Budapesti Hírlap, 1925. november (45. évfolyam, 248–271. szám)

s . .. 1.1. ...... ......... ■•■.ÜLÉS megfelezi magát a család és átlag három nemzedék alatt kipusztul. Ez a rendszer hát csalhatatlan bizonyossággal halálra ítéli a családot és elsorvasztja a nemzetet. Lassan, de biztosan élő méreg módjára hat. Hol ölte meg azonban a népeket a gyermekáldás? A gyermek a nemzetek életében szerencse, mert a termékenyebb élre kerül. Fejlődését, kultúráját minden nemzet elsősorban a szaporodásának tulajdoníthatja. Ne féltsük fiainkat attól, hogy sokan lesznek. A sokaságban van a népek legnagyobb ereje; ebből indul ki az izomfeszítő verseny, a visszaszoríthatatlan haladás, a hervadó népeken való fölülkerekedés, a diadalmas élet. A francia szerződés rejtelmei. Irta Nagy Emil. Budapest, okt. 31. Előző cikkeimben foglalt első és fő kívánságom teljesült, amennyiben az illetékes hivatalos helyről megkaptam a francia szerződés becikkelyezését célzó törvényjavaslat hiteles szövegét, s így most már nem vagyok arra utalva, hogy csak általánosságban, egyrészt hallomások, másrészt hozzáértő egyének részéről előttem kifejezett igen súlyos aggodalmak alapján foglalkozzam a gazdasági életünkbe mélyen belevágó kérdéssel hanem most már szemem előtt sorakoznak fel mindazok a változtatások, amiket a francia szerződés gazdasági életünkben előidézne, ha a törvényhozás csakugyan ratifikálná ezt a szerződést, amit ugyan nem tudok elhinni. Egy francia bölcsész az embereket kétfélekategóriába sorozta. Az egyik fajta, ember nyer azzal, ha közelebbről megismerik, a másik fajta pedig veszít ezzel. Nohát ez a francia szerződés határozottan a teremtmények ama fajtájához tartozik, amelyek igen nagyon veszítenek azzal, hogyha közelről megismerik őket. Most már, hogy az egyes tételeken nyugodtan végigmehetek, szinte összecsapom a kezemet, s lépten-nyomon levegő után kapkodok abban a reményben, hogy onnan száll talán elmémbe valami vigasztaló gondolat, amely megérteti velem, hogy a Duna vize mellett székelő Kereskedelmi Minisztériumunk, s fent a Várban büszkélkedő Külügyi Hivatalunk, hogy követhette el fent a szerződést úgy, ahogy az itt most előttem kiterítve van. A komoly sajtó főlételessége az, hogy világosságot gyújtson az emberek elméjében, és megértessen velük olyan dolgokat, amelyek alapul vétele mellett politikai pártállásukat is megállapíthatják, s az ország közdolgaiban tájékozottan állást foglalhatnak. Éppen ezért világosan és egyszerűen akarom megmagyarázni a közönség laikus részének is azt a nagy hibát, amit a kormány ennek a francia szerződésnek a megkötésénél nézetem szerint elkövetett. Előre kell bocsátanom, hogy a vámkérdésekkel való foglalkozás kiinduló pontja az úgynevezett önálló vámtarifa, amely be van cikkelyezve az 1924. évi XXI.c.-be. Ebben az úgynevezett önálló vámtarifában I—XXXVI. fejezet és 1974. tételek alatt fel vannak sorolva mindazok a vámok tételenként, amelyeket Magyarország szed a határán külföldről beérkező mindennemű cikkek után, hacsak azok ugyanitt kifejezetten nincsenek vámmenteseknek nyilvánítva. A vámtételek vám aranykoronákra szólnak és minden egyes vámtétel az illető importcikkek 100 kilogramonkénti mennyiségére vonatkozik, de több tárgynál darabonkénti megjelölés, vagy más körülírás is használtatik. Például a két évesnél idősebb ló vámtétele darabonként 100 vámkorona, de már a sertésnél 100 kg élősúly vámtétele a 22 vámkorona; a cipőkrém vámja 100 kg-onként 150 korona, ugyanennyi a csirizó is, de csak 6 korona az itatóspapirosé stb., db., stb. Ameddig valamely állammal nem kötünk kereskedelmi szerződést, mindaddig az onnan hozzánk importált cikkekre eme önálló vámtarifa leletet alkalmaztatnak, de amint valamely állammal szerződést kötöttünk, akkor ezek helyébe az illető szerződésben foglalt vámtételek lépnek. Az ilyen vámszerződés alapelve az, hogy akkor szállítja le a magyar kormány valamevi cikknek az önálló vámtarifában fentolt vámtételét, ha ennek fejében viszont a mi nemzeti exportunk számára ugyanaz az állam a saját maga vámtarifáján engedményt tesz a mi valamiféle magyar exportcikkünk javára. Ha például a kormány lókivitelünket emelni akarja, akkor arra kéri a tárgyaló idegen kormányt, hogy saját vámtarifájában adjon kedvezményt a magyar lónak, viszont ennek fejében mi engedünk azoknak a cikkeknek a vámjából, amiket ő szeretne mihozzánk behozni. Egy ilyen kereskedelmi szerződés tárgyalása nagyon nehéz tudomány, s hogy valaki ilyen tárgyalásnál jól tudja képviselni a magyar nemzet gazdasági érdekeit, s a másik oldalról be ne csapják, tisztában kell neki lennie a mezőgazdasági és ipari termelés minden csinjával-bintával. Ezért a nyugati művelt államok kormányai se----------------------------------------------- -------hase tárgyalnak pusztán hivatalnokaik szépen fésült szakállára, hanem bevonják a tárgyalásokba az érdekeltségeket és meghallgatva a különböző kívánságokat, azokat átszűrve, megmérlegelve, legjobb tudásuk szerint döntenek a nemzeti termelés közérdeke, mint vezérlő eszme szerint. Eme vámkérdések körül fordul meg az egész nemzeti termelés sorsa s ha mi kulturáltam lennénk, akkor egy-egy vámtárgyalás még egy-egy képviselőházi pofozkodásnál is szenzációsabb esemény lenne. De a szorosan vett termelési érdekeken kívül mindezek a vámkérdések mélyen belejátszanak nemzetünk egész társadalmi életébe is, amit egy példával világítok meg. Például nálunk sok a B-listás tisztviselő s egyáltalában tetemesen nagyobb számú a mi úgynevezett uriosztályunk, mint amennyit ez a kis ország produktív alapon elbírhat. Itt tehát az országnak van olyan kormánya, amelynek miniszterei törődnek a lakosság érdekeivel, akkor feltétlenül azon fog igyekezni, hogy ezt a túl núgy szánniuriosztályt, amely mind csati íróasztal mellett szeretne ülni, ha egyáltalában dolgoznia muszáj, szénen, finoman levezesse különböző termelő pályákra. Milyen pálya lehet erre alkalmas? Mezőgazdasági országban, amilyen mi vagyunk, természetesen a mezőgazdasági munka nyújtja a legtöbb elfoglaltságot. De a B- 1istás úrféle vagy asszonyféle nem mehet el egyenesen répát kapálni vagy aratni, mert ezek szokatlan nagy testi megerőltetéssel járnak. E mellett természetesen inkább olyan termelési ág után vágyakoznak, ha már termelő munkára adják a fejüket, ahol műveltségüket, ízlésüket is érvényesíthetik. Ilyen például a virágkertészet. Ha valaki virágkertészetbe akarja fektetni B-listás végkielégítését, akkor egyéb körülmények mérlegelése mellett előveszi a magyar autonóm vámtarifát s megnézi hogy meg van-e védve a magyar virág, kertészet a fejlettebb külföldi virágkertészet versenye ellen s biztos-e legalább a belfogyasztó piac? Az autonóm vámtarifában azt fogja látni, hogy például: III. fej. 37. tétel 1. pontja szerint közönséges szegfű, továbbá rózsa és ibolya vámja 100 kgként............... 1200 vámaranykorona A 2. pont szerint orgonára, krizantémunira, gyöngyvirágra, amerikai szegeire , vám 100 kgként. . . * . , 2400 vámaranykorona.. Másféle hasonló virágok vámja 100 kg.ként............... 000 vámaranykorona. Ez kétségkívül sokatigérő vámvédelem s ha ezekből a tételekből a kormány a kereskedelmi tárgyalásoknál természetesen majd valamit engedni is lesz kénytelen, mégis az a B-listás ember nyugodtan tette bele a pénzét egy kis virágkertészetbe, mert ezzel a szép vámvédelemmel a belföldi termelést megoltalmazva látta. Jött az olasz tárgyalás. Az olaszok kívánták, hogy az ő virágkertészetük érdeké-ben szállíttassanak le ez autonóm vámtarifa föntebb közölt tételei. De a mi derék tárgyaló közegeink ellenálltak, az olasz megbízottakkal erős harcot folytattak a magyar virágkertészet létérdekében s csakugyan sikerült nekik elhárítaniok az olasz követelést s az olaszok nem kaptak semmi vámkedvezményt virágaikra, mindössze annyit értek el, hogy kimondotta az olasz kereskedelmi szerződés, amit a nemzetgyűlés már e isfogadott, hogy Olaszország számára semmiféle vámkedvezmény nem jár ugyan a virágokra, de ha Magyarország mégis a jövőben más állam javára leszállíttaná ezeket a fent közölt virágvámokat, akkor természetesen ezek a leszállított vámtételek lesznek érvényesek Olaszországra is. Így rendben volt, a magyar virágkertészet föllélegzett, mert elmúlt a veszedelem! De uramfia, mi történt azután? Se mint más, minthogy egy igen előkelő francia úr, a francia vámügyek vezető alakja elhatározta, hogy országüzleti ügyben meglátogatja Clemenceau úr által a kisantantjavára tönkrenyomorított trianoni Magyarországot. Ez az úr volt Mr. Serruys. (Nem tudom biztosan, hogy a nevét így írják-e?) Ő leereszkedő, szíves jósággal kijelentette, hogy szeretne Magyarországgal kereskedelmi szerződést kötni. Ennek a váratlan látogatásnak előzményeit és bővebb megokolását egy későbbi cikkemre hagyom.. Most megmaradok a virágoknál. Ezelőtt az Irmeia úr előtt földre vágódott várbeli diplomáciánk és dunaparti kereskedelmi minisztériumunk s, hogy csakis egészen a virágoknál maradjak, mi lett ennek a tárgyalásnak más egyebek között az eredménye? Az lett az eredménye, hogy. .4 közönséges szegfű, rózsa és ibolya 100 kilogramonkénti 1200 aranykoronás vámtételét leszállították... 125 arany K-ra, mondd: Egyezerkettőszázról Egyszázhuszonötre. .41 orgona, krizantémum. gyöngyvirág ugyanilyen vámját leszállították 2500 aranykoronáról... 200 aranykoronáig. Mondd: Kettőezernégyszázról kettőszázra. .4 másféle virágok vámját pedig leszállit.tották 600 aranykoronáról... 60 aranykoronára, mondd: Hatszázról hatvanra. Itt azután megáll az ember esze, s velem együtt alighanem megáll a magyar nagyközönségé is és azt tűiszeim, hogy egyúttal megállt a szívverése a magyar virágkertészetnek is. Mert arra el lehettek készülve, hogy valamit engedni fog a kormány a vámtarifa tételeiből, de hogy az egész tételt teljesen agyonverve, Serruys úr szép szeméért lemenjen egycsapásra a vámtételek tíz percentjére, sőt még az alá is, az oly hihetetlen dolog, ami egyszer, s mindenkorra agyon fogja ütni a hitet a. magyar vámtarifa komolyságában, s ki az ördög fog merni itt befektetést csinálni, ha néhány nap alatt, az érdekeltség meg gadva az evezőlapátot, elindította a parttól. Nagy fekete felhő baglyok szabadultak el valahonnan és elszálltak a Tisza felett. Kísértetiesen zúgott a füzes és bugyborékolt a víz mélye. Az asszony kikötött a tiszarévi oldalon és a partra lépve, nesztelenül megindult Tiszarév felé.. Senki se vette észre. Lopakodva lépdelt. Az arca sárgának, a szeme üregesnek tetszett a holdfényben. Az asszony a Ragály volt. Difteritisznek hívták ezúttal. Ment, mendegélt az asszony és belesett az alvó házak ablakán. Senki se várta. Az anyák fölriadtak álmukból és aggodalmasan magukhoz szorították a csecsemőiket... És ekkor rémülten vették észre, hogy a gyermek teste tüzel, a szeme természetellenes fényben ragyog, a nyelve száraz és fuldokolva, sípolva lélegzik és mintha egy fekete aszszony árnya rajzolódnék a szemközti ablak függönyére. — Hamar, hamar a doktorért! — itt is, ott is felhangzott a vészkiáltás. Oszlányi, a doktor magára kapta nagy felleghajtóját és kigyult a patika piros éjjeli lámpása. Világossy, a patikus aggódó arccal kelt föl és kiment a patikába, míg a felesége a kislányuk álma felett virrasztóit. Hála Istennek, őhozzájuk még nem tért be a fekete rém. — Az ördögbe, csak hamarosan vége lenne már — szólt a patikus. — Már fogytán a szérum, a küldönc Pestről meg egyre késik. — Hány adag van még — tudakolta az asszonyka másnap. — Már csak ez az egy van, amit félretettem, ha ne adja Isten, a kislányuknak... Az asszonyka elfehéredett arccal szakította.. félbe. — Aztán jól elzárd, Pista. — Hogyne, szivem. És az éjjeli vonattal meg kell jönni a laboránsnak. Estére, a vonat érkezése előtt kétségbeesett, feldúlt arccal állított be a patikába Osztányi, a doktor. — Pista, az Istenért, adj hamar egy adagot... A kisfiam... Nagyon sürgős. Amit félretettem, nem hatott. Akkor láttam, hogy régi dátumos volt. Nem tudom, hogy történhetett a nagy izgalomban! Gyorsan, Pista, percek kérdése! Világossy elsápadt. Becsületes barna szemét lesütütte, hogy ne kelljen a barátja szemébe néznie. Úgy dadogta: — Nincs énnekem, Józsi, nincs több. És még nem jött meg a laboránsom Pestről. — Micsoda, nincs? Egyetlenegy sincs!? Az én haldokló gyermekem számára ne volna! Én, aki százat megmentettem, most az enyém pusztuljon el! — Nincs énnekem, nincs... — szólt Világossy kétségbeesetten és a homlokát kiverte a verejték . .. Arra gondolt, hogy tavaly ilyenkor Oszlányi mentette meg a kislánya életét. Arra gondolt, hogy kisfiú korában egyszer a Tisza örvényéből húzta ki őt a barátja. Judás! — suttogta a lelkiismerete. Aztán az is eszébe jutott, hogy hátha még ma nekik is szükségük lesz az eldugott szérumra. És akár Oszlányi megtud mindent. És ebben a perelben rémülten vette észre, hogy Oszlányi előtte térdel. Igen, térdel és átkulcsolja a lábát. — Pista, ven neked még egy. Éltettél te egyet, tudom, hogy .éltettél. Világossy elvörösödött, aztán fakó lett a képe. — Hát igen. Józsi, van egy, de már csak egy és azt a gyermekemnek tettem félre. Azt nem adhatom oda, amíg újat nem kapok ... Ha nem a kislányomról ... ha ez én életemről volna szó Józsi . . . Oszlányi fölpattant és kopogtatás nélkül, lihegve, két lépéssel bent termett a Világossyék gyermekszobájában, ahol égett a lámpa és a kislány egyedül feküdt kis hálós ágyacskájában. A doktor fölkapta a gyermeket aki félálomban, riadt szemmel bámult rá. Megfogta a pulzusát, végigtapogatta a kis testét, aztán megtörölte a saját verejtékes homlokát és kirobogott meglepett barátjához a patikába. — Pista, a meghalt feleségem üdvösségére és a kisfiam életére esküszöm hogy a kislányod egészséges, nem fenyegeti veszedelem és nincs szüksége most a szérumja. Ha Istent ismersz, add nekem. Percek kérdése . . . Az Isten is megáld . . . És Világossy, a könnyelmű, jószivü Világossy odaadta barátjának a szérumot. Ugyanekkor egy szikár fekete asszony lappangó léptekkel ólálkodott a patika körül, aztán odébbállt. Mikor az éjjeliőr elfújta e tizenkettőt, Világossyné fölkeltette az urát. — Pista, kelj föl az Istenért. A kislány forró. Add ide hamar a hőmérőt. Világossy reszkető kézzel mérte meg a gyermeket. A hőmérő 39 fokot mutatott. A két ember sápadtan meredt egymásra. Világossynak ónszinű lett az arca. A vonet csak egy óra múlva jön. És ha a laboráns lemaradt róla? — Rohanj át gyorsan Oszlányiért — szólt reszkető szájjal az asszony. Világossy nem mozdult. — Pista, siess hát! — kiáltott rá a felesége rekedten. Világossy gépiesen kapkodta magára a ruháját. Oszlányi szemben lakott velük. Pár perc múlva visszajött a patikus. A foga összeverődött. — Nincs otthon a doktor. Nem tudják, hol van . . . — Nincs otthon?! . . . Mit tegyünk Istenem . . . Piste, próbáld meg te. Hisz egyszer már megpróbáltad! Hol a szérum? A patikus maga elé meredt. — Pista, nem hallod? Meg kell próbálni! Ki tudja, mikor kerül elő a doktor! ... Hátha már . .. addig késő lesz ... Hallod. Hol a szérum? — Nincs szérum ... — hangzott tompán. — Nincs? Hogy lehet!? Hisz ellettél! Hisz félretetted! Pisze, hová tetted?! — Odaadtam tegnap Oszlányinak. — szólt a patikus rekedten és közben arra gondolt, hogy milyen jó, hogy meg van töltve a Browningja, hogy ne tudjon már semmit az egészről, és hogy előbb oda kellene menni és elpusztítani az Oszlányi kisfiát, aki most egészségesen mosolyog majd az ő gyermekétől ellopott mosolyával. Ebben a percben erős lódobogás hangzott kivülről és erélyesen megkocogtatják a patikusok ablakát. Egy pillanat utalva a patikába csaknem beesett egy köpenyes férfi és egy csomó dobozt ejtett a pultra. A köpenyes ember Oszlányi volt. — Ismered a Schiller „Bürgschaft‘-ját? — kérdezte lihegve. : . Világossy értelmetlenül bámult rá. — Nyolc órát voltam nyeregben. Itt a szérum. — Éppen jókor, pajtás, az utolsó percben. •—- fuldokolta Világossy. — No, csak nem? Baj van?! — Oszlányi a patikusok szobájába rohant. Felkapta a kislányt és leszorította a nyelvét egy kanállal. — Hál’ Istennek itt nincs szükség sza. rumra. — szólt aztán. — Egyszerű gyomorrontás az egész. És Világossy kacagva fogta föl a karjába árulozó asszonyát. — Látod kisfiam, tudni kell, kiért hoz áldozatot az ember. Kiben lehet megbízni halálig... Van még olyan ember. — és büszkén a barátja felé fordult. — A jó Isten lenéz ám ... — De azért máskor mégis csak magam zárom el a szérumot. — suttogta az aszszony. . • — Én meg magam nézem meg a gy’rek torkát — ott meg a jókedve Világossynak. Most már volt szérum bőven. Ugye látszik, Diphtéria asszony, látva, hogy kifogtak rajta, eltűnt Tiszámról. Galbó, az öreg halász, aki a révfülöpi csárdában iddogált, másképp tudta ugyan a dolgot. Szerinte úgy volt, ho fiú a fekete asszony egy este, bement a patikába egy recepttel. Világossy felismerte nyomban, de nem árulta el magát, hanem ravaszul kezdte neki tenni a szépet. És Világossy, nem hiába volt az asszonyok kedvence, sikerült elcsavarnia a vén bánya fejét. Kicsalta a parthoz és átevezett vele a túlsó oldalra. Ott hirtelen gáncsot vetett neki és egy cölöphöz kötözte. A többit aztán elvégezték a hollók és a bányák. Még a fekete zúzája se maradt meg a besze lelkének, így múlt el a nagy veszedelem Tiszarév felöl. Budapesti Bibiap 1925 november 1. (247. sos-)