. Nem beszélhet túlszaporodásról az a nemzet, amely a föld terméséből évente legalább három millió ember számára elegendő felesleget visz ki a külföldre. Nincs ott túlszaporodás, ahol az ipari behozatalban többszázezer család el­tartására elegendő mun­kadíjat fizetünk ki. Mert mit jelent mezőgazdasági ki­vitel? Azt, hogy a föld szükségen felül is ellát bennünket. A mezőgazdaság te­rített asztalánál tehát még mindig ke­vesen ülünk. És mit jelent az ipari be­hozatal? Azt, hogy sok olyan munkát külföldről veszünk, amelynek végzé­sére ügyetlenek vagy kényelmesek va­gyunk. Az ipari műhelyekben is sok­kal többen elférnénk tehát, ha a kül­földre bízott munkát is a magunk keze végezné. De hát sokan vagyunk-e, ha a természet áldásaiból másoknak is bő­séggel juttathatunk s ha viszont ipari­szükségleteinkben mások munkájával szolgáltatjuk ki magunkat? Magyarország ma még mindig a ritka lakosságú országok módjára él. Annak a családnak a hátrányos helyze­tét mutatja, amelyben kevés a dolgozó kéz s ezért kiszolgálására idegeneket szegődtek Már micsoda balgaság volna az, ha az ilyen külső munkásokkal túl­terhelt család arra a következtetésre jutna, hogy meg kell szüntetnie a sza­porodását, mert különben nem élhet meg! Én inkább azt a tanácsot adnám neki, hogy küldje el az idegen munká­sokat és saját tagjait állítsa helyükbe; akkor aztán szaporodhatik és boldo­gulhat. Kétszer ennyi embernek is meg kell élnie ebben az országban, ha a termé­szet potenciáit jobban kihasználjuk és a magunk szolgáivá válunk minden vo­nalon. Javítani gazdálkodásunk mai tö­kéletlenségein, kiöblösíteni a m­u­nka területeit, igenis kell. De micsoda esz­­telenség volna, ha a­helyett, hogy a ke­reteket a fejlődés feszítőerejével tágí­tanánk, életirtás útján igyekeznénk iga­zodni a szű­k férőhelyekhez! Az egyke élet­irtó rendszer. Legalább négy gyermeknek kell lennie egy csa­ládban, hogy a szaporodás meg ne álljon. Kettő a szülők helyébe lép, egy, a korai halálozás veszteséglistájára ke­rül, és egy képviseli a szaporulat nye­reségét. Az egy gyermekrendszerrel Koboz. Halottak napja ... Melyik nap nem az ? — Nincs nap, nincs óra, nincs perc, pillanat. Hogy le ne rogyna sok-sok földi vándor Az életútnak terhei alatt. • Halálra szül az anya gyermeket, Apa s tanító halálnak, nevel. Tűrés, küzdelmek, munkák, életcélok A sírba napról-napra tűnnek el. Temérdek emixer mindennap sirat Örök álomba dermedt valakit, De minden évben bölcsen egy napot szán Minden halottnak éltetőnk, a hit. E nap az emberi közösség napja, Memento mori! ... Sírba visz az út, Mindenki meghalt és mindenki meghal — Csak e demokratizmus nem hazug. Örök igazság és örök bölcsesség; Minden embertest csak por és hamu, Hanem lélekben kiragyog a sírból ! A jó, a hű, a hős, a vértanú­­i Eg­y-egy kis mécses minden sírra jut, Melyet meg élő hű szív látogat, Ám a hazáért küzdött s halt dicsőknek Lelke sugároz égi lángokat. Mert telkük él — s ha nagy titokzat is, Hogy milyen régióba költözött, Halottak napján a szivünk ugy érzi: Itt tengnek köztünk, híveik között. S mi hálás, hű, de gyarló testben élők, Hogy erősítsük a magyart velük, Szólítjuk,áldjuk, emlegetjük őket S márványba véssük legalább nevük­. A legnagyobbhoz esdeklőn kiáltunk. ..Tisza István, te bölcs, te jó, te nagy’, Te, férfiasság és hazafiság tükre, Magyar küzdőknek példája maradj!“ És bánatosan mély megindulással idézzük őt is, azt az ész-erőt, Ki tündökölt a higgadt elme-tornán És bátran állt a gyilkos cső előtt. S velük a lázas küzdőt is siratjuk, Ki szócsatán is kuruc volt s kemény, Majd mint oroszlán harcra kelt hazánkért S ősz fejjel halt meg a harc mezején.• S áldjuk az ifjú hősök seregét is, Akik az országháza kapuján Áradtanak ki szent honvédelemre — S már valamennyi por és hamv csapata. Ó Istenem! Magyarok Istene! Elestek.­.. S még hány százezer magyar’.... Elesett velük nagy’ magyar hazánk is, Hant fedi őket, minket gyász takar. Halottak napján rájuk emlékezve, Kérdi szivem a Mindenség Urát: Ér-e jutalmat szent feláldozásuk? Levetjük-e mi még a gyászunkát? ... Ha nem biztatna a hit és reménység Ha nem derülne soha ránk vigasz, Akkor Salamon Prédikátor-könyve • " Legzordabb verse rettentően igaz: Két nagy napunk van, egy a születésnap, Bennünket ez az élet­ bajba dob. A másik nagy nap, az kivisz a bajból. . Az a haláliuk napja i­s az a jobb. A szérum. írta Bálla Irma. Tiszarév szélén, már csaknem egészen a Tisza suhogó, üdezöld parti füzeséhez kö­zel, mint egy pirosló szemű őrszem, állt a patika. Eszenden kigyulladtak a patika ablakszemei, hogy a messziről gyütt em­ber mindjárt odataláljon, ahol itt mérnek mindenféle földi nyavalyára, kezdve az ol­­dalnyilalás, fogfájás, hideglelés, görcsök és egyebeken. Néha receptes ember is akadt a látogatók között, de hát ritkábban per­sze, mert tudvalévő, a recept doktorral van egybekötve, az pedig pénzbe kerül, azért is nagyobb bajoknál inkább a révházi ja­vasasszony tudományához fordulnak az emberek. Azaz csak fordultak, mert mióta Világossy, az új, fiatal patikus vette át a patikát, azótától megkönnyebbedett a sze­gény ember állapot­a. Az ember bemondja a betegséget és a patikus azonmód meg­szerkeszti az orvosságát, amelyikre milyen dukál, oszt többet se kér érte. Ószláv, a doktor se haragszik, mert neki elég jöve­delme van a köszvényes grófból, meg a migrényes grófnéból, hogy ne számítsam a poroszlói uraságot, melynek — jó órá­ban legyen mondva. — minden tagja rá­szorul nap-nap után a doktorra. Hát igen derék, jószivü ember a Világossy patiká­­ros úr, hogy a jó Isten tartsa meg hozzá még olyan jókedvű, danolós ember, a tisza­­földvári cigény a megmondhatója. Meg is áldotta a jó Isten tündérszép feleséggel, meg egy angyali kislánnyal, aki olyan, mintha most repült volna le egyenest a menyországból a szülei ölébe. Igaz, szere­tik is egymást, bár az asszonyka néha zsörtölődik az urával, hogy: ...Sai, lelkem Pista, magát megint megszállta egyszer a könnyelműség ördöge. Gondol­ meg, hogy lánya van, akinek hozomány kell. Az én szívem sincs kőből, de azért nem szórom ki a pénzt az ablakon.“ — így a gyönyörű kis asszony. De Világossy megpördíti ilyen­kor a kis fekete bajuszát és rámosolyog az asszonykára: — Juttat a jó Isten mindenkinek, kis galambom. Hát annak a szegény cigány­nak is élni kell valamiből! — és kivillan az egészséges, fehér fogsora. — Menjenek kapálni, — zsörtölődik a kis asszony. — Kimuzsikálják a pénzt a zsebéből. — De ha a maga ablaka alatt huzatom a nevenapján, azt nem bánja, ugy­e? — és Világossy magához szorította az asz­­szonykát. — Jaj Pista, ilyen könnyelmű, rossz maga mindenben. Majd egyszer megjárja. — És anyás aggodalommal megsimogatta az ura makacs, sötét üstökét. Gyönyörü szép alkonyat volt. A tarka­piros sávorvos alkonyi­ra visszatükröződött az álmodó Tisza mozdulatlan vizében. A sás felől békaszerenád rémlett. Mikor elült a hazatérő jószág nyomán felszállt aranyos porfelhő és megsötétedtek a pirosan ka­cagó vizek, az ég kék bársonyáról mind sűrűbben kezdtek elszabadulni az augusz­tusi égbolt hullámcsillag-rakétái, ki fehé­ren, ki pirosan, ki aranyszín ragyogással keresztezve egymás útját, mint egy mese­beli tűzijáték. Akkor a túlsó part elhagyott sötétjéből egy magas, fekete asszony lépett a fövényre. A ruhája fekete volt, fekete fejkendő volt mélyen az arcába húzva. A parton egy csó­nak feketéllett. Az asszony eloldotta azt, beleült, és sovány sárga kezével megra­ A Budapesti*! Hírlap mai száma 32 oldal.

Next