Budapesti Hírlap, 1925. november (45. évfolyam, 248–271. szám)

4 Zsitvay Tibor Tisza és Návay emlékéről. Utána Zsitvay Tibor, a nemzetgyűlés má­sik alelnöke beszélt a Tiszt—Návay-emlék­­tábla előtt. — Tisza István a legnagyobbak közül ivaló — mondotta. __ óriás, akinek atlasz­ vállain a magyar glóbusz nyugodott. Midőn Atlaszt ledöntöttek, a­ magyar Glóbusz is lezuhant és darabokra tört. — Návay Lajos tiszta, világos fejjel ma­­gaslott ki kortársai közül. De jött a fej- és szivnélküli uralom korszaka amely világos fejét és meleg szivét a sötét és hideg gyű­lölködés áldozatául követelte. — Tisza István alakja úgy jött föl a ma­gyar horizontra, mint világrendszereken is áttörő, irányától el nem téríthető üstökös. Návay Lajos szelleme: meleg napsütés, amely simogatva keltegeti a szunnyadó eré­nyek magvát. Az egyik a célra egyenesen törő teremtő akarat, a másik: a célt magá­hoz vonzó delejes vágyódás. — Tisza István kész, nagy koncepciót hozott magával hivatást­ útjára. Akik való­ban elmélyedtek Tisza lelkének mélységei­ben méltán jelölik meg benne a hivatott vezért, aki köré lelkesen seregle­dett volna nemzete, ha az idők mélyén már megfo­gant új magyar függetenségi harc csak­ugyan meg is születik. — Náve­y Lajos is Széchenyi és Deák hagyományain nevelkedett. Voltaképpen nem készült politikai pályára, midőn azon­ban szű­kebb hazájának bizalma a parla­ment küzdőterére szólította, magával hozta az ország tanácsába igaz megfontoltságá­nak, kiforrot­tudásának és mindenekfölött­­ álló emberszeretetének kész fegyvertárát. "Azt vallotta, hogy a szed­ény né­posztom­ iránt sokat soha, de eleget is csak vajmi ritkán tehetünk. A parlamentben sürgeti az alkotó munkát és ennek érdekében híve a házszabály-reformnak. Azonban a technikai nehézségeknél is nagyobb veszedelmet lát az elfogultság terjedésében. Emelkedett egyéniségének elismerése az az osztatlan bi­zalom, amely őt a képviselőhöz alelnöki, majd elnöki székébe emelte. Návry Lajos emléke: feni­, mek­i sugároz, melegít és érlel. — Tisza István született államférfi, aki hivatott arra, hogy a nemzet vezére legyen. Kristálytiszta jellem, mely gyönyörűségét találja az önérdek föláldozásában a haza oltárán. Lemond a kínálkozó békés, bol­dog életről, hogy a fenyegető veszedelem­mel szemben az egész magyar föld és az egész magyar nép boldog békéjét biztosítsa. Nem azért jött, hogi atyja politikai hatal­mának örökébe lépjen. A hatalomvágy egész idegen volt előtte. Kétszer is kisiklott a kezéből a hatalom, egyszer sem nyúlt utána. Fantasztikusan szerette nemzetét és hitte, remélte, hogy elháríthatja felőle a közelgő végzetét. Európa légkörében egyr­e sűrűsödik a feszültség. A magyar nyáj körül az öreg pásztor halálára leselkedő hiénák ólálkodnak. Az öreg pásztor akkori örököse zárkózott és akaratos jellemében új meg­próbáltatások magva rejtőzik a magyarság számára. És összefogás helyett az egyre jobban elmérgesedő pártharcokat, a régi, meddő, gravaminális politika föléledését és alkotó munka egyre jobban való háttérbe­­szorulását látjuk. Tisza István tartalmat és erőt akar önteni az ősi jelszóba és az elle­nünk felkészülő egész világnak kívánja odakiáltani: Nihil de nobis sine nobis. Eh­hez erős hadsereg kell, amely a hazafias áldozatkészség maximumára képes. Istené­,­ben, nemzete örök rendeltetésében és ön­magában bízva, vállalkozott, hogy ezt a szunnyadó erőt fölébresztse és diadalra ve­zérli. Jött, küzdött és elbukott, hogy bu­kásában példájával bizonyítsa, miként kell a hirdetett többségi elvet tisztelni akkor is, amidőn az vele szembefordul. Mikor pedig később megértésre kiált a nemzet többségé­ben és újra a hatalom birtokába jut, meg­valósítja programja első felét, de már sem neki, sem nemzetének nem marad ideje hogy a belső megerősödéshez mellőz­hetetlen gazdasági és szociális reformokat keresztülvigye. — Ma már ország-világ előtt tisztán áll, hogy Tisza nem akarta a háborút, sőt fel­Október 31-ike — amely nap négyszáz esztendő óta ünnepe a világ protestánsai­nak — hét év óta nemzeti gyászünnepe a magyarnak. Tisza István halálának évfor­dulója fájdalmas gyászünnepe az egész magyar nemzetnek — mert akik kegyelet­tel és megilletődéssel nem gondolnak e napon korunk legnagyobb magyarjára, azok magukat közösítik ki testéből annak a magyar nemzetnek, amelyért Tisza Ist­ván élt, dolgozott, küzdött, gyötrődött és meghalt. A Tisza István­ Társaskörben — hol évről-évre új szövetnek gyűl a régi fény­nél ezen a napon — ismét nagy közönség gyűlt össze: a fővárosi társadalom szine­­java. Férfiak és nők, öregek és ifjak, gondba borultak és könnyen hevülők — mind egy érzéstől vezetve ültek, álltak, szorongtak, figyeltek, könnyeztek és lelke­sedtek, mikor az emelvényen felcsendül­nek a megnyitó szavak Berzevíczy Albert szózatos alakon. A Tisza-kultuszról szólt, annak munkásairól és híveiről, az esemé­nyekről, az eredményekről —é­s beszédé­nek finoman gyöngyöző és fényesen ra­gyogó folyama vitte, ragadta magával a l­elkek­ at. Berzevíczy barátja, munkatársa volt Tiszának. Lehet-e illetékesebb alak hirdetni Tisza nagyságát, magasztalni em­lékét, s rámutatni, hogy mit jelent szeren­csétlen hazánkra, nemzetünkre a Tisza Ist­ván eszméinek, elveinek, tanításainak, er­kölcsi intelmeinek odaadó­­ kultusza?! Az utolsó mondatokban áttü­zesedett a szónok hangja, lelke, s nem maradt szív illetetle­­nül, mikor a formában és tartalomban egyaránt kitűnő beszéd véget ért. S azután következett a fölkért szónok ünnepi beszéde. Nem a politika küzdőte­réről, nem az ismert nevű országos nagy­ságok közül, még csak nem is a főváros közéletének szerepvivői sorából választotta az idén szónokát a Tisza-Bizottság és Tisza-Kör. Igaz, hogy Pest vármegye köz­gyűlési termében már jól ismerik Weicher Miklóst, a kis Törökbálint község arany­­szájú apátplébánosát, aki abban a terem­ben már áldozott szép szónoklattal Tisza István halhatatlan emlékének is. De itt, a Tisza-Közben, a ma egybegyült illusztris társaság előtt még a neve sem igen volt ismerősen hangzó a törökbálinti plébános­nak, de aki mihelyt fölemelkedett és szó­lani kezdett — a halottak napjának ke­resztyéni alázattól áthatott borújával hang­jában, egyszerre megfogta a szíveket. Nem ragyogó fényt árasztani jöttem, — mondotta — csak egy kis tiszta fényű mécsvirágot gyújtani. Nem színekben pompázó művirágokat hozok — hanem hozom a magyar mezők hamisítatlan, egy­szerű virágait: emlékül, diszül, intő jelül a sírra, amelyben az utóbbi, évtizedek leg­­kiválób magyar hőse alussza öröklő álmait. Oh, milyen gyönyörű, de milyen nagy igazságok,­­ milyen mindennapinak lászó, s mégis ritka bölcseségek színtiszta har­­matcsöppjei ragyogtak ebben a szív mele­gétől ihletett szép beszédben! Tisza István nagy úr volt, de nincs senki széles e ha­zában, aki nálánál ragyogóbb példát nyuj­­tott volna arra,­ hogy hogyan kell igazán szeretni a magyar föld népét. — Tisza Ist­ván buzgó protestáns volt — de nem a maga egyházáé volt csupán, hanem min­den magyaroké. — Tisza István emléke nem a pártos politika, hanem a nemzeti összetartás szimbóluma — s ha mi, elesett, megtépett, megcsúfult magyarok, győzni akarunk a ránk zúdított rettenetes küzde­lemben, csak a Tisza István felében győz­hetünk. Ha föl akarunk támadni, csak ő vele, az ő hitével, az ő tanításaival, az ő erkölcsi erejével támadhatunk föl... Törökbálint kitűnő apátplébánosa talán nem ezekkel a szavakkal — de mégis eze­ket mondta. Ez az érzés és felfogás vezette őt beszédjében, s ez vette szárnyaira hall­gatói lelkét. Egy-egy szép mondásnál minduntalan felcsattant a taps­a a meg­hatottságnak, a lelki fölemelkedettségnek jele. S mikor a beszéd bevégződött, a lel­kesedés tüze kiült az arcokra é s orszá­gos közvéleményként suhant át a zsúfolá­sig megtelt termen a gondolat: ez a finom lendülettel előadott beszéd nemes cseleke­det volt, eleven ható erő a Tisza-kultusz nemes irányú tényezői között. Tudósításunk e fényesen sikerült ünnep­­ről itt következik. A Tisza­ Emlékbizottság ünnepe. Budapesti Hírlap 1925. november 3. )(247. sz. jes erejével az utolsó pillanatig küzdött ellene. Mikor azonban mégis elvégeztetett, magára vette a mártíromság keresztjét, mert a legválságosabb pillanatban lel­ki­­ismeretlenségnek tartotta volna, hogy a nemzet nehezen kivívott cselekvőképessé­gét újabb bonyodalmak kockázatául dobja s mert a legnagyobb áldozatkészséget köve­te­lő kötelességteljesités idején nem adha­tott visszavonulásával veszedelmes példát. Maradt, mert egész férfi volt. Helytállóit, mert Tisza István volt. — Egyéniségének egyik legmegkapóbb vonása az a magatartás, ahogyan a hábo­rúért lelkesedők üdvözléseit és dicséretét magáról határozottan elhárította és aho­gyan később a háború miatt felhangzó vád méltatlanul ellene irányuló kitöréseit igaza tudatában némán elviselte. — Tisza István alakjáról ma már le­­foszlanak azok a mérges gázfelhők, ami­ket a gyűlölet támadásai borítottak föléje. Alakja legnagyobbjaink közé emelkedett, mint példája a rendíthetetlen hűségnek, mellyel hazájához, királyához és meggyő­ződéséhez ragaszkodott. Tisza István em­léke: erő, mely vonz, taszít és cselekszik. — Tisza és Návay egy helyről jöttek, az önzetlenség, a kötelességtudás és haza­fias önfeláldozás legtermékenyebb bölcső­jéből, a magyar történelmi középosztály­ból. Egy volt a céljuk: a magyar nemzet egyetemes nagy érdekének megmentése. És egy lett a végzetük: megnemértés és vértanúhalál. — És mi — és minden eljövendő, aki ehhez az emléktáblához igaz szivel járul, — azzal a meggyőződéssel tekintsünk fel rá, hogy, amig lesznek a nemzetnek vér­tanúi, hősei, kristályjellemei és amig azok emléke szent lesz előtte, addig Kelet és Nyugat határmesgyéjén állni fog a nemzet részben, viharban és majd még napsütés­ben is — rendületlenül. Ezután a Budai Dalárda a Himnuszt énekelte el, majd a képviselők visszamentek az ülésterembe, ahol az elnök indítvá­nyára elhatározták, hogy az ünnepségen elhangzott beszédeket ki fogják nyomtatni. Majd elfogadták a napirendi indítványt, amely szerint a Ház kedden, november 3-án tartja a legközelebbi ülését a tegnapi ülés napirendjével. A gyászülés ezzel 1 órakor véget ért. Az ünnep lefolyása. A Tisza István Kör nagyterme zsúfolá­sig megtelt társadalmi és politikai életünk kitűnőségeivel. Az elnöki emelvényen Berzevíczy Albert ült, jobbra tőle Lukács László, balra Balogh Jenő, a Tisza István Kör igazgatója. A kormány tagjai közül részt vett az ünnepségen Rakovszky Iván belügyminiszter. Csáky Károly gróf had­ügyminiszter telefonon mentette ki magát, hogy a ma délelőtti ünnepségen meghalt és így nem tud eljönni. Megjelentek az ün­nepségen még: Beöthy László, Skertecz Iván, Kálmán Gusztáv, Jakabffy Imre, Bernáth Géza, Teleszky János, Bartóky József, Harkányi János báró, Vojnits Sán­dor báró, Balogh Jenő, Szterényi József báró, Wlassics Gyula báró és Némethy Károly titkos tanácsosok. Rakovszky Ivánné és édesanyja, Tisza György gróf és Kun Béla­ báró. A nemzetgyűlés tagjai közül Zsitvay Tibor alelnök, Almássy László, a Keresztény Kisgazda, Földmű­ves és Polgári Párt ügyvezető elnöke, Ka­­rafiaith Jenő háznagy, Hajós Kálmán, Bíró Pál, Mándy Samu, Nánássy Aladár, Kováts Nagy Sándor, Haris Lajos, Nádassy Imre főkapitány, Farkas Elemér miniszteri ta­g Azóta, hogy tavaly összejöttünk, a geszti slibolt új lakót fogadott magába, Tisza Ilonát, azt a magyar nőt, aki a leg­megértőbb osztályosa volt Tisza Istvánnak. A női nemeslelkű­ség legnagyobb példaké­peihez volt méltó ez a nagy asszony, aki ott állott férje mellett, amikor az ország­rontás pribékjeinek gyilkos csöve elé kitár,a keblét és akinek karjai közt lehelte ki i£ nagy férfi nemes lelkét. Most hogy a k­e­gyeket, a fájdalom és a csodálat, — ak­­i akkor alig mert megnyilatkozni — az égés..., nemzet lelkében visszhangra talál, a báni­­sos özvegy teljesítette küldetését, odasz.­ lőtt férje mellé a sírba. A­ kegyelet meg­ünneplésében résztvesz az egész ország. Ki­adtuk az idén is a Tisza István emlékkem­vet, amelyben többek között Tisza István a következőket írja: ,,A legjobb reménnyel nézek a jövőbe, persze azért borzasztó a háború is.“ — Ezerkilencszáztizennégy augusztus 26-án keltek e sorok: „Az én lelkemben nyo­mort, szenvedést, pusztulást jelent minden háború, vérkiontást, ártatlan asszonyok és gyermekek szenvedését. Elkeserít, hogy ilyen nagy háború intézésében van részem. Lelkiismeretem azonban nyugodt, máte. Nyakunkon volt a hurok, amelyet ha most f­el nem vágunk, alkalmasabb időben meg­fojtott volna bennünket.“ — Megkapjuk a cáfolatot ebben a könyvben, azoknak a híreszteléseknek, amelyek titkos terjeszkedési, hódítási vággyal vádolták a monarchiát. „Győzelem esetén — írja augusztus 30-án Tisza István Burián K­árolynak — oda szeretnék hatni, hogy a béke azonnali megkötésének feltétele mellett aránylag mérsékelt feltételekre igyekezzünk rávenni a németeket. Sohasem álmodtam arról, hogy Németország nélkül kössünk békét. Nincsen elég erős szó, amivel ezt a gondo­latot jellemezhetném. Csirájában kellene elfojtanod, ha mégegyszer felüti a fejét“ — Az első háborús újévkor Tisza István a trónörökösnek a következőket írta: , * ,,A kirágban nemcsak hazánk támoga­tóját, jótevőjét látom,­­ nemcsak eszmény-? képét népei javára mindent feláldozó ural­kodónak és nagyságában igénytelen férfiú­nak, hanem mondhatom, hogy mint atyai jóakarómra tekintek fel rá, akinek e jó­akarata és bizalma életem egyik legdrá­gább kincse. Engedje meg Fenséged, egy emberöltővel idősebb hű szolgájának kife­jezni azt, mennyire égek a vágytól hódo­latomat a legnagyobb bizalomért azzal is bizonyíthatni, hogy a trónörökösnek ma­gasztos hivatása előkészítésében és teljesí­tésében vagy eme állásában önzetlenül áll­jak tanáccsal és tettel rendelkezésére.“ — Tisza István igazságának napja fel­kelőben van és azoknak a híveknek a kis serege, akik az ő összeomlásakor könnye­ket nem mertek hullatni, ma az egész nemzet javát egyesítő táborrá gyarapodott. Az elnöki megnyitót az egybegyült nagy közönség lelkes tapssal fogadta. nácsos, Herczeg Ferenc, Poipp Gézy­ báró, Beimer Sándor üdv. tanácsos, Luk­ovics Aladár, Halászi László, Lukács Andon, Nyegre László, Horánszky Lajos, K­ó­­dossy Gedeon, Pogány Tihamár, Magyar,­ Lajos, Balázs Béla főispán. A tisztikar tag­­jai közül Horthy István, Tóthváradi Asbótth István, Vitéz Csécsi Nagy Imre, Kruchina Manó, Ihatsz Elek tábornokok, Ujfalussy Gábor, Bánó Lehel, Dömötör József, Lé­­vay Ferenc ezredesek, Márffy-Mantuáno Rezső, Nagy Sándor, Horváth Elek, Simon Elemér, Torbocz Imre, Dési Géza, Papp József, Geszti Andor, Gerlóczy Zsigmom, Wolfner Tivadar báró, gertói Fürst László, Gerlóczy Gyula dr., Rakovszky Menyhért és, még sokan mások a társadalom kitűnősé­gei közül, úgy­hogy, aki a közönségen­ végignézhetett, láthatta, hogy a régi nagy Magyarország megelevenedett szemei előtt, amelynek képviselői eljöttek a vértanú halála napján, hogy kegyelettel adózzanak emlékének. Berzevíczy megnyitója. Az ünnepséget Berzevíczy Albert, a Tisza István­ Kör elnöke nyitotta meg. Megnyitó­jában többek között a következőket mon­dotta: ZSUFFA ISTVÁN ÉS TÁRSAI angol gyapjaskövesek és divatselymek áruháza Budapest, IV., Váci­ utca 25. szám. Telefon: 14—73. férjük a nagyérdemű vásárlóközönséget hogy ruhakelmevásárlását megelőzőleg tekintse meg — ha csak tájékozás szempontjából ás — átnakfárunkat Szövetein!« csakis minőséges választékunk páratlanul álló nagysága, áruink abszolút szolid és előnyös volt a közismert Antótakarók és uta­sSaidek nagy választékban, mintákat készséggel keresünk.

Next